Előfizetés

Az én sétáló Budapestem

Régi álmom látszott valóra válni, amikor tíz évnyi (gazdasági és politikai) emigráció után ismét Pesten kezdtem élni és dolgozni. Munkahelyet lakásomtól szűk félórás sétaútnyira találtam. Korom és fizikai állapotom miatt éppen abbahagytam a teremfocit, a napi egyórás gyaloglás – reméltem – karbantart majd. 
Januárban kezdtem. Az út két részből állt. Az Üllői út nyócker oldala felé a Korányi Sándor utcán vezet az első fél út, a túloldalon pedig a mintegy másfél kilométeres Lenhossék utca juttat el legrövidebben célomhoz. A Korányi utca ezen szakaszának déli oldala a Ludovikáé, a másikon az orvosi egyetem klinikái vannak. Első nap – alma materem iránti nosztalgiából – a belklinika előtti járdát választottam. Elégedetten nyugtáztam, hogy a hó el van takarítva, nem úgy, mint a Füvészkert és a Nemzeti Közszolgálatot oktató egyetem hosszú járdáin. Kihúztam magam, nagyokat lélegeztem. Haraptam a friss nemzeti levegőt. Egészen a klinika kapujáig. Ott ugyanis egy jelentős nagyságú fehérbe öltözött ember-csoport toporgott egy nagy füstfelhő közepén. Elfoglalták az egész járdát. Megijedtem. Talán tűz van? Közelebb érve láttam, hogy szó sincs haváriáról, mindössze a klinika dolgozói és pizsamás betegei dohányoznak, kávéval vagy anélkül, vendégül látva a fuvarra váró taxisofőröket. Merthogy – esett le a tantusz – benn tilos a dohányzás. 
Átmentem a másik oldalra. Nem tudtam, mit vállalok. Az utca Üllői út felőli végének járdáján beállt a jég. Kb. 5 cm vastag volt és tükörsima. Még a klinikára igyekvő mankós és járókeretes betegek is csak botladoztak, hát még a sima két lábon járók, mint én. Nem volt sem izgalommentes, sem rövid elérni a nyócker határát jelentő Üllői utat, és a kies Ferencvárosba vezető zebrát. Ahol sárgán villogott a közlekedési lámpa. A kétszer három sávos út forgalma a csúcson volt. A gépkocsik elolvasztották a havat, mindössze a sávokat elválasztó vonalakon keletkeztek kis Magas Tátrák. A rövid forgalmi szüneteket kihasználva a gátfutók biztonságával ugráltuk át az Üllői utat. Azt hittem, megúsztam. Innen már könnyű utam lesz, gondoltam, hiszen öles betűkkel állt egy tűzfalon, hogy Ferencváros üdvözöl. 
A Lenhossékon a bonctan felőli keskeny járdán indultam el. Nem sokáig bírtam. Száz méter után a pantallóm már csurom vizes volt. A száguldó autók csapták föl a hólét. Irány a túloldali szélesebb járda. És azon az oldalon kocsik parkolnak. Ám épp ott van egy félbehagyott építkezés, hajléktalannak öltözött vagyonőr ül rozzant lakókocsiban. Sem tető, sem esőcsatorna. Átázott a kabátom is. Szaporázni kezdtem a lépéseimet, amikor a Tűzoltó utcából kifordult egy kétméteres szakállas-maszkos értelmiségi környezetvédő kerékpáros. Próbáltam lassítani. Ő nem. Majdnem el tudtam ugrani előle, de az úttest foglalt volt. Kicsit odanyomott egy parkoló autóhoz, de mindketten megúsztuk sérülés nélkül. Mármint a parkoló autó meg én. Az értelmiségi biciklista eltűnt, nem bántam volna, ha taknyol egyet. Megráztam magam és mentem tovább.
Egy kellemes külsejű játszótérhez értem, de hirtelen egy tojtoj vécébe ütköztem. Felnéztem, és láttam, hogy óriási közérdekű építkezés folyik a túloldalon. Rohamsisakos és hajadonfőtt sörözgető vendégmunkások álltak sorba, hogy bejussanak a tojtojba. Az építkezés egyébként elfoglalta a saját járdáját és az úttest felét. És a vécé a túlnani járdát. 
Sebaj, rá a fűre, de nagyon megbántam. Elnehezült a cipőm és pokolbéli bűz áradt lentről. Akkor vettem észre, hogy egy kutyasétáltatóban vagyok. Arról derült ez ki, hogy a köz nejlonzacskó-tartó üres volt. Észrevettem, hogy a sarok után szépen kidolgozottan térköves, tiszta és széles a járda. Átmentem, és a Horthy időkből ottmaradt eklektikus sárkaparóval megszabadítottam cipőmet a túlsúlytól és a förtelmes bűztől. No, akkor látom, hogy ez bizony épp egy önkormányzati hivatal. 
Nagyon megörültem. Elégtételt kaptam, a lovagiasság szabályai szerint. 
Elég sokáig kitartottam a sétafika mellett. Le a kalappal előttem, mert majdnem minden, majdnem minden nap ismétlődött. Végül visszaültem a volán mögé. Autós kalandjaimról a következő részben számolok be. Annyit mondhatok, az sem lesz semmi.

A mosolyok országa?

