Világcsúcs az Everesten

Publikálás dátuma
2019.05.19. 09:26

Feljutni a világ tetejére – egy hegymászónak életre szóló élmény, egy serpának csupán újabb munkanap. A nepáli Kami Rita már huszonharmadszor járt a Mount Everesten, ami új rekord. A himalájai túrázás tömegsporttá vált, és ennek megvan az árnyoldala. Az alaptáborokat ellepte a szemét, holttestek bukkannak ki az olvadó hó alól.
Kami Rita 49 éves hegyi vezető május 15-én, szerdán, helyi idő szerint reggel nyolc előtt tíz perccel ért ismét a csúcsra. Ezzel megdöntötte saját világrekordját: nála többször senki sem kapaszkodott fel a 8848 méteres tengerszint feletti magasságra. „Nem azért megyek, hogy rekordokat állítsak fel. Dolgozom. Sokáig nem is tudtam, hogy nyilvántartják, ki hányszor járt odafenn” – mondta a férfi, mielőtt útnak indult. Ezúttal nem külföldiekkel mászott, hanem hét helyi kollégájával: drótköteleket húztak ki, létrákat helyeztek el, vagyis az utat készítették elő az utánuk következőknek. A főszezon hivatalosan az előző nap kezdődött, lassan megindul a turisták áradata.

Serpák főszerepben

A csúcsok csúcstartója először 24 esztendős korában, 1994-ben kísért föl hegymászókat az Everestre, az­óta szinte minden évben megjárta az utat. Ez a szakma családi hagyomány náluk, az apa az elsők között cserélte a jakpásztorkodást a modern idők jövedelmezőbb kenyérkereső foglalkozására, a hegymászók kalau­zolására a múlt században. A bátyja 17 alkalommal volt odafenn a Csomolungmán. Férfi rokonai között inkább az számít különcnek, aki még egyszer sem vitt föl senkit. Kami megfordult már a hegység más híres nyolcezres magaslatain is. Listáján szerepel a K2 (8611 méter), a Cso Oju (8188 m), a Manaszlu (8163 m) és a Lhoce (8516 m). A közösségi médiában özönlöttek a gratulációk a nepáli férfinak. Kivételes alkalom, hogy egy serpáé a főszerep – a Himalája „meghódítása” rendszerint nem róluk szól, pedig nélkülük a külföldiek aligha mernének nekivágni (vagy ha mégis, annak nem lenne jó vége). Edmund Hillary és Tendzing Norgaj első sikeres kísérlete (1953) óta a csúcsmászás idegenforgalmi iparággá fejlődött a hegyi országban. A bennszülött hegyi vezetők és teherhordók, ahogy a hőskorban, manapság is nélkülözhetetlenek: ők ismerik az utat, ők tudnak reagálni a váratlan helyzetekre, és ezen a magasságon, a ritka levegőben rendszerint csak ők bírják el a felszerelést. Aligha kérdéses, hogy sportértékben az övék a legkomolyabb teljesítmény. A Csomolungma tehát divatba jött. Hillaryék óta több mint ötezren büszkélkedhettek el azzal, hogy feljutottak a bolygó legmagasabb hegycsúcsára. A szezon márciusban kezdődik, de a csúcskísérletek ideje most, májusban jön el, ilyenkor okozza az időjárás a legkevesebb meglepetést. Az idén a nepáli oldalon 378 engedélyt állítottak ki a hatóságok, darabját 9000 euróért (csaknem 3 millió forint). Bizony, nem olcsó mulatság. A túloldalról, Tibet felől – az a nehezebbik út – további 140 mászó próbálkozhat, mi­után a kínai hatóságok az év elején jelentősen korlátozták az engedélyek számát. Ehhez jönnek még a hegyi vezetők, így ha az időjárás nem tesz keresztbe, megdőlhet a tavalyi rekord, amikor is 807 ember jutott fel az Everestre.

