Trump és a kínai Szputnyik

Nincs két egyforma nagyhatalmi versengés. A Szovjetunió Amerika ideológiai, külpolitikai és katonai szuperhatalmi riválisa volt, de gazdasági szempontból nem jelentett kihívást. Japán egy ideig ijesztő gazdasági veszélynek számított, de nem zavarta Washington geopolitikai érdekeit . Ezzel szemben Kína minden területen Amerika globális vagy regionális kihívójává vált. Marco Rubio republikánus szenátor mondta: „Olyan átfogó ma a kínai fenyegetés, mint amilyet Amerika korábban soha nem látott.”
Szerencsére a „nagyok” közötti stratégiai vetélkedésnek mindig voltak olyan belső stabilizátorai, amelyek megakadályozták az ellentétek veszélyes, netán végzetes kiszélesedését. Ilyen stabilizátor volt az amerikai-szovjet viszonyban az atomfegyver-arzenálok egyensúlyán nyugvó kölcsönös elrettentés, az amerikai-japán kapcsolatokban pedig a katonai szövetség. Amerika és Kína átfogó kapcsolatrendszerében a világ két legnagyobb gazdaságát összekötő kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok játszották a stabilizátor szerepét, miközben minden más téren nőtt a feszültségszint. A két ország egymás legfontosabb kereskedelmi partnere. (A szovjet-amerikai áruforgalom két milliárd dollár körül volt évente, ma az amerikai-kínai kereskedelem egyetlen nap alatt több ennél.) Az amerikai exportot többszörösen meghaladja az amerikai multik által Kínában gyártott és eladott termékek értéke. Páldául a General Motors már több járművet értékesít Kínában, mint otthon. Kína az USA legnagyobb külföldi hitelezője, az amerikai költségvetési és fizetési mérleghiány fontos finanszírozója.
Egy évvel ezelőtt Donald Trump amerikai elnök vámháborút hirdetett Kína ellen. Arra hivatkozott, hogy Pekinget csak így lehet rávenni, hogy komolyan tárgyaljon a méretes amerikai kereskedelmi mérleghiány lefaragásáról. „Kína falánk, csaló gazdasági ragadozó, megerőszakolja Amerikát” – mondta. Csaláson olyan praktikákat ért, mint a bőséges állami exporttámogatás, technológialopás, valutamanipuláció és zárt belső piac. Jelenleg a Kínából származó amerikai import felét terheli 25 százalékos büntető pótvám. 
Most, hogy megszakadtak az átfogó kereskedelmi egyezmény megkötését célzó, fél éve zajló kormányközi tárgyalások, Trump azzal zsarol, hogy a kínai import másik felét is ekkora vámmal sújtja, ha Peking nem fogadja el Washington követeléseit, köztük az importtarifák és exportszubvenciók drasztikus kurtítását, a külföldi beruházások liberális szabályozását, új versenyszabályokat, a szellemi tulajdon és kereskedelmi titkok védelmét – majdnem egy gazdasági rendszerváltással felérő lista. Washington ragaszkodik ahhoz, hogy Peking jogszabályokkal garantálja a követelt reformok végrehajtását, amit Peking mereven ellenez. Amerika fenn akarja továbbá tartani magának a jogot a hatályos pótvámok egy részének megőrzésére, s arra, hogy a jövőben újakat vethessen ki, amelyeket Kína nem torolhatna meg ellenvámokkal. Pekinget ez a történelmileg fölöttébb rossz emlékű egyenlőtlen szerződésekre emlékezteti.
A kialakult nemzetközi kereskedelmi joggal összeegyeztethetetlen, hogy valamely ország a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) keretein kívül maga döntsön arról, hogy mi számít kereskedelmi csalásnak, és ki számít tisztességtelen kereskedőnek. Ezzel kapcsolatban feltűnő a WTO és tagjainak hallgatása. Az ilyen egyoldalú megközelítés elharapózása a kölcsönösen elfogadott szabályokra épülő, multilaterális világkereskedelmi rendszer további gyöngüléséhez vezethet.
A vámháborúra indokolatlan nagy, túláradó figyelem összpontosul a Fehér Házban, nem kis mértékben Trump közgazdasági tájékozatlanságának és bombasztikus elnöki stílusának köszönhetően. A gazdasági összképet tekintve a Kínával szembeni kereskedelmi mérleghiány Amerikának „szúnyogcsípés”, hiszen csupán két százaléka a GDP-nek, ráadásul a mérlegdeficit természetes állapot egy a hazai termelésnél rendszeresen jóval többet fogyasztó országban. Még ha 25 százalékos pótvám terhelné a teljes árubehozatalt, a kínai termékek akkor is csak a GDP 0,7 százalékát kitevő arányban drágulnának meg az amerikai piacon. Érdemes ezért a világ második legerősebb gazdaságával ennyire összerúgni a patkót? 
