Két tucat kalap a ringben

Publikálás dátuma
2019.05.26. 08:37

Fotó: DOMINICK REUTER / AFP
Washingtoni tudósítóként máig fájó emlékem kötődik az amerikai elnökjelöltekhez. 1975 márciusában Atlantában jártam és egy keddi napon felkerestem az akkor már országosan vagy tizenöt önjelölt egyikének, a helyi pályázónak a kampányirodáját. Kongott az ürességtől, csak sajtótitkára lebzselt ott, s készséggel szánta rám idejét. Beszélgetésünk végén biztatott, hogy várjak péntekig, akkorra megjön a főnöke is, akivel szintén hosszan beszélhetek. Magamban latolgattam – a mérvadó sajtóban „sötét lónak” tartott, vagyis a futottak még kategóriába sorolt – elnökjelölt esélyeit, no meg a magyar tudósítói kereteket, de nem tudtam rászánni még három napot. Már egy esztendőre rá megbántam, de még inkább 1976 novemberében, amikor az alig ismert, általam ott Atlantában kihagyott politikus megnyerte az elnökválasztást. Jimmy Carternek hívták.

Bárki, sőt akárki

Ettől kezdve sohasem legyintek az elnökségért tülekedőkre, legyenek bár teljesen ismeretlenek. Egy amerikai elnökválasztási kampány a szavazás másnapján újraindul. S elkezdődik előbb az egyelőre önjelöltek, vagy a sajtó által kapacitáltak habozása, majd (képletesen) sorra dobják be kalapjukat a ringbe, ahogyan a XIX. századi ökölvívó meccseken a megmérkőzni óhajtók tették. Nehéz okosnak lenni. Nemcsak egy szál tudósítóként, hanem akár egész kampánycsapattal megtámogatva is. Éppen Carter Fehér Házában imádkoztak 1979 őszén azért, hogy egy évvel később - az esélytelennek tekintett, majd őt elpáholó - Ronald Reagan legyen republikánus ellenfelük az elnöki újraválasztáson. Hillary Clinton és emberei is így másfél évvel a szavazás előtt még Donald Trump republikánus jelölésére áhítoztak és Jeb Bushtól tartottak. Az 1992-es elnökválasztás előtt másfél évvel – az Öböl-háborúban diadalmas – idősebb Bush verhetetlennek tűnt, ezért 1991 decemberében a legesélyesebbnek ítélt demokrata politikus, Mario Cuomo New York-i kormányzó (a mainak az apja) inkább a fején hagyta a kalapját, s januárban csak „hét törpeként” emlegette a sajtó a Bush helyére - közvélekedés szerint hiába – ácsingózó demokrata elnökjelölteket. Köztük Bill Clinton arkansasi kormányzót, aki majd ősszel nyer.
Éppen ez is az egyik magyarázata annak, hogy oly sok, lapzártáig egy híján két tucat ember próbálkozik megkaparintani jövő nyáron a demokrata elnökjelöltséget. Lehet bárki, sőt akárki. Nemcsak a magyar, az amerikai olvasó sem tudná megnevezni őket, még a felüket sem. S egyaránt fokozza az önjelöltek reményeit, ha – Trumphoz hasonlóan – legyőzhetőnek tartott elnök ül a Fehér Házban, vagy éppenséggel verhetetlennek tekintett, aki elriasztja az ellenpárt nagyágyúit, megnyitva a terepet a – legalábbis országosan – „ismeretlenek” előtt. Ilyenkor még a pénz, vagyis a kampánytámogatás sem perdöntő, e szakaszban főleg azt nézik, kihez áradnak, vagy csak csorognak a kisemberek szerény csekkjei (a végösszeg, mint legutóbb Hillary esetében, aztán persze eléri már - nem 20-50-100 dolláros adományokból - az egymilliárdot). Az a fő szempont, kinek a személyisége ragadja meg sok szavazó fantáziáját. Már jó néhány agyontámogatott politikus pukkadt ki, mert „nem jött át a képernyőn”; a tévés celeb és a vitákban e rutinját kamatoztató Trump emiatt volt képes leelőzni megannyi republikánus nagymenőt is. Vagyis ne csodálkozzunk a most 23 demokrata elnökjelöltön. Legfeljebb azon, mennyire híven tükrözik a mai Amerika vegyes voltát.

