Margón

Mondhat bármit a kormányfő a Fidesz EP-választási sikeréről, annak legfeljebb belpolitikai helyi értéke van. A nemzetközi értéke nem vasárnap éjjel 11-kor veszett el, hanem akkor, amikor Orbán Viktor a választások előtt szakítópróbát tartott az Európai Néppárttal. Vabankra játszott, és bukott: a Néppárt nélküle is megvan, sőt meglehet, ahhoz, hogy szövetséget tudjon kötni, meg kell szabadulnia tőle. Salvini tervezett szélsőjobb-nacionalista tömbje pedig szinte sehol. Most aztán ott ül a két szék között a kormányfő és vele Magyarország.

A bajkeverő autoritárius elkönyvelendő lett annak, aki: nacionalista pávatáncosnak, akinek nem sikerült a Néppártot a szélsőjobb karjaiba nyomnia. Az ibizai videó nyomán percek alatt szétfoszlott osztrák minta, a konzervatív-szélsőjobb koalíció, nincs már mit európai szintre emelni. Talán az európai színtéren többet is tanultak a történelemből, tudják, hogy a konzervatív jobboldal mindig többet vesztett, mint nyert azzal, ha félelmében a szociáldemokratáktól (és most a zöldektől), inkább a szélsőjobbal törekedett kiegyezni. Ez a „mesterterv” most láthatóan nem sikerült, pedig azzal a hozadékkal is kecsegtetett, hogy ha az olasz testvér, Salvini formációja megkerülhetetlenné erősödik, akkor a magyar miniszterelnök is európai szerepet nyer.

Európa jelen pillanatban elveszett Orbán számára, Brüsszelből most vissza kell vonulnia Budapestre, ahol viszont kellően kiélheti az autoriterek nyughatatlanságát. Európában kizárhatják - vagy kiléphet, kikényszerülhet - a Néppártból, ez ott voltaképp senkit sem érdekel már, csatlakozhat az euroszkeptikus tömbhöz, az sem oszt vagy szoroz. Orbán országának nincs helye egy demokratikus Európában, Salvinin kívül talán mindenki örül is, hogy megszabadulhatnak egy bajkeverőtől.

Így aztán a magyar belpolitika (és minden bizonnyal a magyar költségvetés) lesz a legfőbb kárvallottja az ámokfutásnak. Itt szabad számára a mozgástér, a magyar demokraták végleg elfelejthetik eddig is kétes reményüket az Unióban és az Egyesült Államokban, ahol ikertestvére éppen víz alá nyomja a demokráciát, amelynek érdekeiért eddig Amerika legalább kérlelhetetlenül kiállt.

Most lesz igazuk a károgóknak: ha nem is a nemzet halálában, de abban mindenképpen, hogy Magyarország egyedül marad. A visegrádiak nem hülyék, hogy szakítsanak Európával, a balkáni országok alig várják a meghívójukat Brüsszelbe. Marad Moszkva, ahol meg csak kolonc lesz az unióban már valóságos súly nélküli Budapest.

Mindez alkalmat kínál az éppen alaposan átrendeződő ellenzéknek a töprengésre: mit kívánna valóságosan a nemzetért érzett felelősség és az egyeztetett fellépés, a nyílt, érthető beszéd a pártpolitikai kavarás helyett. Külső kontroll nem lévén, a kormányfő rendszerét ma csak az a megfontolás foghatja vissza, hogy el ne mérje a határt, ameddig az autoriter berendezkedést még belső társadalmi ellenállás nélkül teljesítheti ki.

Félelemérzete nincs, ez a határ pedig ma az alföldi horizont. Amely néhány délibábbal megszórva, voltaképpen végtelennek tűnik.