Lengyel László: Népszavazás egy új Európáról és egy új Magyarországról

Publikálás dátuma
2019.05.26. 07:00

Fotó: Marabu
Az európai választás népszavazás Európában Európáról, Magyarországon pedig egy európai Magyarországról. A magyar népszavazás az Orbán-rendszerről szól: aki az orbáni Fideszre szavaz, távolítja Magyarországot Európától. Az Orbán-rendszerről belső bírálói tudták, hogy nem fér össze az Európai Unióval. Olyan fertőző góc, amely egész Európára veszélyes. Ma már Európa is tudja. Ha a múlt Európájának irányítói - felelőtlen módon - hagyták felnőni az Orbán-rendszert, eltűrték, hogy Európa intézményeit és értékeit belülről rongálja, jövendő irányítói nem hagyhatják, nem is fogják hagyni. Valóban két Európa csap össze: mások az értékeik, az érdekeik, a tetteik és a gondolataik. Az egyik nemzetállami, amely nem fogadja el a kisebbségek jogait, fehér faji alapon áll, felsőbb- és alsóbbrendű fajokat ismer, keresztény gyökerűnek hirdeti magát, de nem fogadja el a második vatikáni zsinatot és Ferenc pápát, harcol a felvilágosodás eszméi ellen, férfi(as), a nők helyét a gyerekszülésben és a konyhában jelöli ki, homofób heteroszexuális, korrupt és nepotista, saját maga és családja hatalmi meggazdagítását eredeti tőkefelhalmozásnak és nemzeti polgárosításnak nevezi. Ez Salvini, Le Pen, Orbán, az „ibizai” előnevű Strache, Kaczyński, Farage Európája, ami ellen nemzeti és európai közérdekből szavazni kell.
A másik Európa az emberi jogok és szabadságok Európája. Ezt választani, kiállás mások elfogadása, a tolerancia, az együttműködés, a szociális piacgazdaság, a jogállami demokrácia, a biztonságos és szabadon járható Európa mellett.

Taktikai voksolás, mint észszerű referendum

A magyar Európa-pártiak képtelenek voltak a megegyezésre. Ezzel csak tovább növelték Orbán amúgy is meglévő előnyét. Egy egységes Európa-párti ellenzék – lengyel mintára - megszoríthatta, sőt, akár le is győzhette volna a Fideszt. A választó nem talál igazi elvi és gyakorlati ellentétet a demokratikus ellenzéki pártok között. A szétszavazás viszont több százezer szavazat elvesztésével jár, mint a 2018-as parlamenti választásokon. Az ellenzéki önkormányzati vezetők közül egyedül Botka László értette meg, hogy az EP-választás az önkormányzati választás első fordulója. Teljes erővel kampányol és ez egy későbbi győzelemnek is záloga lehet. A többiek nem tették – kár. Az észszerű választás ismét a taktikai: minél több embernek el kell menni szavazni a legerősebbre, a legesélyesebbre. Ez az ellenzéki szavazatok maximalizálása. Tetszik, nem tetszik, a legesélyesebb az 1-es, az MSZP-PM lista. Nem jó, nem rossz: esélyes. Ha a Kétfarkú Kutya Párt lenne az esélyes, akkor valamennyi ellenzéki szavazattal őket kellene támogatni. Aki esélytelen, vagy legalábbis esélytelenebb pártra szavaz, nemcsak elveszíti szavazatát, de a Fideszt és a kiszorulásunkat erősíti. Ha brit szavazó lennék, minden maradáspárti voksolót arra biztatnék, hogy taktikai okokból szavazzon a Liberális Demokratákra, ha francia, akkor a macroni LREM-re, ha lengyel, akkor az Európai Koalícióra.