Csalóka korai képletek

Páratlanul népes és elegyes e mezőny, ideológiailag, generációsan, földrajzilag, s immár nemileg és színességében is. Hiszen van köztük hat nő és hat nem fehér. Vannak hetvenesek és éppen csak az elnökké választhatóság korhatára, 35 év fölöttiek. Tehát kijöhet nyertesen e vetélkedőből akár az eddigi legidősebb, akár a legfiatalabb elnök; az első női államfő, aki lehet színes is; az első latin-amerikai vagy ázsiai származású; vagy éppenséggel az első bevallottan meleg, aki egyben az első polgármester győztes is lenne. Van köztük egy ex-alelnök, több szenátor, mai és volt szövetségi képviselő, kormányzó és ex-kormányzó, sokmilliós metropolis és „vidéki” kisváros polgármestere, vállalkozó és „lelki aktivista”, sőt író is. Soraik megrostálása júniusban Miamiben, a jelöltek első tévévitájával veszi kezdetét, ami e létszám folytán még a legutóbbi republikánus elnökjelölti választásnál is nagyobb fejtörést okoz a szervezőknek. Akkor két csapatra osztották az aspiránsokat, a felmérések százalékai alapján, most két estére is szükség lesz. Viszont ezúttal (Hillary Clinton favorizálásának vádjaira emlékezve) nem a vélt esélyességet mérik, hanem sorsolják a két vita részvevőit. S van azért küszöb is: csak az kerülhet be az önjelöltek közül, aki legalább 65 ezer embertől és 20 államból kapott támogató csekket, vagy legalább egyszázalékos eredményt tud felmutatni három, a demokrata párt vezetői szerint megbízhatónak mondott felmérésen. Ez utóbbi kritériumnak egyelőre csak a jelöltek fele felel meg, a többiek a gyűjtésben bízhatnak. De ma még vitathatatlan előny az országos ismertség is, nem csoda, ha szenátorok és persze a listát magasan vezető ex-alelnök Joe Biden állnak az élen, s az első tíz után sok egyszázalékos vagy annyit sem elérő van.
Ránézésre tehát a majd egyharmadot elérő Biden nyerő helyzetben van, még Hillary vetélytársa és a balszárny vezető embere, Sanders szenátor is jócskán lemarad mögötte. Csak hát a korai képletek csalókák, pláne azt tekintve, hogy az éllovasok rendre el szoktak bukni (ahogyan Hillary is 2008-ban a „semmiből” befutó Obama mögött végzett). Ez a vetélkedő, ahogy a korábbiak is, egyszerre személyiségi és politikai versengés. Tetézi mindezt, hogy nyilván most is akad a jelöltek közt, aki valójában kisebb célt tűzött maga elé: a rá irányuló közfigyelemmel próbálja növelni majdani esélyeit valamely állam szenátori, képviselői posztjára. Utóvégre a győzelemre végig nem számító Trump is páratlan marketing-fogásnak tekintette elnökjelöltségét. De van, aki titokban arra számít, a vetélkedő nyertese majd őt szemeli ki alelnökjelöltjének. Valaha az alelnök gúny tárgya volt, az elnökök csak protokolláris ügyekben mozgatták, a politikai döntésekből kihagyták őket (Roosevelt négy elnöki ciklusa alatt sorra váltott alelnökei egyike keserűen mondta, hogy posztja nem ér meg egy hordó langyos köpést sem…). De éppen Carter óta felértékelődött a második, elvben csak tartalékember szerepe: immár bevonják a kormányzásba (sőt Cheney alelnök jószerivel ifjabb Bush fölé kerekedett).

