Klímaváltozás: olvadó remények

Publikálás dátuma
2019.06.02. 14:23

Fotó: Shutterstock
Az uniós választások és az egyre erősödő klímamozgalmak révén szinte a közbeszéd állandó témájává vált a sokak által már csak klímakatasztrófának nevezett jelenség. Cikkek ezrei szólnak arról, hogy ideje komolyan venni a globális felmelegedést, mert most még nem késő, még tudunk változtatni, ha a politikai és gazdasági döntéshozók is felfogják a helyzet súlyosságát. De mi van, ha már nem?
Az IPCC, vagyis a kormányközi klímaváltozással foglalkozó testület 2018 őszén publikált jelentése kristálytisztán kimondja: 2030-ig példátlan és radikális módon csökkentenünk kell az üvegházhatású gázok kibocsátását, különben elkerülhetetlen a több mint 2 Celsius-fokos felmelegedés, amely már visszafordíthatatlan következményekhez vezet. Tizenegy éven belül olyan mértékben kellene csökkenteni az üvegházgáz-kibocsátást világszerte, amely reá­lisan nézve képtelenség. Úgy tűnik, nemhogy visszafogni, de nagy eséllyel még szinten tartani sem fogjuk tudni a szén-dioxid-kibocsátásunkat. Több szakértő szerint az IPCC jelentése még kifejezetten optimista, és jelentősen alulbecsüli a hátralévő időt, a következmények súlyosságát, illetve a változás gyorsaságát. Egyesek amellett érvelnek, hogy a klímaváltozás összes hatása (a hőmérséklet emelkedése, a jégtakarók olvadása és a tengerszintek emelkedése) nem lineárisan, vagyis fokozatosan súlyosbodik, hanem exponenciális, tehát egyre fokozódó ütemben. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi előrejelzéseinknél is súlyosabb következményekre kell számítani akár rövidebb időn belül. Mindez több tényező együttes hatásának eredménye.

Amerika, Európa és mi

Az első tényező a világ legnagyobb szennyező országa, amelynek élén jelenleg egy olyan elnök áll még legalább másfél éven át, aki magát a klímaváltozás tényét is tagadja. Ez az az ország, amely 2017-ben kilépett a párizsi klímaegyezményből, melynek betartása némi halvány reményt kínálna arra, hogy megfékezzük a tragédiát. Tudományos berkekben elég nagy egyetértés van abban, hogy bár mérföldkőnek számít a 2015-ös egyezmény, de ennél még sokkal ambiciózusabb célokra volna szükség. Miközben teljesen világos, hogy Trump hivatali ideje alatt, tehát 2021 januárjáig semmifajta, a Föld jövőjére nézve pozitív változás nem fog történni. Az Egyesült Államok továbbra is a világ legnagyobb szennyezője marad, ráadásul a jelenlegi rekordmértékű gazdasági növekedésük miatt (amely szintén növekvő szén-dioxid-kibocsátással jár) ez a hely biztosítva is lesz számukra a következő néhány évben. Emellett semmi garancia nincsen arra, hogy nem választják újra Trumpot, ez esetben pedig ez az időszak akár 2025 januárjáig kitolódna. Következő szereplőnk a Magyarországhoz is ezer szállal kötődő Németország (és annak világszinten negyedik legnagyobb) gazdasága. Bár alapvetően remek imiddzsel rendelkeznek a környezetvédelem és az emberi fejlődés terén, emögött általában több a marketing, mint a tény. A 2011-es fukusimai atomszerencsétlenség következtében például a német kormány az atomerőművek fokozatos bezárásáról döntött, és bár a médiából tűnhetett úgy, hogy a kieső kapacitást napelemekkel és szél­erőművekkel fogják pótolni, az igazság ennél szomorúbb. Németország egyre több és több szénerőművet használ növekvő energiaszükségletei fedezésére, ezekben ráadásul többnyire a szénnél is szennyezőbb lignitet égetik. Az Energiewende (nyitás a megújulók irányába) is inkább jó pr-fogás volt, mint történelmi siker, és legalábbis Angela Merkel távozásáig sem lehet arra számítani, hogy drasztikusan változtatnának a gazdasági berendezkedésükön. Ha már Németország szóba került, érdemes kitérni az Európai Unió összességére, hiszen mégiscsak a világ egyik legjelentősebb gazdasági szereplőjéről beszélünk, amely egyben a világ egyik legnagyobb szén­dioxid-kibocsátója. Uniós szinten – bár a hivatalos irányvonal a gazdaság kizöldítése és a kibocsátások radikális csökkentése 2030-ig – az EU természetéből és a tagállamok különbözőségéből fakadóan ez nagyon lassú és nehézkes folyamat. A jelenlegi megújulóenergia-projektek és az ezekbe fektetett összegek inkább csak arra elegendőek, hogy az egyes vezetők megveregethessék egymás vállát, és kihúzhassák a környezetvédelmet a listájukról. Gondoljunk csak egy pillanatra Magyarország példájára, ahol vezetőink büszkén hátradőlnek, hiszen a statisztikák szerint országunk teljesítette az uniós megújulóenergia-vállalás rá eső részét. Azonban ha alaposabban megnézzük, ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Magyarországon a megújuló energia 93 százaléka tűzifa-kitermelésből és -égetésből származik, mivel egy szabály szerint ezeket is bele lehet számolni a megújulók energiaforrások közé. Ez pedig, bár szép, de végső soron mégis szén-dioxid-termeléssel jár, és nem visz minket sokkal közelebb a kibocsátás csökkentéséhez. És valószínűleg a többi kelet-közép-európai tagállam is hasonló cipőben jár. 