Az Orbánt ért három csapás

Osztrák bukás. Az ibizai Strache-ügy és az osztrák kormánykoalíció felbomlása. Az Orbán által ajánlgatott „osztrák modell” – "hozzuk létre az egységes jobboldalt" – megbukott. Nemcsak azért, mert korrupt és oroszbarát, hanem mert egyértelművé vált, hogy dilettáns kalandorokról van szó. Az orbáni, "menjünk jobbra" javallatokba korábban belebukott a bajor CSU és a spanyol Néppárt. Orbán stratégiája csak azt bizonyította az Európai Néppárt pártjainak és politikusainak: ha ezt tesszük, akkor csak megerősítjük ellenfeleinket, mert választóink vagy elmennek a szélsőjobbhoz, vagy a zöldekhez. Az osztrák Néppárt, a bajor CSU vagy a spanyol Néppárt ma rosszabb pozícióban vannak, mint annak előtte. A Strache mögül kibukkanó Orbán és Putyin tökéletes bizonyíték arra, amit korábban nem lehetett igazolni: Európa-, a sajtószabadság és a nemzeti szuverenitás elleni eszközökkel nyúl bele a hatalmas orosz nagyhatalom és a felfújt magyar kishatalom az európai demokrácia intézményrendszerébe. Az osztrák-magyar-orosz ügy, amely egyben az Európai Néppárt és az EU ügye, bizonyosan szerepet fog játszani a Fidesz kizárásában a Néppártból, és a magyar kormány elleni fellépésben.
Lengyel katarzis. A lengyel papi pedofíliáról szóló film, majd az abból kialakult politikai válság valószínűleg az osztrák ügynél is nagyobb hatású lesz, rövid-, közép- és hosszútávon. Az amerikai, ír, ausztrál, francia hasonló gátszakadások tapasztalataiból tudjuk, hogy az áradás megállíthatatlan. És egy olyan politikai-társadalmi berendezkedés, amelynek a katolikus egyház az alappillére, gyökeresen meg tud változni a papi gyerekbántalmazás hatására a gyerek szentségét valló társadalomban. Ennek nemcsak a PiS gyengébb szereplése, majd a lengyel szélsőségesen konzervatív kormány bukása lehet a következménye, de egy katartikus rendszerváltás a nyitott, toleráns, progresszív, európai Lengyelország felé. A lengyel változások mindig hatással voltak a magyarokra. Most sem lesz ez másként.
Hol bujkál Orbán? Minden erős vezető erejének bizonyítéka a kiállás. Álljatok ki velem, ha mertek! Erdogannak vagy Putyinnak, Trumpnak vagy Salvininak, Bolsonarónak vagy éppen Macronnak, az adja az erejét, hogy barátaik és ellenfeleik tudják: készek bármikor és bárkivel megvívni a harcukat. Az európai vezetők megértették, hogy az új Európában bizony vállalni kell a nyílt vitákat egymással, az újságírókkal, a közönséggel. Orbánról kiderült, hogy erre nem hajlandó és nem is képes. Timmermans nyílt vitára hívta, amit nem fogadott el. Itt egy politikus népvezér, aki nem megy bele nyílt vitába a kamerák előtt. Orbán nem ment el Milánóba se, ahol Le Pen tette fel a kérdést: hol van Orbán Viktor? Bujkál. Csak a kétkulacsos sunyítás van. A Fidesz szavazó nem tudhatja, hogy egy néppárti vagy egy Salvini- és Le Pen-párti Orbánra szavaz. Valójában a Schengenből történő kizárásra, a 7-es cikkely folytatására, a csökkenő költségvetésre, az európai büntető intézkedésekre adja le voksát.