Az éllovasok végzete

Máris látszik, hogy Biden pontosan erre építi kampányát: nem is mulasztja el – a demokrata szavazók körében felettébb népszerű – Obama emlegetését beszédeiben. Ez kétségtelen előny, ahogyan hosszú pályafutásának a rutinja is a csélcsap Trump elnökség idején, lévén évtizedeken át szenátor. Ámde ez kétélű fegyver, hiszen Bidennek folyvást magyarázgatnia kell szerepét némely kormányzati, szenátusi bizottságban hozott döntés miatt. S ahogyan Hillarynak egyszerre volt előny és hátrány nagy tapasztalata, úgy Biden, ha akarna sem térhetne ki a demokrata elit megtestesítőjének szerepéből. Márpedig, ahogy 2016-ban a balos Sanders szenátor éppen ezért támadta Hillaryt, ma ő és mások a párt balszárnyából hasonló érvekkel vitatják Biden jelölésének helyességét. Azt hirdetve, hogy a demokraták elnökjelöltjükkel is jelképezzék a nagy változtatást, ne csak Trumppal szemben, hanem egyfajta szakításként is a múlttal.
Vagyis amíg Biden úgy beszél, mint aki a legalkalmasabb a demokraták körében utált Trump kiakolbólítására a Fehér Házból, a másik huszonkét jelölt őt, az éllovast próbálná kilökni nyergéből. Ebből következően, ha nem is oly durván támadják, mint jelölése esetén majd a republikánusok, kibillentésére törekedve óhatatlanul az igazi ellenfélnek is muníciót kínálnak. Ez volt az utóbbi elnökválasztások látszólag legbiztosabbnak tartott jelöltjeinek, a vetélkedő korai éllovasainak a végzete. Mert ugyan ilyentájt hatásos érv, hogy azt kell jelölni jövő nyáron Milwaukee-ban, aki a legvalószínűbben nyerhet Trump ellen, a közelmúlt erre rácáfolt. A szolid „biztos” győztes a végén elbukott, hiába nyerte meg a pártvetélkedőt. 2004-ben John Kerry verte a demokraták tömegeit lelkesítő Howard Deant, hogy végül Bush simán legyőzze őt. A republikánusok kétszer is hasonlóan jártak John McCain és Mitt Romney jelölésével Obama ellen, hogy aztán a komolytalannak tartott Trump kaparintsa meg nekik a Fehér Házat. A szintén holtbiztos Hillary Clinton orra előtt.
Akkor a kapacitált Biden végül nem vállalta a Hillaryval való megmérkőzést, Sanders viszont igen; az általa fellelkesített hívek fanyalgása a végső pártjelölt ellen bukáshoz vezetett: Clinton ugyan hárommillió szavazattal többet kapott Trumpnál, de még több millió hiányzott neki az Obamát megválasztó táborból, s éppen az elektorilag kritikus - billegő - államokban. Nem elég, ha a jelöltet, mint most Bident is, kedvelik, ha nem lelkesednek érte. Persze az sem elég, ha csak a demokraták lelkesednek, s a szavazást eldöntő függetlenek pedig nem. Fenntartani az előbbit, a demokraták lelkesedését, s megnyerni az utóbbiakat, ez lenne Biden leckéje. Vagy másé?
Szerző