Kína és az olvadó jégmezők lovagjai

A másik legnagyobb „elefánt” Kína, amelynek egyre ellentmondásosabbá válik a nemzetközi megítélése. Ám egyvalamiben biztosak lehetünk: szinte a teljes gazdaságuk, amely mostanra a második helyezett az amerikai mögött, szén-dioxid-kibocsátáson alapul. Bár vannak szándékaik a megújulókra való fokozatos átállásra, ez egy ekkora méretű gazdaság esetén, jelentős gazdasági visszaesés nélkül gyakorlatilag lehetetlen. Gyakori hír volt az elmúlt években, hogy lassul a kínai gazdaság növekedése, de valójában még most is 5 százalék körül van. A társadalmi elégedetlenség elkerüléséhez pedig ennél nem adhatják sokkal alább az elkövetkező évtizedben sem. A gazdasági növekedés vagy legalább a stagnálás pedig csakis több környezetszennyezéssel lehetséges. Fontos megemlékeznünk arról a gazdasági és politikai hatalomról, amelynek nemhogy nem fontos annyira a klímaváltozás megállítása, hanem még érdeke is fűződik ahhoz, hogy minél kevesebb jég legyen a sarkvidékeken. Ez pedig Oroszország, amely az utóbbi években intenzív kikötőfejlesztésekbe kezdett az Északi-tenger menti területein arra számítva, hogy nemsokára ezek a vizek az év legnagyobb részében jégtől mentesek, tehát biztonságosan hajózhatóak lesznek. Így megnyílik az Északi Átjáró, amelyen keresztül a Kelet-Ázsia és Európa közötti hajóút drasztikusan rövidebbé válik. Oroszország pedig ebből vastagon szeretne profitálni kikötők létesítésével, illetve haditengerészeti bázisok létrehozásával. Az oroszok évszázados álma mindig is egy jégmentes, egész évben hajózható stratégiai kikötő volt, amelyből kihajózhatnak a világtengerre anélkül, hogy más hatalmak ellenőrzése alatt álló szorosokon (például a Boszporuszon) kelljen átmenniük. Ezt saját erejükből soha nem sikerült elérniük, de most a klímaváltozásnak köszönhetően az ölükbe fog hullani ajándékként. Továbbá, a sarkvidék északra tolódásával óriási területek válnak majd művelhetővé, tehát értékessé Szibériában, és semmi kétség sincsen afelől, hogy az orosz oligarchák ebből profitálni akarnak majd.  

Veszélyes fejlődők

A nagy elefántok melletti kicsikről sokszor nem veszünk tudomást, amikor a klímaváltozással kapcsolatos aggodalmakról van szó. A manapság egyre gyorsabban iparosodó harmadik világbeli országok együtteséről szeretnék itt beszélni. Az ő szempontjaik merőben mások, mint a többieké: kiemelkedés a nyomorból és a fejlett világot halványan megközelítő életszínvonal elérése. Egyik sem jár együtt a kibocsátások visszafogásával. Ebben teljesen meg lehet érteni őket, hiszen annak idején a ma fejlett országok is óriási környezetszennyezés árán küzdötték le a szegénységet és érték el azt a fejlettséget és életszínvonalat, amellyel ma rendelkeznek. Nincs jobb megoldás, a jelenlegi zöldmegoldások nem biztosítanak annyi és olyan megbízható energiát, mint amennyire az ő fejlődésükhöz szükség lenne. Az sem segít a helyzeten, hogy a fejlett világ az elmúlt évszázad második felében a globalizáció keretében iparának jó részét kiszervezte ezekbe a fejlődő országokba, az alacsonyabb munkabérek miatt. A nyugati cégek helyi gyárainak és összeszerelő üzemeinek sokkal kevesebb környezetvédelmi előírást kell betartaniuk, mint az anyaországiaknak, ennek megváltozása pedig gyakorlatilag esélytelen. Ez a függőségi viszony továbbra is félgyarmati sorban tartja őket, ami miatt nem képesek önálló, felelős klímapolitikát folytatni, hogy 2030-ig csökkenteni tudják a kibocsátásukat. Bár az elmúlt években egyre több a beruházás – saját vagy kínai tőkéből, és főleg az afrikai országokban –, ezek gazdaságossági okokból továbbra is csak egyre több szén-dioxid kibocsátásával járnak. A globalizáció erősödése és a fejlődő országok gazdaságának növekedése ráadásul a jelenlegi technológiák mellett egyet jelent: még több szén­dioxid-kibocsátást. Parag Khanna, a nemzetközi kapcsolatok elismert szakértője szerint 2050-ig több infrastruktúrafejlesztés várható világszerte, mint az elmúlt 4000 évben összesen. Ez pedig óhatatlanul is hatalmas károsanyag-kibocsátással fog járni, amely mellett az sem lenne elegendő, ha a teljes európai és amerikai gazdaságot átállítanánk megújuló energiára. A harmadik világ fejlődése miatt egyre növekvő globális középosztály pedig mindig többet és többet fog fogyasztani, ezáltal közvetve és közvetlenül is hozzájárulva a szén-dioxid-kibocsátás emelkedéséhez.