Az EP-beli és az államok közti hasadás különbsége

Az Európa Parlamentben a fő választóvonal az Európa-pártiak és az Európa-ellenesek között húzódik. Várhatóan az Európa-párti néppárti, szocialista, liberális és zöld frakciók lesznek kétharmados többségben, és az Európa-ellenes, megosztott jobb- és baloldali pártok lesznek kisebbségben. Mindez azt jelenti, hogy a négy Európa-párti frakciónak lehet szava az EU fő tisztségeiről szóló egyezkedésben: a parlament, a bizottság, az Európai Tanács és az Európai Központi Bank elnökei, a kül- és biztonságpolitikai biztos személyéről. Csakhogy a parlamenten belül kialakuló, a korábbiakhoz képest megosztottabb erőviszonyok mellett több alkura és az erős államok közötti, késhegyre menő egyezkedésekre lehet számítani.
2014-ben egy néppárti-szocialista koalíció és egy német-francia-olasz-lengyel tengely működött, amelyben nem tudtak szerepet játszani a nagyok közül a britek és a spanyolok. Ma egy „túl erős” Németország és egy „közepesen erős” Franciaország vezérel, bennük a Merkel- és a Macron-faktorral, egy „erős” spanyol junior partnerrel, benne a Sánchez-faktorral. Nem jöhet számba a Brexittel küszködő Nagy-Britannia, a főáramlattal szembeúszó Itália. Lengyelország nagy lehetősége, hogy az ellenzéki koalíció győz, és a Tusk-tényezővel ígéretesnek látszik egy lengyel rendszerváltozás: ez esélyt ad Lengyelországnak a beleszólásra. Ezért a legfontosabb tisztségeket német, francia, spanyol és talán lengyel politikusok, szakértők, illetve kis országbeli szövetségeseik fogják megszerezni.
Az egyik lehetőség, hogy egy néppárti-szocialista-liberális koalíció alakul. Csakhogy az államok közti vitában más a választóvonal, mint a parlamentben. Döntő jelentőségű volt, hogy Macron javaslatainak arra a lényegi pontjára, hogy az euróövezetben közös adósságrendezésre lenne szükség - ami nyersebben fogalmazva, német együttműködést jelent új formában nemcsak a hitelező és adós, de a pozitív és a negatív fizetési mérleggel rendelkezők között is, vagyis egy új Maastrichtot -, mit válaszolnak a németek, illetve a német befolyás alatt állók. Követik-e a Schäuble-féle kőbe vésett német politikát, amely a német nulla-költségvetési hiányon, pozitív fizetési mérlegen és folyamatos adósságcsökkentésen, illetve a maastrichti kritériumok szigorú európai számonkérésén alapul, vagy levonják az euró-válságból származó tapasztalatokat és Schäuble távozásával hajlandók új politikára. Merkel bizonytalan igennel, AKK egyértelmű nemmel, Kurz szigorítással válaszolt. E politikai vonallal Weber nemcsak a Juncker-bizottság folytatójaként, hanem a német megszorítások szigorítójaként jelenik meg. Nem csoda, hogy ez összehozta a szocialista-liberális-zöld koalíciót és Timmermans bizottsági elnöki jelölését Weberrel szemben. A weberi Néppártot most egyszerre terheli Orbán és a megszorítás gyászos öröksége. Merkelre vár a feladat, hogy megalkudjon, és ne csak Orbán Fideszét zárassa ki, de igent is mondjon a reformokra.
Mondanám, hogy rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk… De ebből az európai munkából alighanem kimaradunk.

