A kereszténydemokrácia és az európai integráció

Publikálás dátuma
2019.05.25. 22:31

Az európai parlamenti választások közeledtével, s a választási kampány erősödésével egyre többet hallani a Fidesz vezetőitől és propagandistáitól, hogy az európai integrációval kapcsolatban pártjuk képviseli az igazi kereszténydemokrata irányvonalat és az európai integrációt létrehozó kereszténydemokrata alapító atyák nézeteit, míg más konzervatív pártok és politikusok letértek erről az útról.
Ezért is érdemes felidézni, hogy kik voltak ezek az alapító atyák és milyen nézeteket vallottak az akkori kereszténydemokrata politikusok, mindenekelőtt a francia Robert Schuman, a német Konrad Adenauer és az olasz Alcide De Gasperi, valamint a francia Jean Monnet, a belga Paul-Henri Spaak, a holland Johan Willem Beyen és a luxembourgi Joseph Bech. Az európai népek és országok közötti szövetség és integráció eszméje már a 19. században sokak szemében kívánatos politikai cél volt. Victor Hugo, az akkor már világhírű francia író 1849 augusztusában a párizsi Békekonferencián elmondott híres beszédében az Európai Egyesült Államok létrehozását javasolta. A 20. század elején az egyesült Európának olyan neves hirdetői voltak, mint Aristide Briand és Richard Nikolaus de Coudenhove-Kalergi. Az európai politikai és gazdasági integrációról az 1930-as években és a II. világháború éveiben fogalmazták meg nézeteiket a liberális közgazdászok, a brit Lionel Robbins, az osztrák Friedrich von Hayek és az olasz Luigi Einaudi, valamint a ventotenei börtönben a szintén olasz, de szocialista Altiero Spinelli. Az általuk vallott integrációs elképzelések jelentősen meghatározták az európai liberális, ill. a szocialista pártok háború utáni nézeteit. A kereszténydemokraták között nem volt hasonló mértékben kiemelkedő teoretikusa az európai integráció elméletének, bár többen is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Valószínűleg mindennek eredménye volt az, hogy az 1950-es évekre a kereszténydemokrata politikusok egy jelentős része alapvetően a Jean Monnet által kidolgozott megközelítést és politikai gyakorlatot fogadta el és ennek megvalósítását támogatta. Szinte természetes fejlemény volt, hogy a 2. világháború szenvedései és politikai kudarcai miatt 1945 után újra felerősödtek az európai egységet valló nézetek, aminek alapvető célja egy újabb európai háború megelőzése volt. Így például a konzervatív Winston Churchill 1946-ban a zürichi egyetemen tartott előadásában egy egységes Európa víziójáról beszélt, ami megoldás lehet a nacionalista nézetekkel és politikákkal szemben. Hasonló nézeteket vallott az európai integráció egyik alapító atyja, a kereszténydemokrata Robert Schuman - francia külügyminiszter, XII. Pius pápa nagy tisztelője - is, aki 1949 május 16-i strasbourgi beszédében a következőket mondta: „Századunknak, amely olyan katasztrófáknak volt a tanúja, amelyek a nemzetek és nacionalizmusok végtelen összeütközéseit eredményezték, meg kell kísérelnie és sikerre vinnie a nemzetek kibékülését egy nemzetek feletti szövetségben. Ez garantálná minden nemzet különbözőségét és törekvéseit, miközben ugyanolyan módon koordinálná őket, ahogy egy