Játék az élet a halál után

Publikálás dátuma
2019.05.12. 15:25

Napi 9-10 ezer forintot lehet keresni filmipari statisztálással: a 12 órás munka azonban még akkor sem hétköznapi terhelés, ha úri közönséget kell alakítani a Parlament összes termeiben. Számukra a napsütés és a sötétség, a hideg és a meleg, a szél és szélcsend egyaránt ádáz ellenség lehet. Nem beszélve az orkokról és a forgatókönyvírókról, akik bármikor „meghalasztatják” egy sártenger közepén.
Vértet nem vett, csak szakadt gúnyát, bocskorból vékonyat. Alá zokni négy pár jutott, s két-két zacskó, és speciális lábmelegítő tapasz: a háborúsághoz kellenek a praktikák, nyirkos nap lesz a csatatéren. A lakókocsinál hozzáértő kezek karmazsinnal „karmoltak” mély sebeket az arcára. Ezekből a vágásokból, sejthette, a rút középkorban aligha lesz felépülés. Kérdőn nézett az asszisztensre. „Te ma csúnyán meghalsz, Pistikém!” – felelt eltorzított hangon az amúgy tündéri segéderő. István aznap bruttó tizenkét órát töltött kardcsörtetésben. Hamar elesett, de az odavezető út sem volt tinédzserregény. Egy széles árkon bukdácsoltak át többször is, körülötte lovak ziháltak, a mínusz négyfokos talajt vastag sárréteggé változtatva. Hősünket kíméletlenül levágták. De fájdalom, volt élet a halál után: órákig feküdt mozdulatlanul, századmagával a földön. Megőrizve lélekjelenlétét, a tömeges haláltusában maga alá ejtette a pajzsát, így azon időzött, miután a segédrendezőtől jó párszor elhangzott: back­ground action! Háttérmozgás. A statiszták erre a jelre kezdik a munkát a setben, a kamera számára berendezett jelenet beállításában. Istvánnak a halottjátszás nem volt éppen élete fényjátéka, és a halál utáni idült megfázás sem kellemes emlék, mégis mindmáig imádja, amit csinál. „Filmipari statiszta, ez a hivatalos megnevezés” – meséli notesze fölött, amiben két éve naplózza a munkáit. A kém című filmmel kezdődött minden, Melissa McCarthyval, Jason Stathammel és Jude Law-val – azonban mégis csak a testvére szerepelt a magyar fővárosban 2014-ben forgatott filmben. Elment ő is a castingra, de nem válogatták be. Két évvel később azonban kapott egy telefont.  „Megkérdezték, statisztálok-e még, én meg rávágtam, hogy persze.” Az Alienist című pszichothriller-sorozat második évadjába került, harminc napot kapott a filmben. Ez jelentős igénybevétel egy gyakorlott háttérművész életében is. Az 1896-ban játszódó történetben egy sorozatgyilkos utáni nyomozás filmes munkálatait figyelhette, a sorozat első epizódját jobbára Rákospalotán forgatták. Abban az évben összesen 15 filmben statisztált, a Casablancát jegyző Kertész Mihályról szóló Curtiz című tévéfilmben, a Barátok köztben, Nemes Jeles László Napszálltájában, a Tóth Jánosban Mucsi Zoltánnal, az említett „halálosan nehéz menetben”, a Last Kingdomban, és A tanárban Nagy Ervinnel, Für Anikóval. Ez a szerep egy kicsivel volt mozgalmasabb a halálnál, de az irgalmasrendi kórház legalább nem egy fagyos, rideg csatatér volt, mint amilyen a levágott katonák hátteréül szolgáló Szomor közeli sztyeppe. „Agyvérzéses beteget játszottam, tolókocsiban ültem. Éppen a bénulást gyakoroltam, a lebiggyedt ajkakat, az üveges tekintetet, amikor Für Anikót hallottam hangosan kacagni. Odajött hozzám, kedves volt, elbeszélgettünk a feladatomról” – emlékszik a szívmelengető pillanatokra István. Ugyan­ilyen nagy élmény volt számára, amikor Pirog Gábor ült mellé az 1600-as évek maszkulin Virginiájába kalauzoló Jamestown sorozat 3. évadának a forgatásán. A világhírű kaszkadőr még közös fotót is készített vele, amit aztán el is kért e-mailben. Csonka Andrással a Holnap taliban várakozott, hogy bejussanak a díszletbe, az időt sztorizással töltötték ki. A multik unalmas világából érkező, könyvelőnek, katonának, fiatalúrnak egyaránt eladható 38 éves fiatalember ekkor már hat magyar castingügynökség adatbázisában szerepelt, volt mesélnivalója.