Ez gáz

Mindezt „megfejeli” az energiapiac világszintű átalakulása, ami egyáltalán nem kedvez a szén-dioxid-kibocsátások csökkenésének. Főleg a fejlett országok fektetnek egyre több pénzt az átállásra a szénről és kőolajról a némileg kevésbé szennyező földgázra. A hangsúly a „némileg”-en van. A gáz is szénhidrogén alapanyag, elégetésével ugyanúgy szén-dioxidot bocsátunk ki. És ez az a változás, amelybe jelenleg, 11 évvel a 2030-as határidő előtt a világ a legtöbb tőkét és energiát fekteti. Infrastruktúra épül, újabb és újabb lelőhelyeket tárnak fel, és új technológiákkal igyekeznek minél több földgázt kitermelni. Óriási biznisz ez, nemcsak az oroszok, hanem Kína és az Egyesült Államok számára is, és a kapitalizmus törvényszerűségei miatt amíg ebben nagy pénzek ­lesznek, addig az érintettek inkább ebbe fognak fektetni, mint a meg­újuló energiák továbbra sem túl gyors megtérüléssel kecsegtető termelésébe. Eddigi csak országokról vagy szövetségekről szóltunk, de nem feledkezhetünk meg a világgazdaság legfontosabb szereplőiről, amelyek a globalizációnak köszönhetően mostanra államok feletti, azokon átívelő nagyhatalmak lettek: a nemzetközi nagyvállalatokról. Ők azok, akik valójában megtermelik a GDP oroszlánrészét, és akik vagy amelyek ennél fogva a gazdasági növekedésért és az ezzel együtt járó növekvő szennyezésért is leginkább felelősek. Paradox módon őket lehet a legkevésbé felelősségre vonni és utolérni, hiszen csakis részvényeseiknek tartoznak elszámolással. Ha egy adott országban nem szeretnének alkalmazkodni a szigorúbb környezetvédelmi szabályokhoz vagy kibocsátást korlátozó törvényekhez, egyszerűen áthelyezik a székhelyüket vagy a teljes termelést egy másik, megengedőbb országba. Ez utóbbi jó eséllyel valamelyik szegényebb fejlődő ország lesz, ahol még örülni is fognak a tőke beáramlásának, és eszük ágában sem lesz korlátozni a vállalat működését. Most 2019-et írunk, azaz nem egészen 11 évünk van hátra a 2030-as határidőig, amikorra is radikálisan a mai szint alá kellene csökkentenünk a teljes emberiség üvegházgáz-ki­bocsátását. Mindezt azért, hogy elkerüljük a visszafordíthatatlan klímakatasztrófát és a Föld lassú, de egyre gyorsuló felmelegedését, amelynek következményei és melléktermékei végzetesek lesznek az emberi civilizációnk számára. A világ közvéleménye nagy többségében továbbra is optimista, és bízik abban, hogy a jelenleg zajló tüntetések és az ezek miatt bekövetkező társadalmi ébredés hatására majd a világ vezetői egységesen lépnek fel a katasztrófa elkerülése érdekében. Ennek azonban vajmi kevés az esélye. Feladni a folyamatos gazdasági növekedést világszinten, és megkockáztatni több százmillió jómódú választó haragját vagy esetleges lázadását egy, a világ többsége számára láthatatlan ellenség elleni győzelem halvány reményében, ez nem vall a jelenlegi politikusokra. A nemzetközi politikai és gazdasági rendszer felaprózottsága, egy nemzetek feletti valóban erős szervezet hiánya, a gazdasági szereplők egymásra utaltsága miatt valószínűleg senki nem lesz hajlandó megtenni az első lépést. Aki először vállalná az áldozatot, és feladná a növekedést a klíma érdekében, nem hős lesz, hanem szerencsétlen ba­lek, akit rögtön eltaposnak a helyére lépő riválisai. Így működik a természetes szelekció és maga a kapitalizmus, amelynek jelenlegi fejlettségi szintünket köszönhetjük. Ez a rendszer azonban paradox módon a saját végzetünk felé hajt minket.

A szerző az ELTE Bölcsészettudományi Karának hallgatója.Szakterülete a kultúra és a művelődés, valamint a klímaváltozásnak a társadalomra kifejtett hatásai. 

Szerző

Nem élhetünk nélkülük - a rovarok egy évszázadon belül eltűnnek a Föld színéről

Publikálás dátuma
2019.06.02. 13:13

Fotó: Shutterstock
Az emberek biztosan nem azért fogják megmenteni a rovarokat, mert annyira szeretnék őket. Pedig nem ártana, nélkülük nem lesz ugyanis se gyümölcs, se csoki, se hús, de még az állatok tetemei és a halott növények is lassabban oszlanak majd. Egyes számítások szerint, ha a rovarok a mostani ütemben fogyatkoznak, egy évszázadon belül eltűnnek a Föld színéről.
Büdös poloskák a lakásban, a nyaralást megkeserítő szúnyogok, bosszantóan zümmögő legyek, a kint hagyott ételt megmászó hangyák, a sarkokat beszövő pókok – a legtöbb embernek nem túl baráti a viszonya a rovarokkal, és akkor azokról még nem is beszéltünk, akik kifejezetten irtóznak tőlük, és reflexből nyúlnak a Chemotox után. Pedig a kutatók szerint az emberiség nem élhet túl rovarok nélkül. És attól, hogy az egyébként is nagyon aggasztó méhpusztulást leszámítva ezt most éppenséggel nem érzékeljük Magyarországon, a rovarfajok száma rohamos ütemben csökken a Földön. Kétségtelen, hogy egy Puerto Rico őserdeiben élő bogár kihalása nem kelt akkora hullámokat a világ közvéleményében, mint ha például az utolsó szélesszájú orrszarvúk pusztulnának el – belőlük jelenleg kettő van, mindkettő nőstény – és nehezebb is őket megszámolni, de a jelentősége nem sokkal kevésbé fontos. Az egyik problémát az jelenti, hogy viszonylag kevés pontos adat van arról, hogy a bolygó egyes részein mekkora és pontosan milyen rovarpopulációk éltek évtizedekkel, pláne évszázadokkal ezelőtt, de ahol van összehasonlítási alap, az adatok ijesztőek.

A hatodik kihalási hullám

A hónap elején publikálták az ENSZ által alapított kormányközi szervezet, az IPBES jelentését, amely arra figyelmeztet: a különböző állatfajok eltűnése az emberi civilizáció alapjait veszélyezteti. Különösen nyugtalanító az egyre fogyatkozó rovarok helyzete, a becslések szerint a mintegy 5,5 millió faj 10 százaléka billeg a kihalás szélén, ez pedig a globális ökoszisztéma összeomlásával fenyeget, amit a tudósok is csak a katasztrófa kifejezéssel tudnak illetni. Hasonló következtetésekre jutott egy februárban, a Biological Conservation folyóiratban megjelent elemzés is, amely szerint éppen a hatodik tömeges kihalási hullám korát éljük, de a témával kapcsolatos bizonytalanságokat mutatja, hogy egészen más adatokkal kalkulálnak. Eszerint a rovarfajok több mint 40 százalékát érinti az egyedszámok csökkenése, és egyharmaduk veszélyeztetett. A kihalás üteme a rovaroknál nyolcszor gyorsabb, mint az emlősök, a madarak és a hüllők esetében. Évente 2,5 százalékkal csökken a mennyiségük a világon, és ha ez nem változik, egy évszázadon belül teljesen eltűnnek a Föld színéről. Az okok még nem teljesen tisztázottak, de szinte biztos, hogy az urbanizáció, az élőhelyek csökkenése, a növényvédő szerek használata és a felmelegedés együttesen felelősek a rovarok számának drasztikus csökkenéséért.