nemzet egységén belül a régiókat koordinálják.” Ugyanez a gondolat, azaz, az európai egység az előfeltétele annak, hogy tartós béke legyen Európában, a kulcseleme az európai integráció alapító dokumentumának, az 1950. május 9-én Robert Schuman által meghirdetett Deklarációnak is. E Deklaráció eredményeként jött létre 1952-ben az Európai Szén- és Acélközösség (ECSC), ami az európai integrációs folyamat első lépésének tekinthető. Az európai politikusok – köztük a kereszténydemokraták – a realitásokat tudomásul véve elfogadták azt a Jean Monnet nevéhez kötődő elvet, hogy egy politikailag egységes Európa célját nem lehet egy lépésben azonnal megvalósítani, hanem ehhez hosszabb időre és több szakaszra lesz szükség. Első lépésként mindenekelőtt a gazdaság területén kell integrációt elérni, s aztán lehet a politikai integrációt célul kitűzni. Történelmi tapasztalatok sora mutatta ugyanis, hogy az eltérő gazdasági érdekek előbb diplomáciai majd katonai konfrontációkhoz vezethetnek, viszont ha ezeket a gazdasági érdekeket sikerül összhangba hozni, akkor elvezethet előbb egy gazdasági és gazdaságpolitikai, majd politikai együttműködéshez. Ennek a sorrendnek a koncepcióját nevezték el ’funkcionalista megközelítésnek’. Jean Monnet, aki az Európai Szén- és Acélközösség (ECSC) első vezetője volt, ezt a következő szavakkal magyarázta 1952. április 30-án Washingtonban: „Ameddig Európa megosztott marad, addig gyenge lesz és egy állandó konfliktusforrást jelent majd. … A Schuman-tervvel és egy európai hadsereggel egy olyan alapot fektettünk le, amelyre képesek leszünk felépíteni az Európai Egyesült Államokat, amely szabad, életerős, békés és prosperáló lesz.” Kétségtelen tény, hogy a II. világháború utáni Európában a kereszténydemokrácia volt az a domináló politikai erő és nézet, amelyhez az európai integráció alapító atyái is tartoztak. A legtöbb nyugat-európai országban a kereszténydemokrata pártok voltak ekkor hatalmon, s így kulcsszerepük volt az integráció útjának kijelölésében és megvalósításában, s így lényegében a kereszténydemokrata elvek és ideológia határozta meg döntően az európai integráció korai szakaszát. Az akkori kereszténydemokrata politikusok által vallott elvek általában igyekeztek meghaladni a nemzeti szintet azzal a céllal, hogy megszüntessék a megosztottságból eredő lehetséges konfliktusokat. Viszont azt is látni kell, hogy a keresztény nézetek a föderalizmussal kapcsolatban történelmileg elég széles kört fednek le az aktuális történelmi körülményekkel összefüggésben kialakult, részben eltérő hangsúlyok miatt. Ezek ellenére a katolikus föderalizmus és a Johannes Althusius (1563-1638) által meghirdetett protestáns föderalizmus között nagyon sok a kapcsolat, amelyek alapvetően ma is hatnak és sokak számára érvényesek. A korai protestáns filozófiai nézetekben is jelentős szerepet kapott a monolitikus és centralizált politikai rendszerek elutasítása, miközben hangsúlyosan támogatták a közösségek integrációját, föderációját. Mindennek alapja nem az egyének, hanem a közösségek szabadsága. Ezek az elvek is jelen voltak a 20. század kereszténydemokrata közgondolkodásban, de nem dominánsan és a kevésbé befolyásolták a politikai döntéshozatali folyamatokat.  