Papp Sándor Zsigmond: Otthonról haza

Publikálás dátuma
2019.05.19. 19:45

Fotó: Shutterstock
Csak állok a kozmopolita és a lokálpatrióta között, a mindenre fanyalgó és a fél világot magához ölelő között, és megpróbálok nem nevetve sírni.
A reptéren imádom kihallgatni a hazatérő magyarok beszélgetéseit. Alapjában véve két csoportba sorolhatók a honfitársaink. Az első szerint mindenütt jó, de legjobb otthon. Mert rendben, nem csúnya város Toledo, és Madrid is elmegy, de a Lánchíddal meg az Országházzal semmi sem veszi fel a versenyt. Attól minden szem könnybe lábad, mert abban annyi építészeti fineszesség, annyi ősi tudás lüktet, hogy holmi csicsás katedrálissal meg királyi palotával nem lehet csak úgy felülmúlni. Ráadásul az a sokszínűség, amellyel takaróznak, hogy ennyi vallás ilyen kis helyen, meg annyi tolerancia, és hogy felvágnak a buzinegyedükkel, meg hogy férfiak is sétálhatnak kézen fogva, szóval, ez ideológiailag már rég túlhaladott. Ezzel csak a keresztény Európa sírját ássák, nem is kicsit, hanem nagyon. Gőzerővel. És a főztjük! Felvágnak a szárított sonkájukkal, de annyira, hogy olyan éttermet is láttunk, ahol azt találták ki dekorációnak, hogy majdhogynem száz sonkát lógattak le a mennyezetről, és sonkaerdő ingott a vendég feje fölött (persze ehhez csak úgy asszisztál a spanyol KÖJÁL), hogy még véletlenül se rendeljen mást. És még a reptéren a djútifríben is lehet venni egészben, fekete anyagba bugyolálják, mintha nem is tudom, Armani zakó lenne vagy gitár, és 600 eurót kérnek érte, ami a minősített rablás nyilvánvaló esete. De hát annak a sonkának még szaga sincs! Persze ha nagyon belenyomom az orrom, akkor még csak-csak, de semmi füstösség, semmi pác. Két évig is képesek szárítani a tengeri levegőn, mert ezek ráérnek, ezeknek van idejük, ezeket bezzeg nem rabolták ki a tatárok. És akkor jönnek a sok tengeri herkentyűvel meg tintahallal, amit szendvicsben is adnak, mint mi a rántott húst, de zongorázni lehetne a különbséget. Á, ezek egy jó csülkös bablevest se tudnának összehozni, és fogalmuk sincs arról, hogy milyen a töpörtyű zöldhagymával! A másik viszont Madrid leglepukkantabb negyedét sem adná oda Budapestért. Hát nézzék csak meg, Pest úszik a koszban, alig látni felújított házat, a spanyoloknál meg pont fordítva, és hát az egységes városkép a kovácsoltvas erkélyekkel: az az átgondoltság. Lehet, hogy nincs itt Eiffel-torony meg Országház, Colosseum és Akropolisz, de ez a város egyben van. Itt az egész a látnivaló, nem a puccos részletek. Mert itt bezzeg nem lopják el a közterekre szánt pénzek háromnegyedét. És tudják, hogy mit jelent egy fa. A platánokkal teli Madridban napnál is világosabb, hogy nem gyötrik a fákat, mint Pesten, az emeleti ablakokig kúszó lombokról nem a fűrész jut eszébe az átlag spanyolnak, és nem az, hogy elvették a kilátását, nem hugyozza le hát titokban, nem kezdi ki a törzsét, hátha kiszárad magától. Itt a suttyóság nem leleményességgel párosul. És akkor, kérem, arról még nem is beszéltem, hogy itt élet van. Nem a tévé előtt ücsörög este nyolckor a fél ország, hogy a kertévék ostobábbnál ostobább műsorait nézzék, hanem lemennek a térre, az utcára, boroznak és beszélgetnek, ezek még szólnak egymáshoz, kérem, és nem anyáznak, ha valamiben nem értenek egyet az első mondat után. És itt nem ölik a kultúrát, hanem megélik. Nézzenek csak szét. Szenvedély van, és nem indulat. És nekem sokkal többet elmond a vallásról meg a keresztény értékekről, amikor reggel nyolckor (az