Holtak hava

Ám az igazi tömeget az alacsonyabban fekvő, úgynevezett alaptáborok vonzzák. Ezek azért kedvelt célpontok, mert nemcsak képzett alpinisták, hanem egyszerű kalandvágyó turisták is eljuthatnak odáig. Egy jól sikerült szelfi reményében egyre többen vágnak neki a kalandnak, ebben az évtizedben már tízezrek merészkedtek fel valameddig a hegyoldalban. Magyar utazásszervezők is kínálnak ilyen utakat; akad köztük, aki jetinézést is feltüntet a programban. A himalájai hegymászás tömegsport lett, bírálói szerint öncélú szórakozás, ami környezeti károkat okoz. Még a huszonegyedik században, a legmodernebb felszerelésekkel sem veszélytelen a vállalkozás. Tavaly négyen haltak meg, két külföldi és két serpa. Öt évvel ezelőtt harmincöten vesztek oda az alázúduló hóban. Az 1950-es évek óta legkevesebb háromszázan vesztették életüket a csúcs felé tartva. Úgy becsülik, a holttestek kétharmada azóta is a hótakaró alatt lehet. A felmelegedés miatt olvadnak a gleccserek, sorra bukkannak fel a holttestek a jég alól. Általában az utóbbi évek áldozatai kerülnek elő. Nem kis feladat lehozni őket a hegyről. A hatóságok és a profik illő tisztelettel bánnak a maradványokkal, viszont előfordul, hogy a beléjük botló turisták lefotózzák a holttesteket, és képeiket kegyeletsértő módon az interneten posztolják. A tömegessé váló turizmus másik kellemetlen következménye, hogy a Himalája legnépszerűbb útvonalait ellepte a szemét. Csakhogy ezen a terepen nem olyan egyszerű összeszedni a hulladékot, mint egy városi parkban (ott sem mindig sikerül). A gyalogos szemétszállítás veszélyes, az alattomos hasadékok között nehéz teherrel kellene visszatérniük – ki másnak, mint a helyi munkaerőknek. A 2014-15-ös lavinakatasztrófák idején a túlélők mindenüket hátrahagyva menekültek a 6400 méteres magasságban fekvő, úgynevezett 2-es táborból. Sátrak, hegymászóeszközök, oxigénpalackok, mobil konyhák és vécék maradtak utánuk a bázison. A rekorder Kami Rita maga is ott volt a szerencsétlenség idején, de épségben lejutott, és folytatta munkáját.

Szemétdomb a Himalájában

A nepáli hatóságok két éve úgy próbálták eltüntetni a szemétdombot, hogy speciális, 80 kilogramm teherbírású szemeteszsákokat küldtek fel a hegymászókkal, kísérőikkel és a hordárokkal. A szeméttel teli zsákokat helikopterrel vitték le az alaptáborba. Merthogy helikopterek amúgy is járnak fel, újabban a levegőből dobják le a mászóköteleket a csúcs felé tartó alpinistáknak, visszafelé pedig az akció idején kukásként üzemeltek. Akadt külföldi idegenforgalmi vállalkozó, aki kilónként 2 dollár jutalmat adott a gyűjtőhelyre lehozott szemétért. Túloldalt a kínaiak tavaly három hulladékgyűjtő akciót is szerveztek, és a Xinhua hírügynökség beszámolója szerint 8 tonnányi szemetet hoztak le a Himalájából. Mégsem lehettek maradéktalanul elégedettek az eredménnyel, mert ezek után új tábort nyitottak, két kilométerre a régitől, hogy a vendégeknek ne kelljen illúzióromboló kupacokon átgázolniuk. A 4980 méteren fekvő, lélegzetelállító Rongpu kolostor fölötti terület bejárására ezentúl a környezet védelmében jóval kevesebben kapnak engedélyt, mint ahányan a korábbi években. A nepáli oldalon áprilisban rendeztek tavaszi nagytakarítást, három tonna szeméttől szabadították meg a hegyoldalt.