Már a két világháború között is voltak olyan európai országok, amelyek kereszténydemokrata pártjai és mozgalmai egymás közötti együttműködést szorgalmaztak, s ennek révén szervezték meg a Keresztényinspirációjú Demokratikus Pártok Titkárságát (SIPDIC). A kereszténydemokratáknak ezek a politikai és nem politikai nézetei és kapcsoltrendszerük, valamint az a tény, hogy kereszténydemokrata politikusok játszottak vezető politikai és kormányzati szerepet a legtöbb nyugat-európai országban, eredményezte alapvetően azt, hogy elkezdődhetett az európai egység tervének megvalósítása. Nemcsak annak a kornak a vezető politikusai, mint Konrad Adenauer, De Gasperi és Schuman, hanem a pártjaik víziója is egy olyan föderális Európa megteremtése volt, amely meghaladja a gazdasági integrációt. Ezt a víziót, véleményt és politikai állásfoglalást tükrözte az is, hogy az 1952-ben létre hozott Európai Szén- és Acélközösség (ECSC) parlamentjén belül a kereszténydemokraták voltak az elsők, akik egységes parlamenti csoportot hoztak létre, s ezzel is demonstrálták a szupranacionális intézmények melletti kiállásukat. Az Európai Védelmi Közösség terve azt a lehetőséget biztosította a kereszténydemokrata politikai vezetőknek, hogy előmozdítsák a politikai integrációt előirányzó terveiket, azaz az Európai Politikai Közösség létrehozását. Az Európa Tanács 1951. december 10-i ülésén De Gasperi nagyhatású beszédet mondott egy föderális európai politikai egységesülés mellett, s a tervet Adenauer és Schuman is lelkesen helyeselte. Végül azért nem fogadták el, mert az akkori francia és belga miniszterelnökök - Georges Bidault és Paul van Zeeland - nem támogatták. Az Európai Politikai Közösség (EPC) tervének akkori eltemetése és az Európai Védelmi Közösség (EDC) tervének kudarca tűnhetett a kereszténydemokrácia politikai vereségének, viszont ezzel szemben állnak a következő években a kereszténydemokraták által szorgalmazott olyan eredmények, amelyek előre vitték az európai integrációs folyamatot. A kereszténydemokrata pártok és vezetőik uralták az 1955-ös messinai konferenciát, amely aztán elvezetett a Római Szerződés 1957. március 25-i aláírásához, s ennek révén az Európai Gazdasági Közösség (az Európai Unió elődje) és az Európai Atomenergiai Közösség megalapításához.    E politika mai folytatója az Európai Néppárt, amelynek alapelvei közé tartozik az emberi jogok és az egyének egyenlőségének a védelme, az egyén fejlődésének támogatása, egy igazságosabb társadalom megteremtése. Az európai integráció kérdéseit illetően olyan elveket vall, mint a szubszidiaritás, szolidaritás minden szinten és az európai társadalmi kohézió (1978-as Politikai Program), valamint már az alapító atyák – és az 1957-es Római Szerződés – által is hirdetett egységes gazdasági piac (a négy szabadság: áruk, munkaerő, tőke szolgáltatás szabad áramlása) megteremtése Európában. Ezek megvalósításához az integráció szélesítésére és mélyítésére is szükség van, amihez az kell, hogy az unió és a tagországok több hatalmat gyakoroljanak együtt (mondja az Európai Néppárt 2012-ben elfogadott Manifesztója).        
Frissítve: 2019.05.25. 22:32