A tárgyilagos válasz egyértelmű, de az is, hogy a háttérben jóval többről van szó, mint vámtarifa és mérleghiány. Miről?
Fél évvel ezelőtt írtam a Népszavában, hogy Kína látványos világgazdasági terjeszkedése, robbanásszerű csúcstechnológiai kiugrása és haderejének erőteljes növekedése miatt Washingtonban megkongatták a vészharangot, és bármikor megindulhat az egész pályás amerikai letámadás az ázsiai óriás ellen. Ez ma Washington szorongásos, „Szputnyik 2” pillanata, amikor a Fehér Ház, valamint a kül- és biztonságpolitikai vezérkar számára végleg megvilágosodott, hogy Kína mekkora stratégiai veszélyt jelent Amerika globális vezető szerepére. Washingtonból követve a mozgásokat akkor még nem sejtettem, hogy ilyen gyors tempóban peregnek majd az események. Íme néhány a legfrissebb amerikai sakklépések közül. 
Februárban Donald Trump elnöki rendeletben utasította a Pentagont, hogy dolgozza ki az amerikai űrhadsereg felállításához szükséges törvényjavaslat részleteit, mivel „Amerika ellenségei már a világűrben vannak.“ Kínára gondolt elsősorban, amely az utóbbi évtizedben mindenkinél dinamikusabb űrtevékenységével lógott ki sorból. Tavaly 38 kínai mesterséges holdat lőttek fel a 34 amerikaival szemben. Az év elején szenzációt váltott ki egy kínai űrrobot sikeres, világelsőkénti landolása a Hold sötét oldalán. Szinte egyik napról a másikra Kína lett Amerika új kihívója az űrben. 
Május közepén pedig Donald Trump nemzetbiztonsági és külpolitikai kockázatra hivatkozva szükségállapotot rendelt el annak érdekében, hogy „megvédje az amerikai informatikai hálózatokat a külföldi (értsd: kínai) ellenségektől.” Egy másik elnöki intézkedés feketelistázta a Huaweit, Kína csúcstechnológiai zászlóshajóját, a világ legnagyobb telekom vállalatát, a szupergyors 5G mobilhálózatok piacvezetőjét, amelyet Washington a kínai kormány meghosszabbított karjának vél. A Huawei látványos globális nyomulása komolyan veszélyezteti Amerika exportérdekeit a jövő világgazdaságának legkritikusabb ágazatában. Közismert ugyanakkor a Huawei és több kínai techcég jelentős függősége az amerikai szoftverektől (ilyen például a Google Android operációs rendszere) és éltechnológiáktól, különösen a legkorszerűbb félvezetőktől. Washington már eddig is minden követ megmozgatott a Huawei világméretű – közte magyarországi – bojkotton keresztüli meggyöngítésére, de még adós a konkrét bizonyítékokkal a biztonsági kockázatokat illetően. 
Mindez kétpárti politikai egyetértéssel zajlik a Potomac partján, miközben erősödnek a hangok, amelyek sürgetik az amerikai gazdaságnak Kínáról való lekapcsolását, beleértve az ott működő amerikai vállalkozások hazatelepítését vagy más országokba való áthelyezését. A szélsőségesnek tűnő álláspont egyik prominens képviselője Peter Navarro, az elnök kereskedelmi főtanácsadója.
Az olyan csúcstechnológiákkal kapcsolatban, mint az 5G, a mesterséges intelligencia és a fejlett robotok, nem lehet tudni, hogy hol végződik a gazdaság, és hol kezdődik a nemzetbiztonság. A Huawei esete szemléletes példája a két terület összefolyásának Amerika új Kína-stratégiájában. „A gazdasági biztonság egyenlő a nemzetbiztonsággal” – hirdeti Trump nemzetbiztonsági stratégiája. A Kínával szembeni technológiai korlátozások kísértetiesen emlékeztetnek a hidegháborúban a Szovjetunió ellen alkalmazott, COCOM-nak keresztelt technológiai embargóra, amely kulcseleme volt Amerika szovjet feltartóztatási és gyöngítési stratégiájának. Most Washington Kínával való viszonyában is a feltartóztatási és biztonságpolitikai szempontok kerekednek felül, miközben érezhetően gyöngül az eddigi szoros gazdasági összefonódás stabilizátor szerepe. 
Lehet, hogy Kínával kapcsolatban Donald Trump most lépte át a Rubicont, és csendben elkezdődött a második hidegháború? A válasz felől Pekingben lehet érdeklődni.
Szerző
Dobozi István

