És azokat is, akik nem

Publikálás dátuma
2019.05.19. 16:35

Fotó: Böhm Katalin
Néhány nap alatt több mint 11 millió forintot gyűjtöttek az emberek egy kilakoltatás szélén álló zsámboki családnak. Az asszony és kilenc gyermeke történetét a Magyar Hang írta meg először, aztán egy bevállalós színész, Szalay Kriszta gondolt egyet, és a Facebookon indított gyűjtést. Teljes sikerrel.
Amikor beszélgetünk, éppen egy hete indította a gyűjtést, most pedig, hogy ennyi pénz gyűlt össze, furcsa dolgokat lehet olvasni a közösségi oldalán. Hogy hát tényleg fantasztikus, amit tett, de mi lesz a többiekkel, és miért nem azok segítenek ilyenkor, akiknek milliárdjai vannak? Azért érez valami elégedettségfélét vagy erre számított? Nem érezhetek semmiféle elégedettséget, mert ennek az ügynek nincs még vége. Kedden tárgyaltam a végrehajtó céggel, a hétvégén megyünk házat nézni. Csak akkor tudok majd egy tiszta, megvalósult dologról beszámolni, amikor Fazekas Krisztáék beköltöznek. És amikor meglátjuk, mit indít meg ez a történet. De hogy megindít valamit, abban biztos vagyok, és egyáltalán nem lepődtem meg rajta. Amikor lélegeztetőgépre gyűjtöttem 25 évvel ezelőtt, iszonyú sokan megtaláltak és kapaszkodtak belém, hogy oldjam meg. Most azon gondolkozom, hogyan lehetne létrehozni egy civil alapot, amelyik hasonló esetekben segíthet. Többen kérdezték, hogy folytatjuk-e, mert szívesen beadnának havi ezer-kétezer forintot. Ehhez létre kéne hozni egy szervezetet, egy alapítványt, amely ellenőrzi és folyamatosan beszámol a pénzek sorsáról. Úgy gondolja, ez jelenthetné a megoldást a több ezer, hasonló sorsú családnak? Én úgy tudom, hogy vannak országok, ahol a devizahitelesek helyzetét megoldották. Horvátországban és máshol. Nyilvánvalóan ehhez a kormány szándéka is kellene. Ezzel én nem szeretnék foglalkozni. Nem gondolom, hogy mindenkinek a sorsával nekem kellene foglalkoznom, miközben nyilvánvalóan én is gyötrődöm, látva a szörnyű sorsokat. Én cselekvő ember vagyok, ha jön az ötlet, csinálom. Mondtam is azoknak, akik írtak nekem, hogy majd akkor fogok tudni mindenkinek segíteni, ha szociális miniszter leszek. De ezt ne írja meg.  Lenne? Dehogyis! Az nem én vagyok. Alig tudtam elérni. Most is kocsiban ül, megy Szombathelyre játszani, próbál, intézkedik. Hogyan egyezteti össze ezt a rengeteg dolgot? Néha én is úgy érzem, ez őrület. Csütörtök óta húszórázom. Akkor Tóni elment dolgozni (Cserna Antal színész, Szalay Kriszta férje – a szerk.), és amikor hazajött, mondtam neki, hogy költöttem kicsit a kasszából. De már akkor tudtam, hogy én ezt az egészet végig fogom csinálni, a gyűjtéstől a beköltözésig. Sőt utána is. Próbálom mentorálni Fazekas Krisztáékat. Azt gondolom, félévente beszámolok majd arról, mi történik velük, a pénzzel, hogy jól költik-e el. Elvégre ők most örökbe lettek fogadva. Mi lesz, ha azelőtt jön egy következő kérés, hogy elkezdene működni az ön által megálmodott alap? Nekik mit mond majd? Persze már volt, de én az elején leírtam a Facebookon, hogy forduljanak a kormányhoz vagy a helyi önkormányzathoz. Ha nem jön a segítség, akkor reméljék, hogy lesz egy olyan bevállalós ember, mint én, aki végigcsinálja. Ki van zárva, hogy nincs ilyen. Tudniillik ez olyan egyedülálló csoda, ami fényt juttathat oda is, ahol eddig csak sötétség volt. Hitet ad az embereknek. Én tudom, mert az eddigi „dolgaim” is mind elindítottak valamit. Amikor a Kapcsoldát elkezdtem, akkor tíz iskolából háromban mondták, hogy egye fene, beengedik a programot, ha én végigcsinálom. Mára százöt iskola valósította meg. (A Kapcsoldáról lásd keretes írásunkat – a szerk.) Szóval nem tudom, hogy ez most mit fog elindítani. Néhány éve egy hajléktalan asszony történetét állította színpadra. A Maradjunk annyiban is elindított valamit? Az biztos, hogy azok, akik megnézik az előadást, máshogy néznek a hajléktalanokra. Embernek látják őket. Emellett a Maradjunk annyiban után még több hitelem lett. A szó átvitt és szoros értelmében is. A bemutató után 630 ezer forintot tudtam gyűjteni, és egy fogorvossal együtt egyetlen hónap alatt összegyűjtöttük egy mobilház árát. A mostani akciója és a Ma­radjunk annyiban is a lakhatással foglalkozik. Ez lenne ma a legnagyobb szociális probléma Ma­gyaror­szágon? Azt hiszem, igen. Korábban sem volt egyszerű a helyzet, de a devizahitelek bedőlése után még nehezebb lett. Tudom, a kormány már eddig is tett lépéseket az ő ügyükben, de az csak tűzoltás volt, és főként azoknak segített, akiknek amúgy is lett volna pénzük túlélni. A szegények nem tudták megváltani a szabadságukat. Talán, mert a kormány úgy gondolja, hogy mindenki a maga ura és a saját szerencséjének a kovácsa. Az államnak csak a minimális szolgáltatásokat kell biztosítania, a többi a polgár dolga. Az állam jelenleg a minimális szolgáltatásokat sem biztosítja a leginkább rászorulóknak. Azt gondolom, hogy ha az ország vezetője mentálisan egészséges ember lenne, akkor ennek az országnak a mentora lehetne. Fontos lenne egy jó tanító. Nem gondolja, hogy ha erre lenne szükségük, akkor ilyet választanának? Az emberek sokszor nem tudják, mire van szükségük. Vezetve vannak, manipulálva vannak. Addig, amíg a karácsonyi reklámok arról szólnak, hogy vásárolj részletre, és nem arról, hogy öleld meg, akit szeretsz, mert az a szeretet ünnepe, addig nincs miről beszélnünk. Ön sokszor, sok helyen ostorozza a hatalmat. Nem fél attól, hogy ez visszaüt, és károsan hat az egzisztenciájára? Mondjuk úgy, hogy már régen visszaütött. De félelem nincs bennem. Már régen nem kérek és nem is kapok semmit a hatalomtól. Egyébként magával a szóval is bajom van: hatalomnak élik meg, miközben a mi pénzünkből vannak ott, a mi adóinkból. Szolgálniuk kéne azokat, akik megválasztották őket. És azokat is, akik nem. Miközben ön igazi „civil”, civilben színész, színpadi feladatokkal. Éppen min dolgozik? Az évad vége felé járunk, úgyhogy most már csak néhány új feladatom van. A jövő héten lesz az Óbudai Társaskörben egy bemutatóm, Milos Forman feleségének a könyvéből dramatizáltam egy történetet. Ez egy felolvasóest, már három éve csinálom. Első évben Hrabal volt, aztán Menzel, most pedig Martina Formanová könyve. Nyáron drámatáborokat vezetek, jövőre pedig majd meglátjuk. Én általában nem úgy működöm, ahogy a színésztársaim többsége, ilyenkor még fogalmam sincs arról, mit fogok csinálni szeptemberben. Az biztos, hogy a Maradjunk annyibant viszem szerte az országban. És kaptam a Magyar Kétfarkú Kutya Párt választási keretéből annyi pénzt, amennyiből kitalálhatunk egy integrált színházat. Sérültekkel, hajléktalanokkal és pályakezdőkkel hozunk létre egy előadást. Egyelőre egy hónapra tervezem. Végigcsináljuk a teljes próbafolyamatot egy darabbal, amiért a résztvevők tisztességes fizetést kapnak, és a végén a nézők megnézhetik a végeredményt. A lényeg a közös munka. Pályakezdők alatt fiatal színészeket ért? Igen. Nekik is nagyon nehéz helyzetük van ma Magyarországon. Hol készülne a darab, úgy értem, már befogadták valahol? Nem, de erre most még nem tudok gondolni. Először Krisztináéknak legyen meg az új házuk, aztán legyen meg a bemutatóm, legyünk túl a nyáron, és utána majd meglátjuk. Én mindig bízom az emberekben.