A két első

Edmund Hillary nevére mindenki emlékszik. Hát a vele tartó nepáli serpáéra? Tendzing Norgaj (1914–86) igazából a Csomolungma tibeti oldaláról származott, de ezt élete végéig jobbnak látta elhallgatni a terület kínai megszállása miatt. Apja jakpásztor volt. Nem jegyezték fel pontos születési dátumát. Abban sem voltak biztosak, hogy hányadik gyerek a családban, talán a tizenegyedik lehetett. A harmincas évektől vett részt Everest-expedíciókban, eleinte teherhordóként. Végül hetedik nekifutásra, új-zélandi társával 1953. május 29-én érte el a Föld legmagasabb pontját. Ennek tiszteletére május 29-ét választotta születésnapjának. Amikor az újságírók azt firtatták, hogy kettejük közül ki lépett először a 8848 méter magas csúcsra, nagyvonalúan Hillaryt nevezte meg. Serpadinasztiát alapított, a fia és az unokája is meghódította a Mount Everestet. A hegyvidék buddhista lakói közül sokan isteni reinkarnációként kezdték tisztelni. A Time magazin a 20. század száz legnagyobb hatású embere közé választotta.

807 ember mászta meg a Mount Everestet tavaly, 563 Nepál, 244 Tibet felől. 2019-ben ez a rekord is megdőlhet.

Játék az élet a halál után

Publikálás dátuma
2019.05.12. 15:25

Napi 9-10 ezer forintot lehet keresni filmipari statisztálással: a 12 órás munka azonban még akkor sem hétköznapi terhelés, ha úri közönséget kell alakítani a Parlament összes termeiben. Számukra a napsütés és a sötétség, a hideg és a meleg, a szél és szélcsend egyaránt ádáz ellenség lehet. Nem beszélve az orkokról és a forgatókönyvírókról, akik bármikor „meghalasztatják” egy sártenger közepén.
Vértet nem vett, csak szakadt gúnyát, bocskorból vékonyat. Alá zokni négy pár jutott, s két-két zacskó, és speciális lábmelegítő tapasz: a háborúsághoz kellenek a praktikák, nyirkos nap lesz a csatatéren. A lakókocsinál hozzáértő kezek karmazsinnal „karmoltak” mély sebeket az arcára. Ezekből a vágásokból, sejthette, a rút középkorban aligha lesz felépülés. Kérdőn nézett az asszisztensre. „Te ma csúnyán meghalsz, Pistikém!” – felelt eltorzított hangon az amúgy tündéri segéderő. István aznap bruttó tizenkét órát töltött kardcsörtetésben. Hamar elesett, de az odavezető út sem volt tinédzserregény. Egy széles árkon bukdácsoltak át többször is, körülötte lovak ziháltak, a mínusz négyfokos talajt vastag sárréteggé változtatva. Hősünket kíméletlenül levágták. De fájdalom, volt élet a halál után: órákig feküdt mozdulatlanul, századmagával a földön. Megőrizve lélekjelenlétét, a tömeges haláltusában maga alá ejtette a pajzsát, így azon időzött, miután a segédrendezőtől jó párszor elhangzott: back­ground action! Háttérmozgás. A statiszták erre a jelre kezdik a munkát a setben, a kamera számára berendezett jelenet beállításában. Istvánnak a halottjátszás nem volt éppen élete fényjátéka, és a halál utáni idült megfázás sem kellemes emlék, mégis mindmáig imádja, amit csinál. „Filmipari statiszta, ez a hivatalos megnevezés” – meséli notesze fölött, amiben két éve naplózza a munkáit. A kém című filmmel kezdődött minden, Melissa McCarthyval, Jason Stathammel és Jude Law-val – azonban mégis csak a testvére szerepelt a magyar fővárosban 2014-ben forgatott filmben. Elment ő is a castingra, de nem válogatták be. Két évvel később azonban kapott egy telefont.  „Megkérdezték, statisztálok-e még, én meg rávágtam, hogy persze.” Az Alienist című pszichothriller-sorozat második évadjába került, harminc napot kapott a filmben. Ez jelentős igénybevétel egy gyakorlott háttérművész életében is. Az 1896-ban játszódó történetben egy sorozatgyilkos utáni nyomozás filmes munkálatait figyelhette, a sorozat első epizódját jobbára Rákospalotán forgatták. Abban az évben összesen 15 filmben statisztált, a Casablancát jegyző Kertész Mihályról szóló Curtiz című tévéfilmben, a Barátok köztben, Nemes Jeles László Napszálltájában, a Tóth Jánosban Mucsi Zoltánnal, az említett „halálosan nehéz menetben”, a Last Kingdomban, és A tanárban Nagy Ervinnel, Für Anikóval. Ez a szerep egy kicsivel volt mozgalmasabb a halálnál, de az irgalmasrendi kórház legalább nem egy fagyos, rideg csatatér volt, mint amilyen a levágott katonák hátteréül szolgáló Szomor közeli sztyeppe. „Agyvérzéses beteget játszottam, tolókocsiban ültem. Éppen a bénulást gyakoroltam, a lebiggyedt ajkakat, az üveges tekintetet, amikor Für Anikót hallottam hangosan kacagni. Odajött hozzám, kedves volt, elbeszélgettünk a feladatomról” – emlékszik a szívmelengető pillanatokra István. Ugyan­ilyen nagy élmény volt számára, amikor Pirog Gábor ült mellé az 1600-as évek maszkulin Virginiájába kalauzoló Jamestown sorozat 3. évadának a forgatásán. A világhírű kaszkadőr még közös fotót is készített vele, amit aztán el is kért e-mailben. Csonka Andrással a Holnap taliban várakozott, hogy bejussanak a díszletbe, az időt sztorizással töltötték ki. A multik unalmas világából érkező, könyvelőnek, katonának, fiatalúrnak egyaránt eladható 38 éves fiatalember ekkor már hat magyar castingügynökség adatbázisában szerepelt, volt mesélnivalója.