nálunk hajnali hatnak felel meg) takaros kis sort láttam a templom előtt kígyózni, a hívek várták, hogy bemehessenek a reggeli misére, szépen, nyugodtan. Én ilyen sort utoljára csak a kommunizmusban láttam, meg mostanság a menő múzeumok előtt. De ez más volt, kérem. Ez egészen más. Azóta egy kicsit jobban hiszek. Mert lehet, hogy a Pilisben fut végig a világ szívcsakrája, vagy micsoda, de itt legalább nem csinálnak felvédőt a tízparancsolatból. Én meg csak állok a kozmopolita és a lokálpatrióta között, a mindenre fanyalgó és a fél világot magához ölelő között, és megpróbálok nem nevetve sírni. Nem belga lenni a balgák között. Ha kérdeznének, csak annyit tudnék elmakogni, hogy amióta félni kezdtünk gyakorlatilag mindenkitől, aki nem mi vagyunk, kicsit otthonosabban érzem magam a világban. Vágyom rá, hogy elvegyüljek benne. Hogy közelebb húzzam magamhoz, mint a takarót a hideg éjszakán. De a nagy összemelegedés és nagy egybeolvadás után máris motoszkálni kezd bennem az a másik érzés is, honvágyat nem mernék mondani, mert nem vágyom a hon után, csak néhány otthonos utca és tér után. A Dunán megcsillanó esti fények, néhány jóízű káromkodás után a végállomás bor- és vizeletszagú járdáin, hogy mogorván magamra gombolhatom a várost, és hogy azt is értem, amikor összesúgnak a hátam mögött. Lehet, hogy Pest nincs ott a leginkább élhető helyek között, de nagyon ott van azok között, ahová jó visszatérni. (Hazát, a nagy szavakat kerülendő, megint csak nem mondanék, túl sok a nem kívánatos jelentés.) Kifújni a sokáig benntartott levegőt. Szóval, lehet, hogy kicsi és savanyú, de az enyém. És ez a birtokos névmás, hogy nagyon precíz legyek, tán az, ami leginkább közel áll a hazához. Egyszemélyes, és nem fotogén. Nem tűri a hangos szót, és leveti magáról a pántlikát.

Homályba vesző jelen

Publikálás dátuma
2019.05.19. 15:45

‒ Gyere gyorsan, idegen van a lakásban! ‒ kiabálta az idős férfi az élettársának. ‒ Hol? Nincs itt senki! ‒ Dehogynem! Itt van! ‒ mondta feldúltan és keresni kezdte a betolakodót. ‒ Ott! Látod? Ott van! ‒ mutatott saját tükörképére. ‒ Gyurikám! Az te vagy! ‒ Nem! Az egy idegen, bejött a lakásunkba valaki! Ilyen párbeszéd többször is lejátszódott alzheimeres nagybátyám és élettársa között. Volt, hogy melléálltam a tükör előtt és azt kérdeztem: Engem ugye megismersz? Itt állok melletted. Most ráteszem a kezem a válladra. Látod! Te állsz itt mellettem, csak megöregedtél! Ilyenkor kicsit elgondolkodott, hümmögött, megnyugodott, aztán később újra izgatott lett és kereste az idegent, aki mindenfelé felbukkant a lakásban, ahol tükör volt. Minden tükröt le kellett takarni. Nem tudjuk, mikor kezdődött a leépülés. Nem látványos, hirtelen romlás volt. Azt vettük észre, hogy egyre kevésbé tudja ellátni magát, ha józan, akkor sem. Ha nem az élettársa öltöztette reggel, a nadrágja alól kilógott a pizsamanadrágja. Volt, hogy a szomszéd csengetett be hozzánk, hogy Gyurka két háznyira áll és ott rángatja a kaput, apám nevét kiabálja és hogy: Engedj be! Nyisd ki! Általában normálisnak látszott, de a jelen egyre inkább összekuszálódott benne. A régi dolgokra jobban emlékezett, mint ahogy saját magát is fiatalabb önmagaként látta. Apám bátyját Gyurinak hívták. György volt valójában, de a családban Gyurka, s hívtuk Fütyi bácsinak is, mert egész életében nagy nőbolond volt. Hivatásos katona volt 8 évig. Egyszer protekciót akart kérni, amin annyira felháborodott a felettese, hogy Budapestről áthelyeztette Nyíregyházára.