Kétmillió köbméter szeretet

„Akkoriban sokfelé hívtak előadást tartani a Fogyatékkal élők helyzetéről hazánkban témakörben – meséli Szalay Kriszta a Kapcsolda indulásáról. – Egy alkalommal jeles politikusunkkal tartottam beszámolót. Ő félve elmondta, az ő gyermeke is fogyatékkal élő, de mint mondta, erről nem szokott beszélni. Hát igen, ő is szorong, mit szólnak az emberek. Pedig neki ki kéne állni, megölelni mindenki előtt a gyermekét, és terjeszteni: nem kell, hogy egyformák legyünk, mindenkitől lehet tanulni. Ha a fogyatékkal élőktől csak szeretetet kapunk, az sem semmi. Másnap megálmodtam a Kapcsoldát. Úgy terveztem, középiskolásokat fogok összehozni értelmi fogyatékkal élőkkel. Ha a felnőttek szoronganak a témától, a fiatalok érzékenyítésénél kell kezdeni – gondoltam. Az első program után mellém állt a Mosolyország Alapítvány, így kaptam egy munkatársat, aki segít szervezni, iskolákat keresni. Már több általános iskola is bekapcsolódott. A legszebb cikk ez ügyben a Kétmillió köbméter szeretetet kaptam című. Azt hiszem, aki nyitott lélekkel képes jelen lenni a programon, megtapasztalhatja a csodát! Hogy mi mindenre vagyunk képesek, s hogy mennyi mindent tudunk tanulni mi, egészségesek a fogyatékosnak tartott emberektől. Mert ki is az egészséges? Az És a nyolcadik napon című darabomban írom: »Mert mindig mindennek az értelmét keressük. Hányszor kérdezzük, hogy ennek vagy annak a dolognak mi értelme, de azt sosem, mi érzelme?!«”