Tiszta szélvédők

A pusztulás fő okozói közül a globális felmelegedés elleni küzdelem egyébként is felmérhetetlenül sok problémát okoz minden területen, az ezzel kapcsolatos teendőkkel a nagyhatalmak tisztában vannak, mégis késlekednek a valódi cselekvéssel. A rovarokat viszont talán ennél is jobban sújtja az intenzív mezőgazdasági termelés – a fás területek csökkenése a műtrágyázás és a növényvédő szerek. Bár a rovarpusztulás már a 20. század elején elkezdődhetett, tovább rontottak a helyzeten az elmúlt 20 évben elterjedt rovarirtó szerek: a méhekre is veszélyes neonikotinoidok (ezeket tavaly az EU betiltotta) és a fipronil, ami miatt például két évvel ezelőtt rengeteg tojástermelő üzemet zártak be ideiglenesen Nyugat-Európában, mert a vegyszer bekerült a tyúkok tojásaiba is. Ezek a szerek gyakorlatilag „sterilizálják” a termőföldet, a rovarok lárváit is elpusztítva. Francisco Sánchez-Bayo, a Sydneyi Egyetem professzora szerint a rovarpusztulás csak akkor állítható meg, ha az emberiség lemond ezeknek a szereknek a használatáról, visszatér a korábbi módszerekhez és szerekhez, még akkor is, ha így valamivel kevesebb terméshozamot ér el – nyilatkozta a The Guardiannek. A professzor egyébként mindenféle tudományos módszer nélkül is talált bizonyítékot a rovarok eltűnésére: egy családi nyaralás alkalmával 700 kilométert autózott Ausztrália nem városiasodott vidékein, és elmondása szerint egyetlenegyszer sem kellett lemosnia a szélvédőjét a rovartetemek miatt, pedig ez korábban elképzelhetetlen volt. Más kutatók szerint nem elég a mezőgazdasági módszereken változtatni, a felmelegedés, a lég- és fényszennyezettség miatt már nehezen visszafordíthatóak a folyamatok.

Tetemek mindenütt

Bár azt minden kutató hangsúlyozza, hogy nagyon kevés az adat, egyre több a bizonyíték, hogy itt az ideje kétségbe esni. Brad Lister biológus például 35 év után tért vissza a Puerto Ricó-i esőerdőbe, és először a madarakat kezdte hiányolni. Hamarosan kiderült, hogy a korábban bőséges táplálékot jelentő rovarok 98 százaléka eltűnt az erdő talajáról, és a lombkoronában élők 80 százaléka is erre a sorsra jutott a két látogatás között eltelt évtizedekben. Az ok itt szinte biztosan a globális felmelegedés. Lister és kollégái hasonló megfigyelésekre jutottak Mexikó erdőségeiben, ahol az 1980-as évek óta szintén 80 százalékkal csökkent a rovarok száma. De minden kontinens érintett: Ausztráliában egy eukaliptuszerdőből táplálék híján gyakorlatilag eltűntek a madarak – az itt élő rovarok nem bírták az egyre hosszabb száraz, forró időszakokat. Hozzánk legközelebbről Németországból érkeztek hasonlóan rossz hírek – a tudósokat valósággal sokkolták az eredmények, amelyek szerint az elmúlt 25 évben a repülő rovarok mennyisége háromnegyedével csökkent, ezért „ökológiai armageddon” közeledtére figyelmeztetnek. Dave Goulson, a Sussexi Egyetem professzora, a kutatócsoport tagja az eredmények ismertetésekor arra figyelmeztetett: mivel a rovarok összességében a Földön élő összes élőlény kétharmadát adják, ha őket elveszítjük, minden össze fog omlani. Jelentősebb, megbízható kutatások Nyugat-Európán kívül egyelőre az USA-ból, Ausztráliából, Kínából, Brazíliából és Dél-Afrikából állnak rendelkezésre, de az egymástól több ezer kilométerre született eredmények egyértelműen azt jelzik: a probléma globális méretű. Márpedig ezek az „apróságok” pótolhatatlan szerepet töltenek be a táplálékláncban, a növények beporzásában és a tápanyagok újrahasznosításában. A méhek mellett a legyek, a lepkék és a molyok is virágról virágra szállnak, jó szolgálatot téve ezzel a mezőgazdaságnak. Emellett táplálékai a madaraknak, denevéreknek, halaknak, hüllőknek, kétéltűeknek és néhány emlősnek is, amelyek lassan szintén eltűnhetnek élelem hiányában. Ha az első dominók ledőlnek, félő, hogy lehetetlen lesz megállítani a tömeges kihalást, a táplálékhiány pedig a sor végén az emberig is elér. Az emberi táplálék 50–90 százaléka származik virágzó növényekből, amelyek beporzásra szorulnak. Az étrendünk nagy része közvetetten is rovarfüggő, nélkülük a tenyésztett állatok takarmánya sem lesz megtermelhető. Azt talán nem is kell mondani, hogy nélkülük nem lenne többé se csokoládé, se méz, se selyem, de van egy másik fontos feladatuk is, ami keveseknek jut eszébe: fontos szerepet játszanak az elpusztult növények és állatok lebontásában, nélkülük ezek a folyamatok sokkal lassabban zajlanának, és nem túlzás azt állítani, hogy a föld tele lenne tetemekkel.

Csodás furcsaságok

A rovarfajok eltűnése azért is különösen fájó, mert ezekről a nehezen kutatható apróságokról még nagyon sok mindent nem tud a tudomány, rengeteg furcsa tulajdonságuk és titkuk van. Sok közülük látszólag ellentmond az élet általunk ismert törvényszerűségeinek. Egyes gyümölcslegyek fej nélkül is képesek élni még néhány napig, mivel a testük más részeiben is vannak agyszöveteik. A magyarul pusztító múzeumbogárnak nevezett rovarok képesek visszafordítani az idő kerekét – ha kevés a táplálék, visszatérnek fejlődésük egy korábbi szakaszába, hogy kevesebb energiát használjanak. Vannak lepkék, amelyeknek fülük van a szájukban vagy éppen szem a péniszükön, a házi legyek pedig a lábukkal ízlelgetik az ételt. Sokszor a szaporodáshoz is „unortodox” módszereket alkalmaznak: az utált vándorpoloska például 10 napig is képes folyamatosan közösülni választott párjával, a gyümölcslegyek egyik fajtájának pedig hússzor hosszabb a spermája, mint a saját teste. Egyes levéltetvek, amelyek szex nélkül is képesek megtermékenyülni, egy füst alatt szülik meg gyerekeiket és unokáikat – az utódaik születésükkor már magukban hordozzák a következő generációt is.

