Klímaváltozás: olvadó remények

Az uniós választások és az egyre erősödő klímamozgalmak révén szinte a közbeszéd állandó témájává vált a sokak által már csak klímakatasztrófának nevezett jelenség. Cikkek ezrei szólnak arról, hogy ideje komolyan venni a globális felmelegedést, mert most még nem késő, még tudunk változtatni, ha a politikai és gazdasági döntéshozók is felfogják a helyzet súlyosságát. De mi van, ha már nem?

Az IPCC, vagyis a kormányközi klímaváltozással foglalkozó testület 2018 őszén publikált jelentése kristálytisztán kimondja: 2030-ig példátlan és radikális módon csökkentenünk kell az üvegházhatású gázok kibocsátását, különben elkerülhetetlen a több mint 2 Celsius-fokos felmelegedés, amely már visszafordíthatatlan következményekhez vezet. Tizenegy éven belül olyan mértékben kellene csökkenteni az üvegházgáz-kibocsátást világszerte, amely reálisan nézve képtelenség. Úgy tűnik, nemhogy visszafogni, de nagy eséllyel még szinten tartani sem fogjuk tudni a szén-dioxid-kibocsátásunkat. Több szakértő szerint az IPCC jelentése még kifejezetten optimista, és jelentősen alulbecsüli a hátralévő időt, a következmények súlyosságát, illetve a változás gyorsaságát. Egyesek amellett érvelnek, hogy a klímaváltozás összes hatása (a hőmérséklet emelkedése, a jégtakarók olvadása és a tengerszintek emelkedése) nem lineárisan, vagyis fokozatosan súlyosbodik, hanem exponenciális, tehát egyre fokozódó ütemben. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi előrejelzéseinknél is súlyosabb következményekre kell számítani akár rövidebb időn belül. Mindez több tényező együttes hatásának eredménye.

Amerika, Európa és mi

Az első tényező a világ legnagyobb szennyező országa, amelynek élén jelenleg egy olyan elnök áll még legalább másfél éven át, aki magát a klímaváltozás tényét is tagadja. Ez az az ország, amely 2017-ben kilépett a párizsi klímaegyezményből, melynek betartása némi halvány reményt kínálna arra, hogy megfékezzük a tragédiát. Tudományos berkekben elég nagy egyetértés van abban, hogy bár mérföldkőnek számít a 2015-ös egyezmény, de ennél még sokkal ambiciózusabb célokra volna szükség. Miközben teljesen világos, hogy Trump hivatali ideje alatt, tehát 2021 januárjáig semmifajta, a Föld jövőjére nézve pozitív változás nem fog történni. Az Egyesült Államok továbbra is a világ legnagyobb szennyezője marad, ráadásul a jelenlegi rekordmértékű gazdasági növekedésük miatt (amely szintén növekvő szén-dioxid-kibocsátással jár) ez a hely biztosítva is lesz számukra a következő néhány évben. Emellett semmi garancia nincsen arra, hogy nem választják újra Trumpot, ez esetben pedig ez az időszak akár 2025 januárjáig kitolódna.

Következő szereplőnk a Magyarországhoz is ezer szállal kötődő Németország (és annak világszinten negyedik legnagyobb) gazdasága. Bár alapvetően remek imiddzsel rendelkeznek a környezetvédelem és az emberi fejlődés terén, emögött általában több a marketing, mint a tény. A 2011-es fukusimai atomszerencsétlenség következtében például a német kormány az atomerőművek fokozatos bezárásáról döntött, és bár a médiából tűnhetett úgy, hogy a kieső kapacitást napelemekkel és szélerőművekkel fogják pótolni, az igazság ennél szomorúbb. Németország egyre több és több szénerőművet használ növekvő energiaszükségletei fedezésére, ezekben ráadásul többnyire a szénnél is szennyezőbb lignitet égetik. Az Energiewende (nyitás a megújulók irányába) is inkább jó pr-fogás volt, mint történelmi siker, és legalábbis Angela Merkel távozásáig sem lehet arra számítani, hogy drasztikusan változtatnának a gazdasági berendezkedésükön.

Ha már Németország szóba került, érdemes kitérni az Európai Unió összességére, hiszen mégiscsak a világ egyik legjelentősebb gazdasági szereplőjéről beszélünk, amely egyben a világ egyik legnagyobb széndioxid-kibocsátója. Uniós szinten – bár a hivatalos irányvonal a gazdaság kizöldítése és a kibocsátások radikális csökkentése 2030-ig – az EU természetéből és a tagállamok különbözőségéből fakadóan ez nagyon lassú és nehézkes folyamat. A jelenlegi megújulóenergia-projektek és az ezekbe fektetett összegek inkább csak arra elegendőek, hogy az egyes vezetők megveregethessék egymás vállát, és kihúzhassák a környezetvédelmet a listájukról. Gondoljunk csak egy pillanatra Magyarország példájára, ahol vezetőink büszkén hátradőlnek, hiszen a statisztikák szerint országunk teljesítette az uniós megújulóenergia-vállalás rá eső részét. Azonban ha alaposabban megnézzük, ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Magyarországon a megújuló energia 93 százaléka tűzifa-kitermelésből és -égetésből származik, mivel egy szabály szerint ezeket is bele lehet számolni a megújulók energiaforrások közé. Ez pedig, bár szép, de végső soron mégis szén-dioxid-termeléssel jár, és nem visz minket sokkal közelebb a kibocsátás csökkentéséhez. És valószínűleg a többi kelet-közép-európai tagállam is hasonló cipőben jár.

