Az én sétáló Budapestem

Régi álmom látszott valóra válni, amikor tíz évnyi (gazdasági és politikai) emigráció után ismét Pesten kezdtem élni és dolgozni. Munkahelyet lakásomtól szűk félórás sétaútnyira találtam. Korom és fizikai állapotom miatt éppen abbahagytam a teremfocit, a napi egyórás gyaloglás – reméltem – karbantart majd.

Januárban kezdtem. Az út két részből állt. Az Üllői út nyócker oldala felé a Korányi Sándor utcán vezet az első fél út, a túloldalon pedig a mintegy másfél kilométeres Lenhossék utca juttat el legrövidebben célomhoz. A Korányi utca ezen szakaszának déli oldala a Ludovikáé, a másikon az orvosi egyetem klinikái vannak. Első nap – alma materem iránti nosztalgiából – a belklinika előtti járdát választottam. Elégedetten nyugtáztam, hogy a hó el van takarítva, nem úgy, mint a Füvészkert és a Nemzeti Közszolgálatot oktató egyetem hosszú járdáin. Kihúztam magam, nagyokat lélegeztem. Haraptam a friss nemzeti levegőt. Egészen a klinika kapujáig. Ott ugyanis egy jelentős nagyságú fehérbe öltözött ember-csoport toporgott egy nagy füstfelhő közepén. Elfoglalták az egész járdát. Megijedtem. Talán tűz van? Közelebb érve láttam, hogy szó sincs haváriáról, mindössze a klinika dolgozói és pizsamás betegei dohányoznak, kávéval vagy anélkül, vendégül látva a fuvarra váró taxisofőröket. Merthogy – esett le a tantusz – benn tilos a dohányzás.

Átmentem a másik oldalra. Nem tudtam, mit vállalok. Az utca Üllői út felőli végének járdáján beállt a jég. Kb. 5 cm vastag volt és tükörsima. Még a klinikára igyekvő mankós és járókeretes betegek is csak botladoztak, hát még a sima két lábon járók, mint én. Nem volt sem izgalommentes, sem rövid elérni a nyócker határát jelentő Üllői utat, és a kies Ferencvárosba vezető zebrát. Ahol sárgán villogott a közlekedési lámpa. A kétszer három sávos út forgalma a csúcson volt. A gépkocsik elolvasztották a havat, mindössze a sávokat elválasztó vonalakon keletkeztek kis Magas Tátrák. A rövid forgalmi szüneteket kihasználva a gátfutók biztonságával ugráltuk át az Üllői utat. Azt hittem, megúsztam. Innen már könnyű utam lesz, gondoltam, hiszen öles betűkkel állt egy tűzfalon, hogy Ferencváros üdvözöl.

A Lenhossékon a bonctan felőli keskeny járdán indultam el. Nem sokáig bírtam. Száz méter után a pantallóm már csurom vizes volt. A száguldó autók csapták föl a hólét. Irány a túloldali szélesebb járda. És azon az oldalon kocsik parkolnak. Ám épp ott van egy félbehagyott építkezés, hajléktalannak öltözött vagyonőr ül rozzant lakókocsiban. Sem tető, sem esőcsatorna. Átázott a kabátom is. Szaporázni kezdtem a lépéseimet, amikor a Tűzoltó utcából kifordult egy kétméteres szakállas-maszkos értelmiségi környezetvédő kerékpáros. Próbáltam lassítani. Ő nem. Majdnem el tudtam ugrani előle, de az úttest foglalt volt. Kicsit odanyomott egy parkoló autóhoz, de mindketten megúsztuk sérülés nélkül. Mármint a parkoló autó meg én. Az értelmiségi biciklista eltűnt, nem bántam volna, ha taknyol egyet. Megráztam magam és mentem tovább.

Egy kellemes külsejű játszótérhez értem, de hirtelen egy tojtoj vécébe ütköztem. Felnéztem, és láttam, hogy óriási közérdekű építkezés folyik a túloldalon. Rohamsisakos és hajadonfőtt sörözgető vendégmunkások álltak sorba, hogy bejussanak a tojtojba. Az építkezés egyébként elfoglalta a saját járdáját és az úttest felét. És a vécé a túlnani járdát.

Sebaj, rá a fűre, de nagyon megbántam. Elnehezült a cipőm és pokolbéli bűz áradt lentről. Akkor vettem észre, hogy egy kutyasétáltatóban vagyok. Arról derült ez ki, hogy a köz nejlonzacskó-tartó üres volt. Észrevettem, hogy a sarok után szépen kidolgozottan térköves, tiszta és széles a járda. Átmentem, és a Horthy időkből ottmaradt eklektikus sárkaparóval megszabadítottam cipőmet a túlsúlytól és a förtelmes bűztől. No, akkor látom, hogy ez bizony épp egy önkormányzati hivatal.

Nagyon megörültem. Elégtételt kaptam, a lovagiasság szabályai szerint.

Elég sokáig kitartottam a sétafika mellett. Le a kalappal előttem, mert majdnem minden, majdnem minden nap ismétlődött. Végül visszaültem a volán mögé. Autós kalandjaimról a következő részben számolok be. Annyit mondhatok, az sem lesz semmi.