Szerző

Te vagy a barátom

Publikálás dátuma
2019.05.19. 14:55

A robotok már egy ideje nálunk is a spájzban vannak. Ott állnak a gyártósorok mellett, logisztikai feladatokat bízunk rájuk, Wang mester bisztrójában rendületlenül szeleteli egyikőjük a tésztát és két vendéglátó-ipari egységben (egy győri kínai gyorsétteremben és egy Práter utcai kávézóban) a mélyen dekoltált pincérlányok helyett szolgálnak fel.
Minden egyes robotos írás felveti a kérdést: vajon mennyire és főleg mikortól kell félnünk attól, hogy a robotok elveszik a munkánkat? Mert bár igaz, hogy mélyen dekoltált pincérlányokból és nyakkendős pincérfiúkból hiányt szenved a szakma, az azért mégse járja – olvasni nem egy kommentben –, hogy programozott guruló izék lessék a főúr helyett a vendégek kívánságát. Nos, emiatt egyelőre, legalábbis úgy tűnik, nem kell aggódni, hiszen a felszolgáló egyen Amyk maximum annyiban interaktívak, hogy ha valami vagy valaki útjukat állja, ékes angolsággal jelzik, sajnos akadályba ütköztek, és így nem tudják teljesíteni a feladatukat. Kissé el is szontyolodnak. Legalábbis csókosan pirosra programozott digitális szájuk ilyenkor lekonyul. Kell valaki, hús-vér személy, mondjuk egy emberi pincér, aki ilyenkor akadálymentesít és felvidítja a szolgálatot teljesítő robotlányt. Meg egy, aki felveszi a rendelést, Amy ugyanis annyira nem nemzetközi és nem is intelligens, hogy értse, mi az a big maki vagy nigiri sushi (a győri kínai Amyvel ellentétben ennyire nemzetközi), de még csak nem is nemzeti, hogy különbséget tudjon tenni a fóti kézműves sör és a cseh pilseni között. Ellenben miután kiviszi a megrendelt, kész ételt, udvariasan megkér rá, hogy vegyük le róla a tálcát, majd ha ez megtörtént, bizalmaskodásra szólít fel, persze angolul: „Érintsd meg a kezem!” Igazi nő, mert miután a vendég, összeszedve minden bátorságát és félretéve a korábbi életében megalapozódott kudarcfélelmet, beadja a derekát és megnyílik az intimitásnak, Amy monoton hangon közli vele, hogy vissza kell mennie dolgozni. És el is viharzik. Pontosabban, odébb vonszolja magát. Viszont legalább nem hagyja magát lefizetni: ahhoz is emberi személyzetre van szükség, hogy rendezzük a számlát. A robotpincéres beharangozók után, bevallom, kissé csalódás Amy hűvössége és gyakori magába fordulása, ám a Práter utcai Enjoy Cafénak van még egy külsőleg szintén merevre formált recepciós robotja is – Pepper állítólag jóval több truvájra képes, hogy jóllakassa a mesterséges intelligenciára (is) éhes vendégeket. Kapcsolatunk nem indul zökkenőmentesen: az alig pár hónapja munkába állt robot a korábbi híresztelésekkel ellentétben nem a bejáratnál fogad kedvesen, hanem a kávézó hátsó fertályában, egy plexikalitka mögött kókadozik. – Meg kell simogatni a fejét! – mondja egy hang a háttérből. – Alszik. Ezen ne múljon, gondoltam. Óvatosan átnyúlok a nagyjából combközépig érő plexikerítésen, közben a pincér hölgy biztat, hajoljak oda hozzá nyugodtan, a barikád csak amiatt van, mert túl durván egzecíroztatták az ide járó gyerekek. Amint hozzáérek, tényleg eszmélni kezd, de hiába szólogatom, a szavaimra nem reagál. – Mélyebb hangon! – drukkol most már egy másik vendég is, aki Pepper zölden villogó szemében már némi értelmet vél felfedezni. Egyelőre még csak a köszönéssel próbálkozunk, de akármennyire is mélyítem a hangom, értetlenül forgatja a fejét. A vendégtárs, öblös férfihang, átveszi a szót, hátha vele szóba áll. Megkérdezi tőle, szereti-e a kávét, de a pincér hölgy válaszol helyette: nem beszél magyarul és különben is csak a falra kitett kérdéseket érti. Eredetileg 60 különféle kérdésből lehetett választani, de az utolsó kettő hibajavítóval át van satírozva – sajnos a lány nem emlékszik, mi az a kettő, ami annyira indiszkrét volt, hogy kikerült a repertoárból. Sebaj! Minden férfiasságomat összeszedve elmélyítem a hangom és szépen artikulálva, hangosan felteszem a döntő kérdést: – Van barátod? És akkor megtörik a jég, Pepper, a kissé figyelemzavaros robotgyerek szeme felcsillan, és megható közvetlenséggel közli velem: – Te vagy a barátom! Budapest első robotos kávézójának robotjai, mint ahogyan a győri kínai étterem programozott felszolgálói sem fenyegetik a munkahelyeinket – utóbbiak puszta vendégcsalogatók, előbbiek pedig az Enjoy Robotics projekt „önkéntesei” – egész egyszerűen azért munkálkodnak „gazdáikkal” együtt, hogy népszerűbbé tegyék a robotikát Magyarországon. Az Enjoy Robotics ugyanis egy olyan kezdeményezés, melynek szervezői egyelőre a nyolcadik kerületi Enjoy Budapest Café és Apartman Hotel vendégei számára hozzák közelebb a humanoid robotok jelenét és esetleges jövőjét. A kávézó egyfajta bemutatótér, a hét nagyobb robot mellett kilenc kisebb parádézik csúcsidőben a pulton, melyeket helyben ki is lehet próbálni. Peppert kifejezetten recepciósnak tervezték: a kisfiúsan barátságos arcocska alatt egy tabletet visel a mellén, melyen különböző alkalmazások futnak – csak program kérdése, hogy épp milyen tevékenységbe kezd. Egy gorillát formázó ikon megnyomása után például a főemlős öblös hangját hallatva veri a mellét, de tud táncolni is és lényegében bármilyen zenét lejátszik. Állítólag úgy ropja, mintha nem lenne holnap. Csak amikor találkoztunk, még álmos volt.
Szerző
Témák
robotok