Egy tánc Latinovits mögött

A statisztaélet kemény világ. Akár a filmeseké, vándorélet, napi 12–16 óra munka, gyakran éjjel is. Busz veszi föl őket is, a forgatás helyszínén a „tartózkodóba” mennek, ahol a jelenetükre várhatnak. Ügyelő gondoskodik róluk, s arról, hogy a kellő pillanatban az öltöztetők, sminkesek, fodrászok elé kerüljenek, majd akár többórányi várakozás után a setbe, vagyis a díszletbe, a kamera látószögébe. „Elhivatottság, alázat, önfegyelem, tolerancia, kitartás, ápoltság” – majd’ ötven év tapasztalatával sorolja a háttérművészet kívánalmait Mészáros László. Társastáncosként került filmbe először, s nem is akárkivel: Latinovits Zoltán Miska főpincérje mögött lejtett fehér szmokingban a Szinetár Miklós rendezte 1971-es Csárdáskirálynőben. A műsorvezetőként is dolgozó férfi azután lett „hivatásos” háttérművész, hogy nyugállományba vonult. Ez több kollégájára igaz. Bíró Györgyi egykori titkárságvezetőként, kutatóorvos vejétől, egy plakátról kapott hírt az Evita 1996-os forgatásáról. Az egyik legjelentősebb Magyarországon, Ma­­donna főszereplésével forgatott nemzetközi sikerű film több ezer statisztának adott feladatot. „Selyemkosztümben álltunk a Hősök terén, aztán le kellett venni a kabátot: majdnem szétfagytam. Másnap rendesen aláöltöztem, úgy néztem ki, akár egy Michelin-baba” – emlékszik Györgyi. Az Andy Vajna által magyar helyszínekre hozott forgatás miatt szabadságot vett ki. Beleszeretett a filmezésbe. Egy idő után azt vette észre, hogy ha nem hívják, elvonási tünetei vannak. Így érez Várhegyi Sándor is, akit a válság évei közben, 2010-ben éppen nem kötött szerződés egy multihoz sem (egyiknél vezető volt). Fia Ken Follett Katedrálisának első részében forgatott, a másodikban neki is jutott szerep. És a tapasztalat is megjött: naptej nélkül lehet a perzselő napon állni, de nem érdemes. Tapasztalt statisztahölgyek egy kosztümös film rakott szoknyái alatt teljesen váratlan dolgokat is tartanak: ollót, cérnát, vizet, müzliszeletet. Bear Grylls is beájulna egy ilyen túlélő-felkészültségtől.  