A szobánk falán volt egy fotó bekeretezve, amelyen Gyurka huszár díszegyenruhában feszít. Amikor mondtam apámnak, hogy ezek szerint tudott lovagolni, legyintett, hogy dehogy. Adminisztrátor volt, irodán dolgozott. Nagyzolni akart a képpel. Kölcsönkért egy huszárruhát, de mivel korpulens alkat volt, a nadrág nem ment rá, így alsónadrágban ült a fotósnál. Már ismét budapesti katonai egységnél volt, amikor kitört az ’56-os forradalom. Utána le kellett szerelnie, mert nem volt hajlandó karhatalmistaként - népszerű nevén pufajkásként - harcolni és nem írta alá az ún. Kádár-hűségnyilatkozatot. Egyetértett a forradalommal, de igazán az motiválta, hogy nem akart meghalni. Félt, hogy lelövik. Egy ideig egy ruhagyárban volt kézbesítő, aztán egy állami vállalathoz került ügyintézőnek. Onnan ment nyugdíjba. Kellemes munkahely, Wartburg, jó helyen lévő olcsó bérlakás, néha külföldi utazások. Az elégedett szocialista kisember megtestesülése volt. A budai Skála közelében laktak a feleségével. Nyugdíjasok voltak, amikor a felesége meghalt. Érszűkülete volt, amihez az állandó dohányzás is hozzájárulhatott. Úgy halt meg, hogy elment egy téli napon a fodrászhoz, ahol bedauerolva beült a szárítóbúra alá, majd kiment a jéghidegbe és agyvérzést kapott. Ott, a fodrászat előtt. A felesége halála után képtelen volt meglenni egyedül. Mivel nyugdíjasklubokba sem akart eljárni, elkezdett felkutatni régi ismerősöket. Végül összejött egy fiatalkori barátnőjével. Az első közös karácsonyukon, 24-én délelőtt felhívott minket az élettársa, hogy Gyurka fekete gyászszalaggal tekerte körbe a karácsonyfát és a közepére kitette a halott felesége fotóját. Végül sikerült rávenni, hogy szedje le. Külsőre olyan volt, mintha Jávor Pált kereszteznék Kabos Gyulával. Szeretett udvarolni a nőknek, volt kisugárzása. Szerette a magyar nótákat is. Családi összejöveteleken náluk, ebéd és 1-2 Unicum után előkerült egy mikrofon, aminek a végét a zsebébe dugta, bekapcsolta a magnót magyar nótákat hallgatni, majd ő is nótázni kezdett. Az elfogyasztott Unicumok számától függött, hogy hányadik nóta után sírta el magát. Siratta a régmúlt boldog éveket. Imádta az Unicumot. Egyik születésnapja előtt megláttam egy üzletben egy ötliterest. Megvettük neki közösen az élettársával. Korábban már meséltem neki, hogy mekkora Unicumot láttam. A születésnapján átvette a becsomagolt ajándékot, tapogatta és sírva fakadt, még a kibontása előtt. Az élettársával rosszul éltek, főleg a nő lumpen fia miatt, aki zaklatta őket. Hiába kértük, ne a nővel közösen vegye meg a bérlakást, mert soha nem fogja tudni kitenni. Töredékárért kapták meg, mert Gyurka már legalább 40 éve volt a bérlő.  Többször én vittem haza kocsival, a város pesti széléről Budára, mert olyan részeg volt, hogy nem tudott egyedül hazamenni. Minden piros lámpánál ki akart szállni, mert azt hitte, hogy hazaértünk. Több alkoholista is volt a családban. Én absztinens vagyok, még az alkohol szagát sem szeretem. Végül a Lipótra került, az intenzív osztályra. Ott halt meg. Közös sírja van a feleségével. Még életében rávésette egy dal részletét: „Hervadt falevél, hullt a fáról, s elvitte őt az őszi szél…”. Mindig mondtam, hogy oda kellene íratni azt is: "Sírba vitte az alkohol". A temetésére elhívtunk két hegedűst és egy nagybőgőst, hogy amíg a ravatalozótól a sírig kísérjük, húzzák el a kedvenc nótáit. Elindult a gyászmenet. Elöl ment a három zenész azt a dalt játszva, hogy: „Szeretnék május éjszakáján…”, őket követte a koporsó és a virágok a fekete autón, utána lépdelt a katolikus pap, reverendája kissé lobogott a szélben, mi meg mentünk utánuk. Olyan temetése volt, aminek örült volna. Ha lenne gyerekem, mesélném neki a régi családi történeteket, mert egy ilyen történet a leszármazottak öröksége. Mesélnek letűnt korokról és emberi sorsokról. Emlékül és okulásul.
Témák
Alzheimer Unicum
Frissítve: 2019.05.19. 16:07

Heimer György: Korrupciós históriák

Publikálás dátuma
2019.05.19. 14:30
Képünk illusztráció
Fotó: Shutterstock
Nem meglepő, hogy a rendszerbe be volt kódolva a korrupció – tűnik ki a most közreadott titkosszolgálati jelentésekből. Borvendég Zsuzsanna két könyve azonban csak a jéghegy csúcsát mutatja be.