Lengyel László: Népszavazás egy új Európáról és egy új Magyarországról

Publikálás dátuma
2019.05.26. 07:00

Fotó: Marabu
Az európai választás népszavazás Európában Európáról, Magyarországon pedig egy európai Magyarországról. A magyar népszavazás az Orbán-rendszerről szól: aki az orbáni Fideszre szavaz, távolítja Magyarországot Európától. Az Orbán-rendszerről belső bírálói tudták, hogy nem fér össze az Európai Unióval. Olyan fertőző góc, amely egész Európára veszélyes. Ma már Európa is tudja. Ha a múlt Európájának irányítói - felelőtlen módon - hagyták felnőni az Orbán-rendszert, eltűrték, hogy Európa intézményeit és értékeit belülről rongálja, jövendő irányítói nem hagyhatják, nem is fogják hagyni. Valóban két Európa csap össze: mások az értékeik, az érdekeik, a tetteik és a gondolataik. Az egyik nemzetállami, amely nem fogadja el a kisebbségek jogait, fehér faji alapon áll, felsőbb- és alsóbbrendű fajokat ismer, keresztény gyökerűnek hirdeti magát, de nem fogadja el a második vatikáni zsinatot és Ferenc pápát, harcol a felvilágosodás eszméi ellen, férfi(as), a nők helyét a gyerekszülésben és a konyhában jelöli ki, homofób heteroszexuális, korrupt és nepotista, saját maga és családja hatalmi meggazdagítását eredeti tőkefelhalmozásnak és nemzeti polgárosításnak nevezi. Ez Salvini, Le Pen, Orbán, az „ibizai” előnevű Strache, Kaczyński, Farage Európája, ami ellen nemzeti és európai közérdekből szavazni kell.
A másik Európa az emberi jogok és szabadságok Európája. Ezt választani, kiállás mások elfogadása, a tolerancia, az együttműködés, a szociális piacgazdaság, a jogállami demokrácia, a biztonságos és szabadon járható Európa mellett.

Taktikai voksolás, mint észszerű referendum

A magyar Európa-pártiak képtelenek voltak a megegyezésre. Ezzel csak tovább növelték Orbán amúgy is meglévő előnyét. Egy egységes Európa-párti ellenzék – lengyel mintára - megszoríthatta, sőt, akár le is győzhette volna a Fideszt. A választó nem talál igazi elvi és gyakorlati ellentétet a demokratikus ellenzéki pártok között. A szétszavazás viszont több százezer szavazat elvesztésével jár, mint a 2018-as parlamenti választásokon. Az ellenzéki önkormányzati vezetők közül egyedül Botka László értette meg, hogy az EP-választás az önkormányzati választás első fordulója. Teljes erővel kampányol és ez egy későbbi győzelemnek is záloga lehet. A többiek nem tették – kár. Az észszerű választás ismét a taktikai: minél több embernek el kell menni szavazni a legerősebbre, a legesélyesebbre. Ez az ellenzéki szavazatok maximalizálása. Tetszik, nem tetszik, a legesélyesebb az 1-es, az MSZP-PM lista. Nem jó, nem rossz: esélyes. Ha a Kétfarkú Kutya Párt lenne az esélyes, akkor valamennyi ellenzéki szavazattal őket kellene támogatni. Aki esélytelen, vagy legalábbis esélytelenebb pártra szavaz, nemcsak elveszíti szavazatát, de a Fideszt és a kiszorulásunkat erősíti. Ha brit szavazó lennék, minden maradáspárti voksolót arra biztatnék, hogy taktikai okokból szavazzon a Liberális Demokratákra, ha francia, akkor a macroni LREM-re, ha lengyel, akkor az Európai Koalícióra.