Érdekes statiszták

„Statiszta nélkül nincs film” – így összegzi munkájukat Dóka Tamás, aki tíz éve statisztál. A Vajna-karakterrel rendelkező, ősz szakállas férfi az ötletadója-lelke annak a már félszáz fős közösségnek, amelynek a tagjai négy éve fűzték szorosabbra a kapcsolatukat. Nem „megélhetési statiszták” (önmagában ezzel sincs gond, a mintegy 3-4 nagyobb és a 10-15 kisebb, tévé- és reklámfilmes munkára szerveződő ügynökség adatbázisában több tízezer ember lehet), hanem a szakmájuknak élő háttérművészek. Közös programokat terveznek, segítik egymást a forgatásokon. A csoport az év elején kezdeményezett találkozót az ügynökségekkel, hogy egyeztessék az érdekeiket a maguk és a rugalmas, korrekt gyártás érdekében. Egyebek között szeretnék elérni, hogy minden megbízó cégnél általános legyen a napi 9-10 ezer forintos díjazás; hogy az olykor többórás napi utazás is a munkaidő része legyen, és hogy a kifizetés határideje és a túlóra-elszámolás se okozzon gondot. A munkakörülmények, az ellátás változó: a gyártók eltérő minőségben és felfogásban biztosítják a cateringet, amit gyakran a lehetőségek is meghatároznak: Budapest egyik-másik belvárosi kerületébe például nehéz megfelelő számú stábautónak behajtási engedélyt szerezni, így a filmgyártó cégek is szorított helyzetben vannak a tartózkodók kialakításakor. A statiszták elvárásai és a nagyobb castingügynökségek gyakorlata általában teljes összhangban vannak: mindannyian azon dolgoznak, hogy a produkciók kiszolgálása professzionális legyen. Ezt mondta Banner Szűcs Loránd senior casting director, a Banner Casting Ügynökség tulajdonosa, aki 1991 óta dolgozik a filmszakmában. Ausztráliai tanulmányok után 2005-ben tért haza, majd öt évvel később határozta el, ügynökséget alapít. A gyártáshoz jól igazodó új struktúrát akart létrehozni, amelyet filmrendezőként maga is szívesen alkalmazott. „Casting direktorként már a forgatókönyv fázisában bekapcsolódunk a film előkészítésébe. Hosszasan beszélgetünk a rendezővel, elmegyünk a helyszínekre, hogy pontosan lássuk, milyennek kell lenni a varsói gettó hentesének vagy egy konflison ülő férfinak. Ezután nézünk bele az adatbázisba, miközben persze azonnal lehetnek ötleteink egy szereplőre.” A Banner legutóbbi sikerei között tudhatja az Aranyélet három évadának szereplőválogatását és a statiszták biztosítását, de az UEFA-imázsfilmben is az ő munkájuk nyomán jelennek meg a felhevült szurkolók, testsminkkel gazdagon – ahogy kell.

Európai Hollywood – így emlegeti a világ a kelet-közép-európai országokat, és benne Magyarországot az elmúlt 10-12 év fejlődése, és ennek hátterében a térség egyik legvonzóbb adó-visszatérítési rendszere, valamint a Magyar Filmalap működése nyomán. Rengeteg nemzetközi film készül, világsztárok jönnek-mennek Budapesten. Banner Szűcs Loránd azt mondja: ahogy egyre népszerűbb forgatási helyszín lett Magyarország, úgy ismerte fel a szakma a filmesszakember-képzés fontosságát.

Willis és Ford is így kezdte

 Számos világsztár kezdte a pályáját statisztaként. Kevesen tudják, de a Star Wars-filmek Han Solo kapitánya, Harrison Ford 1970-ben tűnt fel először a vásznon, letartóztatott diák és reptéri munkás volt Antonioni legendás Zabriskie Pointjában. Bruce Willis sem mindig volt a Die Hard elnyűhetetlen zsaruja (az ötödik részben Magyarországon füstölgött a stukkere), Az ítélet című 1982-es Lumet-film bírósági jelenetében Paul Newman mögött ült a háttérben, szerény gázsiért. Sylvester Stallone Woody Allen Banánköztársaságában kezdte bűnözőként. A hazai művészek közül Hámori Gabriella és a színész-rendező Lukáts Andor is statisztaként kezdte.

Szerző
Témák
statiszták

A homok rejtélyes atyja: Almásy László

Publikálás dátuma
2019.05.12. 12:55

Nem volt gróf, nem égett össze, barátjának feleségébe sem szeretett bele. Almásy László mégis sokkalta izgalmasabb figura volt, mint a filmbéli „angol beteg”.
Kilenc Oscar-díjat söpört be Az ­angol beteg 1997-ben, de ne szépítsük, felejthető film. Ezt személyes tapasztalatból állítom: az a leg­élénkebb emlékem róla, hogy kényelmetlenül fészkelődve ülök egy kis budai moziban, amit azóta bezártak. Érzelgős hollywoodi mese, love story egzotikus környezetben – producere Harvey Weinstein, habár ez csak utólag tűnik fel –, nem érdemes számonkérni a történelmi hűséget. Ám két dolog a film javára szól: a világ megismerte Sebestyén Márta hangját, a magyarok pedig fél évszázad után újra felfedezték a felfedezőt.

