Előfizetés

Dilemma

Sokan már nem is emlékeznek Németországban az 1972-es választási kampányra, amikor az akkori NSZK-ban valóságos tömegmozgalom indult azért, hogy Willy Brandt maradjon a kancellári székben. A szociáldemokraták páratlan eredményt értek el: a választók 45,8 százaléka voksolt rájuk. Majdnem minden második ember. 
Németország legrégibb, 1875-ben alapított pártja akkor került a csúcsra. Most azonban a mélypontra süllyedt az SPD. A vasárnapi európai parlamenti választás volt az első szövetségi szintű megméretés, amely feketén-fehéren igazolta a közvélemény-kutatók baljós jövendöléseit: az SPD már csak a harmadik legnagyobb párt az uniópártok és a Zöldek után. A 15,8 százalékos eredmény történelmi szégyen épp úgy, mint a brémai eredmény: a tartományban 73 év után vesztette el a többséget a párt. 
Mi a megoldás? Felmondani a koalíciót? Vagy maradjon minden a régiben? Nem könnyű dilemma. Európai polgárokként az érdekünk az, hogy Németország belpolitikája stabil legyen, s maradjon a nagykoalíció. Különösen most, amikor számos, talán minden korábbinál több kihívással kell szembenéznie az EU-nak, a lehető legrosszabb az lenne Európának, ha Berlin béna kacsává válna. Tény azonban, az SPD eddig nem sokat profitált abból, hogy a 2017 őszi választás és a Jamaica-koalíció megalakítására vonatkozó erőfeszítések kudarca után úgy döntött, marad a kabinetben.
Bár az EP választás és a brémai fiaskó után a pártban többségben vannak azok, akik szerint még nem érkezett el a lelkiismeretvizsgálat ideje, nyilvánvaló, hogy az egy éve az SPD élére került Andrea Nahles nem tudott új lendületet adni a pártnak. Bejelentette ugyan: jövő héten felkéri a frakciót, szavazzon arról, maradjon-e a képviselőcsoport vezetője, ám ez még nem oldja meg a gondokat. 
A fiatalos lendület hiányzik a pártból, mindaz, ami a Zöldekben megvan, s ami oly vonzóvá teszi a környezetvédőket az ifjabb generáció számára is.

Most mindenki érdeke az, hogy maradjon a nagykoalíció. De nem halogatható sokáig az SPD valódi és átfogó belső megújítása sem.