Szerző

Nekik a Balaton: az ország felének ugyanúgy álom eljutni a magyar tengerhez, mint a Riviérára

Publikálás dátuma
2019.06.02. 12:33

Fotó: FORTEPAN
Nekem a Balaton a Riviéra – énekelte 1961-ben Németh Lehel és Felföldi Anikó, s bár az elkövetkező évtizedekben az átlagmagyar számára valóban Közép-Európa legnagyobb tava jelentette a tenger közeli élményt, mára cirka az ország felének ugyanolyan ábránd eljutni a Balatonhoz, mint a Riviérára.
„Pedig a Balaton még olcsónak számít a magyar turisták számára belátható távolságban lévő országok vízpartjaihoz képest – mondja a Vissz­hangnak Varga Miklós turisztikai menedzser. – A kétezres években például elterjedt, hogy egy horvát nyaralás olcsóbb, mint egy balatoni, de ez valójában sohasem volt igaz. Persze lehetséges, hogy egy, a tengerparttól húsz percre fekvő apartman kevesebbe kerül, mint egy tóparti panzió, de az összes költséget nézve Horvátország drágább. Ha azonos paramétereket nézünk, akkor alsó hangon is másfélszeres a különbség.” A szakértő azt azonban elismeri, hogy már a Balaton melletti nyaralás is egyfajta kiváltság, és egyes társadalmi csoportok számára elérhetetlen. „Különféle felmérések szerint a hazai felnőtt társadalom harmada, vagyis nagyjából hárommilliónyian bár szeretnének, de nem jutnak el a tóhoz. Jellemzően az idősebb korosztály, valamint az alacsony végzettségűek nem engedhetnek meg maguknak még egy hosszú hétvégét sem a Balatonnál. Közülük is a legrosszabb helyzetben a Tiszántúlon és az Északkelet-Magyarországon élők vannak, hiszen számukra külön anyagi megterhelést jelent a távolság. Pedig korábban jártak ott, és ha lehetőségük lenne rá, ma is első számú célpontként jelölnék meg. Ezzel ellentétben a magasan kvalifikáltak és a fiatalok döntő többségének kifejezetten kedvenc nyaralóhelye a Balaton, bő háromnegyedük pedig akkor is a magyar tengert választaná első helyen, ha anyagilag megengedhetne magának külföldi nyaralást is. Lakóhely szerint elsősorban a tó közeli megyék, a nyugat-magyarországiak és a fővárosiak körében népszerű a Balaton.”  „Tényleg akad egy szűk réteg, amely nem engedheti meg magának a hosszabb nyaralást” – ismeri el Balla György, a tó nyugati medencéjének három településén, Balatonmária­fürdőn, Balatonkeresztúron és Balatonberényben működő 3B Turisztikai Egyesület elnöke is –, ők jellemzően a legmelegebb időszakban, csak egy-egy napra érkeznek a tó mellé, s lehetőség szerint csak a legszükségesebb szolgáltatásokat veszik igénybe. Természetesen könnyebb a helyzete a nyaralótulajdonosoknak, bár az elmúlt évtizedben az ingatlanpiac is komolyan átalakult a tó térségében. „A tó mentén, főleg a déli oldalon sok tulajdonos a hatvanas-hetvenes években vett telket és építette fel a nyaralóját – teszi hozzá Balla György. – Ők mára bőven nyugdíjas korba kerültek, teher lett számukra a víkendház, amellyel sok esetben a gyermekeik és az unokáik sem foglalkoznak, így kénytelenek eladni. Vevőként pedig egy gazdagabb, legalábbis a felső-középosztályhoz tartozó réteg érkezik, akik magasabb színvonalon építik át, újítják fel a nyaralókat.” A komolyabb anyagi lehetőségekkel megjelenő kereslet pedig látható változást hozott az ingatlanárakban, a keleti medence felkapott településeinek – nagyjából Siófoktól Tihanyig – part közeli részein budai, illetve pesti belvárosi árakon cserélnek gazdát a nyaralók, de az olcsóbb helyeken, mint a délnyugati medence sem lehet víz közeli nyaralót 15 millió forint alatt venni. „A tíz évvel ezelőtti gazdasági válság bedöntötte a balatoni ingatlanpiacot – mondja Lukács Zoltán ingatlanszakértő. – A hitelcsapdába került családok kiutat keresve elsőként a nyaralójuktól próbáltak megszabadulni, akár nyomott áron is. Így aki tehette, igencsak kedvező áron tudott nyaralót vásárolni, a délnyugati medencében, Fonyód és Keszthely között akár 3-4 millió forintért is hozzá lehetett jutni 40-50 négyzetméteres, víz közeli ingatlanhoz.”  

Két hónapra elosztva

Jellemzően tehát az alacsonyabb jövedelműek adták el nyaralóikat, azt viszont már nem tudják kigazdálkodni, hogy bérlőként vagy szállóvendégként visszatérjenek akárcsak egy-egy hétre is. A helyükre érkező tehetősebbek viszont értelemsze­rűen magasabb szintű szolgáltatásokat igényelnek, melyekért hajlan­dóak magasabb árat fizetni. „A jelentős számban gazdát cserélő ingatlanok felgyorsítják a folyamatot, melynek köszönhetően a rendszerváltás óta eltelt időszakban fokozatosan átalakult a balatoni vendégkör – erősíti meg Balla György is. – A vendégek igényeinek megfelelően minden területen egyre inkább előtérbe kerülnek a minőségi szolgáltatások. A tó keleti medencéjében persze értelemszerűen mindez látványosabban jelenik meg, de a nyugati részen is egyre több az országosan jegyzett vendéglő és szálláshely.” A kereslet és a kínálat tehát egymást generálja, s a megkérdezett balatoni vállalkozók szerint a folyamat csak gyorsulni fog az elkövetkező években. A tehetősebb fogyasztói rétegre támaszkodva egyre több helybéli növeli majd szolgáltatásai színvonalát, ami értelemszerűen drágulást is jelent, vagyis még kevesebben tehetik meg, hogy a Balatonnál nyaraljanak. Legalábbis olyan terminusokban, mint korábban megengedhették maguknak. A szálláskiadók és vendéglátók tapasztalatai alapján a változás már most látványos. Míg korábban a vendégek egy-két-három hetes turnusokra érkeztek a tó mellé, a hosszabb nyaralás már csak a nyaralótulajdonosokra jellemző, de ők sem egész szezonban, hanem megszakításokkal nyaralnak. „Egy egyhetes nyaralás a legolcsóbb magánszállásokon is minimum háromezer forint naponta, személyenként – sorolja Varga Miklós –, azaz egy négytagú családnak hét napra körülbelül 85 ezer forint. Ehhez jön még a megélhetés, ami, ha nem mennek vendéglőbe, hanem mindennap vásárolnak és főznek, s csak olyan luxust engednek meg maguknak, mint lángos, üdítő, sör, fagylalt vagy kukorica a strandon naponta 5-10 ezer forint. Vagyis a strandbelépőkkel, az utazási költséggel és a nyaraláshoz szükséges holmik megvásárlásával együtt egy hétnapos vakáció 170-180 ezer forintba kerül minimum, amit sokan nem tudnak egy összegben kigazdálkodni. Éppen ezért a ­vendégek egy jelentős része felosztja a balatoni nyaralást, például júliusban és ­augusztusban is eltöltenek egy ­hosszú hétvégét a tó mellett, mert így két hónapra oszlik el a költség.” 