A repülés megszállottja

Almásy László Ede (1895–1951) utazó, Afrika-kutató, pilóta, autóversenyző, üzletember, puccsista, két világháború veteránja, a Vaskereszt kitüntetettje, népbíróság elé állított feltételezett kettős ügynök – a felsorolás korántsem teljes. A boldog békeidőkben született a nyugati határon, a Várvidéken (ma Burgenland, Ausztria), Borostyánkő (Bernstein) középkori várában, amely a családjáé volt. Ősei gazdag földbirtokos nemesek, „zsadányi és törökszentmiklósi” előnévvel, de nem grófok. Hősünk irataiban sem szerepelt ez a cím, sőt egy levelében azt írta, gyakran tiltakozik a megszólítás ellen. Külföldön mégis használta a titulust, egy arisztokrata könnyebben érvényesült az „úri társaságban”. Az ifjú Almásy megszállottja lett a századforduló szenzációjának, az aviatikának. Saját kezűleg eszkábált vitorlázó repülőt. A próbautat megúszta bordatöréssel, a baleset nem szegte kedvét. Tizenhat évesen már motoros gépet vezetett, és amint megtehette, vásárolt is egyet. Az első világháborúban önkéntesként a Monarchia formálódó légierejének pilótája lett, veszélyes felderítő missziókra repült az olasz, illetve az orosz fronton. Hadnagyi rendfokozatig vitte. 1921-ben támogatta a trónfosztott Habsburg uralkodó, IV. Károly visszatérési kísérletét, de amikor a puccs elbukott, nem erőltette tovább. Elfogadta a király nélküli királyságot – később együtt vadászgatott a főméltóságú kormányzó öccsével, Horthy Jenővel. Kőszegen, Grazban és East­bourne-ben járt iskolába, de tanulmányait félbehagyta, nem szerzett diplomát. Angliai évei meghatározónak bizonyultak: kitűnően elsajátította a nyelvet, életre szóló kapcsolatokat épített. A szigetországban határozta el azt is, hogy Afrikába megy, feltérképezni a Szahara utolsó fehér foltjait. Az utazás szenvedélyét apjától, Almásy Györgytől örökölte, aki kétszer járt Közép-Ázsiában, eljutott Szamarkandba, Taskentbe és Kína északi részére. A Magyar Földrajzi Társaság alapító tagja volt, műkedvelő etnográfusként érzékletesen számolt be a kazahok és a kirgizek mindennapjairól. 

Kalandok a sivatagban

László a háború után az osztrák Steyr Művek képviselője lett, amely puska és bicikli mellett akkortájt kezdett automobilt gyártani. A cég eleven reklámjaként háromezer kilométert autózott Afrikában, Alexandriától végig a Nílus mentén egészen Szudánig. Egyiptomban megnyitotta az ország első pilótaiskoláját, és bizalmas viszonyba került az uralkodóház több tagjával. Közben újabb balesetet szenvedett dupla fedeles gépével. Bár halálhírét keltették, megint súlyosabb sérülések nélkül vészelte át a zuhanást, és mintha mi sem történt volna, folytatta expedícióit. Legjelentősebb eredménye, hogy ősi barlangrajzokat fedezett fel egy eldugott oázisban (lásd keretes írásunkat). Kitört a második világháború, ami a békés kutatást lehetetlenné tette, de még vadabb kalandokat tartogatott. Almásy magyar állampolgárként nem maradhatott a brit fennhatóság alatt álló Egyiptomban, és az olaszok sem látták szívesen Líbiában, mert arra gyanakodtak, hogy brit kém. A németek viszont igényt tartottak a szolgálataira. A „brandenburgiak” néven ismert különleges Wehrmacht-alakulat tisztje lett, amelynek az volt a feladata, hogy ellenséges területen hajtson végre diverzáns akciókat. Rommel marsall 1942 elején azzal a lehetetlennek tűnő feladattal bízta meg, hogy a Szaharán keresztül hírszerzőket csempésszen a brit vonalak mögé. A művelet sikerült – igaz, a két kém nem sok hasznot hajtott, és utóbb le is buktak, de ez nem Almásyn múlott, akit társai csak úgy emlegettek: der Ungar, „a magyar”. Jóval később megtalálták titkos raktárát egy mély sivatagi sziklahasadékban, ahol benzint, ivóvizet, marhahús- és tejkonzerveket rejtett el a több ezer kilométeres útra. Bátorságáért őrnaggyá léptették elő, Vaskereszttel tüntették ki. Ám ez nem jelenti azt, hogy a nácik híve lett volna. Budapestre visszatérve üldözötteket bújtatott lakásán, köztük az olimpiai vívóbajnok Fuchs Jenő fiát. Német tiszti egyenruhájában a nyilasokat egyszerűen kiparancsolta az épületből. Egykori Horthy Miklós (ma Bartók Béla) úti otthonában jelenleg mohamedán imaház működik. Mindig is vágyott a hírnévre, korábbi útjairól sorra élménybeszámolókat írt (például Autóval Szudánba, 1927; Az ismeretlen Szahara, 1934). Háborús kalandjainak is könyvet szentelt (Rommel seregénél Líbiában, 1943), leplezetlen büszkeséggel ecsetelve, miként juttatta be a spionokat Egyiptomba. Hiúsága csaknem végzetesnek bizonyult. A felszabadulás után letartóztatták, összeverték, majd háborús bűnök vádjával népbíróság elé állították – a könyv volt a fő bizonyíték ellene. A híres orientalista, Germanus Gyula professzor tanúvallomása húzta ki a bajból. Pere felmentő ítélettel zárult, ami legalább akkora csoda, mint hogy túlélt két zuhanást.  