Negyven másodperc

Publikálás dátuma
2019.05.25. 22:17

Fotó: Kisbenedek Attila / AFP
Negyven másodperc. Ennyit ért az M1 hírfolyamában az utóbbi idők egyik legnagyobb botránya, amely komoly kormányválságot idézett elő Ausztriában.
Legalábbis az egykor klasszikusnak számító időpontban, az este fél nyolckor sugárzott – egyébként egyórás – híradóban. Vasárnap este. De hétfőn este sem szántak rá hosszabb időt. Lehet persze így is szerkeszteni. A puszta tényeket ismertetni. Hogy az alkancellár lemondott egy – nyilvánosságra került – botrányos videó miatt. Másnap meg hogy a belügyminisztert is távozásra szólította fel a kancellár, s emiatt az FPÖ lényegében kilépett a kormányból. Hétfőn este még Orbán Viktor szellemes kommentárja is belefért, miszerint a szomszédban soron kívüli vadászidényt hirdettek meg. A pontos tények kedvéért jegyezzük meg, hogy a hírfolyam Világhíradójában már több mint három percet szenteltek a témának. Természetesen a maguk módján. A hatalom uralta médiából a magyar ember azt egyáltalán nem tudhatta meg, hogy e botrány hullámai egyáltalán nem maradnak Ausztria határain belül. Mi több, az ügynek – ha lehet így nevezni – magyar vonatkozásai is vannak. Ezúttal azonban a nemzeti büszkeséget – mely szerint lám, a mi kis országunknak is lehet szerepe a világpolitikában – elfedte az aggódás, hogy népünk hőn szeretett vezére netán rossz színben tűnne fel. Arra ugyanis mindenki emlékezhet, hogy két neves populista politikust fogadott május elején Orbán. Előbb az olasz belügyminisztert, Matteo Salvinit, majd pedig – ó, jaj – az FPÖ vezérét, Hans Strache alkancellárt biztosította soha el nem múló barátságáról. Erre alig két hét elteltével beütött a mennykő. És nem elég (baj) a találkozó puszta ténye, ráadásul az is kiderült, hogy ez a Strache – a titokban rögzített videón – arról is beszélt, hogy „Orbán Viktoréhoz hasonló médiabirodalmat” lenne jó teremteni. Nem csoda, hogy ez már sok volt a hazai propaganda és kommunikáció felelőseinek. Ilyen esetben vesszen a már úgyis csak szavakban létező közszolgálat, magyar néző a köztévé híradásaiból nem tudhatja meg, milyen kínos kapcsolatokra derült eddig, és derülhet még a továbbiakban fény. A miniszterelnök felkent sajtóelhárítója, Havasi Bertalan – aki adott esetben puszta kézzel is kész megakadályozni, hogy némely sajtómunkások túl közel férkőzzenek a Nagy Emberhez – ebben az esetben a jól bevált hallgatást választotta. Egyetlen kérdésre sem válaszolt. A híradó persze már egy kicsit komplikáltabb eset, ott azért mondani kell(ene) valamit, meg mutatni is.