Egy tánc Latinovits mögött

A statisztaélet kemény világ. Akár a filmeseké, vándorélet, napi 12–16 óra munka, gyakran éjjel is. Busz veszi föl őket is, a forgatás helyszínén a „tartózkodóba” mennek, ahol a jelenetükre várhatnak. Ügyelő gondoskodik róluk, s arról, hogy a kellő pillanatban az öltöztetők, sminkesek, fodrászok elé kerüljenek, majd akár többórányi várakozás után a setbe, vagyis a díszletbe, a kamera látószögébe. „Elhivatottság, alázat, önfegyelem, tolerancia, kitartás, ápoltság” – majd’ ötven év tapasztalatával sorolja a háttérművészet kívánalmait Mészáros László. Társastáncosként került filmbe először, s nem is akárkivel: Latinovits Zoltán Miska főpincérje mögött lejtett fehér szmokingban a Szinetár Miklós rendezte 1971-es Csárdáskirálynőben. A műsorvezetőként is dolgozó férfi azután lett „hivatásos” háttérművész, hogy nyugállományba vonult. Ez több kollégájára igaz. Bíró Györgyi egykori titkárságvezetőként, kutatóorvos vejétől, egy plakátról kapott hírt az Evita 1996-os forgatásáról. Az egyik legjelentősebb Magyarországon, Ma­­donna főszereplésével forgatott nemzetközi sikerű film több ezer statisztának adott feladatot. „Selyemkosztümben álltunk a Hősök terén, aztán le kellett venni a kabátot: majdnem szétfagytam. Másnap rendesen aláöltöztem, úgy néztem ki, akár egy Michelin-baba” – emlékszik Györgyi. Az Andy Vajna által magyar helyszínekre hozott forgatás miatt szabadságot vett ki. Beleszeretett a filmezésbe. Egy idő után azt vette észre, hogy ha nem hívják, elvonási tünetei vannak. Így érez Várhegyi Sándor is, akit a válság évei közben, 2010-ben éppen nem kötött szerződés egy multihoz sem (egyiknél vezető volt). Fia Ken Follett Katedrálisának első részében forgatott, a másodikban neki is jutott szerep. És a tapasztalat is megjött: naptej nélkül lehet a perzselő napon állni, de nem érdemes. Tapasztalt statisztahölgyek egy kosztümös film rakott szoknyái alatt teljesen váratlan dolgokat is tartanak: ollót, cérnát, vizet, müzliszeletet. Bear Grylls is beájulna egy ilyen túlélő-felkészültségtől.  