A kereszténydemokrácia és az európai integráció

Publikálás dátuma
2019.05.25. 22:31

Az európai parlamenti választások közeledtével, s a választási kampány erősödésével egyre többet hallani a Fidesz vezetőitől és propagandistáitól, hogy az európai integrációval kapcsolatban pártjuk képviseli az igazi kereszténydemokrata irányvonalat és az európai integrációt létrehozó kereszténydemokrata alapító atyák nézeteit, míg más konzervatív pártok és politikusok letértek erről az útról.
Ezért is érdemes felidézni, hogy kik voltak ezek az alapító atyák és milyen nézeteket vallottak az akkori kereszténydemokrata politikusok, mindenekelőtt a francia Robert Schuman, a német Konrad Adenauer és az olasz Alcide De Gasperi, valamint a francia Jean Monnet, a belga Paul-Henri Spaak, a holland Johan Willem Beyen és a luxembourgi Joseph Bech. Az európai népek és országok közötti szövetség és integráció eszméje már a 19. században sokak szemében kívánatos politikai cél volt. Victor Hugo, az akkor már világhírű francia író 1849 augusztusában a párizsi Békekonferencián elmondott híres beszédében az Európai Egyesült Államok létrehozását javasolta. A 20. század elején az egyesült Európának olyan neves hirdetői voltak, mint Aristide Briand és Richard Nikolaus de Coudenhove-Kalergi. Az európai politikai és gazdasági integrációról az 1930-as években és a II. világháború éveiben fogalmazták meg nézeteiket a liberális közgazdászok, a brit Lionel Robbins, az osztrák Friedrich von Hayek és az olasz Luigi Einaudi, valamint a ventotenei börtönben a szintén olasz, de szocialista Altiero Spinelli. Az általuk vallott integrációs elképzelések jelentősen meghatározták az európai liberális, ill. a szocialista pártok háború utáni nézeteit. A kereszténydemokraták között nem volt hasonló mértékben kiemelkedő teoretikusa az európai integráció elméletének, bár többen is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Valószínűleg mindennek eredménye volt az, hogy az 1950-es évekre a kereszténydemokrata politikusok egy jelentős része alapvetően a Jean Monnet által kidolgozott megközelítést és politikai gyakorlatot fogadta el és ennek megvalósítását támogatta. Szinte természetes fejlemény volt, hogy a 2. világháború szenvedései és politikai kudarcai miatt 1945 után újra felerősödtek az európai egységet valló nézetek, aminek alapvető célja egy újabb európai háború megelőzése volt. Így például a konzervatív Winston Churchill 1946-ban a zürichi egyetemen tartott előadásában egy egységes Európa víziójáról beszélt, ami megoldás lehet a nacionalista nézetekkel és politikákkal szemben. Hasonló nézeteket vallott az európai integráció egyik alapító atyja, a kereszténydemokrata Robert Schuman - francia külügyminiszter, XII. Pius pápa nagy tisztelője - is, aki 1949 május 16-i strasbourgi beszédében a következőket mondta: „Századunknak, amely olyan katasztrófáknak volt a tanúja, amelyek a nemzetek és nacionalizmusok végtelen összeütközéseit eredményezték, meg kell kísérelnie és sikerre vinnie a nemzetek kibékülését egy nemzetek feletti szövetségben. Ez garantálná minden nemzet különbözőségét és törekvéseit, miközben ugyanolyan módon koordinálná őket, ahogy egy