A közelmúlt kísértete

Néhány hete zárult le a közoktatási intézményekben a tankönyvrendelés. Vitától volt hangos a hazai sajtó és a közösségi háló a magánkiadók kiszorítása miatt. Strasbourgban pert nyertek a bátrabb kiadók, és kapnak az államtól némi kártalanítást, de ettől nem lesz könnyebb a pedagógusok és a diákok helyzete. 
Az ország egyszerűen lemondott például az „Európa legjobb természettudományos tananyag feldolgozása” címet 2010-ben elnyert kiadó tankönyveiről és a hozzájuk kapcsolódó digitális tananyagokról. Erre a cégre még azt sem lehet mondani, hogy külföldre viszi ki az extraprofitot, mivel hazai tulajdonú. Helyette kapott az iskolarendszerünk „egyentankönyveket”, amelyek a kormány által kiadott tanterveknek sem felelnek meg. Egyes témakörök egyszerűen kimaradtak belőlük.
Ilyenkor azzal érvelnek egyesek, hogy nem tankönyvet tanítunk, hanem tananyagot. Ráadásul a tankönyvek „bemérése” akkor történt meg, amikor már tanítani kellett belőlük. Az sem szerencsés, hogy a tankönyvellenőrök/bemérők többsége elit oktatási intézményekben dolgozik, illetve gyakorló iskolákban tanít. Kistelepülések gyakorló pedagógusait nagyítóval kellett keresni közöttük. Jellemző, hogy amikor a bemérést végző pedagógusok találkoztak, a többség a következő bírálatot fogalmazta meg: „Gyenge ez a tankönyv, mert a tanulókat nem készíti fel a tanulmányi versenyekre”.
2018 októberében a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) felvetette, hogy az új Nemzeti alaptanterv bevezetését 2020-ra halasszák el. Ezt megtette az oktatási kormányzat, de csak azért, mert a belső tartalmi viták megosztották a kormányzópártokat. Most 2019 májusát írjuk, és még híre-hamva sincs az elfogadott Nemzeti alaptantervnek és a hozzá kapcsolódó kerettanterveknek. Igaz, kormánybiztosa már van a kerettantervek előkészítésének.
Az új alaptantervhez pedig új, illeszkedő tankönyvek kellenek. A tervek szerint 2020 őszén jelennek meg az állami tankönyvkiadással megbízott Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet kiadványai. A lehető leghamarabb tehát el kell készülnie egy alaptantervnek, ehhez kapcsolódóan a kerettanterveknek. Tankönyvszerzőket és lektorokat kell felkérni. A szerzők, ha fel vannak készítve, a tanév zárása után (július 1.) nekiláthatnak a tankönyv szerkesztésének. Egy szakmailag hiteles tankönyv szerkesztése legalább fél évet vesz igénybe (2019. december). Lektorálni kell a könyveket, az legalább 1 hónap (2020. január). Egy hónapot igénybe vesz a nyomdai előkészület és a nyomdai munka (2020. február). A bemérésen résztvevő tanárokat tanítás mellett fel kellene készíteni az ellenőri munkára, ehhez tanmeneteket kellene készíteni (2020. április).
Félévkor senki sem fog új tankönyvre váltani, így a kipróbálás csak 2020 szeptemberében kezdődhet el, vagyis megint arra köteleznek majd pedagógusokat, hogy olyan könyvből tanítsanak, amelyet szakmailag ki sem próbáltak, nem mértek be, nem esett át egy komolyabb ellenőrzésen. Nem hiszem el, hogy ellenőrzés nélkül bárki azonnal tökéletes művet tudna kiadni a kezéből anélkül, hogy falvakban, szegregált, kisvárosi, nagyvárosi és elit gyermekek iskoláiban kipróbálnák. Ekkor derülne ki, hogy mi az, ami megfelelő, mi az, ami nehezen tanítható, ami nem felel meg az adott korcsoport tanulói képességeinek. 
Arról már álmodni sem merek, hogy ennyi idő alatt olyan könyv születhet, amely lehetőséget adna az egyéni tanulási utak megteremtéséhez, pedig a Csépe Valéria által beterjesztett Nat egyik legfőbb erénye éppen ez volt. És akkor még hol vannak a tananyaghoz kapcsolódó digitális anyagok? (Nem a PDF-formátumú tankönyvek feltöltését tekintem digitális tananyagnak, ettől fényévnyi távolságra voltak már magyar szerkesztésű digitális tananyagok.) Olyan apróságot már nem is említek, hogy az új tankönyvek megjelenése után illene a pedagógusokat is felkészíteni arra, mit fognak tanítani, az a rendszer egészében milyen helyet foglal el, mi fog még ráépülni később. 
A konklúzió, azt hiszem, egyértelmű: a pedagógustársadalom zsigerből tiltakozni fog az új tankönyvek ellen. Utólag korrigált egyentankönyvek pedig csak még jobban rontani fognak a tanulók teljesítményén. Az abaúji kistérségben iskolába járó gyermeknek teljesen más tempójú tankönyvre van szüksége, mint a rózsadombi gimnáziumba járó gyereknek. A tanulókkal nem lehet azt megcsinálni, mint az esztergapadon termelt selejttel, hogy csinálunk helyette másikat - ők Pokorni Zoltán szavaival élve mennek a lecsóba. 
Kinek az érdekeit szolgálja ez a kapkodás? Tudom, hogy az adminisztrációban ülő emberek is tisztában vannak ezekkel a veszélyekkel, de mélyen hallgatnak erről. Miért nem tanulnak a döntéshozók a közelmúlt hibáiból? Miért kell a pedagógusok amúgy megtépázott idegeit még jobban borzolni? Legfőképpen, miért kell játszani gyermekeink jövőjével? Talán el kellene gondolkodni az új Nat 2021-es bevezetésén, felelősen megtervezni az egész folyamatot, és végre valamit rendesen végigvinni a magyar közoktatásban!
Szerző
Totyik Tamás