Így született a bevezetőben már vázolt megoldás. De nehogy nagyobb baj történjen, azt még körbebástyázták a most futó EP-választási kampány bevált híreivel. A közönség szép számmal láthatott migránsokat és bevándorlásra készülőket, hozzá pedig megkapta Bakondi Györgyöt, aki mindig tettre készen elmagyarázza, mitől kell éppen rettegni. Ha pedig ez még nem lenne elég hatásos, hosszan lerántották a leplet az ismét Budapesten kellemetlenkedő Frans Timmermansról. A híradó összeállítása rávilágított, hogy a szocialisták európai csúcsjelöltje – Soros György régi barátja és eszméinek megvalósítója – már megint felkereste az MSZP-t, vagyis a bevándorlás-pártiak újabb összeesküvést szőttek. Ilyen körülmények között természetesen nem juthatott idő – és energia – arra, hogy feltárják, lehet-e több is az immár bukott osztrák alkancellár és legfőbb magyar szövetségesének barátsága mögött. Pedig milyen érdekes lenne tudni, vajon véletlenül emlegeti-e Strache azon a felvételen Heinrich Pecina nevét. Vagyis azét az osztrák milliárdosét, aki két és fél éve dicstelen szerepet játszott a Népszabadság bezárásában, természetesen csak saját üzleti megfontolásai alapján és függetlenül a regnáló hatalom érdekeitől. Hát ki tehet arról, hogy azok véletlenül egybeestek? Az EP-választás előtt különösen figyelemre méltó az M1 hírcsatorna, valamint az adófizetők pénzéből fenntartott többi – mondjuk az egyszerűség kedvéért így: közszolgálati – csatorna hírműsora. Hiszen az osztrák kormányválság egyoldalú és hiányos bemutatása csak megerősíti, amit eddig is tudhattunk: ezekben a műsorokban kizárólag a kormányzati propaganda érvényesülhet. Talán az „átkosban” sem működött annyira meghatározóan a központi irányítás, mint jelenleg. A néző – vagy a Kossuth rádió hallgatója – csak szigorúan ellenőrzött tartalmakhoz juthat és kizárólag olyan hangszerelésben, amit a hatalom megfelelőnek tart. A nem elhanyagolható különbség – a harminc vagy még inkább a negyven évvel ezelőttiekhez viszonyítva –, hogy még vannak olyan hírforrások, amelyekből mást is meg lehet tudni. Momentán még nincs szükség a sokszorosan zavart Szabad Európára, hogy az érdeklődők olyan hírekről is értesüljenek, amik nem a kormányzati érdekeket szolgálják. Nincsenek sokan, a hangjuk nem olyan erős, mint a központilag irányítottaké, de még vannak. Ezért is szólnak annyira falsul azok a negyven másodpercek. Ezért sem tökéletes még az etetés. Egyelőre.