Titkos kapcsolatok

A sztálinizálódó Magyarországon lakását elvették, műveit betiltották. Külföldre szökött, alighanem brit segítséggel. Ez arra utal, hogy régi kapcsolatai elevenek maradtak. Még a háború előtt a líbiai Kufra oázis katonai bázisán készített fényképeit átadta az angoloknak, ami szintén erősíti az olaszok akkori gyanúját: lehet, hogy tényleg kettős ügynök volt. Biztosat nem tudni, halála után naplója és a német hírszerzésnek küldött jelentései Londonba kerültek, zárt archívumokba. Almásy visszatért Egyiptomba, repülést oktatott és sivatagi túrákat szervezett. Ellentétben Az angol beteg hősével, nem égett össze. Nem is morfiumtúladagolás végzett vele Itáliában a háború végén, hanem vérhas Salzburgban, évekkel később. Van még egy különbség a filmbéli karakter és a történelmi személy között. A Ralph Fiennes alakította férfi reménytelenül beleszeret barátjának feleségébe, egy Katherine Clifton nevű nőbe (Kristin Scott Thomas). Az igazi Almásyról sokáig úgy tartották, hogy egyetlen szerelme a sivatag volt. Jóval a film elkészülte után derült ki, hogy ez az aforizma csak jól hangzik, de nem igaz. A kölni Heinrich Barth Afrika-kutató Intézetben előkerült, publikálatlan magánlevelek tanúsága szerint Almásynak igenis voltak intim partnerei, köztük egy Hans Entholt nevű fiatal német katona és egy egyiptomi herceg. Nőkkel, úgy fest, nem volt dolga. Adódik a kérdés: akkor mi köze egyáltalán a fiktív felfedezőnek az igazihoz? Nem sok, de valamennyi azért mégis. Almásy memoárjában említ egy kanadai pilótát, aki súlyos égési sérülésekkel került a katonai kórházba, miután lezuhant a gépével. Tolmácsolni hívták hozzá, de a sebesültön már nem lehetett segíteni. Ez az epizód ihlette meg Mi­chael Ondaatje kanadai írót, akinek a regényéből a világhírű film készült: összegyúrta a két figurát. Almásy László életének alig 56 éve alatt elképesztő kalandok részese volt. Sok indítéka, döntése, tette máig rejtélyes. Személyisége éppoly megfoghatatlan, mint a Szahara finom homokja. A valóság, mint annyiszor, ezúttal is felülmúlja a képzeletet.

