Százalékot a szakszervezetnek!

Figyelemre méltó törvényjavaslatot nyújtott be néhány hete az Országgyűlés elnökéhez Korózs Lajos (MSZP) és Tordai Bence (Párbeszéd) parlamenti képviselő „A személyi jövedelemadó egy százalékának a szakszervezetek részére történő felajánlása érdekében az 1996. évi CXXVI. számú törvény módosításáról” címmel. Javaslatuk lényege, hogy a magánszemély által befizetett személyi jövedelemadó külön rendelkezés szerinti jelenlegi 2x1 százalékos kedvezményezési lehetősége - a) civil szervezetek, b) bevett egyházak) - bővüljön újabb 1 százalékkal: ez a plusz 1 százalék kizárólag a munkavállalói érdekképviseletek (szakszervezetek) számára lenne elérhető.
Fontos kiemelni, hogy az állampolgári/adózói rendelkezési jog kibővülése nem csökkentené a civil szervezetek, különféle egyesületek és a bevett egyházak forráslehetőségeit, az eddigi kedvezményezetti köröket ugyanis nem érinti az indítvány, így szerzett jogokat és érdekeket nem sért. 
Magyarországon alacsony a munkavállalók érdekvédelmi szervezettsége, az összes munkavállaló arányában nem éri el a 9 százalékot, és ez folyamatosan csökken. A klasszikus üzleti szférában a szint még szerényebb, talán 5-6 százalékra tehető. Ezért a szakszervezetek kevés saját forrással rendelkeznek. Csökkenő létszámú tagság, apadó tagdíj-bevétel. Több szakszervezet a korábban szerzett vagyoni tartalékait is felélte, így az ingatlan eladásból/bérleti díjból származó jövedelmük jelentősen megcsappant. Létezni még léteznek, de érdemi érdekképviseleti és szakmai munkát – nem csak a krónikus pénzhiány miatt(!) - már képtelenek végezni. 
Ma 513 bejegyzett szakszervezet működik Magyarországon, hozzávetőlegesen 320-330 ezer taggal. A szervezeti széttagoltság, a belső rivalizálás és az ellentmondásos közszereplés sokszor az ellenzéki pártokra emlékeztet. De nem a mennyiségi mutatók a meghatározók, hanem az egymással kölcsönhatásban levő társadalmi befolyás (hitelesség) és a mozgósítási képesség. Míg Franciaországban mindössze 8 százalékos a szervezettség (de a szakszervezeti hívó szóra megmozdul a dolgozók tömege), addig Finnországban, Svédországban, Dániában - a 60 százalék feletti arány következtében - a munkavállalói érdekképviseletek a foglalkoztatáspolitika aktív formálói. Más vérmérséklet, más kultúra, más struktúra, de a lényeg az, hogy a szakszervezetek a gazdasági és társadalmi élet megkerülhetetlen tényezői.
A képviselői indítvány elfogadásával végre versenyhelyzetbe kényszerülnének a munkavállalói érdekképviseletek, hiszen nemcsak a tagdíjért kellene küzdeniük, hanem az szja 1 százalékáért is. Az 1 százalékos többlet lehetőséggel pedig nemcsak a tagság, hanem a széles értelemben vett (nem szervezett) dolgozói társadalom is kivehetné a részét a munkavállalói érdekképviseletek működtetéséből. Tagsági jogviszony nélkül, adóbevallás keretében, anonim módon. Évente közel 30 ezer szervezet részesül az 1+1 százalékos támogatásban, amely összességében sem éri el az évi 20 milliárd forintos összeget. Ez a tétel a 2360 milliárd forintos összes személyi jövedelemadó bevétel elenyésző része, így tehát a javaslat megvalósulásának költségvetési korlátai nincsenek. 
A Magyar Katolikus Egyház évente 2 milliárd forintot (mintegy félmillió adózó segíti) meghaladó felajánlást tudhat magáénak, de a Magyarországi Református Egyházé is közelít az 1 milliárdhoz. A javaslat törvényerőre emelkedése esetén a magyar szakszervezeti mozgalom biztosan komoly bevételhez juthatna, mivel a munkavállalók jóval többen vannak, mint az aktív hitélet élők.
A benyújtott javaslattal a szervezett és nem szervezett alkalmazottak több száz milliós, jó esetben milliárdos nagyságrendű összeggel támogathatnák a dolgozói érdekvédelmet, ezzel érdemben segítve hazánk munkaügyi kultúrájának javítását is. Azt nem mondom, hogy az első évben sokan fognak élni az új adakozási lehetőséggel, de a későbbiekben kizárólag a szakszervezeteken múlik a siker. Ha hitelesen képviselik a sokmilliónyi magyar dolgozót, akkor jelentős összeg lesz az 1 százalékos bevétel, ha nem, akkor a munkavállalói érdekképviseletek tovább csúsznak a megsemmisülés felé. Nem érdekünk, hogy ez történjen!
A kérdés csak az, hogy a parlamenti többséget alkotó pártszövetség fontosnak tartja-e a társadalmi párbeszéd felélesztését, a szakszervezetek megerősítését. Érdekelt-e abban, hogy karakteres, szakmailag jól felkészült, a pártpolitikától függetlenedni kívánó és stabil anyagi háttérrel rendelkező munkavállalói érdekképviseletek működjenek vállalati, ágazati és országos szinten. Ha igen, akkor napirendre tűzik és érdemben tárgyalják a két ellenzéki képviselő indítványát és a vitát követően – a szükséges korrekciók elvégzésével - törvényerőre emelik a javaslatot. Ha nem, akkor minden marad a régiben: gyenge lesz a szakszervezet és kiszolgáltatott a munkavállaló. 