Egy függőségben lévő „független” – Domokos László, a pártkatonából lett ÁSZ-elnök

Publikálás dátuma
2019.05.25. 19:01

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Domokos László, aki a Fidesz pártkatonájaként került az Állami Számvevőszék (ÁSZ) élére, független szakembernek tartja magát, s e minősítést elvárja másoktól is, noha húsz évig a mára állampárttá lett szerveződésben, a Fideszben politizált.
Környezete szerint Domokos próbál úgy tenni, mintha a két évtizedes pártpolitizálása meg sem történt volna. Vezető állami tisztségviselőként Nemzeti Együttműködés Rendszerének szerves és jól kitalált része ő. Sőt, hangoztatott „függetlensége” ellenére „a párt ökle” szerepét osztották rá, és meg is felel ennek. Ne felejtsük, Domokos volt békéscsabai fideszes alpolgármester, kétszer Békés megyei közgyűlési elnök és több cikluson keresztül viharsarki országgyűlési képviselő a Fidesz színeiben. Vele kapcsolatos friss hír, hogy az ÁSZ elnökeként eddig havi 2,6 milliót vihetett haza, május elsejétől kis híján 4 milliót – ahogy erről nemrégiben a Népszava is beszámolt. Ez akár jutalomként is felfogható előző évi tevékenységéért, amikor kizárólag az ellenzéki pártokat büntette: orrvérzésig. Valójában honnan jött, mit csinált és mit akar Domokos? – akire jó eséllyel a kaméleon szerepe is kiosztható lenne.   

Hűbéri kapcsolat

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) szigorú belső logikája szerint mindenki függő és kiszolgáltatott viszonyban van a hűbéri lánc urától, Orbán Viktortól. Ez egy XXI. századi magyar közegben létrehozott, de sok elemében középkori elemeket mutató klasszikus hűbéri lánc, ahol két kivétel akad. Az egyik a mostanság megint bicskanyitogató kijelentéseket tévő Kövér László, a Fidesz „élő lelkiismerete” – jelentsen ez bármit is. A másik Pintér Sándor. A Fidesznek és személy szerint Orbánnak szüksége van a volt legfelső rendőri vezetőre, hogy megőrizze titkaikat. Az ábra szerint Pintérnek kevésbé van szüksége a NER-re. Sokáig esély mutatkozott, hogy a kivételeket gyarapítsa Lázár János, ám mára rang- és pozícióvesztései, valamint önkéntes száműzetésbe vonulása ezt kérdésessé teszi.
Ami bizonyos, elemzésünk tárgya, Domokos László ma papíron „független” ÁSZ-elnökként valójában meglehetősen egyoldalú függőségi viszonyban van a NER korlátlan urával, Orbánnal. Már 2010-es megválasztása sem volt mindennapos. A Budapesten élő, de Békés megyében politizáló Domokos László ugyanis nem sokkal előtte nyerte el negyedik parlamenti mandátumát egy akkori Békés megyei választókerületben, és mindenre készült, csak arra nem, hogy az ÁSZ vezetője lesz. Ám a hűbérúr, hatalmi logikája szerint, mindig érezteti, ki az úr a házban: egyeztetés nélkül emelte fel egy 12 éves mandátumot jelentő posztba Domokost. Tény, ez nem biztos, hogy anyagi előrelépést jelentetett a „kitüntetettnek”. Ennek, ha szőrmentén is, 2010-ben hangot adott egy HVG-interjúban. Meglepte a döntés, mert inkább magas kormányzati megbízatásra gondolhatott, noha sohasem tartozott Orbán kedvencei közé. Lázár Jánosnak – és nem Orbán Viktornak! – nehezményezte, hogy nem szóltak neki előre. Így 12 év után és egy frissen elnyert mandátummal, 2010 nyarán, ott kellett hagynia a Békés megyei szarvasi egyéni választókerületet, és két évtized után befejezte a viharsarki politizálást is. Hogy büntetés vagy jutalmazás volt a NER urától az ÁSZ elnöki poszt, akkor is, ma is vita tárgya. Tény, Domokosnak ott kellett hagynia jól kiépített és belakott játékterét. Biztos helyre tette, de egyben aranykalitkába is zárta őt Orbán. Ez a jól fizető hely 2019. május elsejétől még jobban fizet: 2,6 millióról csaknem 4 millióra nőtt Domokos havi jövedelme. 
A NER-en belüli hűbéri feladatok közül nem egy a fentről jött konkrét vagy sugalmazott utasítások végrehajtása. De ahogy Tóth Károly - egykori MSZP-s parlamenti képviselő, aki több cikluson keresztül tagja volt a törvényhozás nemzetbiztonsági bizottságának is - fogalmazott, aligha képzelhető el, hogy a kormányfő személyesen adta volna ki az ellenzéki pártok pénzbüntetéséről szóló a parancsot az egykori fideszes képviselőnek. Ám Domokos, mint ebben a rendszerben a legtöbben, teljesíteni, sőt alkalmasint túlteljesíteni akar. Egy függőségi helyzetben lévő embertől ez el is várható.