Úszók a Szaharában

Almásy László (a képen jobb szélen) három angol társával esőoázist fedezett fel a Líbiai-sivatagban, 1932-ben. Egy letűnt ősi civilizáció, a legendás Zarzura romjait keresték. Egyszerre autóval és repülőgéppel merészkedtek olyan terepre, ahol azelőtt teveháton sem sokan jártak. A Gilf Kebir („nagy fal”) homokkő fennsíkján három vádit, kiszáradt időszakos patakmedret találtak. Mire a következő évben visszatértek, hogy folytassák a kutatást, a társaság egyik tagja meghalt, a másik, Patrick Clayton elkeseredett vetélkedésbe kezdett Almásyval. Az expedíció nem tárt fel a jordániai Petrához hasonló várost, de így is lenyűgöző eredményt hozott. Kéttucatnyi barlangban meghökkentő kőkorszaki festményekre bukkantak. A színes rajzok zsiráfokat, gazellákat, pálmafákat ábrázolnak, sőt úszó emberalakokat – a sivatag kellős közepén. Eszerint a kietlen terület valaha bővelkedett vízben. A beduinok úgy hitték, hogy a barlangokban dzsinnek (szellemek) laknak. Almásy sikerének egyik titka az volt, hogy szóra bírta a környék nomádjait, akik pedig ritkán fecsegnek idegeneknek. A magyar felfedezőt mégis bizalmukba fogadták, és az Abu Ramla („a homok atyja”) névvel tisztelték meg.