Érdekes statiszták

„Statiszta nélkül nincs film” – így összegzi munkájukat Dóka Tamás, aki tíz éve statisztál. A Vajna-karakterrel rendelkező, ősz szakállas férfi az ötletadója-lelke annak a már félszáz fős közösségnek, amelynek a tagjai négy éve fűzték szorosabbra a kapcsolatukat. Nem „megélhetési statiszták” (önmagában ezzel sincs gond, a mintegy 3-4 nagyobb és a 10-15 kisebb, tévé- és reklámfilmes munkára szerveződő ügynökség adatbázisában több tízezer ember lehet), hanem a szakmájuknak élő háttérművészek. Közös programokat terveznek, segítik egymást a forgatásokon. A csoport az év elején kezdeményezett találkozót az ügynökségekkel, hogy egyeztessék az érdekeiket a maguk és a rugalmas, korrekt gyártás érdekében. Egyebek között szeretnék elérni, hogy minden megbízó cégnél általános legyen a napi 9-10 ezer forintos díjazás; hogy az olykor többórás napi utazás is a munkaidő része legyen, és hogy a kifizetés határideje és a túlóra-elszámolás se okozzon gondot. A munkakörülmények, az ellátás változó: a gyártók eltérő minőségben és felfogásban biztosítják a cateringet, amit gyakran a lehetőségek is meghatároznak: Budapest egyik-másik belvárosi kerületébe például nehéz megfelelő számú stábautónak behajtási engedélyt szerezni, így a filmgyártó cégek is szorított helyzetben vannak a tartózkodók kialakításakor. A statiszták elvárásai és a nagyobb castingügynökségek gyakorlata általában teljes összhangban vannak: mindannyian azon dolgoznak, hogy a produkciók kiszolgálása professzionális legyen. Ezt mondta Banner Szűcs Loránd senior casting director, a Banner Casting Ügynökség tulajdonosa, aki 1991 óta dolgozik a filmszakmában. Ausztráliai tanulmányok után 2005-ben tért haza, majd öt évvel később határozta el, ügynökséget alapít. A gyártáshoz jól igazodó új struktúrát akart létrehozni, amelyet filmrendezőként maga is szívesen alkalmazott. „Casting direktorként már a forgatókönyv fázisában bekapcsolódunk a film előkészítésébe. Hosszasan beszélgetünk a rendezővel, elmegyünk a helyszínekre, hogy pontosan lássuk, milyennek kell lenni a varsói gettó hentesének vagy egy konflison ülő férfinak. Ezután nézünk bele az adatbázisba, miközben persze azonnal lehetnek ötleteink egy szereplőre.” A Banner legutóbbi sikerei között tudhatja az Aranyélet három évadának szereplőválogatását és a statiszták biztosítását, de az UEFA-imázsfilmben is az ő munkájuk nyomán jelennek meg a felhevült szurkolók, testsminkkel gazdagon – ahogy kell.

Európai Hollywood – így emlegeti a világ a kelet-közép-európai országokat, és benne Magyarországot az elmúlt 10-12 év fejlődése, és ennek hátterében a térség egyik legvonzóbb adó-visszatérítési rendszere, valamint a Magyar Filmalap működése nyomán. Rengeteg nemzetközi film készül, világsztárok jönnek-mennek Budapesten. Banner Szűcs Loránd azt mondja: ahogy egyre népszerűbb forgatási helyszín lett Magyarország, úgy ismerte fel a szakma a filmesszakember-képzés fontosságát.