nemzet egységén belül a régiókat koordinálják.” Ugyanez a gondolat, azaz, az európai egység az előfeltétele annak, hogy tartós béke legyen Európában, a kulcseleme az európai integráció alapító dokumentumának, az 1950. május 9-én Robert Schuman által meghirdetett Deklarációnak is. E Deklaráció eredményeként jött létre 1952-ben az Európai Szén- és Acélközösség (ECSC), ami az európai integrációs folyamat első lépésének tekinthető. Az európai politikusok – köztük a kereszténydemokraták – a realitásokat tudomásul véve elfogadták azt a Jean Monnet nevéhez kötődő elvet, hogy egy politikailag egységes Európa célját nem lehet egy lépésben azonnal megvalósítani, hanem ehhez hosszabb időre és több szakaszra lesz szükség. Első lépésként mindenekelőtt a gazdaság területén kell integrációt elérni, s aztán lehet a politikai integrációt célul kitűzni. Történelmi tapasztalatok sora mutatta ugyanis, hogy az eltérő gazdasági érdekek előbb diplomáciai majd katonai konfrontációkhoz vezethetnek, viszont ha ezeket a gazdasági érdekeket sikerül összhangba hozni, akkor elvezethet előbb egy gazdasági és gazdaságpolitikai, majd politikai együttműködéshez. Ennek a sorrendnek a koncepcióját nevezték el ’funkcionalista megközelítésnek’. Jean Monnet, aki az Európai Szén- és Acélközösség (ECSC) első vezetője volt, ezt a következő szavakkal magyarázta 1952. április 30-án Washingtonban: „Ameddig Európa megosztott marad, addig gyenge lesz és egy állandó konfliktusforrást jelent majd. … A Schuman-tervvel és egy európai hadsereggel egy olyan alapot fektettünk le, amelyre képesek leszünk felépíteni az Európai Egyesült Államokat, amely szabad, életerős, békés és prosperáló lesz.” Kétségtelen tény, hogy a II. világháború utáni Európában a kereszténydemokrácia volt az a domináló politikai erő és nézet, amelyhez az európai integráció alapító atyái is tartoztak. A legtöbb nyugat-európai országban a kereszténydemokrata pártok voltak ekkor hatalmon, s így kulcsszerepük volt az integráció útjának kijelölésében és megvalósításában, s így lényegében a kereszténydemokrata elvek és ideológia határozta meg döntően az európai integráció korai szakaszát. Az akkori kereszténydemokrata politikusok által vallott elvek általában igyekeztek meghaladni a nemzeti szintet azzal a céllal, hogy megszüntessék a megosztottságból eredő lehetséges konfliktusokat. Viszont azt is látni kell, hogy a keresztény nézetek a föderalizmussal kapcsolatban történelmileg elég széles kört fednek le az aktuális történelmi körülményekkel összefüggésben kialakult, részben eltérő hangsúlyok miatt. Ezek ellenére a katolikus föderalizmus és a Johannes Althusius (1563-1638) által meghirdetett protestáns föderalizmus között nagyon sok a kapcsolat, amelyek alapvetően ma is hatnak és sokak számára érvényesek. A korai protestáns filozófiai nézetekben is jelentős szerepet kapott a monolitikus és centralizált politikai rendszerek elutasítása, miközben hangsúlyosan támogatták a közösségek integrációját, föderációját. Mindennek alapja nem az egyének, hanem a közösségek szabadsága. Ezek az elvek is jelen voltak a 20. század kereszténydemokrata közgondolkodásban, de nem dominánsan és a kevésbé befolyásolták a politikai döntéshozatali folyamatokat.  