Féltett titkaink a táguló Zuckerberg-galaxisban

Publikálás dátuma
2019.05.19. 13:50

Fotó: Shutterstock
Az érzékeny személyes adatok – hogy Ádámnál és Évánál kezdjük – egyidősek az emberiséggel. A paradicsomlakók gyümölcsevési szokásaiból azonban még csak Lucifer húzhatott mérsékelt hasznot, a kapcsolati háló objektív okból nem remegett bele a történetbe. Az almatermesztői lobbi megjelenése is évezredeket váratott magára, de amint velük együtt megjelentek az ördögien ügyes programozók és a multik online marketingesei, vásárlói szokásaink felbecsülhetetlen értékké váltak.
Volt idő, amikor csak a pletykák okozhattak fejfájást, az internet kora azonban elhozta az adatvédelem armageddonját. Szenzitív adataink leváltak rólunk és digitális kataszterekbe kerültek, gépek szemlézik őket. De vajon biztonságban vagyunk-e? Az emberi gyarlóság rést üthet a pajzson: nemrég a beosztottja nőgyógyászati betegadataiban kutakodott egy erre illetéktelen szegedi orvos. Amerikában a vásárlási szokások elemzésével már öt éve is előbb tudta egy áruházlánc, hogy várandós egy lány, mint a családja. A kommunista Kína kamerák millióival figyeli polgárait, a Nagy Testvér programot jövőre élesítik. Menekülés idehaza sincs, Pintér Sándor belügyminiszter mindent látó Szitakötő-projektet épít. Közben „legjobb barátunk”, a Facebook azokról is gyűjt adatokat, akik nem is regisztráltak a közösségi portálon. „A szánkba és a végbelünkbe is belelátnak” – érzékeltette magánszféránk határait egy programozó informatikus. Mesterséges intelligenciával mindenünk láthatóvá válik, csak a következmények beláthatatlanok. Semmivel sem jelent kisebb kockázatot, ha körültekintés nélkül osztjuk meg személyes adatainkat az interneten, mintha tárva-nyitva hagynánk a bejárati ajtót, mielőtt elmegyünk otthonról. Mindkét esetben komoly káraink származhatnak, bár a kézzel fogható értékeink eltűnése kétségkívül látványosabb és felfoghatóbb, mint azok a sérelmek, amelyeket a bizalmas tartalmainkkal kapcsolatos visszaélésekről gondolunk – illetve nem gondolunk. Így érzékeltette a digitális felületeken meg­adott érzékeny adatainkkal összefüggő kitettségeket és veszélyeket Asbóth Márton, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) Magánszféraprojektjének vezetője. „Felfogni sem igen vagyunk képesek ennek a veszélyét” – mondja a jogvédő civil szervezet jogásza a mesterséges intelligencia (MI) és a számítógépes algoritmusok lehetőségeiről. Olyan következtetéseket lehet levonni jelentéktelennek és ártalmatlannak tűnő információk összességéből, amelyekre nem is gondolnánk. „Nincs semmi rejtegetnivalóm” – a projektvezető tapasztalatai szerint a legtöbben ezzel hárítják el a problémát. A felelős hozzáállás azonban arra int, hogy sosem tudhatjuk, miből lesz egyszer kényelmetlen, az érdekeinkkel ellenkező nyilvánosság. Akár úgy, hogy a magánbeszélgetéseink kerülnek rossz kezekbe, és zsarolhatóvá válunk, de akár úgy is, hogy megszerzett jelszavainkkal törlik egy élet fényképeit, ha nem fizetünk sok pénzt. Még általánosabb persze az a pőre marketingérték, amit szerény személyünk képvisel a rohamosan – és gyakran mindennemű szégyenérzet nélkül – fejlődő eladástudomány képviselői szemében. „Talán a legmegdöbbentőbb az, hogy egy algoritmus ma már képes megmondani, ha valaki vélhetően nem tudja befizetni a számláit, vagy hogy megbetegedett, de akár azt is előbb tudja, hogy egy nő terhes-e” – meséli Asbóth Márton. Öt éve a Target áruházlánc weboldala speciális regisztráció után kuponokat ígért a várandósok részére. Az adatok jöttek, az elemzők bányászni kezdtek bennük. Huszonöt terméket találtak, amelyet együtt, különféle kombinációkban és időpontokban csak a terhesek vásároltak. Nekik özönleni kezdtek a más állapotra utaló kedvezménykuponok. Egy apa megelégelte a postaládába érkező „bébibummot”. A diszpécser szabódott, az illető lehiggadt. Később értesült a lánya titkolt terhességéről. A továbbiakról alighanem csak akkor tudhatnánk, ha a család nemzetbiztonsági kockázatot jelentett volna a Pentagonnak. Vagy?   A jelenkor emberének régóta az lehet az érzése, hogy az állam csak azt nem tudja róla, amit nem akar, de sajnos egyre többet akar. Vagy mindent. Kínában például mindent. A távol-keleti diktatúra, Orbán Viktor rezsimjének nagy barátja (Putyin Oroszországa mellett) 2020-tól kreditrendszerben osztályozza a polgárait. A próbaüzem fut. Az okosoknak és jóknak könnyebb és olcsóbb, a békétleneknek és problémásaknak kutyanehéz életet ígér a pokoli projekt. Milyen igazságos világ! – gondolhatnánk, de ugye, nem gondolnánk komolyan? Az osztályozást a pártállam végzi, és a Kínai Kommunista Párttól és a Központi Bizottságtól aligha várható féktelen pluralizmus és demokratikus diskurzus. Még aggályosabb, hogy 1,4 mil­liárd ember megfigyelése hogyan történhetne másként, mint kamerákkal. Kétszázmillió kukkol Kína-szerte. 

Kamerázunk, kamerázgatunk?