Témák
történelem

Erős vágyódás a teremtésre

Publikálás dátuma
2019.05.12. 10:23

Fotó: Lakos Gábor
Szólista szakmunkásokat akarnak képezni nagy mennyiségben, nem pedig egymásra figyelő muzsikusokat – jellemzi a magyar iskolai zeneoktatást Paár Julianna, aki zeneterapeutaként is inkább a sikerélmény elérésére és annak élményszerű közösségi megosztására helyezi a hangsúlyt a pszichés problémák eloszlatása mellett.
Mik a leggyakoribb tévképzetek, „félrehallások” a zeneterápiával kapcsolatban? Ha zeneterapeutaként mutatkozom be, a „nem tudom, hova tenni ezt a foglalkozást”-arckifejezés mellett leggyakrabban némi riadtság tükröződik az emberek tekintetében. A terápia szó megijeszti őket, rögtön betegségekre gondolnak, a terápiák iránt pedig általában nagy az ellenállás, hiszen senki sem szeretne kiszolgáltatott helyzetbe kerülni egy betegség során. A közösségi média információáradata révén is rendkívül sok fals, felszínes hír kering a zeneterápia kapcsán, a legtöbben úgy hiszik, pusztán zenehallgatásról van szó, ami köztudott, hogy jó hatással van a közérzetünkre. És nem így van? Ha számomra kellemes zenét hallgatok, akár egy koncerten, tényleg jobb állapotba kerülök – ám a koncerten nincs velem a zeneterapeuta, nem duruzsolja a fülembe, mire figyeljek. Az egyik módszer, az úgynevezett receptív zeneterápia, mely során a hallgatott zene által keltett hatásokat dolgozzuk fel, a másik az aktív, ahol mi magunk hozunk létre egy zenei folyamatot. Széles a skála, hol jelenhet meg a zene és a zeneterapeuta a megelőzés és rehabilitáció terén – az alkalmi vagy ismeretterjesztő workshopoktól kezdve egészen a fókuszált terápiás folyamatokig. A zeneterápia – a zenei tevékenységek bevonásával végzett – főként lelki – egészségmegőrzés, betegségmegelőzés, teljeskörű életvitel-segítés – egy szakember, terapeuta körültekintő munkájával tud teljessé válni: hogy kísérje-vezesse a klienst a folyamat különféle fázisaiban. Milyen kritériumoknak kell megfelelnie egy zeneterapeutának? Értenie kell a zene nyelvén, nem árt, ha jól tud zenélni és át kell látnia a zene rendszerét. Az sem hátrány, ha más művészeti ágakban is otthonos, mert esetenként kombináljuk a zenehallgatást mozgással, ahogy a zenés festés sem ritka. Emellett tisztában kell lennünk a zene pszichére gyakorolt hatásaival is. Ezek szerint a páciensnek sem árt, ha jó a füle, vagy rendelkezik művészi hajlammal? Nincsenek ilyen elvárások. Az aktív zeneterápián, ahol az alkotás folyamatára helyezzük a hangsúlyt, arra kérjük például a résztvevőket, improvizáljanak egy hangszeren. Ettől sokszor megriadnak, azt hiszik, valami virtuóz jazzszólóra gondolunk, de nem így kell elképzelni. Olyan hangszerekkel dolgoznunk, amiket mindenki meg tud szólaltatni, mindenféle előképzettség nélkül. A hangszerparkot még a neves német zeneszerző, Carl Orff álmodta meg: az ütemhangszerek, a xilofonok, metalofonok, sokféle zörgők-csörgők, zajkeltők, dobok és a dallamhangszerek, a szanszula, a kalimba megszólaltatása már önmagukban zenei élményt is tud nyújtani. Miközben nem ez a cél – a zene itt eszköz az önkifejezésre, a különféle problémák feldolgozására. Nézzük a problémákat! Miért keresik fel általában? A leggyakrabban társas kapcsolati, vagy pszichés problémák miatt, illetve azért, hogy az önismeretük elmélyedhessen. Sokan a múltbéli traumáik feldolgozása miatt fordulnak hozzám, mert ezekből eredeztetik a későbbi kapcsolati, érzelmi elhangolódásaikat vagy egzisztenciális sikertelenségeiket. Vannak, akik az életüket szeretnék jobban strukturálni, a kommunikációs készségüket fejleszteni. Gyermekterápiáim során főleg a nehezebben szocializálódókat segítettem megnyílni, a zenei folyamatok által, a szociális kapcsolódás irányába. Miért a zenés megoldást választják, miért nem mennek el egyszerűen egy pszichiáterhez? Sokszor nehéz szembenézni önmagunkkal. Nagyon szoros együttműködésben dolgozom mentálhigiénés szakemberekkel, minden olyan esetben, ami megkívánja ezt a hátteret, pszichiáterrel és pszichológussal egyaránt. Ettől függetlenül nem mindenki szeretné a problémáját kifejezetten „orvosi mederbe” terelni, ahogy ezt korábban már érintettük. Másfelől a zenéhez mindenki kapcsolódik így vagy úgy, ha másként nem, erős vágyódása van a zenére vagy más művészeti folyamatban való részvételre. Az emberek érzékelik, hogy a különféle művészeti tevékenységek mennyire felszabadító hatással vannak rájuk, miközben a többség munkája, amivel a mindennapokban foglalkozik, nem az alkotó tevékenységről szól. Nagyon ritkán találkoznak a hétköznapi életben a saját reprodukciós képességeikkel, hogy teremtenek, alkotnak, kreálnak valamit. Az ilyen jellegű vágyaikat viszont művészetterápiás keretek között megélhetik. Ez