Már a két világháború között is voltak olyan európai országok, amelyek kereszténydemokrata pártjai és mozgalmai egymás közötti együttműködést szorgalmaztak, s ennek révén szervezték meg a Keresztényinspirációjú Demokratikus Pártok Titkárságát (SIPDIC). A kereszténydemokratáknak ezek a politikai és nem politikai nézetei és kapcsoltrendszerük, valamint az a tény, hogy kereszténydemokrata politikusok játszottak vezető politikai és kormányzati szerepet a legtöbb nyugat-európai országban, eredményezte alapvetően azt, hogy elkezdődhetett az európai egység tervének megvalósítása. Nemcsak annak a kornak a vezető politikusai, mint Konrad Adenauer, De Gasperi és Schuman, hanem a pártjaik víziója is egy olyan föderális Európa megteremtése volt, amely meghaladja a gazdasági integrációt. Ezt a víziót, véleményt és politikai állásfoglalást tükrözte az is, hogy az 1952-ben létre hozott Európai Szén- és Acélközösség (ECSC) parlamentjén belül a kereszténydemokraták voltak az elsők, akik egységes parlamenti csoportot hoztak létre, s ezzel is demonstrálták a szupranacionális intézmények melletti kiállásukat. Az Európai Védelmi Közösség terve azt a lehetőséget biztosította a kereszténydemokrata politikai vezetőknek, hogy előmozdítsák a politikai integrációt előirányzó terveiket, azaz az Európai Politikai Közösség létrehozását. Az Európa Tanács 1951. december 10-i ülésén De Gasperi nagyhatású beszédet mondott egy föderális európai politikai egységesülés mellett, s a tervet Adenauer és Schuman is lelkesen helyeselte. Végül azért nem fogadták el, mert az akkori francia és belga miniszterelnökök - Georges Bidault és Paul van Zeeland - nem támogatták. Az Európai Politikai Közösség (EPC) tervének akkori eltemetése és az Európai Védelmi Közösség (EDC) tervének kudarca tűnhetett a kereszténydemokrácia politikai vereségének, viszont ezzel szemben állnak a következő években a kereszténydemokraták által szorgalmazott olyan eredmények, amelyek előre vitték az európai integrációs folyamatot. A kereszténydemokrata pártok és vezetőik uralták az 1955-ös messinai konferenciát, amely aztán elvezetett a Római Szerződés 1957. március 25-i aláírásához, s ennek révén az Európai Gazdasági Közösség (az Európai Unió elődje) és az Európai Atomenergiai Közösség megalapításához.    E politika mai folytatója az Európai Néppárt, amelynek alapelvei közé tartozik az emberi jogok és az egyének egyenlőségének a védelme, az egyén fejlődésének támogatása, egy igazságosabb társadalom megteremtése. Az európai integráció kérdéseit illetően olyan elveket vall, mint a szubszidiaritás, szolidaritás minden szinten és az európai társadalmi kohézió (1978-as Politikai Program), valamint már az alapító atyák – és az 1957-es Római Szerződés – által is hirdetett egységes gazdasági piac (a négy szabadság: áruk, munkaerő, tőke szolgáltatás szabad áramlása) megteremtése Európában. Ezek megvalósításához az integráció szélesítésére és mélyítésére is szükség van, amihez az kell, hogy az unió és a tagországok több hatalmat gyakoroljanak együtt (mondja az Európai Néppárt 2012-ben elfogadott Manifesztója).        
Frissítve: 2019.05.25. 22:32

