A kereszténydemokrácia és az európai integráció

Az európai parlamenti választások közeledtével, s a választási kampány erősödésével egyre többet hallani a Fidesz vezetőitől és propagandistáitól, hogy az európai integrációval kapcsolatban pártjuk képviseli az igazi kereszténydemokrata irányvonalat és az európai integrációt létrehozó kereszténydemokrata alapító atyák nézeteit, míg más konzervatív pártok és politikusok letértek erről az útról.

Ezért is érdemes felidézni, hogy kik voltak ezek az alapító atyák és milyen nézeteket vallottak az akkori kereszténydemokrata politikusok, mindenekelőtt a francia Robert Schuman, a német Konrad Adenauer és az olasz Alcide De Gasperi, valamint a francia Jean Monnet, a belga Paul-Henri Spaak, a holland Johan Willem Beyen és a luxembourgi Joseph Bech.

Az európai népek és országok közötti szövetség és integráció eszméje már a 19. században sokak szemében kívánatos politikai cél volt. Victor Hugo, az akkor már világhírű francia író 1849 augusztusában a párizsi Békekonferencián elmondott híres beszédében az Európai Egyesült Államok létrehozását javasolta. A 20. század elején az egyesült Európának olyan neves hirdetői voltak, mint Aristide Briand és Richard Nikolaus de Coudenhove-Kalergi. Az európai politikai és gazdasági integrációról az 1930-as években és a II. világháború éveiben fogalmazták meg nézeteiket a liberális közgazdászok, a brit Lionel Robbins, az osztrák Friedrich von Hayek és az olasz Luigi Einaudi, valamint a ventotenei börtönben a szintén olasz, de szocialista Altiero Spinelli. Az általuk vallott integrációs elképzelések jelentősen meghatározták az európai liberális, ill. a szocialista pártok háború utáni nézeteit. A kereszténydemokraták között nem volt hasonló mértékben kiemelkedő teoretikusa az európai integráció elméletének, bár többen is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Valószínűleg mindennek eredménye volt az, hogy az 1950-es évekre a kereszténydemokrata politikusok egy jelentős része alapvetően a Jean Monnet által kidolgozott megközelítést és politikai gyakorlatot fogadta el és ennek megvalósítását támogatta.

Szinte természetes fejlemény volt, hogy a 2. világháború szenvedései és politikai kudarcai miatt 1945 után újra felerősödtek az európai egységet valló nézetek, aminek alapvető célja egy újabb európai háború megelőzése volt. Így például a konzervatív Winston Churchill 1946-ban a zürichi egyetemen tartott előadásában egy egységes Európa víziójáról beszélt, ami megoldás lehet a nacionalista nézetekkel és politikákkal szemben. Hasonló nézeteket vallott az európai integráció egyik alapító atyja, a kereszténydemokrata Robert Schuman - francia külügyminiszter, XII. Pius pápa nagy tisztelője - is, aki 1949 május 16-i strasbourgi beszédében a következőket mondta: „Századunknak, amely olyan katasztrófáknak volt a tanúja, amelyek a nemzetek és nacionalizmusok végtelen összeütközéseit eredményezték, meg kell kísérelnie és sikerre vinnie a nemzetek kibékülését egy nemzetek feletti szövetségben. Ez garantálná minden nemzet különbözőségét és törekvéseit, miközben ugyanolyan módon koordinálná őket, ahogy egy nemzet egységén belül a régiókat koordinálják.” Ugyanez a gondolat, azaz, az európai egység az előfeltétele annak, hogy tartós béke legyen Európában, a kulcseleme az európai integráció alapító dokumentumának, az 1950. május 9-én Robert Schuman által meghirdetett Deklarációnak is.

E Deklaráció eredményeként jött létre 1952-ben az Európai Szén- és Acélközösség (ECSC), ami az európai integrációs folyamat első lépésének tekinthető. Az európai politikusok – köztük a kereszténydemokraták – a realitásokat tudomásul véve elfogadták azt a Jean Monnet nevéhez kötődő elvet, hogy egy politikailag egységes Európa célját nem lehet egy lépésben azonnal megvalósítani, hanem ehhez hosszabb időre és több szakaszra lesz szükség. Első lépésként mindenekelőtt a gazdaság területén kell integrációt elérni, s aztán lehet a politikai integrációt célul kitűzni. Történelmi tapasztalatok sora mutatta ugyanis, hogy az eltérő gazdasági érdekek előbb diplomáciai majd katonai konfrontációkhoz vezethetnek, viszont ha ezeket a gazdasági érdekeket sikerül összhangba hozni, akkor elvezethet előbb egy gazdasági és gazdaságpolitikai, majd politikai együttműködéshez. Ennek a sorrendnek a koncepcióját nevezték el ’funkcionalista megközelítésnek’. Jean Monnet, aki az Európai Szén- és Acélközösség (ECSC) első vezetője volt, ezt a következő szavakkal magyarázta 1952. április 30-án Washingtonban: „Ameddig Európa megosztott marad, addig gyenge lesz és egy állandó konfliktusforrást jelent majd. … A Schuman-tervvel és egy európai hadsereggel egy olyan alapot fektettünk le, amelyre képesek leszünk felépíteni az Európai Egyesült Államokat, amely szabad, életerős, békés és prosperáló lesz.”