A rezsicsökkentés 17 pillanata

Az óbudai társasház lakói már megszokták a lift melletti falújságot, amire Laufer úr, a közös képviselő hónapról hónapra kiírta, hogy éppen mennyit takarítottak meg, hála a kormány bölcs előrelátásának. Laufer úrnak sem volt szokatlan a feladat, régebben a direktívákat kalligrafálta a falra, ízlésesen elrendezve a Szabad Népből kivágott vezércikket és a Tiszta Udvar, Rendes Ház mozgalom aktuális állását. 
Ma valahogy mindenki olyan mogorva – gondolta Laufer úr, aki pedig szerette, ha a lakók jókedvűek, és határidőre befizetik a közös költséget. – Na persze, a vízszámla – mormogta, és gyorsan magára húzta a KÖZÖS KÉPVISELŐ feliratú ajtót. Ugyanebben a pillanatban özvegy Kolber Gézáné felbontotta a borítékot, amelyből nyolc és fél, két oldalán telenyomtatott papír bontakozott ki, rajta a felirat: TERHELÉSI ÖSSZESÍTŐ. Hogy terheljen meg benneteket az a magasságos Németh Szilárd – gondolta Kolberné, aki mindig ügyelt arra, hogy a házban senkivel se keveredjen politikai vitába. Megélt ő már egyet s mást.
De most azt is gondolta, hogy ha véletlenül belépne valaki mellé a liftbe, annak bizony elmondaná a véleményét. Kolberné véleménye az volt, hogy tavaly harmadával kevesebb volt a vízszámla. Most meg a vízóra cserét is kifizettették vele, és közben van pofájuk azt mondani, hogy rezsicsökkentés. Maga elé tette a papírokat, és megpróbálta kitalálni, mennyit is kell fizetnie. A 17 oldalon katonás rendben sorakoztak a számok és a hozzájuk tartozó magyarázatok.
Olyanok, mint lakásmellékmérő ügyviteli díja, vagy a tárgyidőszaki felhasználás összehasonlítása. Melyik lehet ebből a fürdővíz? – kérdezte magától, és megpróbált rájönni a számrengetegben. Aztán a következőt olvasta: Az Ön ivóvíz felhasználásának, ha releváns szennyvízkibocsátásának változása a megelőző elszámolási időszakhoz képest (aktuális elszámolási időszak/az azt megelőző elszámolási időszak százalékában kifejezett változása): 2%. Hol a fürdővíz? És mit jelent az, hogy releváns szennyvíz? Talán a Laufert kéne megkérdezni, annak vannak ismerősei a tanácsnál. 
Megpróbálta különböző sorrendbe rakni a lapokat, hátha valahogy összekeveredtek a hivatalban. De úgy se stimmelt. Volt vagy kétszáz szám egymás alatt, de sehogy nem jött ki a 8 és feledik oldal alján kékkel kiemelt összeg. Felhívja a gyereket? A múltkor is olyan türelmetlen volt, pedig csak azt kérdezte, hogy mit enne vasárnap. Vagy az ügyfélszolgálatot? Két éve megpróbálta a díjbeszedőt felhívni, de húsz percig csak a Für Elise-t hallgatta, ráadásul triangulumon vagy min, utána két napig fájt a feje. Na megvan! A 14. oldal alján, egészen apró betűvel, a Tisztelt Ügyfelünk megszólítás után végre ott állt feketén-fehéren. A részszámlák fizetendő összege a részérték és az aktuális ivóvíz-egységár szorzatának, valamint az ügyviteli díjnak az áfával növelt értéke. 
Kolberné megnyugodott. Nem én vagyok a hülye – gondolta. – Majd holnap megkérdezem, a Józsánét, mennyit fizetett, az jó lesz nekem is. A Németh Szilárd meg dugja fel magának a vízszámlát a releváns szennyvízzel együtt.
Szerző
Kövesdi Péter