Margón

Mondhat bármit a kormányfő a Fidesz EP-választási sikeréről, annak legfeljebb belpolitikai helyi értéke van. A nemzetközi értéke nem vasárnap éjjel 11-kor veszett el, hanem akkor, amikor Orbán Viktor a választások előtt szakítópróbát tartott az Európai Néppárttal. Vabankra játszott, és bukott: a Néppárt nélküle is megvan, sőt meglehet, ahhoz, hogy szövetséget tudjon kötni, meg kell szabadulnia tőle. Salvini tervezett szélsőjobb-nacionalista tömbje pedig szinte sehol. Most aztán ott ül a két szék között a kormányfő és vele Magyarország. 
A bajkeverő autoritárius elkönyvelendő lett annak, aki: nacionalista pávatáncosnak, akinek nem sikerült a Néppártot a szélsőjobb karjaiba nyomnia. Az ibizai videó nyomán percek alatt szétfoszlott osztrák minta, a konzervatív-szélsőjobb koalíció, nincs már mit európai szintre emelni. Talán az európai színtéren többet is tanultak a történelemből, tudják, hogy a konzervatív jobboldal mindig többet vesztett, mint nyert azzal, ha félelmében a szociáldemokratáktól (és most a zöldektől), inkább a szélsőjobbal törekedett kiegyezni. Ez a „mesterterv” most láthatóan nem sikerült, pedig azzal a hozadékkal is kecsegtetett, hogy ha az olasz testvér, Salvini formációja megkerülhetetlenné erősödik, akkor a magyar miniszterelnök is európai szerepet nyer. 
Európa jelen pillanatban elveszett Orbán számára, Brüsszelből most vissza kell vonulnia Budapestre, ahol viszont kellően kiélheti az autoriterek nyughatatlanságát. Európában kizárhatják - vagy kiléphet, kikényszerülhet - a Néppártból, ez ott voltaképp senkit sem érdekel már, csatlakozhat az euroszkeptikus tömbhöz, az sem oszt vagy szoroz. Orbán országának nincs helye egy demokratikus Európában, Salvinin kívül talán mindenki örül is, hogy megszabadulhatnak egy bajkeverőtől. 
Így aztán a magyar belpolitika (és minden bizonnyal a magyar költségvetés) lesz a legfőbb kárvallottja az ámokfutásnak. Itt szabad számára a mozgástér, a magyar demokraták végleg elfelejthetik eddig is kétes reményüket az Unióban és az Egyesült Államokban, ahol ikertestvére éppen víz alá nyomja a demokráciát, amelynek érdekeiért eddig Amerika legalább kérlelhetetlenül kiállt.
Most lesz igazuk a károgóknak: ha nem is a nemzet halálában, de abban mindenképpen, hogy Magyarország egyedül marad. A visegrádiak nem hülyék, hogy szakítsanak Európával, a balkáni országok alig várják a meghívójukat Brüsszelbe. Marad Moszkva, ahol meg csak kolonc lesz az unióban már valóságos súly nélküli Budapest.
Mindez alkalmat kínál az éppen alaposan átrendeződő ellenzéknek a töprengésre: mit kívánna valóságosan a nemzetért érzett felelősség és az egyeztetett fellépés, a nyílt, érthető beszéd a pártpolitikai kavarás helyett. Külső kontroll nem lévén, a kormányfő rendszerét ma csak az a megfontolás foghatja vissza, hogy el ne mérje a határt, ameddig az autoriter berendezkedést még belső társadalmi ellenállás nélkül teljesítheti ki. 
Félelemérzete nincs, ez a határ pedig ma az alföldi horizont. Amely néhány délibábbal megszórva, voltaképpen végtelennek tűnik.

Veresenyezgetünk

Elképzelhető-e, hogy a magyar kormány egyik prominens tagja - nem is burkoltan - a versenyképesség növelése ellen emeli fel a szavát? Józan ésszel: aligha, hiszen a miniszterelnök utasítására nemcsak a Pénzügyminisztérium, de saját vizsgálatait összegezve a jegybank is kidolgozta a maga versenyképességi vízióit. 
Ezek után meglepő a külgazdasági és külügyminiszter tegnapi kirohanása: "Magyarország nem támogatja, hogy Brüsszel az autóipar versenyképességét a környezetvédelemre hivatkozva észszerűtlenül korlátozza." Ő az ilyen jellegű beruházásokat értelmetlennek, erőltetett fejlesztésnek tekintette, tehát a közgazdasági képzettségű miniszter a környezetvédelmet a versenyképességet korlátozó tényezőnek hitte. Reményeink szerint ez a szűklátókörűség nem hatott fékezőleg, mégis elgondolkodtató, hogy a svájci IMD üzleti iskola 2019. évi versenyképességi listáján lecövekeltünk a 47. helyen, és csak csekély vigasz lehet számunkra, hogy az Európai Unió legtöbb országa, köztük a régiónkbeliek is, rontott pozícióján. Volt miből veszíteniük.
A magyar kormány nemzeti büszkeségünk, leleményességünk fényes eredményének tudja be országunk tőkevonzó képességét. Az IMD-nél azonban másként látják. Felróják a világcsúcstartó áfánkat, azt, hogy a munkavállalók amúgy sem az egeket ostromló bérének 45 százalékát elvonja az állam, s ami a NER számára igazán fájó lehet: az üzleti szféra iránti bizalom hagy némi kívánnivalót maga után. 
Ritkán esik arról szó, hogy a magyar cégek külföldi befektetései csak arra elegendőek, hogy sereghajtók legyünk. A jórészt a kormányfő családi, haveri körét alkotó oligarcháink külhonban nem is próbálkoznak, hiszen egy legfeljebb korlátozott korrupciójú versenypiacon aligha állnák meg a helyüket. A pálya csak itthon lejt.