Az utolsó betyár legendája

Erzsike analfabéta volt. Felolvastak neki a könyvből, hadd hallja a fiatal özvegyasszony a történetet úgy, ahogy a messzi földről jött riporter megírta. Néhai férjéről szólt, a Kárpátok utolsó betyárjáról. 
Eredetileg Mikola Szjuhaj (1898–1921) volt a ruszin fiú neve, csak egy hivatalnok elírta – talán a cirill betűk zavarták meg. Huszadik évét sem töltötte be, amikor elvitték katonának Balassagyarmatra, az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregébe. Mielőtt a frontra vezényelhették volna, megszökött. Elkapták, visszavitték, megint megszökött. Bevette magát az erdőbe szülőfaluja, a Máramaros vármegyei Alsókalocsa fölött, hogy kihúzza, amíg véget ér a háború. Titokban feleségül vette szerelmét, Dracs Erzsikét (cseh írásmóddal Erzika Dracová, 1905–87). Négy évig bujkált, útonállásból, rablásokból tartotta fenn magát. Nem volt többé visszaútja: törvényen kívüli maradt azután is, hogy kitört a béke. Zavaros idők jártak, gyorsan váltotta egymást magyar, román, cseh hatóság, de az egykori katonaszökevényt mindegyik üldözte. Végül a cinkosai árulták el: leitatták és megölték a fejére kitűzött vérdíjért, amit persze nem fizettek ki nekik.
A történetet elbeszélő regény, amiből felolvastak Erzsikének, Ivan Olbracht (1882–1952) mesterműve: Nyikola Suhaj, a betyár. A cseh író felkutatta a tanúkat a hegyvidéken, amelyet Versailles-ban az új csehszlovák államhoz csatoltak. Ott bábáskodott a legenda születésénél. Mesélték neki, hogy Suhaj megsarcolta a hatalmasokat, segítette az elesetteket, „soha senkit meg nem ölt, hacsak nem önvédelemből vagy jogos bosszúból”. Modern Robin Hood lett a tragikus sorsú fiúból. Beszélték, nem fogta a csendőrök golyója. A szerzőt lenyűgözte a pásztorok, favágók, kézművesek és szatócsok, „szegény zsidók és jobb módú zsidók, szegény ruszinok és még szegényebb ruszinok” archaikus világa. 
Olbracht prózája torokszorítóan szellemes, tele bölcs humorral, szomorú szépséggel. Másik kárpátaljai kötete, az Átok völgye a zsidó közösség mindennapjait idézi: palackposta az utókornak az újabb vérontás, népirtás, diktatúra előtti, elsüllyedő múltból. Remekmű az is, egyedül a cseh literatúra bámulatos múlt századi gazdagsága tehet róla, hogy íróját méltatlanul elfeledték. Még egy ilyen nagyszerű elbeszélőnek is csupán lábjegyzet jut a világirodalmi klasszikusok, Hasek, Hrabal, Kundera, Skvorecky alatt. Hát még ha idesoroljuk a prágai Kafkát is, aki azért írt a cseh helyett németül, mert Bécsben talált kiadót…
Alsókalocsán út menti fakereszt őrzi az utolsó kárpátaljai betyár emlékét. Erzsike tizenhat évesen, négy hónappal Nyikola halála után szülte meg egyetlen gyermeküket, Annát, aki haláláig (2006) a faluban élt. Leszármazottaik ott laknak ma is, csak közben tovább tologatták az országhatárokat a fejük fölött. A település Csehszlovákia után a Szovjetunió része lett, jelenleg Ukrajnához tartozik Kolocsava néven. A regényhős Suhaj helye viszont, ha engem kérdeznek, nem lehet vitás: ott van halhatatlan rokonai, Svejk, Josef K. és Pepin bácsi között.