pedig kihatással lesz a mindennapi életükre is: magabiztosabbak lesznek, jobban kommunikálnak, az önismeretük is javul – az alkotás sikerélményén túl sokkal olajozottabban működnek az életben. Milyen zenével operál? Abszolút személyfüggő. Én személy szerint szeretek a magyar népzenével dolgozni, mert hiszek a zenei anyanyelv fontosságában. A gyerekek esetében a zenei és a beszédfejlődés gyönyörűen támogatja egymást. A magyar népzene legkisebb korosztályt megcélzó rétege pedig kiváló eszköz ehhez: ölbeli játékok, népi gyerekdalok, különféle mondókák. De felnőtt terápiára is vittem már népdalokat – ám egy zene csak akkor tud terápiás hatással lenni, ha a résztvevő tud vele azonosulni. A kamaszok foglalkozásán a minimál technótól a legkeményebb metálzenei műfajokig minden előfordul. Ha ez az egyetlen kapcsolódási lehetőségem velük, zeneterapeutaként kutyakötelességem mindenféle zenére nyitottnak lenni, függetlenül a személyes érdeklődésemtől. Mikor számít gyógyultnak a páciens? Zeneterapeutaként nem gyógyítunk, hanem kísérünk. Ez nem egy pirula, amit ha bekapunk, rögtön jól is leszünk. Lassú, hosszú folyamat – hiszen fizikailag, mentálisan, pszichésen szeretnénk jobbá tenni az életünket, ez nem egyik pillanatról a másikra történik. Általános az 5-30 foglalkozásos terápia, de volt már másfél éves terápiás ívem is. A terápián résztvevő a terapeutával mindig kitűz egy célt, ahová szeretne eljutni. Ha elérik, azt már nevezhetjük gyógyulásnak, sikernek. Évtizedes probléma a magyar iskolai zeneoktatásban, hogy ezek a fenti sikerek, élmények egyáltalán nem jönnek létre a gyerekekben. Inkább feszültséget generálnak a kottaolvasással, szolmizációval, nemszeretem zenékkel. Várható itt valami változás végre? Optimista vagyok e téren, azt hiszem, a fordulat küszöbén járunk már, egyre több a haladó szemléletű zenetanár, akik az élményalapú oktatásban gondolkodnak. Mert hát elég visszás, hogy Kodály országában a kodályi alapelveket sokszor a szlogenek szintjén hangoztatják, a valóságban meg egyáltalán nem alkalmazzák azokat. Kodály 4. osztályig nem is javasolja a zeneelméletet, a zenét közösségi szituációban, élményként kellene szerinte is átadni, akár együtténeklés vagy hangszeres játék során. Ezzel szemben nálunk a zeneoktatás individualista szemléletű: szólista szakmunkásokat akarnak képezni nagy mennyiségben, nem pedig egymásra figyelő muzsikusokat! Pedig annak a valószínűsége a legkisebb, hogy valaki egyedül fog előadóként megjelenni a színpadon. Láthatóan a zenetanárok is kimerültek, hogy is tudnának élményt közvetíteni, amikor ők sem tudnak feltöltődni? A zenére nem célként, hanem eszközként kell tekinteni: lehetőségként, hogy általa a gyerekek magukról meséljenek, és azt élményszinten osszák meg másokkal. +1 kérdés Májusban jelenik meg az első önálló lemeze, Ön mit mesél és oszt meg magáról, és mindez kapcsolódik-e a zeneterápiához? Közel húsz lemezen közreműködtem már mint frontember vagy vokalista, de ez az első olyan zenei produktum, amit én hoztam létre. És igen, szorosan kapcsolódik a zeneterápiás tevékenységemhez. Az életem azon szakaszán járok, mikor kétgyermekes édesanyaként a gyerekek állnak a mindennapjaim középpontjában, a jelenlegi zeneterápiás foglalkozásaim is a gyerekekre és a szüleikre fókuszálnak. Így a kisfiam ihletésére született Kerekerdő című album is olyan gyereklemez, aminek valójában a család a célközönsége, hiszen egy gyerek soha nem önállóan hallgat zenét. Ahogy az Össze-Hangoló zeneterápiás szemléletű foglalkozásaimon is, a mese keretű lemezen is az a célom, hogy a gyerekek mellett a szülők is minőségi zenei élményt kapjanak.

Paár Julianna

Énekes, zeneterapeuta, zenetanár a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végzett népi énekes, zenetanár szakokon, majd az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógia Karán tanult zenepszichológiát. 2017 decemberében a zeneterápia lehetőségeiről tartott előadást A holnap bűvöletében című TEDxYouth@Budapest konferencián. Korábban tagja volt a Tárkány Művek világzenei formációnak, jelenleg a Bazseva (népzenekar), a Nana Vortex (nép- és világzene) és a Dalinda (női a’capella trió) együttesekben énekel. Budapesten él, két kisgyerek édesanyja.

A Csillaghegyi Közösségi Ház zenés-táncos foglalkozásán a kisgyerekek és szüleik is felszabadultan mondókáznak-játszanak, tapsolnak, énekelnek Paár Julianna zeneterapeuta és Csiki Gergely néptáncpedagógus vezetésével, a Kortárs Népzenei Társulat muzsikusai kíséretével. A ritmikus-ütemes foglalkozás során egy titokzatos bőrönd is kinyílik, s belőle hangszereket, csörgőt, rázogatnivalót ragadhatnak ki a csöppségek. Így lesz kerek – az erdővel együtt – a mesés délelőtt.

Szerző
Témák
zene terápia