Számolnak

Ritkán történnek meglepő dolgok egy átlagos szavazókörben. Általában hosszú asztalnál üldögélnek a helyi szavazatszámláló bizottság tagjai, akik felosztják a „terepet”. Van, aki a szavazólapokat veszi elő, van, aki a választók iratait ellenőrzi, más pecsétel vagy a borítékot adja oda. Mint egy jól működő gyárban, a munkafolyamatok szép rendben követik egymást, amíg összeáll a „termék”. Itt egy elrontott szavazólap vagy egy eltűnt toll is izgalmakat okoz.
A pártok – nemcsak egy-kettő, hanem szinte valamennyi – elszámolták magukat a vasárnapi európai parlamenti választást illetően, legalábbis ami a szavazóköri pártdelegáltak számát illeti. Tavaly a parlamenti voksoláskor több mint 32 ezer volt belőlük, öt éve, az előző EP-választáson 28 ezer, most – a tegnapi adatok szerint – mintegy 20 ezer. Igaz, ez utóbbi még emelkedhet, ahogy a jelentkezéseket feldolgozzák, de áttörés aligha következik.
A szavazatszámláló bizottságba beülő pártdelegáltak épp azért fontosak, mert ők ellenőrzik, hogy a szokásos unalmas rendben megy-e a munka. Amennyiben visszaélés gyanúja merül fel – márpedig minden választáson akad ilyen, a szavazók szervezett szállításától a láncszavazáson át mondjuk az elrontott voksokig, a borítékok hiányáig vagy a rendzavarásig –, akkor van, aki jelez, és ha szavazni kell a helyi bizottságban, akkor voksol is arról, hogy a gyanút hogyan értelmezzék. Ha nincs helyi delegált az ellenzéki oldalról, aki vigyázó szemeit a szavazókörökre veti, a kétes helyzeteken a gyanú árnyéka megmarad. Utólag pedig nehéz kiabálni.
A mostani – még nem végleges – állás szerint nagyjából kétezer olyan szavazókör lesz vasárnap, ahová nem ül be ellenzéki delegált. Csak fideszes. A kormánypárt ugyanis, bár korábbi számait szintén alulmúlja, minden körzetben figyelni fog, és ha úgy alakul, a delegáltja szavaz a vitában. A kormánypártban számolnak azzal, hogy szoros eredmény (értsd: elérik-e a kétharmados többséget vagy sem) esetén sok múlhat az amúgy meglehetősen unalmasnak ígérkező szavazókörökön.
Szerző
Markotay Csaba