Csütörtök délelőttönként a Klubrádióban Péterfy Gergely kilép a stúdió falai közül, és az ország határain túlra indul. Európa különböző tájain élő migránsainkkal beszélget arról, mit tapasztalnak, mit kedvelnek abban az országban, ahol jelenleg élnek és dolgoznak. 
Szinte minden megszólaló megemlíti: nagyon szereti, hogy ott az emberek boldogok, és mosolyognak egymásra. Hogy ezt itthon miért nem teszik? Szerintük fásultak vagyunk, túlhajszoltak, és mindenki belefeledkezik a saját problémájába. Pedig nem kerülne semmibe rámosolyogni a másikra, és megkérdezni tőle: minden rendben, jól van?
Innen nézve mintha olyan zsugoriak volnánk, hogy még erre sem futja sokunknak. Magam is tapasztaltam, nem is egyszer, amikor egy-egy hosszabb, unokázós külföldi útról hazatérve a repülőtéren kiléptem a váróterembe, és rámosolyogtam valamelyik ott toporgó hazánkfiára vagy -lányára, az úgy nézett rám vissza, mintha mindjárt az elmeállapotomat firtatná. Nem állítom, hogy egy barátságos mosolytól nekem vagy a másik embernek megoldódnak a nyomasztó gondjai, de az egészen biztos, hogy  mindkettőnknek jobb napja lenne. 
Alighanem ezért is épült egy egész tudományág a mosoly megértésére. A társas érintkezés pszichológiáját kutatók meggyőződése, hogy a szavak nélküli kommunikáció gyors, egy mosoly megértése és viszonzása alig egyetlen másodpercet vesz igénybe. Miközben a mosollyal azt a jelzést sugározzuk a környezetünknek, hogy boldogok vagyunk, elégedettek az életünkkel. A komor tekintetűekről, azokról, akik nem tudnak mosolyogni, vagy képtelenek a mosolyt viszonozni, éppen az ellenkezője feltételezhető.
Az ősi Indiában állítólag azért ábrázolták Buddhát földöntúli mosollyal az arcán, hogy aki ránéz, megértse: követői a boldogságot, a lelki békét remélhetik, és biztosak lehetnek abban, hogy mosolyogva el tudnak majd fogadni mindent, amit az élet rájuk mér. Ez a bölcsesség máig él, igaz, időnként megtévesztő lehet, hogy a keleti emberek arcán mindig ott bujkál valami mosolyféle, akkor is, ha az európaiak számára az egyáltalán nem tűnik helyénvalónak. Nekem a legfeltűnőbb, amikor például a kínai elnök arcára akkor is ráfagy a Fehér Házban valamilyen görcsös mosoly, amikor a tárgyalások során az amerikai kollégája éppen kemény büntetéseket készül kilátásba helyezni az országa ellen. 
Ha politikus volnék, egyszer megbízást adnék a közvélemény-kutatóknak, kérdezzék meg a járókelőket, szoktak-e mosolyogni. És ha nem, annak mi az oka? Mi hiányzik ahhoz, hogy elégedettek legyenek az életükkel? Nem kellene a gyűlölködés helyett inkább mosoly offenzívát indítaniuk a pártoknak, hogy az emberek jobban érezzék magukat a bőrükben? Biztos vagyok benne, ha elkészülne egy ilyen felmérés, és az észrevételeket a döntéshozók komolyan is vennék, talán kevesebben hagynák el az országot, és többen jönnének haza. Hiszen itt is reményük lehetne a boldogabb, a mosolygósabb hétköznapokra. 
Sok mindent lehet mondani Magyarországra, de azt a legkevésbé sem, hogy ma a mienk a „mosolyok országa”.

Dilemma

Sokan már nem is emlékeznek Németországban az 1972-es választási kampányra, amikor az akkori NSZK-ban valóságos tömegmozgalom indult azért, hogy Willy Brandt maradjon a kancellári székben. A szociáldemokraták páratlan eredményt értek el: a választók 45,8 százaléka voksolt rájuk. Majdnem minden második ember. 
Németország legrégibb, 1875-ben alapított pártja akkor került a csúcsra. Most azonban a mélypontra süllyedt az SPD. A vasárnapi európai parlamenti választás volt az első szövetségi szintű megméretés, amely feketén-fehéren igazolta a közvélemény-kutatók baljós jövendöléseit: az SPD már csak a harmadik legnagyobb párt az uniópártok és a Zöldek után. A 15,8 százalékos eredmény történelmi szégyen épp úgy, mint a brémai eredmény: a tartományban 73 év után vesztette el a többséget a párt. 
Mi a megoldás? Felmondani a koalíciót? Vagy maradjon minden a régiben? Nem könnyű dilemma. Európai polgárokként az érdekünk az, hogy Németország belpolitikája stabil legyen, s maradjon a nagykoalíció. Különösen most, amikor számos, talán minden korábbinál több kihívással kell szembenéznie az EU-nak, a lehető legrosszabb az lenne Európának, ha Berlin béna kacsává válna. Tény azonban, az SPD eddig nem sokat profitált abból, hogy a 2017 őszi választás és a Jamaica-koalíció megalakítására vonatkozó erőfeszítések kudarca után úgy döntött, marad a kabinetben.
Bár az EP választás és a brémai fiaskó után a pártban többségben vannak azok, akik szerint még nem érkezett el a lelkiismeretvizsgálat ideje, nyilvánvaló, hogy az egy éve az SPD élére került Andrea Nahles nem tudott új lendületet adni a pártnak. Bejelentette ugyan: jövő héten felkéri a frakciót, szavazzon arról, maradjon-e a képviselőcsoport vezetője, ám ez még nem oldja meg a gondokat. 
A fiatalos lendület hiányzik a pártból, mindaz, ami a Zöldekben megvan, s ami oly vonzóvá teszi a környezetvédőket az ifjabb generáció számára is.

Most mindenki érdeke az, hogy maradjon a nagykoalíció. De nem halogatható sokáig az SPD valódi és átfogó belső megújítása sem.