Akár politikai kriminek is beillene Borvendég Zsuzsanna legutóbb megjelent kötete. Van benne minden az izgalmas olvasmányhoz. Rivalizáló kémszolgálatok, titkos (tranz)akciók, beszervezett urak és elvtársak, fehérgalléros bűnözők, hetedhét határon átcsempészett, katonai célokat is szolgáló csúcstechnikájú portékák, vesztegetések és persze pénz, méghozzá magánszámlákon landoló sok-sok közpénz. Ám a történész-levéltáros szerző, a Magyarságkutató Intézet munkatársa tollát nem írói fantázia vezette. A Cég megnyertjei – a megnyertek cégei és a korábbi, Az „impexek” kora című szakkönyvek az államszocialista kor hétpecsétes titkaként őrzött (al)világába vezetik az olvasót. Arról szólnak, hogyan épültek be az akkori polgári és katonai titkosszolgálatok, a Belügyminisztérium és a Magyar Néphadsereg Vezérkarának hírszerző csoportfőnökségei a külkereskedelmi vállalatok apparátusába. A kizárólagos állami monopóliumot élvező export-import álcája alatt kik és miképpen használták ki a nyugati országokhoz fűzött üzleti kapcsolatok titkos csatornáit politikai és magáncélú haszonszerzésre. Ehhez az államkasza fosztogatásával keveredett kémjátszma leleplezéséhez az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) őrzött közel sem teljes iratanyag szolgáltatta a muníciót, s a levéltár korábbi munkatársaként dolgozó Borvendég – mint egy oknyomozó riporter – megpróbálta kibogozni a bűnös szálakat, hozzá adalékul a külkereskedelem remekül passzoló technikáit és a moszkvai csúcsokig is felnyúló kapcsolati hálót. 
Mindennek közgazdasági alapját – az akkori centralizált gazdaságirányítási rendszer szerint – a termelőktől többnyire elszakított külkereskedelmi vállalatok képezték, a partnerek így nem láttak bele a külkeresek gazdálkodási kártyáiba, azok el tudták titkolni tényleges bevételeiket. Másfelől viszont a pártállam nyers (kereskedelem)politikai célokat is megfogalmazott. Ilyen politikai kívánalom volt, hogy az úgymond nemzetközi munkásmozgalom támogatása jegyében előnyben kell részesíteni a nyugati kommunista testvérpártok vállalatait – akár veszteséges export-import ügyletek árán. A kilencszázhatvanas évek végétől – amikor az amerikai-szovjet hidegháború fegyverkezési hajszával kevert műszaki-technikai versenybe fordult – a Nyugatról származó csúcstechnológiájú termékek illegális beszerzése került előtérbe, s az USA mindezt szállítási tilalom alá vont árulistákkal, az úgynevezett COCOM (Coordinating Committe for Multilateral Export Controls) embargóval próbált megakadályozni. A keleti blokk titkosszolgálati eszközökkel is támogatott csempészimportőreinek, köztük a magyaroknak dolgát azonban megkönnyítette, hogy a nyugati, főként a német cégek hamar felismerték az embargós áruféleségek illegális exportjában rejlő zsíros profitlehetőségeket. A felárakkal, kenőpénzekkel olajozott és a származási helyet eltüntető tranzitálások vagy re-export üzletek visszaosztásából jutott az importőrök és a szolgálatok zsebébe is.
Ebben az összefüggésben külön történetet alkotnak Az „impexek” kora alcímeként szereplő „külkereskedelmi fedéssel folytatott pénzkivonás” üzelmei. Ennek egyik legáltalánosabb gyakorlata a szakzsargonban szemérmesen alkotmányos költségnek aposztrofált kenőpénz-módi volt. Az alkotmányos költség eredetileg az üzletkötések extra kiadásainak fedezésére szolgált, felhasználását miniszteri rendeletekkel hivatalosan is szabályozták, de aztán abból korrupciók sora kerekedett. „Az alkotmányos költségkeretet legegyszerűbben úgy lehetett megdézsmálni, hogy az ebből kifizetett jutalékok néhány százalékát visszakérték a lefizetett (külföldi) üzletkötőtől” – avat be a szerző. „E visszatérítések azonban már nem jelentek meg semmilyen kimutatásban, s egy részük feltehetően a szolgálatok büdzséjét növelte, de nagyobb része magánszámlákra vándorolhatott”.