Lakosságcsere

Kedves magyar szavazó téged alaposan átvertek. Már azzal is, hogy miután sorozatban három választást (országgyűlési, EP, önkormányzati) húztak be a rezsicsökkentéssel kampányolva, az ingatlanár-robbanás nyomán háromszorosára nőttek Magyarországon a lakhatási költségek – a régióban csak nálunk, tehát aligha függetlenül a kormány gazdaságpolitikájától. De amit a migránsozással műveltek, arra tényleg nehéz szavakat találni.
Még sehol sem volt a menekültválság, de már teleszórták az országot plakátokkal: „nem veheted el a magyarok munkáját”, „be kell tartanod a törvényeinket" – persze nem szírül vagy afgánul, hanem magyarul. (Mintha a víz alatt halnyelven írt feliratok hirdetnék: „engedély nélkül horgászni tilos”.) Építettek látványkerítést a déli határra – autópálya-kilométeráron –, majd elkezdtek kardozni a „bevándorláspárti” Brüsszellel meg a többi képzelt ellenséggel. Mivel pedig közben vagy félmillió magyar lelépett, ők viszont nem akarnak többet fizetni a dolgozóknak (miért is akarnának, ha immár a tapintatból Mészáros Lőrincként emlegetett első hűbérúr a legnagyobb munkáltató), szép csöndben telerakták az országot bevándorlókkal.
Nem leszünk bevándorlóország? Nem migránsokkal oldjuk meg a munkaerő-problémát? Az Eurostat adatai szerint az egész EU-ban messze Magyarországon nőtt a legnagyobb mértékben, két év alatt 113 százalékkal a nem uniós polgároknak kiadott tartózkodási engedélyek száma. Tavaly már 117 ezer ilyen papírt szignáltak a szorgos magyar hivatalnokok, jórészt ukrán, török és mongol vendégmunkásoknak. (Hogy is volt? „Különbséget kell tennünk a valódi menekültek meg a kizárólag a jobb élet reményében útnak induló gazdasági migránsok között!” Hát ők különbséget tesznek: az előbbieket visszazavarják oda, ahonnan jöttek, az utóbbiak kedvéért meg átírják a szabályokat, hogy vízum és engedély nélkül jöhessenek.)
Nem volt szükségszerű, hogy így történjen. Magyarországon nem munkaerő-, hanem bérhiány van: épp tegnap tette közzé a KSH, hogy bármelyik szakmába vissza lehet csábítani az embereket nyugatról, csak tisztességes munkabért kell nekik fizetni. És még csak az sem igaz, hogy az importmunkás olyan sokban különbözne az eredendő gonosz metaforájaként lefestett migránstól. Tessék csak megkérdezni erről a vendégmunkás-szállókkal megszórt Székesfehérvár lakóit: a nyelvet nem beszélő, a helyi szokásokat nem ismerő, esténként és hétvégente ráérő (zömében) fiatal férfiak, az ebből adódó problémákkal. Az egyik fehérvári kertváros lakói most épp azért harcolnak, hogy kapjanak legalább egy elválasztó betonkerítést a szállójuk mellé, miközben a helyi nagyvállalat magyar dolgozói szerint alapvetően a bérek és a sztrájkok letörésére kellenek. (Értsd: ha fölmerül a bérkövetelés és a sztrájk, máris előkerül az érv, hogy rendben, jöjjenek akkor az ukránok.)
Orbán Viktor mindenesetre bevonult a történelembe: utoljára a kunokat betelepítő IV. Béla (1206 – 1270) hozott annyi idegent az országba, mint a magyar homogenitást – szóban - bárkivel szemben megvédő hős miniszterelnök.