Kína és az olvadó jégmezők lovagjai

A másik legnagyobb „elefánt” Kína, amelynek egyre ellentmondásosabbá válik a nemzetközi megítélése. Ám egyvalamiben biztosak lehetünk: szinte a teljes gazdaságuk, amely mostanra a második helyezett az amerikai mögött, szén-dioxid-kibocsátáson alapul. Bár vannak szándékaik a megújulókra való fokozatos átállásra, ez egy ekkora méretű gazdaság esetén, jelentős gazdasági visszaesés nélkül gyakorlatilag lehetetlen. Gyakori hír volt az elmúlt években, hogy lassul a kínai gazdaság növekedése, de valójában még most is 5 százalék körül van. A társadalmi elégedetlenség elkerüléséhez pedig ennél nem adhatják sokkal alább az elkövetkező évtizedben sem. A gazdasági növekedés vagy legalább a stagnálás pedig csakis több környezetszennyezéssel lehetséges.

Fontos megemlékeznünk arról a gazdasági és politikai hatalomról, amelynek nemhogy nem fontos annyira a klímaváltozás megállítása, hanem még érdeke is fűződik ahhoz, hogy minél kevesebb jég legyen a sarkvidékeken. Ez pedig Oroszország, amely az utóbbi években intenzív kikötőfejlesztésekbe kezdett az Északi-tenger menti területein arra számítva, hogy nemsokára ezek a vizek az év legnagyobb részében jégtől mentesek, tehát biztonságosan hajózhatóak lesznek. Így megnyílik az Északi Átjáró, amelyen keresztül a Kelet-Ázsia és Európa közötti hajóút drasztikusan rövidebbé válik. Oroszország pedig ebből vastagon szeretne profitálni kikötők létesítésével, illetve haditengerészeti bázisok létrehozásával. Az oroszok évszázados álma mindig is egy jégmentes, egész évben hajózható stratégiai kikötő volt, amelyből kihajózhatnak a világtengerre anélkül, hogy más hatalmak ellenőrzése alatt álló szorosokon (például a Boszporuszon) kelljen átmenniük. Ezt saját erejükből soha nem sikerült elérniük, de most a klímaváltozásnak köszönhetően az ölükbe fog hullani ajándékként. Továbbá, a sarkvidék északra tolódásával óriási területek válnak majd művelhetővé, tehát értékessé Szibériában, és semmi kétség sincsen afelől, hogy az orosz oligarchák ebből profitálni akarnak majd.

Veszélyes fejlődők

A nagy elefántok melletti kicsikről sokszor nem veszünk tudomást, amikor a klímaváltozással kapcsolatos aggodalmakról van szó. A manapság egyre gyorsabban iparosodó harmadik világbeli országok együtteséről szeretnék itt beszélni.

Az ő szempontjaik merőben mások, mint a többieké: kiemelkedés a nyomorból és a fejlett világot halványan megközelítő életszínvonal elérése. Egyik sem jár együtt a kibocsátások visszafogásával. Ebben teljesen meg lehet érteni őket, hiszen annak idején a ma fejlett országok is óriási környezetszennyezés árán küzdötték le a szegénységet és érték el azt a fejlettséget és életszínvonalat, amellyel ma rendelkeznek. Nincs jobb megoldás, a jelenlegi zöldmegoldások nem biztosítanak annyi és olyan megbízható energiát, mint amennyire az ő fejlődésükhöz szükség lenne. Az sem segít a helyzeten, hogy a fejlett világ az elmúlt évszázad második felében a globalizáció keretében iparának jó részét kiszervezte ezekbe a fejlődő országokba, az alacsonyabb munkabérek miatt. A nyugati cégek helyi gyárainak és összeszerelő üzemeinek sokkal kevesebb környezetvédelmi előírást kell betartaniuk, mint az anyaországiaknak, ennek megváltozása pedig gyakorlatilag esélytelen. Ez a függőségi viszony továbbra is félgyarmati sorban tartja őket, ami miatt nem képesek önálló, felelős klímapolitikát folytatni, hogy 2030-ig csökkenteni tudják a kibocsátásukat. Bár az elmúlt években egyre több a beruházás – saját vagy kínai tőkéből, és főleg az afrikai országokban –, ezek gazdaságossági okokból továbbra is csak egyre több szén-dioxid kibocsátásával járnak.