A Borvendég-könyvekben kavarognak a kor jól csengő „impexei”, Metalimpex, Mineralimpex, Technika, Interag, Waltham, Novotrade - valamilyen módon mind be voltak kötve a szolgálatokhoz. A kollaboránsok hosszú sorában a szerző jó pár köztiszteletben álló cégvezetőt, külkereskedőt, bankárt és magas beosztású hivatalnokot nevesít, akiket akkori szóhasználat szerint megnyertekként alkalmaztak. A kifejezés a beszervezés módjára utal, vagyis arra, hogy a kiválasztottak ugyan pénzbeli ellenszolgáltatást nem kaptak, de a párthűség és a hazafiasság pufogtatása mellett szívességekre azért számíthattak. Ilyen kegy volt a külföldi állomáshely, a határon túli utazás, a gyerek egyetemi felvétele, a különféle engedélyek kiadása, vagy a hiánygazdaság viszonyai között a soronkívüliség.
Ilyenformán nem meglepő, hogy a rendszerbe be volt kódolva a korrupció – tűnik ki a most közreadott titkosszolgálati jelentésekből. Ezt illusztrálja a „fedett külkereskedelem” egyik legnagyobb botrányhőse, az egykori Mineralimpex vezérigazgatója. A néhai R. I., aki dollármilliók elsikkasztásáért lehet felelős, a szocializmus idején alighanem a legdörzsöltebb kapitalistákkal is felvehette a versenyt. A szolgálatok régi motorosa a kilencszázhetvenes-nyolcvanas években állt az olajkereskedelmet bonyolító Mineralimpex élén, s a szövevényes céghálóban többi között létrehozott egy félig osztrák tulajdonú vegyesvállalatot, a Mineralkontort. Ezen át iráni kőolajat adott el az amerikai Philipp Brothers cégnek, miután az USA 1979-ben bojkottal sújtotta a perzsa országot. Az embargót kijátszó reexport bomba üzletnek bizonyult – az amerikaiak és R. I. javára. A dokumentumok tanúsága szerint ugyanis a 700 millió dollár értékű olajszállítmány közvetítése során minden dolláron 10 centet veszített a magyar költségvetés, viszont az amerikaiak busás jutalékkal honorálták a Mineralkontort, melynek nem kevés hányada R. I. titkos nyugati bankszámláin landolt. Később a BM kémelhárítói éveken át próbálták visszaszerezni az elsikkasztott pénzeket. 2,5 milliárd forintnyi kemény valutát, mai értéken 6,5 milliárd forintot tudtak hazahozni, ez azonban eltörpül a nyomozás során kámforrá vált 70,8 milliárd forint értékű veszteséghez képest. Nem kevésbé mellbevágó, hogy az állambiztonság emberei ugyan többször tájékoztatták az állampárt vezetőit, de a biznisz ment tovább, egészen a nyolcvanas évek végéig, a már menesztett R. I. nélkül.
Innentől kezdve a szerző is csak találgatásokra van utalva: milyen erők mozgatták a szálakat, mi állhatott a döntések hátterében? Mindemellett megjegyzi, még csak hozzávetőleges becslés sem készült a kisíbolt pénzek végösszegéről. Idézi viszont Kenedi János történészt, aki szerint Magyarország valójában a KGST pénzmosodája volt: „Ezek az illegális pénzek meghatározóak voltak a mai gazdasági és politikai elit megszületésénél, vagyis a mai Magyarország gazdasági életébe betagozódott a Kádár rendszer idején illegálisan kimentett vagyon. A szovjet blokk munkamegosztásából adódóan Magyarország pénzt mosott és az országon át transzferálták a lopott jószág ellentétételeit, majd azokat mindenféle nyugati bankban helyezték el, és soha nem számoltak el azokkal.”
Így hát Borvendég Zsuzsanna két dokumentumkönyve alighanem csak a jéghegy csúcsát mutatja be. De unikális, hiszen elsőként tett tudományos igényű kísérletet az államszocialista félmúlt e rejtett szeletének feltárására. Kár, hogy a mai rezsim pusztító korrupciója teljesen elvonja róla a figyelmet, pedig a pártállami korból levonható tanulságoknak is helye lenne a társadalmi diskurzusokban.
(Borvendég Zsuzsanna: Az "impexek" kora. Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2017., illetve A Cég megnyertjei - a megnyertek cégei. Titkosszolgálati vállalatalapítások és valutakitermelés a Kádár-rendszer idején. Nemzeti Emlékezet Bizottsága, 2018.)
Frissítve: 2019.05.19. 14:31