Az Orbánt ért három csapás

Osztrák bukás. Az ibizai Strache-ügy és az osztrák kormánykoalíció felbomlása. Az Orbán által ajánlgatott „osztrák modell” – "hozzuk létre az egységes jobboldalt" – megbukott. Nemcsak azért, mert korrupt és oroszbarát, hanem mert egyértelművé vált, hogy dilettáns kalandorokról van szó. Az orbáni, "menjünk jobbra" javallatokba korábban belebukott a bajor CSU és a spanyol Néppárt. Orbán stratégiája csak azt bizonyította az Európai Néppárt pártjainak és politikusainak: ha ezt tesszük, akkor csak megerősítjük ellenfeleinket, mert választóink vagy elmennek a szélsőjobbhoz, vagy a zöldekhez. Az osztrák Néppárt, a bajor CSU vagy a spanyol Néppárt ma rosszabb pozícióban vannak, mint annak előtte. A Strache mögül kibukkanó Orbán és Putyin tökéletes bizonyíték arra, amit korábban nem lehetett igazolni: Európa-, a sajtószabadság és a nemzeti szuverenitás elleni eszközökkel nyúl bele a hatalmas orosz nagyhatalom és a felfújt magyar kishatalom az európai demokrácia intézményrendszerébe. Az osztrák-magyar-orosz ügy, amely egyben az Európai Néppárt és az EU ügye, bizonyosan szerepet fog játszani a Fidesz kizárásában a Néppártból, és a magyar kormány elleni fellépésben.
Lengyel katarzis. A lengyel papi pedofíliáról szóló film, majd az abból kialakult politikai válság valószínűleg az osztrák ügynél is nagyobb hatású lesz, rövid-, közép- és hosszútávon. Az amerikai, ír, ausztrál, francia hasonló gátszakadások tapasztalataiból tudjuk, hogy az áradás megállíthatatlan. És egy olyan politikai-társadalmi berendezkedés, amelynek a katolikus egyház az alappillére, gyökeresen meg tud változni a papi gyerekbántalmazás hatására a gyerek szentségét valló társadalomban. Ennek nemcsak a PiS gyengébb szereplése, majd a lengyel szélsőségesen konzervatív kormány bukása lehet a következménye, de egy katartikus rendszerváltás a nyitott, toleráns, progresszív, európai Lengyelország felé. A lengyel változások mindig hatással voltak a magyarokra. Most sem lesz ez másként.
Hol bujkál Orbán? Minden erős vezető erejének bizonyítéka a kiállás. Álljatok ki velem, ha mertek! Erdogannak vagy Putyinnak, Trumpnak vagy Salvininak, Bolsonarónak vagy éppen Macronnak, az adja az erejét, hogy barátaik és ellenfeleik tudják: készek bármikor és bárkivel megvívni a harcukat. Az európai vezetők megértették, hogy az új Európában bizony vállalni kell a nyílt vitákat egymással, az újságírókkal, a közönséggel. Orbánról kiderült, hogy erre nem hajlandó és nem is képes. Timmermans nyílt vitára hívta, amit nem fogadott el. Itt egy politikus népvezér, aki nem megy bele nyílt vitába a kamerák előtt. Orbán nem ment el Milánóba se, ahol Le Pen tette fel a kérdést: hol van Orbán Viktor? Bujkál. Csak a kétkulacsos sunyítás van. A Fidesz szavazó nem tudhatja, hogy egy néppárti vagy egy Salvini- és Le Pen-párti Orbánra szavaz. Valójában a Schengenből történő kizárásra, a 7-es cikkely folytatására, a csökkenő költségvetésre, az európai büntető intézkedésekre adja le voksát.

Az EP-beli és az államok közti hasadás különbsége