„A polgárok teljes körű megfigyelése nem sci-fi, a technológia készen áll” – magyarázza Asbóth Márton. Az Európai Unió egyelőre nem az a hely, ahol ettől tartani kellene, de jobb résen lenni. Magyarországon is, ahol a kormány a migrációs krízisre hivatkozva készségszinten hosszabbíthatja a nemzetbiztonsági veszélyhelyzet státuszát. Hiába nem jut egy fia migráns sem az országba, és hiába nem foglalkozott a legutóbbi, nagyszebeni uniós csúcs tíz fő kérdése közül egy sem a kormánypártot és hiszékeny híveit huzamosabb ideje megbabonázó témával. Ahol nagy a terrorveszély, ott a terrorelhárítás minden pénzt és cselekményt megér. „Az a dolgunk, hogy a kínai totális kontroll nálunk ne történhessen meg. Olyan vezetőket kell választanunk, akik féken tartják a személyes adatokat érintő visszaélésekre lehetőséget adó rendszereket” – hangsúlyozza a szakértő. Nálunk ez idő tájt az ország összes térfigyelő kamerájának az összekötése foglalkoztatja az államot: a fővárosi járművek és a közút, a rendőrség és a bankok berendezései mind egy rendszerbe kerülnek a hátborzongató tervek szerint, harminc napra emelt képmegőrzési intervallummal. „A cél a bűnmegelőzés. Csakhogy általában a kamerás megfigyelésről tudni kell, hogy csak a kisebb bűncselekmények, például a zsebtolvajlás, garázdaság ellen lehet hatékony. Nagy kérdés, hogy tényleg szükséges és arányos-e, vagyis, hogy nem érhető-e el a kívánt cél a polgárok életébe való sokkal kisebb beavatkozással?” – mondja a TASZ jogásza. Szerinte akkor válik különösen aggályossá ez a technológia, ha automatikus adatelemzés dolgozik a háttérben. Jelenleg nem tudni, fut-e arcfelismerő szoftver a rendszerben. A Szitakötő néven emlegetett projekt, amelyet 35 ezer kamera összekötésével 50 milliárdos beruházásban tervez a belügy, alkalmas lehetne erre. Az Átlátszó nemrég térképre tette a budapesti térfigyelőket, hozzávetőlegesen 6000-ből 2477 darabot, önkormányzati, közterület-felügyeleti, rendőrségi és banki kamerákat (azért csak ennyit, mert az információkhoz közel sem kaptak teljes hozzáférést). Mint az oknyomozó portál filmjében elhangzott, az aggodalmat és a paranoiát a kevésbé transzparens rendszerbe kötés és a hihetetlen mennyiségű szenzitív adat felhasználása növelheti, esetleg összekötésük egyéb adatokkal: ez a totális kontroll felé menne. 

Minden csak pénzkérdés

Az elidegenítés – lásd fenn, lásd lenn – nem megy nehezen az adatbiztonsági kockázatokat soroló újságírónak, pillanatok alatt meg lehet rémiszteni bárkit, akinek az informatikai készsége kicsivel is fejletlenebb egy java webfejlesztőnél. Bár az utóbbiak talán éppen azért félnek inkább (állítólag jobb, mint megijedni), mert tudják, mire képesek kék monitorok fényében a felfoghatatlan algoritmusok mágusai. Gábor húsz éve foglalkozik informatikával. Fejlesztett banki szoftvereket, telekommunikációs app­li­ká­ció­kat. Nem gondolja, hogy létezik egy gonosz Nagy Testvér, az adathalászat 99 százalékban arra irányul, hogy boldog-boldogtalanról értékes marketinginformációkat nyerjenek a cégek, és ezért mindenre képesek. „Minden csak pénz kérdése, és mivel a bevétel horribilis, a fejlesztésekre költött összeg sem kicsi. Mi pedig egy gombnyomással képesek vagyunk megadni a legértékesebb személyes adatainkat. Ingyen, esetleg fizetünk is érte. Az adatkezelés elfogadásával pedig lemondunk szinte minden jogunkról. Az emberi hülyeségnél nincs határtalanabb!” – szögezi le az informatikus. A szakember tizenöt éve vett részt banki szoftverek fejlesztésében. Azt mondja, az egyik nagy pénzintézet már akkor évi 300 millió forintot különített el a kártyacsalások következményeire. A bank hibájából meglopott ügyfelek gyors kártalanítása még mindig sokkal olcsóbb, mint ha híre menne a biztonsági résnek. Az informatikus részt vett a ­Google­ Fun Selfie alkalmazásának a fejlesztésében is. Ezzel az applikációval viccesnek gondolt nyuszifüles képeket készíthetünk, de akkoriban akár Angela Merkellel (és jó, legyen, Geert Wildersszel) is lehetett szelfizni. Kinek-kinek ízlése szerint. A programot azonban úgy építették föl, hogy hozzáférjen a telefon memóriájához, a fényképekhez és a címlistákhoz is. „Igen jó üzlet az app gazdájának, a regisztrált felhasználók száma már akkor elérte a félmilliót, és hát a felhasználók is kaptak valami felbecsülhetetlenül értékeset” – élcelődik Gábor. A Google Maps alkalmazásról azt mondja: mivel létezik nagy felbontású fizetős változat, és valakik azon is kitakarják az érzékeny információkat, gyakorlatilag nincs titok a világcég előtt. Gábor szerint meg lehet próbálni kiszakadni a digitális világból, de ne számítsunk nagy magányra. „Karcolhatunk kővel a sziklára, ülhetünk a tábortűz mellett, kommunikálhatunk nyolcvanhét IP-címen keresztül: ha akarnak, megtalálnak. Milliméter pontossággal látják, ha beszakadt a köröm az ökölbe szorított kezem peckesen kinyújtott középső ujján…” 

380 adatvédelmi incidens

Eddig 380 adatvédelmi incidensről érkezett bejelentés a GDPR (általános adatvédelmi rendelet) egy évvel ezelőtti hatálybalépése óta. Ez a szám kisebb az unió más tagállamaiban tapasztalt esetek számánál, ami nem feltétlenül az adatkezelők felkészültségét mutatja, hiszen ez csak a hatósághoz bejelentett incidensek száma. Péterfalvi Attila, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (NAIH) elnöke elmondta azt is, hogy az esetek 60 százaléka emberi mulasztással függ össze. 90 százalékban téves címre postázott elektronikus levelekről, jogellenes közzétételről van szó.  