Kétségtelen tény, hogy a II. világháború utáni Európában a kereszténydemokrácia volt az a domináló politikai erő és nézet, amelyhez az európai integráció alapító atyái is tartoztak. A legtöbb nyugat-európai országban a kereszténydemokrata pártok voltak ekkor hatalmon, s így kulcsszerepük volt az integráció útjának kijelölésében és megvalósításában, s így lényegében a kereszténydemokrata elvek és ideológia határozta meg döntően az európai integráció korai szakaszát. Az akkori kereszténydemokrata politikusok által vallott elvek általában igyekeztek meghaladni a nemzeti szintet azzal a céllal, hogy megszüntessék a megosztottságból eredő lehetséges konfliktusokat.

Viszont azt is látni kell, hogy a keresztény nézetek a föderalizmussal kapcsolatban történelmileg elég széles kört fednek le az aktuális történelmi körülményekkel összefüggésben kialakult, részben eltérő hangsúlyok miatt. Ezek ellenére a katolikus föderalizmus és a Johannes Althusius (1563-1638) által meghirdetett protestáns föderalizmus között nagyon sok a kapcsolat, amelyek alapvetően ma is hatnak és sokak számára érvényesek. A korai protestáns filozófiai nézetekben is jelentős szerepet kapott a monolitikus és centralizált politikai rendszerek elutasítása, miközben hangsúlyosan támogatták a közösségek integrációját, föderációját. Mindennek alapja nem az egyének, hanem a közösségek szabadsága. Ezek az elvek is jelen voltak a 20. század kereszténydemokrata közgondolkodásban, de nem dominánsan és a kevésbé befolyásolták a politikai döntéshozatali folyamatokat.

Már a két világháború között is voltak olyan európai országok, amelyek kereszténydemokrata pártjai és mozgalmai egymás közötti együttműködést szorgalmaztak, s ennek révén szervezték meg a Keresztényinspirációjú Demokratikus Pártok Titkárságát (SIPDIC). A kereszténydemokratáknak ezek a politikai és nem politikai nézetei és kapcsoltrendszerük, valamint az a tény, hogy kereszténydemokrata politikusok játszottak vezető politikai és kormányzati szerepet a legtöbb nyugat-európai országban, eredményezte alapvetően azt, hogy elkezdődhetett az európai egység tervének megvalósítása. Nemcsak annak a kornak a vezető politikusai, mint Konrad Adenauer, De Gasperi és Schuman, hanem a pártjaik víziója is egy olyan föderális Európa megteremtése volt, amely meghaladja a gazdasági integrációt. Ezt a víziót, véleményt és politikai állásfoglalást tükrözte az is, hogy az 1952-ben létre hozott Európai Szén- és Acélközösség (ECSC) parlamentjén belül a kereszténydemokraták voltak az elsők, akik egységes parlamenti csoportot hoztak létre, s ezzel is demonstrálták a szupranacionális intézmények melletti kiállásukat. Az Európai Védelmi Közösség terve azt a lehetőséget biztosította a kereszténydemokrata politikai vezetőknek, hogy előmozdítsák a politikai integrációt előirányzó terveiket, azaz az Európai Politikai Közösség létrehozását. Az Európa Tanács 1951. december 10-i ülésén De Gasperi nagyhatású beszédet mondott egy föderális európai politikai egységesülés mellett, s a tervet Adenauer és Schuman is lelkesen helyeselte. Végül azért nem fogadták el, mert az akkori francia és belga miniszterelnökök - Georges Bidault és Paul van Zeeland - nem támogatták. Az Európai Politikai Közösség (EPC) tervének akkori eltemetése és az Európai Védelmi Közösség (EDC) tervének kudarca tűnhetett a kereszténydemokrácia politikai vereségének, viszont ezzel szemben állnak a következő években a kereszténydemokraták által szorgalmazott olyan eredmények, amelyek előre vitték az európai integrációs folyamatot. A kereszténydemokrata pártok és vezetőik uralták az 1955-ös messinai konferenciát, amely aztán elvezetett a Római Szerződés 1957. március 25-i aláírásához, s ennek révén az Európai Gazdasági Közösség (az Európai Unió elődje) és az Európai Atomenergiai Közösség megalapításához.

E politika mai folytatója az Európai Néppárt, amelynek alapelvei közé tartozik az emberi jogok és az egyének egyenlőségének a védelme, az egyén fejlődésének támogatása, egy igazságosabb társadalom megteremtése. Az európai integráció kérdéseit illetően olyan elveket vall, mint a szubszidiaritás, szolidaritás minden szinten és az európai társadalmi kohézió (1978-as Politikai Program), valamint már az alapító atyák – és az 1957-es Római Szerződés – által is hirdetett egységes gazdasági piac (a négy szabadság: áruk, munkaerő, tőke szolgáltatás szabad áramlása) megteremtése Európában. Ezek megvalósításához az integráció szélesítésére és mélyítésére is szükség van, amihez az kell, hogy az unió és a tagországok több hatalmat gyakoroljanak együtt (mondja az Európai Néppárt 2012-ben elfogadott Manifesztója).