Lengyel László: Népszavazás egy új Európáról és egy új Magyarországról

Az európai választás népszavazás Európában Európáról, Magyarországon pedig egy európai Magyarországról. A magyar népszavazás az Orbán-rendszerről szól: aki az orbáni Fideszre szavaz, távolítja Magyarországot Európától. Az Orbán-rendszerről belső bírálói tudták, hogy nem fér össze az Európai Unióval. Olyan fertőző góc, amely egész Európára veszélyes. Ma már Európa is tudja. Ha a múlt Európájának irányítói - felelőtlen módon - hagyták felnőni az Orbán-rendszert, eltűrték, hogy Európa intézményeit és értékeit belülről rongálja, jövendő irányítói nem hagyhatják, nem is fogják hagyni.

Valóban két Európa csap össze: mások az értékeik, az érdekeik, a tetteik és a gondolataik. Az egyik nemzetállami, amely nem fogadja el a kisebbségek jogait, fehér faji alapon áll, felsőbb- és alsóbbrendű fajokat ismer, keresztény gyökerűnek hirdeti magát, de nem fogadja el a második vatikáni zsinatot és Ferenc pápát, harcol a felvilágosodás eszméi ellen, férfi(as), a nők helyét a gyerekszülésben és a konyhában jelöli ki, homofób heteroszexuális, korrupt és nepotista, saját maga és családja hatalmi meggazdagítását eredeti tőkefelhalmozásnak és nemzeti polgárosításnak nevezi. Ez Salvini, Le Pen, Orbán, az „ibizai” előnevű Strache, Kaczyński, Farage Európája, ami ellen nemzeti és európai közérdekből szavazni kell.

A másik Európa az emberi jogok és szabadságok Európája. Ezt választani, kiállás mások elfogadása, a tolerancia, az együttműködés, a szociális piacgazdaság, a jogállami demokrácia, a biztonságos és szabadon járható Európa mellett.

Taktikai voksolás, mint észszerű referendum

A magyar Európa-pártiak képtelenek voltak a megegyezésre. Ezzel csak tovább növelték Orbán amúgy is meglévő előnyét. Egy egységes Európa-párti ellenzék – lengyel mintára - megszoríthatta, sőt, akár le is győzhette volna a Fideszt. A választó nem talál igazi elvi és gyakorlati ellentétet a demokratikus ellenzéki pártok között. A szétszavazás viszont több százezer szavazat elvesztésével jár, mint a 2018-as parlamenti választásokon. Az ellenzéki önkormányzati vezetők közül egyedül Botka László értette meg, hogy az EP-választás az önkormányzati választás első fordulója. Teljes erővel kampányol és ez egy későbbi győzelemnek is záloga lehet. A többiek nem tették – kár. Az észszerű választás ismét a taktikai: minél több embernek el kell menni szavazni a legerősebbre, a legesélyesebbre. Ez az ellenzéki szavazatok maximalizálása. Tetszik, nem tetszik, a legesélyesebb az 1-es, az MSZP-PM lista. Nem jó, nem rossz: esélyes. Ha a Kétfarkú Kutya Párt lenne az esélyes, akkor valamennyi ellenzéki szavazattal őket kellene támogatni. Aki esélytelen, vagy legalábbis esélytelenebb pártra szavaz, nemcsak elveszíti szavazatát, de a Fideszt és a kiszorulásunkat erősíti. Ha brit szavazó lennék, minden maradáspárti voksolót arra biztatnék, hogy taktikai okokból szavazzon a Liberális Demokratákra, ha francia, akkor a macroni LREM-re, ha lengyel, akkor az Európai Koalícióra.

Az Orbánt ért három csapás

Osztrák bukás. Az ibizai Strache-ügy és az osztrák kormánykoalíció felbomlása. Az Orbán által ajánlgatott „osztrák modell” – "hozzuk létre az egységes jobboldalt" – megbukott. Nemcsak azért, mert korrupt és oroszbarát, hanem mert egyértelművé vált, hogy dilettáns kalandorokról van szó. Az orbáni, "menjünk jobbra" javallatokba korábban belebukott a bajor CSU és a spanyol Néppárt. Orbán stratégiája csak azt bizonyította az Európai Néppárt pártjainak és politikusainak: ha ezt tesszük, akkor csak megerősítjük ellenfeleinket, mert választóink vagy elmennek a szélsőjobbhoz, vagy a zöldekhez. Az osztrák Néppárt, a bajor CSU vagy a spanyol Néppárt ma rosszabb pozícióban vannak, mint annak előtte. A Strache mögül kibukkanó Orbán és Putyin tökéletes bizonyíték arra, amit korábban nem lehetett igazolni: Európa-, a sajtószabadság és a nemzeti szuverenitás elleni eszközökkel nyúl bele a hatalmas orosz nagyhatalom és a felfújt magyar kishatalom az európai demokrácia intézményrendszerébe. Az osztrák-magyar-orosz ügy, amely egyben az Európai Néppárt és az EU ügye, bizonyosan szerepet fog játszani a Fidesz kizárásában a Néppártból, és a magyar kormány elleni fellépésben.