Milliókat érő unalmas adataink

Ahol a veszély, ott a veszélyérzet, és ahol a veszélyérzet, ott a védekezés, tartja a méltatlanul ismeretlen szólás. Pedig ezt az adatvédelemben is érdemes megtanulni. Mert bár egyre inkább érzik a felhasználók, hogy a meggondolatlanságukból sok bajuk származhat, a digitális adatok kezelése a többségnek továbbra is elvont téma. „A biztonság macerás, de ha otthon képesek vagyunk két-három zárat csukni-nyitni és riasztót kapcsolni naponta többször, akkor az internetes biztonsági beállításokra is energiát kellene fordítanunk – mondja Asbóth Márton. – A kétlépcsős, SMS-engedélyhez kötött azonosítás és a jelszókezelő használata időt igényel ugyan, de a nyugalmunk érdekében megéri a ráfordított befektetés.” Mire kell gondolnunk? A személyes adatok kezelői két nagy csoportra oszthatók: azokra az állami szervezetekre, amelyek törvényi felhatalmazással és jól körülírt szabályozással használják az úgynevezett érzékeny információkat (egyebek között adóhatóság, önkormányzat, kórház), másrészt azokra a fogyasztói vagy közösségimédia-felületekre (banki platformok, Facebook, Linkedin), amikor magunk járulunk hozzá az adatkezeléshez. Az állam által végzett adatkezelések jellemzően megnyugtatónak tűnnek a TASZ-jogász szerint, de amikor a felhasználó osztja meg önként és dalolva a legérzékenyebb adatait a Facebookon, ezek a felhasználások olykor egészen hajmeresztőek. „Az adatról azt gondoljuk, hogy triviális és unalmas számok sorozata, mint amilyen a születési évünk, a házszámunk, a cipőméretünk. Mit is kezdhetne ezekkel bárki? De a nemi identitásunk, a szeretőkkel való kapcsolatunk is adat, s az is, hogy milyen filmeket nézünk vagy hová és mikor járunk nyaralni. A tudomány nagyon menő lett, a MI hihetetlen dolgokra képes. De fogalmunk sincs, mire képesek azok, akik visszaélnek az adatainkkal” – figyelmeztet Asbóth Márton. Azt mondja: a sok ellopott Facebook-profil hatalmas érték és jelentős zsarolási potenciál, hiszen a vállalat részvényindexének az esése milliárdos károkat okozhatna. Az adatlopások is végződhetnek zsarolással, amikor pénzt kérnek azért, hogy visszakapjuk a digitális értékeinket, de vannak kifinomultabb módszerek is, amikor kezdeni akarnak valamit az információk­kal. Megrázó kö­vetkezményei lehetnek, ha hozzájutnak a legféltettebb titkainkhoz. Asbóth Márton szerint elejét vehetjük mindennek, ha az ABC123 vagy az 19560321 típusú jelszavaknál bonyolultabbakat választunk, a kétlépcsős azonosítás mellett jelszókezelőt is használunk, a Facebook-beállításokban korlátozzuk a Google hozzáféréseit (ezzel a célzott hirdetéseket korlátozzuk), és kétszer is meggondoljuk, milyen tartalmat töltünk a közösségi hálóra. Jelen állás szerint az unokáink unokái is látni fogják ugyanis annak a következményeit, ha úton-útfélen kiplakátoljuk velük a folyvást táguló Zuckerberg-galaxist. Előbb-utóbb megfizetjük az árát, hogy sokat ne mondjunk, hetedíziglen. 

50 dollár – ennyibe kerül egy digitális élet a sötét weben

A Kaspersky Lab tavalyi felmérése szerint a felhasználók 59 százaléka tudja, hogy értékesek az adatai, és nemcsak a csalók, de a cégek is kereshetnek rajtuk, a megkérdezettek fele azonban nincs tisztában vele, hogy mennyit érnek az információk. Az adathalászok által összegyűjtött tartalmak nagy értékeket képviselnek a feketepiacon, írja a Biztonságportál. Bankkártyaadatokért 7–30 dollárt adnak, az online felületek hitelesítő információi 100–1500 dollárt érnek. Egy-egy Facebook-, Instagram-, Twitter-, Netflix- vagy Spotify-fiók 13 dollár. Az egészségügyi leletek három éve még 70–100 dollárért keltek el, mára esett az áruk, annyi van belőlük. Egy személy teljes digitális életét megkapjuk már 50 dollárért. Egy kiterjedtebb DDOS (túlterheléses) támadást egyébként óránként 10 dollárért lehet rendelni, egy hetes akcióra 500–1200 dollárért bérelhető – különösebben nem okos, de ráérő – kiberbűnöző.

