Az utolsó megálló

Kora délutáni busz, a városból halad a falu felé. A piachoz közeli megállónál nénikék szállnak fel, reggel befelé jöttek, házi tojással, gyúrt tésztával, nyárvégén eltett lekvárral, savanyúsággal, meg tán egy-egy csokor labdarózsával, amit hajnalban még harmatosan szakítottak le a ház előtti bokorról. Halványzöld és fehér „labdák” bókolgattak a hajladozó ágakon, s ami a fehérre meszelt házak előtt buja, természetes szépséget ad, az most panelnappalik vázájában hiteti el, hogy az élet a betonfalak mögött is szép lehet.

Gyűrött arcú, munkásnadrágos férfiak szállnak fel a következőn, a bakancsukra kusza térképeket rajzolnak a malterpöttyök, olyan országokét, szigetekét, földi paradicsomokét, ahová sosem jutnak el. Ők maguk nem is néznek térképként a rajzolatokra, nekik ez csak egy lábbeli, a munkavédelmi előírásoknak épp megfelel, vagy ha nem, hát az sem érdekes. Szabad, vagy sem, az ülésekre huppanva még előveszik a hideg ebédmaradékot, olcsó lecsókolbász- és krinolinvégek olvadnak eggyé szájukban a formájukat vesztett zsömledarabokkal.

Kamaszok jönnek aztán, fiúk, lányok vegyesen. Legtöbbjük hátra igyekszik, mintha a busz hátulja azt jelentené, hogy hiába vagyunk egy térben, mégis külön teret szeretnénk magunknak. Nem mostani jelenség ez, már a farmotoros buszok hátuljába is a fiatalok vackolták be magukat, beszívva ott a kipufogógáz és a pumpás szprék különös elegyét.

Egy fiú meg egy lány azonban középtájon marad, egy négyes ülés két székét foglalva el, lábukat lazán egymásra fűzve, karjukkal is összeolvadva. Trendi haj, trendi póló, trendi cipő. Az utazóközönségről kevéssé vesznek tudomást, ha épp nem egymásban merülnek el, akkor a telefonjukon matatnak, halaszthatatlanul sürgős és fontos üzeneteket közvetítve a külvilág felé.

Érkezünk az utolsó városi megállóhoz, egy ember van csak a plexipavilonban, oldalán műbőr táska, fején kopott sildes sapka, a brazil válogatott színeivel: ruhája viseltes, látszik, hogy turkálóból vagy a szeretetszolgálattól való. Városszerte ismert figura, csőre hajtott újsággal a kezében irányítja az autósokat a parkolóhelyekre, így szedve össze pár ezer forintot a jattból.

A két fiatal össze sem beszélve, mintha valami közös belső vezérfonal irányítaná a mozdulatukat, egyszerre dől kicsit előre, s teszi a táskáját a szemben lévő ülésre. Van még üres hely a buszon, de csak jóval beljebb, ezért az útitársak egyike-másika a szeme sarkából figyel, vajon a férfi megadja-e magát a kimondatlan akaratnak.

De nem. Megáll, s kérdőn néz a fiúra.

- Foglalt - mondja az.

- Csak amit kifizettél, az a tiéd – feleli emberünk, s utánozhatatlan eleganciával csippenti össze a két táska fülét, s ejti finoman az egyiket a lány, a másikat a fiú ölébe. Leül, szemben velük, s egészen addig nézi őket széles mosollyal, állhatatosan, míg azok le nem szállnak a következő falu elején.