Willis és Ford is így kezdte

 Számos világsztár kezdte a pályáját statisztaként. Kevesen tudják, de a Star Wars-filmek Han Solo kapitánya, Harrison Ford 1970-ben tűnt fel először a vásznon, letartóztatott diák és reptéri munkás volt Antonioni legendás Zabriskie Pointjában. Bruce Willis sem mindig volt a Die Hard elnyűhetetlen zsaruja (az ötödik részben Magyarországon füstölgött a stukkere), Az ítélet című 1982-es Lumet-film bírósági jelenetében Paul Newman mögött ült a háttérben, szerény gázsiért. Sylvester Stallone Woody Allen Banánköztársaságában kezdte bűnözőként. A hazai művészek közül Hámori Gabriella és a színész-rendező Lukáts Andor is statisztaként kezdte.

Szerző
Témák
statiszták

A homok rejtélyes atyja: Almásy László

Publikálás dátuma
2019.05.12. 12:55

Nem volt gróf, nem égett össze, barátjának feleségébe sem szeretett bele. Almásy László mégis sokkalta izgalmasabb figura volt, mint a filmbéli „angol beteg”.
Kilenc Oscar-díjat söpört be Az ­angol beteg 1997-ben, de ne szépítsük, felejthető film. Ezt személyes tapasztalatból állítom: az a leg­élénkebb emlékem róla, hogy kényelmetlenül fészkelődve ülök egy kis budai moziban, amit azóta bezártak. Érzelgős hollywoodi mese, love story egzotikus környezetben – producere Harvey Weinstein, habár ez csak utólag tűnik fel –, nem érdemes számonkérni a történelmi hűséget. Ám két dolog a film javára szól: a világ megismerte Sebestyén Márta hangját, a magyarok pedig fél évszázad után újra felfedezték a felfedezőt.

A repülés megszállottja

Almásy László Ede (1895–1951) utazó, Afrika-kutató, pilóta, autóversenyző, üzletember, puccsista, két világháború veteránja, a Vaskereszt kitüntetettje, népbíróság elé állított feltételezett kettős ügynök – a felsorolás korántsem teljes. A boldog békeidőkben született a nyugati határon, a Várvidéken (ma Burgenland, Ausztria), Borostyánkő (Bernstein) középkori várában, amely a családjáé volt. Ősei gazdag földbirtokos nemesek, „zsadányi és törökszentmiklósi” előnévvel, de nem grófok. Hősünk irataiban sem szerepelt ez a cím, sőt egy levelében azt írta, gyakran tiltakozik a megszólítás ellen. Külföldön mégis használta a titulust, egy arisztokrata könnyebben érvényesült az „úri társaságban”. Az ifjú Almásy megszállottja lett a századforduló szenzációjának, az aviatikának. Saját kezűleg eszkábált vitorlázó repülőt. A próbautat megúszta bordatöréssel, a baleset nem szegte kedvét. Tizenhat évesen már motoros gépet vezetett, és amint megtehette, vásárolt is egyet. Az első világháborúban önkéntesként a Monarchia formálódó légierejének pilótája lett, veszélyes felderítő missziókra repült az olasz, illetve az orosz fronton. Hadnagyi rendfokozatig vitte. 1921-ben támogatta a trónfosztott Habsburg uralkodó, IV. Károly visszatérési kísérletét, de amikor a puccs elbukott, nem erőltette tovább. Elfogadta a király nélküli királyságot – később együtt vadászgatott a főméltóságú kormányzó öccsével, Horthy Jenővel. Kőszegen, Grazban és East­bourne-ben járt iskolába, de tanulmányait félbehagyta, nem szerzett diplomát. Angliai évei meghatározónak bizonyultak: kitűnően elsajátította a nyelvet, életre szóló kapcsolatokat épített. A szigetországban határozta el azt is, hogy Afrikába megy, feltérképezni a Szahara utolsó fehér foltjait. Az utazás szenvedélyét apjától, Almásy Györgytől örökölte, aki kétszer járt Közép-Ázsiában, eljutott Szamarkandba, Taskentbe és Kína északi részére. A Magyar Földrajzi Társaság alapító tagja volt, műkedvelő etnográfusként érzékletesen számolt be a kazahok és a kirgizek mindennapjairól. 