Betegleletek régészei

„Az egészségügyi adatok különlegesek, szigorúbban védi őket a törvény, így visszaélés esetén akár kétéves börtönbüntetés is kiszabható” – tudtuk meg Kovácsy Zsombor egészségügyi szakjogásztól. A szakembert azután kerestük meg, hogy kiderült: a rendőrség nyomoz a Szegedi Tudományegyetem volt intézetvezető orvosa ellen, aki beosztottja nőgyógyászati adatai között kutakodott. Ahogy arról az RTL Híradó beszámolt, az orvos egy beszélgetés során szólta el magát arról, tisztában van azzal, hogy a beosztottja hol, kinél, mikor volt nőgyógyásznál. „Megnézte a feleségem nőgyógyászati adatait, a fiam gyerekklinikai kezelését, nekem az ortopédiai műtétemet” – nyilatkozta a nő férje. Az orvos tagadott, de mivel a kezelőorvos mellett az ő neve is szerepelt a betegadatokat megnyitók között, több mint gyanússá vált a dolog. Egyelőre nem tudni a kíváncsisága okát, az ügyben feljelentést tettek, a nyomozás folyik. „Jogellenes, ha egy orvos a beosztottja vagy ismerőse betegadatai között böngészik, sérelemdíjat is követelhet, akinek az adatai ily módon illetéktelen kezekbe kerülnek” – mondja Kovácsy Zsombor. A szakjogász hozzáteszi: nem kell a beteg külön engedélye ahhoz, hogy egy orvos kezelje az adatait, de csak azokat az információkat tekintheti meg és továbbíthatja, amelyek az ellátáshoz szükségesek. Egy neurológiai szakrendelésen például nem feltétlenül nézhetik meg a beteg nőgyógyászati eredményeit. A szakértő szerint az általános adatvédelmi rendelet egy évvel ezelőtti hatálybalépése óta sokkal in­tenzívebben foglalkoznak a személyes adatok védelmével, így valószínűleg az emberek is tájékozottabbak. Az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér (EESZT) létrehozása is fókuszba helyezte az adatvédelmet. – A rosszhiszemű visszaéléseket szinte lehetetlen kivédeni, az orvosnak mindig magának kell megítélni, milyen adatok szükségesek az ellátáshoz. Minden rendszer esetében megvan annak a kockázata, hogy illetéktelenek is belenéznek az adatainkba, ezt a papíralapú orvosi kartonok idején is meg tudták tenni, ha akarták, és elő is fordultak ilyen esetek – emlékeztet a szakember. Az EESZT több szempontból is hasznos. Ha például valaki egy kórházban vérhígítót kapott, de egy baleset miatt egy másik intézményben kell ellátni, esetleg műteni, akkor jó, ha látják, van-e gyógyszerérzékenysége, és milyen készítményeket szed. Az eeszt.gov.hu oldalon ügyfélkapus bejelentkezés után rendelkezhetnek a betegek arról, milyen adataikat láthatják a rendszerben. A legkényesebbekre korlátozásokat lehet beállítani. Alapállapotban nem mindenki nézheti meg a nemi betegségekkel, addiktológiával vagy a pszichiátriával kapcsolatos információkat, de nincs korlátozás az onkológiai vagy fejlődési rendellenességre vonatkozó és nőgyógyászati adatokra. Korlátozás esetén az adott kategória összes dokumentumának hozzáférése tiltott, senki sem férhet hozzá az adatokhoz. Ám ezt az orvosok nem javasolják, mert – ahogy arra utaltunk – egy baleset esetén fontos lehet, ha a gyógyszerallergiáknak vagy a krónikus betegségeknek utána tudnak nézni. „Fontos hangsúlyozni azt is, hogy ha valaki nem korlátozza a hozzáférést, akkor sem jogosult bárki bármiben kutakodni, hiszen jogszerűen csak akkor nézhetik meg az adatokat, ha erre az ellátás érdekében szükség van. Ráadásul a kezelést hátráltathatja is, ha valaki letiltja az adataihoz való hozzáférést. Persze minden fejlesztésnek vannak gyermekbetegségei, az EESZT is nehezen indult, de alapvetően bízom a rendszerben” – mondja Kovácsy Zsombor. Szerinte a betegek és az orvosok adatvédelmi ismeretei egyébként nem elég elmélyültek, szükség volna a lehetőségeket és a jogokat tudatosító kommunikációs kampányokra. A rendszer problémáiról Komáromi Zoltán háziorvos is mesélt. Tapasztalatai szerint sok kórház, rendelő most is hiányosan tölti fel az adatokat, emiatt gyakran nem tudja megnézni azokat, ami nehezíti a betegellátást. Egyelőre nincs megoldva a fekvőbetegek gyógyszerhez jutása sem, e-receptet ugyanis csak személyesen, személyi igazolvánnyal és taj-kártyával lehet kiváltani. Szerinte problémás az is, hogy a nővérek nem tudnak saját jogosultsággal receptet írni vagy kinyomtatni egy laborbeutalót, ezért az orvos személyi igazolványát kell használniuk, hogy be tudjanak lépni. „Több szempontból sem praktikus, könnyen kijátszható az EESZT, ugyanis a be- és kijelentkezés is körülményes, időigényes lehet. Az orvosok ezért gyakran maradnak belépve a gépben, és így könnyen lehet, hogy az ő felhasználónevüket használja a nővér vagy akár egy másik orvos” – meséli Hegedűs Zsolt ortopéd sebész, a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezetének alelnöke. Ezzel az a legnagyobb baj, hogy így az orvosok egymás betegeinek adataihoz is hozzáférhetnek, és nem lehet ellenőrizni, ki keresgélt a rendszerben. Előfordulhat, hogy valaki be van jelentkezve, de más használja a gépet. „Angliában nem lehet őrizetlenül nyitva hagyni a programot, de ott egy gombnyomás a kilépés és gyors a bejelentkezés is” – mondja a sebész.