Pályakép

Az elmúlt években a Magyar Narancsban többször írtam Domokos Lászlóról, megrajzoltam pályaképét is. Vegyük sorra a legfontosabb állomásokat! A Békés megyei Újkígyóson született, 1983-ban érettségizett a békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnáziumban, ahol egykori osztálytársai úgy emlékeznek vissza rá, hogy nyuszi volt. Hallgatott, nem tartozott az osztály hangadói és legjobbjai közé. 1988-ban Pécsett, a JPTE-n közgazdaként végzett, három évvel később, 1991-ben a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen szakközgazdász-diplomát szerzett. Ugyanebben az évben lépett be a Fideszbe, amelynek színeiben már 1990 őszétől a békési megyeszékhelyen gazdasági ügyekért felelős alpolgármester volt. 1994 őszén bekerült a viszonylag súlytalan szerepkörű Békés Megyei Közgyűlésbe. Itt 1994 és 1998 között egyszer sem (!) szólalt fel. 1996-ban a megyei Fidesz elnöke lett, 1998-at sikeréveként tarthatja számon: a tavaszi országgyűlési választásokon győzött Békés megye 5. számú, szarvasi választókerületében (ahogy aztán még háromszor). Ugyanabban az évben, 1998 őszén a Békés Megyei Közgyűlés elnöke lett, noha akkor már Budapesten élt. Elnöksége első pillanatától megváltozott a békési megyegyűlés. Az addig az elmaradott térség, a Viharsarok előrelépése érdekében konszenzussal működő testület pártpolitikai indíttatású viták terepe lett, amit szerény kommunikációs képességgel, de nagy kitartással vezetett. Közben nem feledkezett meg magáról. Nem sokkal első megyei közgyűlési elnöki ciklusa megkezdése után egy fideszes képviselői előterjesztés nyomán Domokos László megütötte a főnyereményt. 1998 és 2002 között megyegyűlési elnökként a mindenkori tiszteletdíján és a költségtérítésén felül - ez akkor majdnem bruttó egymillió forint volt - negyedévente bruttó 4,5 millió forint prémiumot vehetett fel a megyei önkormányzattól! Az indoklás szerint azért kapta az extra juttatást, mert megyegyűlési elnökként fenntartotta a megyei önkormányzat likviditását, noha ez tisztségéből eredő alapfeladata volt. A pluszjavadalmazás forrása a megyei illetékbevétel volt, aminek beszedési hatékonyságára semmilyen ráhatása nem volt a közgyűlési elnöknek. Akkor a Magyar Narancs címében „Illetékes polgártársnak” nevezte Domokost. E premizálás révén 1998 és 2002 között 72 millió forint pluszjövedelmet szerzett a mai ÁSZ-elnök, aki ugyanebben az időszakban a megyei közgyűlési és országgyűlési képviselőség révén 110 millió forintot keresett. Akkor ő volt a legjobban kereső magyar politikus. Ez már átütötte az országos sajtó ingerküszöbét is. Négy évvel később, második megyei közgyűlési ciklusa elején, 2006 végén ismét az országos hírekben szerepelt Domokos. Lamperth Mónika akkori önkormányzati miniszter a parlament egyik napirend előtti vitájában szóvá tette, hogy Domokos László magának és helyettesének 900 ezer forintos jutalmat szavaztatott meg. A 2006. október végén hivatalba lépő elnököt már a december eleji közgyűlésen jutalmazták. Alig egy havi munkát díjazták csaknem 1 millió forinttal. Domokos László politikai tisztségei révén 1990 és 2006 között szerzett jövedelméről írtam cikket a 2007-ben a Magyar Narancsban. Az akkor összeszámolt, de nem teljes összesítésből kiderült, hogy 1990 és 2006 között minimálisan bruttó 200 millió forint jövedelmet – tiszteletdíj, költségtérítés, premizálás, lakhatási támogatás – szerzett közéleti szerepvállalása révén. Az érintett akkor kérdéseimre csupán annyit reagált, hogy „a jövedelmem változó, a mindenkori törvényeknek megfelelően alakult az elmúlt években”. Mindezt a hányaveti és konkrétum nélküli választ a 2010 óta tartó „független” és a közpénzek elköltésének tisztaságát és hatékonyságát vigyázó ÁSZ-elnöki szerepe felől is érdemes értékelni. Egy mondatot az is ér, hogy vidéki parlamenti képviselőként budapesti lakással rendelkezve, több cikluson keresztül vett fel lakhatási támogatást a törvényhozástól. A Domokos esetében tett közpénzügyi adatigényléseinkre adott válaszok is sajátos helyzetről tudósítottak. Az Országgyűlési Gazdasági Hivatal 317 ezer forintot kért a Domokossal kapcsolatos jövedelmi adatokért. Míg a Békés Megyei Önkormányzat azt felelte, hogy „a kért típusú és szerkezetű kimutatás nem áll rendelkezésre”. Békéscsaba önkormányzata pedig nem is válaszolt. 