Mocsárúszás százon

Tudjuk, hogy a britek sok mindenben különböznek és szeretnek is különbözni. Bár a külföldieknek legtöbbször csak a tejes tea, a krikett és a jobboldali közlekedés tűnik fel, talán a legjellemzőbb az understatement lefordíthatatlan kifejezéssel jellemezhető magatartás: szerénynek lenni és még szerényebbnek látszani. Nem kell tragédiát csinálni a drámából, igyunk egy erős teát, az majd d segít. 
Amikor Károly herceget kamaszkorában egy ismeretlen társaságban megkérdezték, hol lakik, annyit felelt: „van egy házunk a Temze északi partján”. Hurd külügyminiszter negyven évi politikai pályafutás után azt mondta, hogy élete legszebb emléke a sussexi krikettcsapatban töltött időszak, „amikor huszonkét mérkőzést nyertünk, és soha nem hiányoztam a pályáról”. 
Ragaszkodnak a mértékegységeikhez. Testsúly mérésére ma is használják a stone-t, ami 21 fontnak felel meg. A magasságot lábban mérik, a távolságot mérföldben és yardban, lóversenyen furlongban, a klasszikus űrmérték a kocsmában a pint, töltőállomásokon a gallon.  
A dicsőséges bukás is brit jellegzetesség. A rossz iskolai dolgozatra a tanár „szorgalmas munka” megjegyzést tesz. Megbecsülik a sportszerű veszteseket, elvégre nem lehet mindig nyerni, és aki nem tud szépen veszíteni, az nem érdemel győzelmet sem. Amikor a Manchester United egyszer 4-0-ra kapott ki a Barcelonától, Ferguson a mérkőzés után mosolyogva annyit mondott: „jó mérkőzés volt”. 
A hagyományos illemszabályok betartása is fontos, bár nem kötelező. Nem szokás kérdéseket feltenni az egészség, a pénz és a szerelmi élet ügyeiben, a sorbanállási  viszont számukra nem terhes vagy kellemetlen kötelesség, hanem az élet rendje. Tisztességes szigetországi emberek ilyesmin nem mérgelődnek, és természetesnek tartják, hogy Wimbledonban, a Chelsea Flower Show-n vagy egy Albert Hallban rendezett hangversenyre előző reggel már sorakozni kell a teástermosszal, szendvicses dobozzal vagy laposüveggel, közben kedélyes beszélgetéssel múlatva az időt.
És akkor még nem beszéltünk azokról a különleges sportokról, amelyek tűzben tartják a briteket. Ilyen a sajtgurítás, a négyszáz méteres lágytojás-a-pohárban futás vagy a száz méteres mocsárúszás, amit hagyományosan Llanwrtyd Wellsben rendeznek. A nemzeti versenyekre és a grófsági selejtezőkre jelentős a túljelentkezés, tisztességes hivatalnokok, családapák, sőt neves zenészek hónapokon át szakkönyvekből tanulmányozzák a győzelmi esélyeiket növelő technikákat. 
A britek a közhiedelemmel ellentétben imádnak beszélgetni, locsogni, fecsegni, akár órákat is elácsorognak régen látott ismerősükkel a járdán vagy a pályaudvar peronján. Hát bizony, „azok a szép napok”.
De vannak helyzetek, amikor szűkszavúak. Egy hetvenéves férfi egy este, negyven évi házasság után minden előzmény nélkül baltával szó nélkül kettéhasította felesége koponyáját, majd a rendőrségen mindössze ennyit mondott: 
- Elegem volt.
Szerző
Odze György

Kacsa(mesék)

Azért mindennek van határa, nem kellene az összes kacsát, mindenféle találgatást rögtön leközölni! – ezzel hívott fel régi barátom valamikor 2012 végén, miután a Népszava - elsőként - megírta: 2013 tavaszán Matolcsy György váltja majd Simor Andrást a jegybank élén. Ízlésbeli, mondhatnám esztétikai kifogásai voltak; nem amiatt aggódott, hogy ez az általa kacsának tartott hír komoly károkat okozhat az országnak: tovább gyengül a forint, vagy más gazdasági következményei lesznek. Egyszerűen nem tudta elképzelni a magyar újszülöttek 30 százalékának fenekén piros pontot vizionáló gazdasági minisztert tündérmese-hősként.
Megvallom, akkor, 2012-13 fordulóján nem voltak kétségeim afelől, hogy a hír igaz, és hogy közölni kell, bár elsőre nekem is tátva maradt a szám, amikor egykori kollégám megosztotta velem információját Matolcsyról. Épp „unortodox” volta tette csaknem bizonyossá, bár a gazdasági következmények sem voltak kétségesek.
A napokban ugyanezt az „esztétikai borzongást” éreztem a hátamon végigszaladni, amikor azt hallottam, Morvai Krisztinát tenné alkotmánybírónak a Fidesz a lejáró mandátumú Stumpf István helyére. Ám néhány ellenőrző kör után – az érintett sem tud róla – egyre inkább kacsának tűnt, s a szerkesztőimmel egyetértve nem írtuk meg. (Ez pontosan egy nappal a magyar sajtótörténet úgymond szomorú napja előtt történt: inkább nem írtunk semmit, mert nem akartunk hazudni vagy tévedni.)
Most persze ezzel a kis írással mégis közreadom a megerősítetlen információt. Mert fontosnak tartom, akkor is, ha végül nem igazolódik be a hír Morvairól. Önmagában az, hogy komoly emberek komolyan elképzelhetőnek tartják őt alkotmánybíróként, azt jelenti: a jövőben a büntetőjogász exjobbikos EP-képviselő bármikor bekerülhet az AB-ba.
Ma ugyanis az unortodox az ortodox – egy egész társadalom látja, érti, vagy csak bámulja ezt az orbáni evidenciát. Pontosabban: remélem, hogy egy egész társadalom látja, érti ezt. El sem tudom képzelni, hogy egy töredéknyinél többen élhetnek egy számomra vérfagyasztó alternatív valóságban.
Szerző
Simon Zoltán