Valamiből élni is kell

A szocializmust idéző, a helyiek által csak hűtőtáskásoknak nevezett vendégkör helyzetét valamelyest könnyíti, hogy az elmúlt évtizedben megszűnt a drága kisboltok hegemóniája, a hatalmas keresletet felfedezve megannyi multi települt ugyanis a tóparti településekre: hiper- és szupermarketek, diszkontok, melyek jelentősen lenyomták az árakat. Ez persze azt is jelentette, hogy rengeteg kisbolt bezárt, főként a déli parton akadnak olyan szakaszok, ahol több kilométer hosszan nincs élelmiszerbolt. Ugyanígy jelentősen megcsappant a száma a hagyományosnak mondott műanyag tálcás-eldobható evőeszközös vendéglátóhelyeknek is, igaz, utóbbi a megváltozott vendégigények miatt. „A következő nagy átalakulás a magánszálláshelyekre vár majd, ugyanis a Kisfaludy-programnak köszönhetően a panziók megújultak-megújulnak – mondja Balla György –, a régi, klasszikus Zimmer Frei-es ingatlanoknál viszont sok esetben nagy az elmaradás.” A szállások fejlesztése szintén áremelkedésekkel jár majd, az általunk megkérdezett vállalkozók úgy vélik, záros határidőn belül nem lesz ötezer forintnál olcsóbb személyenkénti díj egy napra. És miután az önkormányzatok is ki akarják használni a fizetőképes keresletet, mind kevesebb olyan hely és szolgáltatás lesz, amely ingyenesen használható. A 43 tóparti településből már ma is csak húszban akadnak szabad strandok (az északi parton mindössze kettőben), és összesen – az apró öblöket leszámítva – 62 ingyenes szakasz található a 200 kilométeres partvonal mentén. „Véglegesen le kell számolni a Balaton mindenkié! szlogennel – állítja Varga Miklós. – Ahogyan minden komoly turisztikai desztináció, úgy a magyar tenger is fontos bevételi forrás, az ott élő nagyjából negyedmillió ember nagy részének a megélhetése, boldogulása. Nekik tehát az az érdekük, hogy minél gazdagabb vendégek érkezzenek, hiszen nekik jobb minőséget lehet eladni, drágábban. Nem véletlen, hogy a vállalkozói kör egy jelentős része már nemcsak a két hónapos nyári szezonban, hanem az egész éves Balatonban gondolkodik. Rájöttek, hogy a tó és környéke sokkal több egyszerű fürdőhelynél, amivé a szocialista üdültetési kultúra degradálta, persze ehhez folyamatosan megfelelő szolgáltatásokra és programokra van szükség. Nem kevés pénzt invesztálnak saját erőből, s persze el is várják a megtérülést. És hogy anyagi okok miatt nem mindenki részesül majd a Balatonból? Nagyon otrombán hangzik, de az olasz tengerpartra vagy télen síelni az Alpokba sem jut el mindenki. Sokaknak a Balaton már tényleg olyan, mint a Riviéra: elérhetetlen.”

Drágaságaink: papa, mama, gyerekek

Aki olcsón akar nyaralni, az jobban teszi, ha otthon marad. Ha viszont egy négytagú család mégis úgy dönt, hogy vízparton töltene egy hetet, akkor a következőkkel számolhat. Füreden hat éjszaka, augusztus 12–18. között egy háromcsillagos hotelben 570 ezer forintba is kerülhet úgy, hogy mind a négyen egy szobában alszanak, a gyerekek ráadásul egy kihúzható kanapén kapnak helyet. Ugyanez egy szintén háromcsillagos apartmanban, két külön szobával már csak 290 ezer forint. Ha pedig valaki jó előre foglal, nem pedig – hozzánk hasonlóan – májusban áll neki keresni, akkor még olcsóbban találhat szállást. Egyes helyeken akár 100 ezer forintért is ki lehet bérelni egy apartmant hat éjszakára. Mindehhez nem számítottuk hozzá az étkezési és utazási költséget, valamint a 450 forintos gombóconkénti fagylaltárakat. Ha valaki a déli partot választja, akkor sem költ feltétlenül kevesebbet. Fonyódon például egy négyfős családnak az olcsóbb apartmanok bérlése is 120 ezer forint körül mozog, de az ár könnyen lehet akár 300 ezer is egy háromcsillagos hotel esetében. Érdemes lehet a kevésbé frekventált helyeket is szemügyre venni: Balatonfenyvesen már 68 ezer forintért is találtunk szállást, igaz, ez már nem hotel, hanem egy négyfős apartman, a szállásmegosztó internetes oldalról, az Airbnb-ről. A Balatonnál jóval olcsóbb, ha a család a Tisza-tónál pihen. Abádszalókon már 70 ezerért is elérhető egy családi apartman, de ha valaki nem lép időben, és elfogynak ezek a helyek, a szállásköltségek könnyen felkúszhatnak akár 200 ezer forintig is. Háromcsillagos hotelt itt már 230 ezer forintért lehet foglalni. Ha nem riadunk vissza az utazástól, akkor Horvátországgal is sokat spórolhatunk, különösen a Balaton északi partjához képest. Zadarban például egy két hálószobás, 5 ágyas apartmant nem sokkal augusztus előtt is találhatunk 165 ezer forintért az Airbnb-n. Itt pedig mégiscsak a tengernél nyaralnak a gyerekek. Ha pedig már év elején vagy kora tavasszal foglalnak, akkor ennél sokkal olcsóbban ki lehet fogni egy-egy strand melletti apartmant vagy egy háromcsillagos hotelt. Sokan ismerősök által járnak ki minden évben ugyanoda, gyakran a hazai árak töredékéért. Kuslits Szonja