Lengyel katarzis. A lengyel papi pedofíliáról szóló film, majd az abból kialakult politikai válság valószínűleg az osztrák ügynél is nagyobb hatású lesz, rövid-, közép- és hosszútávon. Az amerikai, ír, ausztrál, francia hasonló gátszakadások tapasztalataiból tudjuk, hogy az áradás megállíthatatlan. És egy olyan politikai-társadalmi berendezkedés, amelynek a katolikus egyház az alappillére, gyökeresen meg tud változni a papi gyerekbántalmazás hatására a gyerek szentségét valló társadalomban. Ennek nemcsak a PiS gyengébb szereplése, majd a lengyel szélsőségesen konzervatív kormány bukása lehet a következménye, de egy katartikus rendszerváltás a nyitott, toleráns, progresszív, európai Lengyelország felé. A lengyel változások mindig hatással voltak a magyarokra. Most sem lesz ez másként.

Hol bujkál Orbán? Minden erős vezető erejének bizonyítéka a kiállás. Álljatok ki velem, ha mertek! Erdogannak vagy Putyinnak, Trumpnak vagy Salvininak, Bolsonarónak vagy éppen Macronnak, az adja az erejét, hogy barátaik és ellenfeleik tudják: készek bármikor és bárkivel megvívni a harcukat. Az európai vezetők megértették, hogy az új Európában bizony vállalni kell a nyílt vitákat egymással, az újságírókkal, a közönséggel. Orbánról kiderült, hogy erre nem hajlandó és nem is képes. Timmermans nyílt vitára hívta, amit nem fogadott el. Itt egy politikus népvezér, aki nem megy bele nyílt vitába a kamerák előtt. Orbán nem ment el Milánóba se, ahol Le Pen tette fel a kérdést: hol van Orbán Viktor? Bujkál. Csak a kétkulacsos sunyítás van. A Fidesz szavazó nem tudhatja, hogy egy néppárti vagy egy Salvini- és Le Pen-párti Orbánra szavaz. Valójában a Schengenből történő kizárásra, a 7-es cikkely folytatására, a csökkenő költségvetésre, az európai büntető intézkedésekre adja le voksát.

Az EP-beli és az államok közti hasadás különbsége

Az Európa Parlamentben a fő választóvonal az Európa-pártiak és az Európa-ellenesek között húzódik. Várhatóan az Európa-párti néppárti, szocialista, liberális és zöld frakciók lesznek kétharmados többségben, és az Európa-ellenes, megosztott jobb- és baloldali pártok lesznek kisebbségben. Mindez azt jelenti, hogy a négy Európa-párti frakciónak lehet szava az EU fő tisztségeiről szóló egyezkedésben: a parlament, a bizottság, az Európai Tanács és az Európai Központi Bank elnökei, a kül- és biztonságpolitikai biztos személyéről. Csakhogy a parlamenten belül kialakuló, a korábbiakhoz képest megosztottabb erőviszonyok mellett több alkura és az erős államok közötti, késhegyre menő egyezkedésekre lehet számítani.

2014-ben egy néppárti-szocialista koalíció és egy német-francia-olasz-lengyel tengely működött, amelyben nem tudtak szerepet játszani a nagyok közül a britek és a spanyolok. Ma egy „túl erős” Németország és egy „közepesen erős” Franciaország vezérel, bennük a Merkel- és a Macron-faktorral, egy „erős” spanyol junior partnerrel, benne a Sánchez-faktorral. Nem jöhet számba a Brexittel küszködő Nagy-Britannia, a főáramlattal szembeúszó Itália. Lengyelország nagy lehetősége, hogy az ellenzéki koalíció győz, és a Tusk-tényezővel ígéretesnek látszik egy lengyel rendszerváltozás: ez esélyt ad Lengyelországnak a beleszólásra. Ezért a legfontosabb tisztségeket német, francia, spanyol és talán lengyel politikusok, szakértők, illetve kis országbeli szövetségeseik fogják megszerezni.

Az egyik lehetőség, hogy egy néppárti-szocialista-liberális koalíció alakul. Csakhogy az államok közti vitában más a választóvonal, mint a parlamentben. Döntő jelentőségű volt, hogy Macron javaslatainak arra a lényegi pontjára, hogy az euróövezetben közös adósságrendezésre lenne szükség - ami nyersebben fogalmazva, német együttműködést jelent új formában nemcsak a hitelező és adós, de a pozitív és a negatív fizetési mérleggel rendelkezők között is, vagyis egy új Maastrichtot -, mit válaszolnak a németek, illetve a német befolyás alatt állók. Követik-e a Schäuble-féle kőbe vésett német politikát, amely a német nulla-költségvetési hiányon, pozitív fizetési mérlegen és folyamatos adósságcsökkentésen, illetve a maastrichti kritériumok szigorú európai számonkérésén alapul, vagy levonják az euró-válságból származó tapasztalatokat és Schäuble távozásával hajlandók új politikára. Merkel bizonytalan igennel, AKK egyértelmű nemmel, Kurz szigorítással válaszolt. E politikai vonallal Weber nemcsak a Juncker-bizottság folytatójaként, hanem a német megszorítások szigorítójaként jelenik meg. Nem csoda, hogy ez összehozta a szocialista-liberális-zöld koalíciót és Timmermans bizottsági elnöki jelölését Weberrel szemben. A weberi Néppártot most egyszerre terheli Orbán és a megszorítás gyászos öröksége. Merkelre vár a feladat, hogy megalkudjon, és ne csak Orbán Fideszét zárassa ki, de igent is mondjon a reformokra.

Mondanám, hogy rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk… De ebből az európai munkából alighanem kimaradunk.