Kalandok a sivatagban

László a háború után az osztrák Steyr Művek képviselője lett, amely puska és bicikli mellett akkortájt kezdett automobilt gyártani. A cég eleven reklámjaként háromezer kilométert autózott Afrikában, Alexandriától végig a Nílus mentén egészen Szudánig. Egyiptomban megnyitotta az ország első pilótaiskoláját, és bizalmas viszonyba került az uralkodóház több tagjával. Közben újabb balesetet szenvedett dupla fedeles gépével. Bár halálhírét keltették, megint súlyosabb sérülések nélkül vészelte át a zuhanást, és mintha mi sem történt volna, folytatta expedícióit. Legjelentősebb eredménye, hogy ősi barlangrajzokat fedezett fel egy eldugott oázisban (lásd keretes írásunkat). Kitört a második világháború, ami a békés kutatást lehetetlenné tette, de még vadabb kalandokat tartogatott. Almásy magyar állampolgárként nem maradhatott a brit fennhatóság alatt álló Egyiptomban, és az olaszok sem látták szívesen Líbiában, mert arra gyanakodtak, hogy brit kém. A németek viszont igényt tartottak a szolgálataira. A „brandenburgiak” néven ismert különleges Wehrmacht-alakulat tisztje lett, amelynek az volt a feladata, hogy ellenséges területen hajtson végre diverzáns akciókat. Rommel marsall 1942 elején azzal a lehetetlennek tűnő feladattal bízta meg, hogy a Szaharán keresztül hírszerzőket csempésszen a brit vonalak mögé. A művelet sikerült – igaz, a két kém nem sok hasznot hajtott, és utóbb le is buktak, de ez nem Almásyn múlott, akit társai csak úgy emlegettek: der Ungar, „a magyar”. Jóval később megtalálták titkos raktárát egy mély sivatagi sziklahasadékban, ahol benzint, ivóvizet, marhahús- és tejkonzerveket rejtett el a több ezer kilométeres útra. Bátorságáért őrnaggyá léptették elő, Vaskereszttel tüntették ki. Ám ez nem jelenti azt, hogy a nácik híve lett volna. Budapestre visszatérve üldözötteket bújtatott lakásán, köztük az olimpiai vívóbajnok Fuchs Jenő fiát. Német tiszti egyenruhájában a nyilasokat egyszerűen kiparancsolta az épületből. Egykori Horthy Miklós (ma Bartók Béla) úti otthonában jelenleg mohamedán imaház működik. Mindig is vágyott a hírnévre, korábbi útjairól sorra élménybeszámolókat írt (például Autóval Szudánba, 1927; Az ismeretlen Szahara, 1934). Háborús kalandjainak is könyvet szentelt (Rommel seregénél Líbiában, 1943), leplezetlen büszkeséggel ecsetelve, miként juttatta be a spionokat Egyiptomba. Hiúsága csaknem végzetesnek bizonyult. A felszabadulás után letartóztatták, összeverték, majd háborús bűnök vádjával népbíróság elé állították – a könyv volt a fő bizonyíték ellene. A híres orientalista, Germanus Gyula professzor tanúvallomása húzta ki a bajból. Pere felmentő ítélettel zárult, ami legalább akkora csoda, mint hogy túlélt két zuhanást.  