Az Európa Parlamentben a fő választóvonal az Európa-pártiak és az Európa-ellenesek között húzódik. Várhatóan az Európa-párti néppárti, szocialista, liberális és zöld frakciók lesznek kétharmados többségben, és az Európa-ellenes, megosztott jobb- és baloldali pártok lesznek kisebbségben. Mindez azt jelenti, hogy a négy Európa-párti frakciónak lehet szava az EU fő tisztségeiről szóló egyezkedésben: a parlament, a bizottság, az Európai Tanács és az Európai Központi Bank elnökei, a kül- és biztonságpolitikai biztos személyéről. Csakhogy a parlamenten belül kialakuló, a korábbiakhoz képest megosztottabb erőviszonyok mellett több alkura és az erős államok közötti, késhegyre menő egyezkedésekre lehet számítani.
2014-ben egy néppárti-szocialista koalíció és egy német-francia-olasz-lengyel tengely működött, amelyben nem tudtak szerepet játszani a nagyok közül a britek és a spanyolok. Ma egy „túl erős” Németország és egy „közepesen erős” Franciaország vezérel, bennük a Merkel- és a Macron-faktorral, egy „erős” spanyol junior partnerrel, benne a Sánchez-faktorral. Nem jöhet számba a Brexittel küszködő Nagy-Britannia, a főáramlattal szembeúszó Itália. Lengyelország nagy lehetősége, hogy az ellenzéki koalíció győz, és a Tusk-tényezővel ígéretesnek látszik egy lengyel rendszerváltozás: ez esélyt ad Lengyelországnak a beleszólásra. Ezért a legfontosabb tisztségeket német, francia, spanyol és talán lengyel politikusok, szakértők, illetve kis országbeli szövetségeseik fogják megszerezni.
Az egyik lehetőség, hogy egy néppárti-szocialista-liberális koalíció alakul. Csakhogy az államok közti vitában más a választóvonal, mint a parlamentben. Döntő jelentőségű volt, hogy Macron javaslatainak arra a lényegi pontjára, hogy az euróövezetben közös adósságrendezésre lenne szükség - ami nyersebben fogalmazva, német együttműködést jelent új formában nemcsak a hitelező és adós, de a pozitív és a negatív fizetési mérleggel rendelkezők között is, vagyis egy új Maastrichtot -, mit válaszolnak a németek, illetve a német befolyás alatt állók. Követik-e a Schäuble-féle kőbe vésett német politikát, amely a német nulla-költségvetési hiányon, pozitív fizetési mérlegen és folyamatos adósságcsökkentésen, illetve a maastrichti kritériumok szigorú európai számonkérésén alapul, vagy levonják az euró-válságból származó tapasztalatokat és Schäuble távozásával hajlandók új politikára. Merkel bizonytalan igennel, AKK egyértelmű nemmel, Kurz szigorítással válaszolt. E politikai vonallal Weber nemcsak a Juncker-bizottság folytatójaként, hanem a német megszorítások szigorítójaként jelenik meg. Nem csoda, hogy ez összehozta a szocialista-liberális-zöld koalíciót és Timmermans bizottsági elnöki jelölését Weberrel szemben. A weberi Néppártot most egyszerre terheli Orbán és a megszorítás gyászos öröksége. Merkelre vár a feladat, hogy megalkudjon, és ne csak Orbán Fideszét zárassa ki, de igent is mondjon a reformokra.
Mondanám, hogy rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk… De ebből az európai munkából alighanem kimaradunk.