Kétes ügyek

Domokos László politikai működésének egyik legvitatottabb esete volt, amikor a Békés Megyei Önkormányzat vezetése alatt 2007-ben két lépésben összesen 9,4 milliárd forint svájci frank alapú kötvénykibocsátásról döntött. A fideszes képviselők azonban nem tudtak válaszolni az ellenzéki szocialisták kérdésére, milyen konkrét fejlesztésekre fordítják a befolyt pénzt? Az azóta készült összegzések szerint 2007 és 2009 között a – döntően Fidesz vezette – önkormányzatok összesen mintegy 400 milliárd forint nagyságrendben adtak ki kötvényeket. Máig nem cáfolta senki azt a feltételezést, miszerint mindez a fideszes pártközpont kívánalmainak megfelelően történt, és a politikai cél a költségvetési hiány mesterséges növelése lehetett. Ekkortájt 28 alföldi város és megye önkormányzata adott ki 100 milliárd forint értékben kötvényt, s mindegyik esetben a budapesti Priv-Invest Kft. segédkezett ebben. Minden esetben annyi történt, hogy a korábbi 3-4 százalékos banki folyószámla-kamatot az önkormányzatok felcserélték állampapírra, amely 2008. október végi lekötéssel 2009. márciusra 14 százalékos vagy a feletti hozamot garantált. Utólag világos, az önkormányzatok és a Priv-Invest között létrejött szerződés csak a magáncégnek volt előnyös. Csak a békési megyegyűlés 602 millió sikerdíjat fizetett ki a Priv-Investnek, amelyet több mint 650 milliósra duzzasztott a több mint 50 hónapon keresztül fizetett rendelkezésre állási díj. Az pedig csak a „véletlen” számlájára írható, hogy a Priv-Invest ügyvezetője, Csapó Ágnes 2010 nyara után a Domokos vezette ÁSZ-hoz került. Nem kevésbé érdekes, és a közpénzek gondos kezelésére aligha jó példa Domokos megyegyűlési tevékenységének az a fejezete, amiről a Magyar Narancs 2010. karácsonyi számában írtam. Három közbeszerzési eljárást jártam körbe: a Békés Megyei Tudásház és Könyvtárét Békéscsabán, a gyulai Békés Megyei Pándy Kálmán Kórház patológiai osztályának épületét, és a gyulai Harruckern Középiskola felújítását és bővítését. Kiderült, bármely cég pályázott is, akármekkora közbeszerzési bírságot kellett fizetni a kiíró békési megyegyűlésnek, mindig a kiskunhalasi Modinvest Kft. nyert. Még akkor is, ha a cégé volt a legdrágább az ajánlat, vagy ha föl is merült a túlárazás gyanúja. Akkor már fél éve volt ÁSZ-elnök Domokos László, de semmi sem történt. Holott kiderült, a közpénzek legfőbb őre előző életében éppen a közpénzekkel nem járt el körültekintően. Az ÁSZ elnöke „szakemberként” tudományos babérokra is tör. Lentner Csaba volt MIÉP-es parlamenti képviselőnél készült PhD-dolgozata vaskos félreértések és tárgybeli tévedések tárháza. „A jó kormányzás támogatása a számvevőszéki tevékenység megújításán keresztül” címmel írt értekezésében komoly tárgyi tévedés, hogy az uralkodók kormányzásáról fennmaradt művekről könyvként szól, miközben azok bőven Gutenberg előtt születtek. Beszélhetünk-e könyvről az ókori görögöknél, a Római Birodalomban, a régi Kínai Császárságban vagy az inkáknál? Ahogy sokat foglalkozik PhD-értekezésében Domokos a jó kormányzás segítésével, amely „a közjó előmozdítására szolgál. A jó kormányzás működését át kell hatnia azon értékeknek, amelyek a köz szolgálatából erednek, így a szakmai felkészültségnek, az objektivitásnak, az elfogulatlanságnak, az erkölcsi feddhetetlenségnek, valamint az közérdek elsőbbségének a magánérdekkel szemben” – írta 2016-ban. Szép elvek, de a 2010 óta tartó NER-kormányzás és saját ÁSZ-elnöksége tökéletesen ellentmond ennek. Ahogy láthatóan az értekezés írója az ÁSZ feladatkörét illetően is szerepzavarban van. Az ugyanis nem kormányzati intézmény, hanem az Országgyűlés pénzügyi és gazdasági ellenőrző szerve.

Kifogásolt törvény

A számvevőszékről szóló új törvényt, amelyet április elején fogadott el a parlament, tavaly decemberben Áder János köztársaság elnök megfontolásra visszaküldte az Országgyűlésnek, mert az akkor megszavazott szöveggel kapcsolatban több kifogás merült fel. Az új törvény korlátlan jogot adott volna az ÁSZ vezetőjének a számvevőszék átalakítására, így a létszám változtatására is. Nem lett volna lehetőség szakszervezet szervezésére, és az elnök mindenféle kontroll nélkül dönthetett volna a számvevők elküldéséről. Az elfogadott törvénymódosítás szerint, ahogy erről az Átlátszó beszámolt, a számvevőszék vezetője csak a törvény keretei között adhatja ki az ÁSZ szervezeti és működési szabályzatát. Domokos László nem csak annak örülhet, hogy a törvény végül átment a parlamenten, hanem annak is, hogy a hatályba lépésével jelentősen megemelkedett a fizetése.

Szerző