Számolnak

Ritkán történnek meglepő dolgok egy átlagos szavazókörben. Általában hosszú asztalnál üldögélnek a helyi szavazatszámláló bizottság tagjai, akik felosztják a „terepet”. Van, aki a szavazólapokat veszi elő, van, aki a választók iratait ellenőrzi, más pecsétel vagy a borítékot adja oda. Mint egy jól működő gyárban, a munkafolyamatok szép rendben követik egymást, amíg összeáll a „termék”. Itt egy elrontott szavazólap vagy egy eltűnt toll is izgalmakat okoz.
A pártok – nemcsak egy-kettő, hanem szinte valamennyi – elszámolták magukat a vasárnapi európai parlamenti választást illetően, legalábbis ami a szavazóköri pártdelegáltak számát illeti. Tavaly a parlamenti voksoláskor több mint 32 ezer volt belőlük, öt éve, az előző EP-választáson 28 ezer, most – a tegnapi adatok szerint – mintegy 20 ezer. Igaz, ez utóbbi még emelkedhet, ahogy a jelentkezéseket feldolgozzák, de áttörés aligha következik.
A szavazatszámláló bizottságba beülő pártdelegáltak épp azért fontosak, mert ők ellenőrzik, hogy a szokásos unalmas rendben megy-e a munka. Amennyiben visszaélés gyanúja merül fel – márpedig minden választáson akad ilyen, a szavazók szervezett szállításától a láncszavazáson át mondjuk az elrontott voksokig, a borítékok hiányáig vagy a rendzavarásig –, akkor van, aki jelez, és ha szavazni kell a helyi bizottságban, akkor voksol is arról, hogy a gyanút hogyan értelmezzék. Ha nincs helyi delegált az ellenzéki oldalról, aki vigyázó szemeit a szavazókörökre veti, a kétes helyzeteken a gyanú árnyéka megmarad. Utólag pedig nehéz kiabálni.
A mostani – még nem végleges – állás szerint nagyjából kétezer olyan szavazókör lesz vasárnap, ahová nem ül be ellenzéki delegált. Csak fideszes. A kormánypárt ugyanis, bár korábbi számait szintén alulmúlja, minden körzetben figyelni fog, és ha úgy alakul, a delegáltja szavaz a vitában. A kormánypártban számolnak azzal, hogy szoros eredmény (értsd: elérik-e a kétharmados többséget vagy sem) esetén sok múlhat az amúgy meglehetősen unalmasnak ígérkező szavazókörökön.
Szerző
Markotay Csaba

Lakosságcsere

Kedves magyar szavazó téged alaposan átvertek. Már azzal is, hogy miután sorozatban három választást (országgyűlési, EP, önkormányzati) húztak be a rezsicsökkentéssel kampányolva, az ingatlanár-robbanás nyomán háromszorosára nőttek Magyarországon a lakhatási költségek – a régióban csak nálunk, tehát aligha függetlenül a kormány gazdaságpolitikájától. De amit a migránsozással műveltek, arra tényleg nehéz szavakat találni.
Még sehol sem volt a menekültválság, de már teleszórták az országot plakátokkal: „nem veheted el a magyarok munkáját”, „be kell tartanod a törvényeinket" – persze nem szírül vagy afgánul, hanem magyarul. (Mintha a víz alatt halnyelven írt feliratok hirdetnék: „engedély nélkül horgászni tilos”.) Építettek látványkerítést a déli határra – autópálya-kilométeráron –, majd elkezdtek kardozni a „bevándorláspárti” Brüsszellel meg a többi képzelt ellenséggel. Mivel pedig közben vagy félmillió magyar lelépett, ők viszont nem akarnak többet fizetni a dolgozóknak (miért is akarnának, ha immár a tapintatból Mészáros Lőrincként emlegetett első hűbérúr a legnagyobb munkáltató), szép csöndben telerakták az országot bevándorlókkal.
Nem leszünk bevándorlóország? Nem migránsokkal oldjuk meg a munkaerő-problémát? Az Eurostat adatai szerint az egész EU-ban messze Magyarországon nőtt a legnagyobb mértékben, két év alatt 113 százalékkal a nem uniós polgároknak kiadott tartózkodási engedélyek száma. Tavaly már 117 ezer ilyen papírt szignáltak a szorgos magyar hivatalnokok, jórészt ukrán, török és mongol vendégmunkásoknak. (Hogy is volt? „Különbséget kell tennünk a valódi menekültek meg a kizárólag a jobb élet reményében útnak induló gazdasági migránsok között!” Hát ők különbséget tesznek: az előbbieket visszazavarják oda, ahonnan jöttek, az utóbbiak kedvéért meg átírják a szabályokat, hogy vízum és engedély nélkül jöhessenek.)
Nem volt szükségszerű, hogy így történjen. Magyarországon nem munkaerő-, hanem bérhiány van: épp tegnap tette közzé a KSH, hogy bármelyik szakmába vissza lehet csábítani az embereket nyugatról, csak tisztességes munkabért kell nekik fizetni. És még csak az sem igaz, hogy az importmunkás olyan sokban különbözne az eredendő gonosz metaforájaként lefestett migránstól. Tessék csak megkérdezni erről a vendégmunkás-szállókkal megszórt Székesfehérvár lakóit: a nyelvet nem beszélő, a helyi szokásokat nem ismerő, esténként és hétvégente ráérő (zömében) fiatal férfiak, az ebből adódó problémákkal. Az egyik fehérvári kertváros lakói most épp azért harcolnak, hogy kapjanak legalább egy elválasztó betonkerítést a szállójuk mellé, miközben a helyi nagyvállalat magyar dolgozói szerint alapvetően a bérek és a sztrájkok letörésére kellenek. (Értsd: ha fölmerül a bérkövetelés és a sztrájk, máris előkerül az érv, hogy rendben, jöjjenek akkor az ukránok.)
Orbán Viktor mindenesetre bevonult a történelembe: utoljára a kunokat betelepítő IV. Béla (1206 – 1270) hozott annyi idegent az országba, mint a magyar homogenitást – szóban - bárkivel szemben megvédő hős miniszterelnök.