Google jár a gondolatainkban

 Azt, hogy a Nagy Testvér figyel bennünket, jó ideje tudjuk, nyilván kizárólag azért teszi, hogy nagyobb biztonságban legyünk, személyre szabhassa a kényelmi szolgáltatásait, és úgy általában minden szempontból jobb legyen nekünk. Szóval, amikor a kolléganőm arról mesél az irodában – kb. másfél asztal és egy kis közlekedő választ el bennünket egymástól –, miért ne kezdjek soha X biztosítóval, amit én érdeklődve ugyan, de mégis csupán hallgatok (legalábbis nincs róla emlékem, hogy akár egyetlenegyszer is kimondtam volna az adott társaság nevét), majd alig egy óra múlva ettől a bizonyos biztosítótól névre szóló ajánlatok érkeznek a Gmail-fiókomba, az csakis azért lehet, mert bár magam sem tudok róla, akármikor szükségem lehet a cég szolgáltatásaira. Vagy esetleg még arról lehet szó, hogy a társaság mégse hagyhatja szó nélkül, hogy rontsák a hitelét. Némi kedvezmény és ugyanennyi kedves szó kiköszörülheti a mundérbecsületet. Igaz, ami igaz, én voltam az, aki könnyelműen rákérdezett a biztosító nevére, tehát határozott érdeklődést mutattam mind a téma, mind pedig a társaság iránt. Számos cikk jelent meg arról a „para” vagy „paranoia” szavakkal minősített jelenségről, hogy a telefonjaink lehallgatnak bennünket. Micsoda skandalum, háborodunk fel kissé hitetlenkedve, megfeledkezve arról az aprócska tényről, hogy lényegében minden a mi hozzájárulásunkkal történik. Tegye fel a kezét, aki valaha is végigolvasta, teszem azt, egy alkalmazás letöltésekor az adatvédelmi, adatszolgáltatási tájékoztatót, egy internetes oldalra való belépéskor a cookie-kezelési figyelmeztetéseket, adott keresőprogram szerződési feltételeit, vagy végignézte a telefonján lévő szoftverek, applikációk vagy magának az operációs rendszernek az alapbeállításait. Mindegyik azzal vagy ehhez hasonló mondattal kezdődik: a szerver, tulajdonos, program stb. automatikusan rögzíti, illetve a biztonság érdekében átmenetileg tárolja az adatait. Öt sorral odébb kiegészítve azzal a megfellebbezhetetlen önvédő kitétellel, hogy „a személyes adatok kezelése a szolgáltatást igénybe vevő felhasználó önkéntes hozzájárulásán alapul”. Anélkül, hogy beleásnánk magunkat a szerződés, egyezség részleteibe, és rányomunk a mindig nagyobb betűkkel szedett, színes alapon kihangsúlyozott ÉRTEM vagy BELEEGYEZEM, avagy ELFOGADOM gombra, már engedélyt is adunk mindarra (a többnyire fogalmunk sincs, mire), amit csupa apró betűvel, de annál részletesebben közölnek velünk. Ok, a neten kattintgatunk összevissza, de vajon mikor adtam én arra engedélyt, hogy rögzítsék a telefonbeszélgetéseimet vagy az éppen használaton kívüli készülék belehallgasson a magáncsevegéseimbe? Például akkor, amikor a telepítésekor, látatlanban, engedélyeztem a mikrofonhasználatot. A telefon alkalmazáskezelőjében, a jogosultságok menüpont alatt mindenki megnézheti, hány applikációnál aktív nála a mikrofonhasználat – ezek bármelyike egyetlen mozdulattal kikapcsolható! Azt sem tudja mindenki, hogy a hangvezérelt asszisztens (Siri, Google asszisztens) sem csak akkor kezdi a rögzítést, amikor kimondjuk, hogy Hi, Siri vagy OK Google. Vannak ugyanis úgynevezett triggernek titulált hívószavak, amelyek részletezve ugyan nincsenek az apró betűs szerződési feltételek között, de az feketén-fehéren ott áll a szövegben, hogy abban az esetben, ha akár csak jóhiszeműen is feltételezik (vagyis feltételezi a beprogramozott automata), hogy az elhangzottak veszélyeztetik akárki vagy akármi biztonságát, nemcsak, hogy felvehető a beszélgetés, de a tartalma harmadik félnek ki is szolgálatható. És ezt bizony „aláírtuk”. A Google például „abban az esetben oszt meg személyes adatokat más entitásokkal, ha jóhiszeműen feltételezi, hogy az adatokhoz való hozzáférés, illetve az adatok felhasználása, megőrzése vagy közzététele észszerűen indokolt”. Nesze semmi, fogd meg jól! Persze ez is nyilvános, a Google Adatvédelem – Szerződési feltételek adathalmában. A Saját tevékenységeken belüli Hangtevékenységek menüpont alatt bárki le tudja kérni, adott időben hány alkalommal és miket rögzített a telefonja. Én az elmúlt egy évre szűrtem rá és összesen 24 rögzített beszélgetést találtam, melyek között persze volt hangvezérelt asszisztens-interakció is, de akadt biza néhány BKV-n utazós, zörgős csevej, több olyan, amelyben bizonyos városnév többször elhangzik, és olyan is, amelyben a „terror” szót tesztelve szórakoztunk a barátaimmal, vajon mit érzékel belőle a kikapcsolt(!) készülék. A jó hír, hogy van választási lehetőségünk, milyen adatokat gyűjthet rólunk a szolgáltató, és azokat hogyan használhatja fel. A Google adathasználati tájékoztatója is lépésről lépésre megmutatja, hogyan „titkosítsuk magunkat”, átklikkelve az engedélyeket. Az infózár egyedül a személyazonosításra nem alkalmas adatokra nem vonatkozik – ezek, legalábbis a Google tájékoztatója szerint – megoszthatók a nyilvánossággal és a cég partnereivel, többnyire reklámérdekből.

Frissítve: 2019.05.19. 13:51