Repkedő milliárdok

„A fejlesztési források egy jelentős részét egyszerűen pofára osztják ki. Ilyen szempontból a Balatonon ugyanaz a helyzet, mint az egész országban. Aki közel van a húsosfazékhoz, annak csurran-cseppen, a többiek meggebedhetnek, akkor sem kapnak” – kezdi Lengyel Róbert, Siófok független polgármestere, aki szerint erősen kétséges, hogy húsz év múlva lesz-e olyan része a Balaton partjának, ami anyagi helyzettől függetlenül mindenki számára elérhető, mivel most „még az atyaúristent is” felvásárolják a Balaton körül. „Nem lenne ezzel baj, a turizmusfejlesztés, a színvonalnövelés egy nemes cél, de amikor ez átcsap harácsolásba, az aggasztó” – mondja a városvezető, aki attól tart, hogy a Fidesz közeli vállalkozók teljesen bekebelezik a Balatont, ezért szerinte kulcskérdés lesz, hogy az önkormányzati választásokon hány tó környéki településnek lesz a kormánypárttól független polgármestere, aki fel meri emelni a szavát. A kormány az utóbbi években nem sajnálja a pénzt a magyar tenger körüli fejlesztésekre, az már más kérdés, hogy ezek gyakran NER-közeli vállalkozók zsebében landolnak. Korábbi hírek szerint a 2017-től 2020-ig tartó ciklusban magyar és uniós forrásokból 365,4 milliárd forintot szán erre a kormány. A pontos adatokat firtató kérdésünkre a Balatoni Fejlesztési Tanács annyit közölt, hogy nekik az uniós támogatásról van pontos információjuk. A tőlük kapott adatok alapján 2019 januárjáig összesen 281,7 milliárd forintot fizetett ki az EU a balatoni pályázók részére. Mindezen kívül márciusban a kormány úgy döntött: az öt kiemelt turisztikai térség fejlesztésére – amelyből egyik a Balaton és környéke – összesen 630 milliárd forintot irányoz elő 2030-ig, ebből 295 milliárd a hazai forrás. Ez utóbbi, megközelítőleg 300 milliárd forint elosztásáról a 2016-ban létrehozott Magyar Turisztikai Ügynökség (MTÜ) dönt majd, mint ahogy a jövőben megítélt hazai forrásokról is. Az ügynökség tanácsadója például Orbán Ráhel is, és az eddigi tapasztalatok alapján az MTÜ nem bánik szűkmarkúan a kormány közeli vállalkozásokkal: a hvg.hu korábbi információi szerint Mészáros Lőrinc ötcsillagos szállodája és Tállai András testvérének panziója is részesült már támogatásban. A Balatoni Fejlesztési Tanács nem tudja, hogy a beharangozott összegekből végül mennyi jut a tó köré. Siófok polgármestere elismeri, hogy a bőséges forrásokból nekik is csurran-cseppen: az Arany- és Ezüstpart nagyságrendileg 200-200 millió forintnyi fejlesztési pénzt nyert el a közelmúltban, amivel az a 100 százalékban önkormányzati tulajdonú cég gazdálkodik, amely a tóparti területeket üzemelteti. Lengyel Róbert szerint a legnagyobb gond, hogy a valódi célok a bőkezű támogatások ellenére sem mindig valósulnak meg. Példaként a tó körüli bicikliút fejlesztését említi. A Balatont kerülő kör épülget Siófokon is, részben önkormányzati utak igénybevételével. A polgármester viszont a közelmúltban azzal szembesült: bár újraaszfaltozták az utat, és a két oldalára felfestették a kerékpárutat, szélesebb nem lett. Így viszont egy nagyobb autóval nem lehet elférni a megmaradt sávon. „A cél dicséretes, de a kivitelezés messze van a tökéletestől” – összegzi a tó körüli fejlesztésekről alkotott véleményét a városvezető. A bicikliút fejlesztését Balassa Balázs, Szigliget polgármestere is kulcskérdésnek tartja, szerinte a régió jövője szempontjából elengedhetetlen, hogy ne csak nyáron legyen vonzó célpont a Balaton, hanem egész évben, ebből a szempontból pedig nagyon fontos a kerékpáros-turizmus. „Egyre nagyobb terhelést kap a bringaút, hiszen tavasztól őszig szinte minden héten szerveznek rajta futó- vagy kerékpáros-versenyeket, túrákat. A bringaút a jelenlegi állapotában alkalmatlan, néhol veszélyes ilyen mértékű használatra” – mondja erről a polgármester, aki emellett a tó vízszintemelésével összefüggő fejlesztéseket tartja a legfontosabbnak. Mivel magas vízállás vagy erős szél esetén nagy területek (közparkok, strandok, magáningatlanok) kerülnek víz alá, szükség lenne a partvédőművek, partszakaszok emelésére, feltöltésére. Emellett Balassa Balázs fontosnak tartja az iszapkotrás kérdését vagy éppen a növekvő horgászturizmus feltételeinek javítását szolgáló fejlesztéseket is. Ezeknek a céloknak a jelentős részét tartalmazza a 2020-ig előirányzott fejlesztési csomag is, ezért reméli, hogy minél hamarabb megvalósulnak a beruházások. Siófok polgármestere azt is fontos célnak tartja, hogy a még meglévő szabad strandok fejlődhessenek. „Mi arra törekszünk, hogy ami eddig ingyenes volt, maradjon is az. Viszont ahhoz, hogy emelni tudjuk a színvonalat, és ezek a strandok vonzóak legyenek a vendégek számára, sok pénzre van szükség. A fásítás, füvesítés, a mosdók, vizesblokkok felújítása mind fontos önkormányzati feladatok” – mondja Lengyel Róbert. F. Szabó Kata