Titkos kapcsolatok

A sztálinizálódó Magyarországon lakását elvették, műveit betiltották. Külföldre szökött, alighanem brit segítséggel. Ez arra utal, hogy régi kapcsolatai elevenek maradtak. Még a háború előtt a líbiai Kufra oázis katonai bázisán készített fényképeit átadta az angoloknak, ami szintén erősíti az olaszok akkori gyanúját: lehet, hogy tényleg kettős ügynök volt. Biztosat nem tudni, halála után naplója és a német hírszerzésnek küldött jelentései Londonba kerültek, zárt archívumokba. Almásy visszatért Egyiptomba, repülést oktatott és sivatagi túrákat szervezett. Ellentétben Az angol beteg hősével, nem égett össze. Nem is morfiumtúladagolás végzett vele Itáliában a háború végén, hanem vérhas Salzburgban, évekkel később. Van még egy különbség a filmbéli karakter és a történelmi személy között. A Ralph Fiennes alakította férfi reménytelenül beleszeret barátjának feleségébe, egy Katherine Clifton nevű nőbe (Kristin Scott Thomas). Az igazi Almásyról sokáig úgy tartották, hogy egyetlen szerelme a sivatag volt. Jóval a film elkészülte után derült ki, hogy ez az aforizma csak jól hangzik, de nem igaz. A kölni Heinrich Barth Afrika-kutató Intézetben előkerült, publikálatlan magánlevelek tanúsága szerint Almásynak igenis voltak intim partnerei, köztük egy Hans Entholt nevű fiatal német katona és egy egyiptomi herceg. Nőkkel, úgy fest, nem volt dolga. Adódik a kérdés: akkor mi köze egyáltalán a fiktív felfedezőnek az igazihoz? Nem sok, de valamennyi azért mégis. Almásy memoárjában említ egy kanadai pilótát, aki súlyos égési sérülésekkel került a katonai kórházba, miután lezuhant a gépével. Tolmácsolni hívták hozzá, de a sebesültön már nem lehetett segíteni. Ez az epizód ihlette meg Mi­chael Ondaatje kanadai írót, akinek a regényéből a világhírű film készült: összegyúrta a két figurát. Almásy László életének alig 56 éve alatt elképesztő kalandok részese volt. Sok indítéka, döntése, tette máig rejtélyes. Személyisége éppoly megfoghatatlan, mint a Szahara finom homokja. A valóság, mint annyiszor, ezúttal is felülmúlja a képzeletet.

Úszók a Szaharában

Almásy László (a képen jobb szélen) három angol társával esőoázist fedezett fel a Líbiai-sivatagban, 1932-ben. Egy letűnt ősi civilizáció, a legendás Zarzura romjait keresték. Egyszerre autóval és repülőgéppel merészkedtek olyan terepre, ahol azelőtt teveháton sem sokan jártak. A Gilf Kebir („nagy fal”) homokkő fennsíkján három vádit, kiszáradt időszakos patakmedret találtak. Mire a következő évben visszatértek, hogy folytassák a kutatást, a társaság egyik tagja meghalt, a másik, Patrick Clayton elkeseredett vetélkedésbe kezdett Almásyval. Az expedíció nem tárt fel a jordániai Petrához hasonló várost, de így is lenyűgöző eredményt hozott. Kéttucatnyi barlangban meghökkentő kőkorszaki festményekre bukkantak. A színes rajzok zsiráfokat, gazellákat, pálmafákat ábrázolnak, sőt úszó emberalakokat – a sivatag kellős közepén. Eszerint a kietlen terület valaha bővelkedett vízben. A beduinok úgy hitték, hogy a barlangokban dzsinnek (szellemek) laknak. Almásy sikerének egyik titka az volt, hogy szóra bírta a környék nomádjait, akik pedig ritkán fecsegnek idegeneknek. A magyar felfedezőt mégis bizalmukba fogadták, és az Abu Ramla („a homok atyja”) névvel tisztelték meg.

Témák
történelem