A kereszténydemokrácia és az európai integráció

Publikálás dátuma
2019.05.25. 22:31

Az európai parlamenti választások közeledtével, s a választási kampány erősödésével egyre többet hallani a Fidesz vezetőitől és propagandistáitól, hogy az európai integrációval kapcsolatban pártjuk képviseli az igazi kereszténydemokrata irányvonalat és az európai integrációt létrehozó kereszténydemokrata alapító atyák nézeteit, míg más konzervatív pártok és politikusok letértek erről az útról.
Ezért is érdemes felidézni, hogy kik voltak ezek az alapító atyák és milyen nézeteket vallottak az akkori kereszténydemokrata politikusok, mindenekelőtt a francia Robert Schuman, a német Konrad Adenauer és az olasz Alcide De Gasperi, valamint a francia Jean Monnet, a belga Paul-Henri Spaak, a holland Johan Willem Beyen és a luxembourgi Joseph Bech. Az európai népek és országok közötti szövetség és integráció eszméje már a 19. században sokak szemében kívánatos politikai cél volt. Victor Hugo, az akkor már világhírű francia író 1849 augusztusában a párizsi Békekonferencián elmondott híres beszédében az Európai Egyesült Államok létrehozását javasolta. A 20. század elején az egyesült Európának olyan neves hirdetői voltak, mint Aristide Briand és Richard Nikolaus de Coudenhove-Kalergi. Az európai politikai és gazdasági integrációról az 1930-as években és a II. világháború éveiben fogalmazták meg nézeteiket a liberális közgazdászok, a brit Lionel Robbins, az osztrák Friedrich von Hayek és az olasz Luigi Einaudi, valamint a ventotenei börtönben a szintén olasz, de szocialista Altiero Spinelli. Az általuk vallott integrációs elképzelések jelentősen meghatározták az európai liberális, ill. a szocialista pártok háború utáni nézeteit. A kereszténydemokraták között nem volt hasonló mértékben kiemelkedő teoretikusa az európai integráció elméletének, bár többen is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Valószínűleg mindennek eredménye volt az, hogy az 1950-es évekre a kereszténydemokrata politikusok egy jelentős része alapvetően a Jean Monnet által kidolgozott megközelítést és politikai gyakorlatot fogadta el és ennek megvalósítását támogatta. Szinte természetes fejlemény volt, hogy a 2. világháború szenvedései és politikai kudarcai miatt 1945 után újra felerősödtek az európai egységet valló nézetek, aminek alapvető célja egy újabb európai háború megelőzése volt. Így például a konzervatív Winston Churchill 1946-ban a zürichi egyetemen tartott előadásában egy egységes Európa víziójáról beszélt, ami megoldás lehet a nacionalista nézetekkel és politikákkal szemben. Hasonló nézeteket vallott az európai integráció egyik alapító atyja, a kereszténydemokrata Robert Schuman - francia külügyminiszter, XII. Pius pápa nagy tisztelője - is, aki 1949 május 16-i strasbourgi beszédében a következőket mondta: „Századunknak, amely olyan katasztrófáknak volt a tanúja, amelyek a nemzetek és nacionalizmusok végtelen összeütközéseit eredményezték, meg kell kísérelnie és sikerre vinnie a nemzetek kibékülését egy nemzetek feletti szövetségben. Ez garantálná minden nemzet különbözőségét és törekvéseit, miközben ugyanolyan módon koordinálná őket, ahogy egy nemzet egységén belül a régiókat koordinálják.” Ugyanez a gondolat, azaz, az európai egység az előfeltétele annak, hogy tartós béke legyen Európában, a kulcseleme az európai integráció alapító dokumentumának, az 1950. május 9-én Robert Schuman által meghirdetett Deklarációnak is. E Deklaráció eredményeként jött létre 1952-ben az Európai Szén- és Acélközösség (ECSC), ami az európai integrációs folyamat első lépésének tekinthető. Az európai politikusok – köztük a kereszténydemokraták – a realitásokat tudomásul véve elfogadták azt a Jean Monnet nevéhez kötődő elvet, hogy egy politikailag egységes Európa célját nem lehet egy lépésben azonnal megvalósítani, hanem ehhez hosszabb időre és több szakaszra lesz szükség. Első lépésként mindenekelőtt a gazdaság területén kell integrációt elérni, s aztán lehet a politikai integrációt célul kitűzni. Történelmi tapasztalatok sora mutatta ugyanis, hogy az eltérő gazdasági érdekek előbb diplomáciai majd katonai konfrontációkhoz vezethetnek, viszont ha ezeket a gazdasági érdekeket sikerül összhangba hozni, akkor elvezethet előbb egy gazdasági és gazdaságpolitikai, majd politikai együttműködéshez. Ennek a sorrendnek a koncepcióját nevezték el ’funkcionalista megközelítésnek’. Jean Monnet, aki az Európai Szén- és Acélközösség (ECSC) első vezetője volt, ezt a következő szavakkal magyarázta 1952. április 30-án Washingtonban: „Ameddig Európa megosztott marad, addig gyenge lesz és egy állandó konfliktusforrást jelent majd. … A Schuman-tervvel és egy európai hadsereggel egy olyan alapot fektettünk le, amelyre képesek leszünk felépíteni