Szinte követhetetlen ütemben teszi rá a kezét a Mészáros Lőrinc és Tiborcz István nevével fémjelzett Fidesz közeli érdekkör a Balaton környékére. A Magyar Narancs tavaly nyári összegzése szerint a miniszterelnök veje és gyerekkori barátja összesen 14 kemping és 10 szálloda tulajdonosa a tó körül, de a portfólióban van borászat, kikötő és golfpálya is. Több nagy szállodája mellé 2017-ben került Mészáros kezére a Balatontourist, amely tíz nagy kemping felett rendelkezik. Az összesen 106 hektárnyi Balaton-parti területhez 5200 kempinghely, 500 bungaló és 200 mobilház tartozik – ezek jellemzően a kispénzű nyaralók számára jelentettek alternatívát a drágább panziókkal, szállodákkal szemben. Nagy rá az esély, hogy az értékes parti területeken a jövőben apartmanházak, lakóparkok épülnek. Az utóbbi hónapokban a kedélyeket az borzolta tovább, hogy ismét az államé lesz a Balatoni Hajózási Zrt. (Bahart) azon üzletrésze, amely az utóbbi évtizedben az önkormányzatoké volt. A településvezetők egy része attól tart: kormánypárti vállalkozói körök viszik a vitorláskikötőket és az értékes, part menti telkeket, „cserébe” a veszteséges hajózást eltartja az állam az adófizetők pénzéből.

Ha visszajönnek a kommunisták

Kalákában épült víkendházak, megpakolt Lada-csomagtartók, kempingasztal, műanyag tányér, lángos és hekk – a balatoni nyaralás elmaradhatatlan kellékei voltak már a hatvanas években is. Papp Gábor Zsigmond, a Budapest Retró rendezője 2007-ben a Balatonról is elkészítette „nosztalgia”-filmjét. Azt mondja, a tó mindig több volt egyszerű nyaralóhelynél. Miért volt egyértelmű, hogy a Budapest Retró után a Balaton következik? Nyilván, mert Budapest mellett erről volt a legtöbb felvétel. Híradórészletek, reklámfilmek, más archívok. A Balaton gyakorlatilag minden évben adott témát a filmkészítőknek: a fagylalt, a kánikula, az Anna-bálok, a szüret. És talán, mert a tó reprezentálta leginkább a Kádár-kori boldogságfeelinget. Miért pont a hatvanas évektől és miért éppen 1985-ig tart a válogatás? Azt szerettük volna megmutatni, mit jelentett a Balaton az úgynevezett konszolidált Kádár-korban. Az 1985-ös végpont pedig az utolsó elkészült filmhíradót jelentette. Mi változott leginkább ebben a 20-25 évben? Talán a stílus. A hatvanas években még senki sem kapta fel a fejét az olyan bornírt mondatokon, mint hogy „a SZOT vitorláshajói szelik a látványnak is üdítő kék vizet, aranyló napfény és pajkos hullámok festik aranybarnára a pirosló arcokat”. Azért a nyolcvanas években ez már nem volt divat. A hetvenes évektől pedig már az általunk feldolgozott filmekben is nyíltan beszéltek olyan dolgokról, mint telek és autó. Azt hiszem, ez, mármint a minimális magántulajdon volt a Kádár-korszak legfőbb vonzereje. A telek legtöbbször balatoni telket jelentett, és ez volt az, ahova autóval lehetett menni. Időközben persze változtak az autók, miközben a telkek és a házak szinte alig. Mindannyian emlékszünk a műanyag szalagfüggönyökre, a subaszőnyegre. a kempingasztalra összecsukható székekkel. A telek azt jelentette, hogy amit otthon már nem használnak az emberek, odaviszik. Használt kagylófotel, leselejtezett televízió. Valahogy „A Telek” olyan múltidéző volt. Ami szintén konstansnak volt mondható, az a déli és északi part közötti különbség. Ez alig változott az általunk kutatott időszakban. Az északi part mindig arisztokratikusabb volt, mint a déli. Az egyik nagyszülőmnek például Alsóbélatelepen volt nyaralója, a másiknak Füreden. Hogy valamit úgy hívnak, hogy Bélatelep, és abból is az alsó, az már akkor is maga volt a megtestesült csóróság. A strand is egy elmocsarasodott nádas volt, és legfeljebb háromféle fagyit lehetett kapni: csokit, vaníliát és puncsot. Ehhez képest Füred világváros volt. Vitorláskikötővel, sétánnyal, ahol az ember a kor elitjével találkozhatott, Déry Tibortól Illyés Gyulán át Örkény Istvánig. Ha ma azt mondjuk: Balatonfüred, vitorlás és elit, egész másra asszociál az ember. Változnak az idők. A hetvenes években alakult ki a vendéglátásnak az a tipikus magyar módja, ami először csak a Balatonra volt jellemző: a Zimmer Frei, vagyis a szobakiadás. Ez hogyan jelent meg a kor filmhíradóiban? Nyíltan beszéltek róla? Nyílt dolog volt, mindenki tudta, vagy legalábbis hallott róla. A közérzet az volt, hogy a Balaton az, ahol munka nélkül is hatalmas pénzt lehet keresni. Az emberek panaszkodnak a riporternek, mert nem értik, hogyan kereshet valaki két hónap alatt kétszázezer(!) forintot szobakiadással, amikor egy munkás huszonhétezer forintot keres egy év alatt. Persze akik így gondolták, nem mérték fel, hogy azért a nyaralóért előtte tíz-húsz évig dolgoztak. És ha jól akarták csinálni, hogy jövőre is visszajöjjön a vendég, akkor azzal nyáron is volt munka. Balatoni lángososnak vagy zöldségesnek lenni maga volt a vágyott kapitalizmus. Ekkor született az a Hofi-bon mot is, amikor a büszke fiú mutogatja az apjának a balatoni nyaralót, a lángossütödét, a motorcsónakot. A papa hümmög-hümmög, aztán megkérdezi: szép-szép, fiam, de mi lesz, ha visszajönnek a kommunisták? Ami nagyjából azt jelenti, hogy a Balatonnál már a hetvenes években sokkal jobban érezni lehetett a kapitalizálódási vágyat és egyfajta eredeti tőkefelhalmozást. Olyasmi volt ez, mint a kínaiaknál a különleges gazdasági övezet.  Kövesdi Péter 

Témák
Balaton turizmus
Frissítve: 2019.06.02. 12:59