A globalizáció erősödése és a fejlődő országok gazdaságának növekedése ráadásul a jelenlegi technológiák mellett egyet jelent: még több széndioxid-kibocsátást. Parag Khanna, a nemzetközi kapcsolatok elismert szakértője szerint 2050-ig több infrastruktúrafejlesztés várható világszerte, mint az elmúlt 4000 évben összesen. Ez pedig óhatatlanul is hatalmas károsanyag-kibocsátással fog járni, amely mellett az sem lenne elegendő, ha a teljes európai és amerikai gazdaságot átállítanánk megújuló energiára. A harmadik világ fejlődése miatt egyre növekvő globális középosztály pedig mindig többet és többet fog fogyasztani, ezáltal közvetve és közvetlenül is hozzájárulva a szén-dioxid-kibocsátás emelkedéséhez.

Ez gáz

Mindezt „megfejeli” az energiapiac világszintű átalakulása, ami egyáltalán nem kedvez a szén-dioxid-kibocsátások csökkenésének. Főleg a fejlett országok fektetnek egyre több pénzt az átállásra a szénről és kőolajról a némileg kevésbé szennyező földgázra. A hangsúly a „némileg”-en van. A gáz is szénhidrogén alapanyag, elégetésével ugyanúgy szén-dioxidot bocsátunk ki. És ez az a változás, amelybe jelenleg, 11 évvel a 2030-as határidő előtt a világ a legtöbb tőkét és energiát fekteti. Infrastruktúra épül, újabb és újabb lelőhelyeket tárnak fel, és új technológiákkal igyekeznek minél több földgázt kitermelni. Óriási biznisz ez, nemcsak az oroszok, hanem Kína és az Egyesült Államok számára is, és a kapitalizmus törvényszerűségei miatt amíg ebben nagy pénzek lesznek, addig az érintettek inkább ebbe fognak fektetni, mint a megújuló energiák továbbra sem túl gyors megtérüléssel kecsegtető termelésébe.

Eddigi csak országokról vagy szövetségekről szóltunk, de nem feledkezhetünk meg a világgazdaság legfontosabb szereplőiről, amelyek a globalizációnak köszönhetően mostanra államok feletti, azokon átívelő nagyhatalmak lettek: a nemzetközi nagyvállalatokról. Ők azok, akik valójában megtermelik a GDP oroszlánrészét, és akik vagy amelyek ennél fogva a gazdasági növekedésért és az ezzel együtt járó növekvő szennyezésért is leginkább felelősek. Paradox módon őket lehet a legkevésbé felelősségre vonni és utolérni, hiszen csakis részvényeseiknek tartoznak elszámolással. Ha egy adott országban nem szeretnének alkalmazkodni a szigorúbb környezetvédelmi szabályokhoz vagy kibocsátást korlátozó törvényekhez, egyszerűen áthelyezik a székhelyüket vagy a teljes termelést egy másik, megengedőbb országba. Ez utóbbi jó eséllyel valamelyik szegényebb fejlődő ország lesz, ahol még örülni is fognak a tőke beáramlásának, és eszük ágában sem lesz korlátozni a vállalat működését.

Most 2019-et írunk, azaz nem egészen 11 évünk van hátra a 2030-as határidőig, amikorra is radikálisan a mai szint alá kellene csökkentenünk a teljes emberiség üvegházgáz-kibocsátását. Mindezt azért, hogy elkerüljük a visszafordíthatatlan klímakatasztrófát és a Föld lassú, de egyre gyorsuló felmelegedését, amelynek következményei és melléktermékei végzetesek lesznek az emberi civilizációnk számára.

A világ közvéleménye nagy többségében továbbra is optimista, és bízik abban, hogy a jelenleg zajló tüntetések és az ezek miatt bekövetkező társadalmi ébredés hatására majd a világ vezetői egységesen lépnek fel a katasztrófa elkerülése érdekében. Ennek azonban vajmi kevés az esélye. Feladni a folyamatos gazdasági növekedést világszinten, és megkockáztatni több százmillió jómódú választó haragját vagy esetleges lázadását egy, a világ többsége számára láthatatlan ellenség elleni győzelem halvány reményében, ez nem vall a jelenlegi politikusokra. A nemzetközi politikai és gazdasági rendszer felaprózottsága, egy nemzetek feletti valóban erős szervezet hiánya, a gazdasági szereplők egymásra utaltsága miatt valószínűleg senki nem lesz hajlandó megtenni az első lépést. Aki először vállalná az áldozatot, és feladná a növekedést a klíma érdekében, nem hős lesz, hanem szerencsétlen balek, akit rögtön eltaposnak a helyére lépő riválisai. Így működik a természetes szelekció és maga a kapitalizmus, amelynek jelenlegi fejlettségi szintünket köszönhetjük.

Ez a rendszer azonban paradox módon a saját végzetünk felé hajt minket.