Negyven másodperc

Publikálás dátuma
2019.05.25. 22:17

Fotó: Kisbenedek Attila / AFP
Negyven másodperc. Ennyit ért az M1 hírfolyamában az utóbbi idők egyik legnagyobb botránya, amely komoly kormányválságot idézett elő Ausztriában.
Legalábbis az egykor klasszikusnak számító időpontban, az este fél nyolckor sugárzott – egyébként egyórás – híradóban. Vasárnap este. De hétfőn este sem szántak rá hosszabb időt. Lehet persze így is szerkeszteni. A puszta tényeket ismertetni. Hogy az alkancellár lemondott egy – nyilvánosságra került – botrányos videó miatt. Másnap meg hogy a belügyminisztert is távozásra szólította fel a kancellár, s emiatt az FPÖ lényegében kilépett a kormányból. Hétfőn este még Orbán Viktor szellemes kommentárja is belefért, miszerint a szomszédban soron kívüli vadászidényt hirdettek meg. A pontos tények kedvéért jegyezzük meg, hogy a hírfolyam Világhíradójában már több mint három percet szenteltek a témának. Természetesen a maguk módján. A hatalom uralta médiából a magyar ember azt egyáltalán nem tudhatta meg, hogy e botrány hullámai egyáltalán nem maradnak Ausztria határain belül. Mi több, az ügynek – ha lehet így nevezni – magyar vonatkozásai is vannak. Ezúttal azonban a nemzeti büszkeséget – mely szerint lám, a mi kis országunknak is lehet szerepe a világpolitikában – elfedte az aggódás, hogy népünk hőn szeretett vezére netán rossz színben tűnne fel. Arra ugyanis mindenki emlékezhet, hogy két neves populista politikust fogadott május elején Orbán. Előbb az olasz belügyminisztert, Matteo Salvinit, majd pedig – ó, jaj – az FPÖ vezérét, Hans Strache alkancellárt biztosította soha el nem múló barátságáról. Erre alig két hét elteltével beütött a mennykő. És nem elég (baj) a találkozó puszta ténye, ráadásul az is kiderült, hogy ez a Strache – a titokban rögzített videón – arról is beszélt, hogy „Orbán Viktoréhoz hasonló médiabirodalmat” lenne jó teremteni. Nem csoda, hogy ez már sok volt a hazai propaganda és kommunikáció felelőseinek. Ilyen esetben vesszen a már úgyis csak szavakban létező közszolgálat, magyar néző a köztévé híradásaiból nem tudhatja meg, milyen kínos kapcsolatokra derült eddig, és derülhet még a továbbiakban fény. A miniszterelnök felkent sajtóelhárítója, Havasi Bertalan – aki adott esetben puszta kézzel is kész megakadályozni, hogy némely sajtómunkások túl közel férkőzzenek a Nagy Emberhez – ebben az esetben a jól bevált hallgatást választotta. Egyetlen kérdésre sem válaszolt. A híradó persze már egy kicsit komplikáltabb eset, ott azért mondani kell(ene) valamit, meg mutatni is.
Így született a bevezetőben már vázolt megoldás. De nehogy nagyobb baj történjen, azt még körbebástyázták a most futó EP-választási kampány bevált híreivel. A közönség szép számmal láthatott migránsokat és bevándorlásra készülőket, hozzá pedig megkapta Bakondi Györgyöt, aki mindig tettre készen elmagyarázza, mitől kell éppen rettegni. Ha pedig ez még nem lenne elég hatásos, hosszan lerántották a leplet az ismét Budapesten kellemetlenkedő Frans Timmermansról. A híradó összeállítása rávilágított, hogy a szocialisták európai csúcsjelöltje – Soros György régi barátja és eszméinek megvalósítója – már megint felkereste az MSZP-t, vagyis a bevándorlás-pártiak újabb összeesküvést szőttek. Ilyen körülmények között természetesen nem juthatott idő – és energia – arra, hogy feltárják, lehet-e több is az immár bukott osztrák alkancellár és legfőbb magyar szövetségesének barátsága mögött. Pedig milyen érdekes lenne tudni, vajon véletlenül emlegeti-e Strache azon a felvételen Heinrich Pecina nevét. Vagyis azét az osztrák milliárdosét, aki két és fél éve dicstelen szerepet játszott a Népszabadság bezárásában, természetesen csak saját üzleti megfontolásai alapján és függetlenül a regnáló hatalom érdekeitől. Hát ki tehet arról, hogy azok véletlenül egybeestek? Az EP-választás előtt különösen figyelemre méltó az M1 hírcsatorna, valamint az adófizetők pénzéből fenntartott többi – mondjuk az egyszerűség kedvéért így: közszolgálati – csatorna hírműsora. Hiszen az osztrák kormányválság egyoldalú és hiányos bemutatása csak megerősíti, amit eddig is tudhattunk: ezekben a műsorokban kizárólag a kormányzati propaganda érvényesülhet. Talán az „átkosban” sem működött annyira meghatározóan a központi irányítás, mint jelenleg. A néző – vagy a Kossuth rádió hallgatója – csak szigorúan ellenőrzött tartalmakhoz juthat és kizárólag olyan hangszerelésben, amit a hatalom megfelelőnek tart. A nem elhanyagolható különbség – a harminc vagy még inkább a negyven évvel ezelőttiekhez viszonyítva –, hogy még vannak olyan hírforrások, amelyekből mást is meg lehet tudni. Momentán még nincs szükség a sokszorosan zavart Szabad Európára, hogy az érdeklődők olyan hírekről is értesüljenek, amik nem a kormányzati érdekeket szolgálják. Nincsenek sokan, a hangjuk nem olyan erős, mint a központilag irányítottaké, de még vannak. Ezért is szólnak annyira falsul azok a negyven másodpercek. Ezért sem tökéletes még az etetés. Egyelőre.