Elégtelen szolgáltatás

 Az állami iskolafenntartó Klebelsberg Központ és a tankerületek eldöntötték: most „nem időszerű”, hogy a tanárok sztrájkoljanak. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete által május 29-re meghirdetett munkabeszüntetést ezért le kellett fújni. Pláne, hogy a bíróság sem tudott időben döntésre jutni abban, sztrájk idején vajon milyen „elégséges szolgáltatásokat” kellene biztosítani az iskolákban – mintha még soha nem fordult volna elő Magyarországon, hogy a tanárok sztrájkba léptek.
Viszont ha a kormányon és a végrehajtóin múlik, többé tényleg nem fog előfordulni. Ők már sikeresen eldöntötték a tanárok helyett, mennyit és mit tanítsanak, milyen tankönyveket válasszanak, mennyit dolgozzanak, mennyit túlórázzanak (ha lehet, ingyen), milyen minősítésnek kell megfelelniük; talán nem fognak haragudni, ha azt is eldöntik helyettük, mikor sztrájkoljanak. (Soha.)
Hiszen a magyar pedagógusnak nincs oka panaszra; olyan vidám, mint a mókus fenn a fán. Ebben a szellemben tegyék a dolgukat, és ne lázadozzanak kenyéradó gazdáik ellen. És ők így is cselekszenek: csendesen beletörődnek helyzetükbe, vagy csendben várják, hátha a kisebb-nagyobb szakszervezeteik elérnek valamit az egyeztetéseiken. Amik legfeljebb annyira biztatóak, mint egy beakadt magnószalag. De akik jól viselkednek, talán még szaloncukrot is kaphatnak a tanker mikulásától.
Közben beázik a tető, csöpög a víz a tanteremben. A diákok fejére éppúgy, mint a tanárokéra. De nem baj, majd előveszik a műanyag vödröket. Vajon mennyi műanyag vödör van még a takarító néni szekrényében? Vajon meddig kell még csöpögnie a víznek? Amíg a fejükre nem omlik a tető? 
Ez a kormányzat már megtanulta: lényegében bármit megtehet a pedagógusokkal. De vajon a pedagógusok is megtanulták és elfogadták, hogy bármit megtehetnek velük?
Szerző
Juhász Dániel
Frissítve: 2019.05.28. 09:48