A stadionnézegető ember

Távolsági busz, Egerből halad Budapest felé a délelőtti napsütésben. Végre nincs eső, sóhajtja az első széken ülő nagymama, végre esett, feleli mellette a szőlőműves.
Jómagam egy bácsiforma férfi mellett ülök, bár a kifejezéssel óvatosan bánnék, hisz lehetne akár férfiforma bácsi is, meg egyáltalán, miért is kellene egy útitárs életkorán töprengeni. Kézzel kötött zipzáras kardigán van rajta, talán a felesége vagy a húga „egy sima-egy fordította”, vagy az anyja, ha még él, s nem csavart bütyköt ujjperceibe a göcsörtös idő. Alatta környakas pulóver, azalatt ingnyak, ami alól még kikandikál egy fehér atléta. A térdén világosbarna kordbársony kalap, látszik, hogy ez az ünnepi, nincs rajta folt.
Kérdem, hová utazik, azt mondja, stadiont nézegetni. Értetlenül nézhetek vissza, mert magyarázni kezdi, hogy neki ez kedvtelése, sőt, rendszeres elfoglaltsága. Most is felkelt reggel négykor borsodi falujában, Mezőkövesdtől húsz kilométernyire, a bükki borvidék aljában, látta, hogy jó idő van, vidámnak és erősnek érezte magát, úgy döntött hát, utazni fog. Lekanyarított egy szelet szalonnát – a mezőszemerei hentestől vett előző héten egy „stráffal”, elég lesz pünkösdig, még ha minden reggel ezt eszi is –, mellé erős paprikát vágott. – Máskor zöldhagymát ettem volna, de akkor magácska már régen másik helyet keresne most – somolyog. 
Hatkor felült a buszra, átment Mezőkövesdre, ott újabb buszra ült, azzal elért Egerig, most meg itt ül az expressz járaton, amire nyugdíjasként csak a kétszázötven forintos „különbözetit” kell megfizetni. Siet, mert este hatra vissza is kell érni, női futballmeccset akar nézni a tévében. Nézte volna élőben, de május elsején, amikor utoljára Pesten járt stadiont nézni, be volt zárva a pénztár, a szomszédot kérte meg később, hogy vegyen neki jegyet az interneten, de mire odakerültek, már mind elfogyott.
Azóta nézi a stadionokat, mióta a fővárosban is dolgozott kőművesként, még az egyik építőipari vállalatnál. Amikor a focimeccseket játszották, s ő időben megvette a jegyet, ülhetett az első sorban, onnan pont jól látott mindent. Hetvenháromban is, amikor a Diósgyőr a Vasassal játszott, ő hangosan, a pálya széléről kiabálta, hogy „Veréb-Tatár-Salamon”, de hiába kiabálta, mert öt kettőre a Vasas nyert, mondja, és negyvenhat év távlatából is bánatosan sóhajt. 
Azért is szeret busszal utazni, folytatja, mert az mindjárt a Népstadionnál teszi le, így rögtön körbe is sétálja az épülő monstrumot. Havonta megszemléli, hogy haladnak, nézegeti, jól állnak-e tartóoszlopok. Az MTK-pályára is eljárt, öreg szakiként már akkor kiszúrta, hogy kevés lesz a hely a kapu meg a nézőtér között, amikor még javában méricskéltek a mérnökök. Az építkezés alatt surrant be, felvette a sildes sapkáját meg a zakóját, hóna alá csapott egy dossziét, és úgy tett, mintha minőségi ellenőr lenne. 
Aztán leült valahová, s csendben, hosszan, mindent alaposan megfigyelve addig maradt, mígnem indulnia kellett vissza a hazafelé tartó buszhoz.
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2019.05.24. 10:08