az Európai Egyesült Államokat, amely szabad, életerős, békés és prosperáló lesz.” Kétségtelen tény, hogy a II. világháború utáni Európában a kereszténydemokrácia volt az a domináló politikai erő és nézet, amelyhez az európai integráció alapító atyái is tartoztak. A legtöbb nyugat-európai országban a kereszténydemokrata pártok voltak ekkor hatalmon, s így kulcsszerepük volt az integráció útjának kijelölésében és megvalósításában, s így lényegében a kereszténydemokrata elvek és ideológia határozta meg döntően az európai integráció korai szakaszát. Az akkori kereszténydemokrata politikusok által vallott elvek általában igyekeztek meghaladni a nemzeti szintet azzal a céllal, hogy megszüntessék a megosztottságból eredő lehetséges konfliktusokat. Viszont azt is látni kell, hogy a keresztény nézetek a föderalizmussal kapcsolatban történelmileg elég széles kört fednek le az aktuális történelmi körülményekkel összefüggésben kialakult, részben eltérő hangsúlyok miatt. Ezek ellenére a katolikus föderalizmus és a Johannes Althusius (1563-1638) által meghirdetett protestáns föderalizmus között nagyon sok a kapcsolat, amelyek alapvetően ma is hatnak és sokak számára érvényesek. A korai protestáns filozófiai nézetekben is jelentős szerepet kapott a monolitikus és centralizált politikai rendszerek elutasítása, miközben hangsúlyosan támogatták a közösségek integrációját, föderációját. Mindennek alapja nem az egyének, hanem a közösségek szabadsága. Ezek az elvek is jelen voltak a 20. század kereszténydemokrata közgondolkodásban, de nem dominánsan és a kevésbé befolyásolták a politikai döntéshozatali folyamatokat.  Már a két világháború között is voltak olyan európai országok, amelyek kereszténydemokrata pártjai és mozgalmai egymás közötti együttműködést szorgalmaztak, s ennek révén szervezték meg a Keresztényinspirációjú Demokratikus Pártok Titkárságát (SIPDIC). A kereszténydemokratáknak ezek a politikai és nem politikai nézetei és kapcsoltrendszerük, valamint az a tény, hogy kereszténydemokrata politikusok játszottak vezető politikai és kormányzati szerepet a legtöbb nyugat-európai országban, eredményezte alapvetően azt, hogy elkezdődhetett az európai egység tervének megvalósítása. Nemcsak annak a kornak a vezető politikusai, mint Konrad Adenauer, De Gasperi és Schuman, hanem a pártjaik víziója is egy olyan föderális Európa megteremtése volt, amely meghaladja a gazdasági integrációt. Ezt a víziót, véleményt és politikai állásfoglalást tükrözte az is, hogy az 1952-ben létre hozott Európai Szén- és Acélközösség (ECSC) parlamentjén belül a kereszténydemokraták voltak az elsők, akik egységes parlamenti csoportot hoztak létre, s ezzel is demonstrálták a szupranacionális intézmények melletti kiállásukat. Az Európai Védelmi Közösség terve azt a lehetőséget biztosította a kereszténydemokrata politikai vezetőknek, hogy előmozdítsák a politikai integrációt előirányzó terveiket, azaz az Európai Politikai Közösség létrehozását. Az Európa Tanács 1951. december 10-i ülésén De Gasperi nagyhatású beszédet mondott egy föderális európai politikai egységesülés mellett, s a tervet Adenauer és Schuman is lelkesen helyeselte. Végül azért nem fogadták el, mert az akkori francia és belga miniszterelnökök - Georges Bidault és Paul van Zeeland - nem támogatták. Az Európai Politikai Közösség (EPC) tervének akkori eltemetése és az Európai Védelmi Közösség (EDC) tervének kudarca tűnhetett a kereszténydemokrácia politikai vereségének, viszont ezzel szemben állnak a következő években a kereszténydemokraták által szorgalmazott olyan eredmények, amelyek előre vitték az európai integrációs folyamatot. A kereszténydemokrata pártok és vezetőik uralták az 1955-ös messinai konferenciát, amely aztán elvezetett a Római Szerződés 1957. március 25-i aláírásához, s ennek révén az Európai Gazdasági Közösség (az Európai Unió elődje) és az Európai Atomenergiai Közösség megalapításához.    E politika mai folytatója az Európai Néppárt, amelynek alapelvei közé tartozik az emberi jogok és az egyének egyenlőségének a védelme, az egyén fejlődésének támogatása, egy igazságosabb társadalom megteremtése. Az európai integráció kérdéseit illetően olyan elveket vall, mint a szubszidiaritás, szolidaritás minden szinten és az európai társadalmi kohézió (1978-as Politikai Program), valamint már az alapító atyák – és az 1957-es Római Szerződés – által is hirdetett egységes gazdasági piac (a négy szabadság: áruk, munkaerő, tőke szolgáltatás szabad áramlása) megteremtése Európában. Ezek megvalósításához az integráció szélesítésére és mélyítésére is szükség van, amihez az kell, hogy az unió és a tagországok több hatalmat gyakoroljanak együtt (mondja az Európai Néppárt 2012-ben elfogadott Manifesztója).        
Frissítve: 2019.05.25. 22:32