A professzionátus budapesti sétálók ismerik az aranyszabályt: ha egy házkapu nyitva van, azon habozás nélkül be kell menni.
Ilyenkor mindegy, hogyan méreget az ideges házmester, vagy hogy már kezdődik az értekezlet – elvégre ki tudja, mikor lesz mód legközelebb megszemlélni az épület kaputelefon óvta belsejét, megfigyelni a lépcsőházat, a gangrácsokat és az udvart.
Olykor, ha szerencséje van az embernek, még rejtvényre is bukkanhat egy ilyen beosonáskor. Mint a Királyi Pál utca 5-7. számmal jelzett kapu mögötti udvaron, ahol egy félig visszabontott, romos épület várja a leskelődőt. A Belváros kellős közepén – vajon miféle ház ez?
Száz évvel ezelőtt mindenki azonnal rávágta volna a választ: Gottermayer Nándor könyvkötészete. Olyan márkanév volt ez a könyves szakmában, mint a cukrászatban a Gerbeaud, a tulajdonost ünnepelt művészként, az üzemet „könyvkötőpalota”-ként emlegették főváros-szerte. Persze hosszú és kacskaringós út vezetett addig, míg Gottermayer – túl a negyvenedik évén – 1895-ben ide eljutott, ráadásul a változásoknak ekkor még koránt sem volt végük.
Gottermayer Nándor jobb híján lett könyvkötő: apja bajor serfőző-mester volt, az egyike azon keveseknek, akik Kőbányán tönkrementek. Igyekezett hát a sajátjától legtávolabbi mesterségre adni a fiát, aki a stúdiumok elvégzése, majd hosszas külföldi tanulmányok után igen nagyravágyó elképzelésekkel tért haza. Mehner Vilmos műhelyében lett kézi aranyozó és munkavezető, majd 1879-ben megalakította saját, immár nyugati színvonalon gépesített cégét a Váci utca 11. alatt.
Erről az udvari, kopottas, sötét és kevéssé bizalomgerjesztő helyről később senki sem mulasztotta el megjegyezni, hogy a magyar nyelvű irodalom kitüntetett színtere volt. A Pesti Napló 1924-ben úgy fogalmazott: Gottermayer műhelye „valóságos kaszinója volt közéleti kitűnőségeinknek. Jó ismeretségben volt magával Deák Ferenccel is, megfordultak nála Jókai, Arany János, Csengery, Mikszáth, személyes jó viszonyban állt Horváth Mihállyal. A szépirodalmi munkák kötésére adta teljes ambícióval magát, és hamarosan nagyban, gyárilag is versenyt tudott tartani a külföldi legjobb könyvkötőkkel.”
Az üzleti siker kikényszerítette a bővülést, így az addigra számos budapesti ingatlannal bíró Gottermayer 1895-ben a Franklin Társulattal elcserélte a Gróf Károlyi utca 6. szám alatti házát a közeli Királyi Pál (sokaknak akkor még Lövész) utca 5. alatti emeletes barokk bérházra, még rá is fizetett majd’ 12 ezer koronát. Alighanem az utcai fronton voltak az irodák, fölöttük a család lakása, az udvart körbefogó épületszárnyakban pedig az üzem. Ne holmi műhelyt képzeljünk el:
Miközben a legmagasabb színvonalon készítettek díszkötést a bibliofil ritkaságok, a könyvtárak legféltettebb kincsei számára, innen kerültek ki a nagy példányszámú irodalmi sorozatok és például a Révai Nagy Lexikona szériái is. Jellemző, hogy a cég megengedhette magának: a Nagy Háború első évében a Központi Segítő Bizottság által gyűjtött, de elhasználódott könyvek közül kétezret a saját költségén köttessen be, így támogatva a sebesült katonákat.
Mondanunk se kell, ilyen üzletmenet mellett ismét lépni kellett, így Gottermayer Nándor a századforduló után megvette a szomszédos ingatlant, 1911-ben pedig építési engedélyt kért egy négyemeletes bérpalotára. A Fleischl Róbert által tervezett hatalmas házban öt-hatszobás lakások várták bérlőiket, de itt volt a cég, itt élt az egész Gottermayer-család, a kertben pedig működött az üzem. 1924-ben, amikor a cégalapító – akit „csöndes szavú, szép szakállú öregúrként” búcsúztattak a lapok - 72 évesen egy parádi üdülésen hirtelen meghalt, úgy tűnt, minden a megszokott módon megy tovább.
Így aztán a döbbenet erejével érte a közvéleményt, hogy alig öt évvel később Gottermayer József, aki már édesapja idejében is ügyvezetője volt a cégnek, egyszer csak bejelentette: felszámolja az üzemet, abbahagyja az ipart. Nyilatkozataiban a reménytelen gazdasági helyzetre hivatkozott – mondván, hogy nem elég a recesszió, de a nagy megrendelők, mint a főváros már saját könyvkötő-üzemet működtetnek -, és ötven évét, gyermektelenségét és temérdek betegségét is felpanaszolta. (Cukorbaját és érelmeszesedését alighanem súlyos depresszió is tetézhette: erre következtethetünk legalábbis abból a kijelentéséből, hogy egy tiroli csőszkunyhóba készül visszavonulni. Igaz, a rossz érzésekre meg is volt minden oka, különösen, hogy pár évvel korábban arról írtak a lapok: nővére férje azért lőtte főbe magát, mert ő elbocsátotta a családi cégben évtizedeken át betöltött vezető állásából. A pár négyevesen elhunyt kisfiának sírjánál lebonyolított öngyilkosságot igen bő terjedelemben és heves érdeklődés mellett pertraktálták az újságok.)
Hogy Gottermayer József a hátralévő nyolc évét egy tiroli kunyhóban élte-e le, azt nem tudom, de az biztos, hogy pár hónap múltán már a Zawadil E. Menetjegygyár Rt. működött a Királyi Pál utca 5-7. alatt. Egészen 1948-ig itt készítették a közlekedési jegyeket – „autóbuszok, vasutak, hajózási vállalatok, városok és községek részére” -, valamint a helypénzjegyeket, kasszablokkokat, mozijegyeket – tekercsben és tömbökben -, valamint a „Hollerith-gépekhez szükséges lyukasztott kartonokat” (ma úgy mondanánk, lyukkártyákat).
A Gottermayerek a háborúig a házban éltek, 1946-ban viszont már a Goldberger rt. nyugdíjpénztárának tulajdonában volt az épület. Az üzem az ostromban megsérülhetett: ezt jelzi, hogy 1945 nyarán az udvari szárny lebontásáról rendelkezett a Közmunkatanács. Ám hogy ez ugyanaz az ódon ház-e, mint amelyik ma is ott látható, s amelyről legutóbb 2014-ben tárgyalt a helyi önkormányzat – amikor napirendjére tűzte az „életveszélyes udvari épületszárgy helyzetének rendezését” -, sajnos nem tudom megmondani.
Az viszont biztos, hogy 1929-ben a Pesti Napló megemlítette, „fakó, nagy betűk” jelzik már csak a patinás céget a Királyi Pál utcai homlokzaton. És ezeknek a betűknek az annál is fakóbb nyomát még 2002-ben is megfigyelte ott a Népszabadság újságírója, Csordás Lajos. Aztán végül csak felújították a Gottermayerek hajdani palotáját.