Szigetálom

Jövőre lesz kereken húsz éve, hogy Visy Zsolt régészprofesszor - akkoriban az első Orbán-kormány helyettes államtitkára - fölvetette: a római birodalom egykor Európán végighúzódó, erődített határa, a limes legyen a Világörökség része. Szép és európai gondolat, amely azóta Németország egy részén és Skóciában valóra is vált. 
Idehaza is sokat és sokan dolgoztak rajta, sőt uniós pénzt is jócskán költöttünk annak tisztázására, hogy a 415 kilométernyi magyar limes-szakasz 271 feltételezett helyszínből hány kapcsolható be a világörökségi nevezésbe. Tavaly januárban Németországgal, Ausztriával és Szlovákiával közösen be is nyújtottuk a pályázatot, azóta várjuk az UNESCO idén júniusban esedékes döntését. A várakozás nehéz hónapjait csak egy dologgal színesítette a magyar kormány: hogy a napokban indoklás nélkül kihúzta a pályázatból a Hajógyári-szigeten rejtőző Hadrianus palotát. 
Mi persze készséggel elhisszük, hogy a még jobb megvédés volt az akció célja, miként azt a Magyar Nemzet megtudta, de azért kicsit furcsa ez. A palota romjait az ötvenes évek óta nem látta ugyanis senki - akkor sajnálatosan rábetonoztak egy hajógyárat. Régészeti feltárás itt azóta nem folyt, a kormánylapnak megsúgott "rekonstrukció" alapja egy kétséges hitelességű vázlat. Vajon mi az a szempont, ami az elmúlt húsz évben nem merült fel, most viszont hirtelen igen?  
Tizenöt évvel ezelőtt az akkori balliberális kormány egyszer már eladta ezt a területet palotaromostul. Aztán győzött a józan ész, az állam még ugyanabban az érában visszavásárolta a földdarabot, az Álomsziget pedig elillant. A rendkívül értékes Duna-part azóta is sorsára vár, Budapest kellős közepén szinte hívogat az idegenforgalmi hasznosításra. 
Elképzelhető, hogy már meg is van a koncepció, sőt a reménybeli befektető is ugrásra készen áll? Ami azt illeti, láttunk már ilyen csodát.
Szerző
N. Kósa Judit
Frissítve: 2019.05.23. 11:15

Intelem

Universitas. Ízlelgessük a szót, töprengjünk el valódi jelentésén, ne csak cirádás betűkkel írjuk fel különféle homlokzatokra, vagy mondjuk ki ünnepélyesnek szánt pillanatokban. 
Egyetemesség, összesség, ezt jelenti valójában a szó. Nem csupán egy intézményt, ahol tanárok okítják a diákokat, nem egy adminisztrációt, amely akadályokat görget vagy épp elhárít, s nem is egy méltóságteljes épületet, ahová áhítattal lépünk, vagy amelyiknek az udvarán, dísztermében a diplománkat átvesszük.
Az összesség azt jelenti, hogy mindenki számít. Talán nem éppen egyformán, hisz szeretni sem könnyű azt, aki bár nemes lélek vagy épp szuper agy, de természete pokróc, stílusa mogorva, mondatai nyersek, hát még akkor, ha kritikájának nyilai épp az elevenünkbe találnak. Bölcs ember ilyenkor eltöpreng, önvizsgálatot tart, felteszi a kérdést, vajon igaza, igazsága van-e a másiknak. Párbeszédet kezdeményez, érvel, vitatkozik, s ez nem is esik annyira nehezére, elvégre a tudomány mezsgyéjén haladva amúgy is ezt teszi.
Van egy másik szó. Autokrácia. Jelentése egyeduralom, önkényuralom. Jellemzően a gyávák fegyvere, s párbeszéd helyett az üzenet az eszköze (lásd még: „üzenjük Brüsszelnek”). Gyakorlása során a világ egyre inkább beszürkül és egysíkúvá válik, sivár lesz és tartalom nélküli. Gyakorlója tán úgy véli, gördülékenyen mennek alatta a dolgok, hisz akarata utasításokkal és határozatokkal látszólag célba ér. Lám, Debrecenben is egyetlen tollvonással nyugdíjaztak idő előtt akadémikust, egyetemi professzort, vontak meg kutatói ösztöndíjat attól, aki nem tetszett, s „verték keresztül” a putyini díszpolgári, a magyar jegybankelnöki vagy most épp a moszkvai magánrektori díszdoktori címeket, minden ellenérzés és ellenkezés ellenére. 
Az épület persze ettől továbbra is áll, méltóságteljes és tekintélyt parancsoló. Díszudvarának falain ott sorakozik híres diákjai neve, azé is, aki közkinccsé lett intelmei között hagyta az utókorra: „ki saját jóllétét egyetlenegy főcél gyanánt űzi, nevetségessé teszi magát minden gondolkozó fej előtt...”
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2019.05.23. 09:45