A karmester irányít, de nem diktál - interjú Fischer Ádámmal

Elkezdődtek a próbák, két teljes Ring is felhangzik a Müpában a Wagner-napokon június közepétől. A karmester ismét Fischer Ádám lesz, a Rádiózenekarnál kerestük meg, és nem csak zenéről kérdeztük.

Beszélgetésünk apropóját az adja, hogy a tavalyi kihagyás után ismét felhangzik Wagner Nibelung-gyűrűjének négy operája a Wagner-napokon kétszer is, és az előzetes hírek arról szólnak, Schörghofer rendezése megújul. Ön két évtizede vezényli rendszeresen a ciklust – Bayreuthan kezdte -, mit lát, vagy lát-e valamit másképp?

Azt a rendezővel kell megbeszélni (tervezünk vele is interjút, a szerk.), mi az, amit változtatni fog majd valójában ahhoz képest, amit akart, én nem fogok alapvetően másképp vezényelni. Új ötletek azonban mindig jönnek, ez attól is függ, ki énekel. A Ring végül is tizenöt óra zene, újabb és újabb részleteket fedez fel magának az ember; mindenkinek nyújt valamit, fiataloknak, időseknek, laikusoknak, tudósoknak. Az előadás a szereplőktől függ, az ő személyiségüket bele kell ágyaznom az előadásba, nem kívánhatok mást, mint ami lényegük. Az, hogy ki énekel művészi döntés, de vannak gyakorlati kihatásai is, attól függően, hogy ki énekel, változtatnom kell az elképzeléseimen. Amit egyre inkább fölfedezek, hogy Wagnernél mennyire az előadásmód a fontos, a deklamáció, a szövegel való azonosulás, és ennek során nem csak a hang milyensége a döntő, vagy is azt gondolom, különféle hangfajtákkal is lehet énekelni ezeket a szerepeket. Nem csak az erre vonatkozó előírások bürokratikusan pontos betartása a fontos. Ezt így látom, és azt gondolom, Wagnernek is ez volt a legfontosabb.

Fontos, hogy német anyanyelvű legyen az énekes? A Müpa produkcióiban nemzetközi gárda szerepel.

Dolgoztam olyan angol énekesekkel, akik jobban tudtak a német kiejtéssel bánni, mint anyanyelvű kollégáik, megtanulták. Mondják, Wagnert német, Verdit olasz, a Kékszakállút magyar anyanyelvűek énekelhetik csak igazán jól, ez általában igaz, de vannak kivételek. Nem Wagner a példám, de járt itt is Peter Rose két éve, aki most Bécsben Strauss Rózsalovagjának Ochs báróját énekelte bécsi tájszólásban olyan szinten, hogy a közönség és a szakma is őt tartja a szerep legjobb mai megszólaltatójának, miközben csak keveset tud németül. Az énekesgárda mindig nemzetközi: a zenei élet olyan, mint a futball, ahol nem csak bajorok játszanak a Bayern Münchenben és nem csak katalánok a Barcelonában. Az operaházaknál kialakult ez a gyakorlat, és mi is a nemzetközileg legelismertebb énekeseket próbáljuk meghívni a Wagner-napokra. Egyre többen vannak a magyarok, de a futball hasonlatnál maradva, nekem olyannak kell lennem, mint a játékvezetőnek, nem lehetek elfogult.

Tehát nem irányít, vezényel, hanem csak ellenőriz?

Az, hogy kit hívunk meg, csapatmunka során dől el. Természetesen elmondom, hogy kik azok, akik az elképzeléseimnek leginkább megfelelnek, de a végső felállás az ügynökségekkel való tárgyalások során dől el, az egyeztetési lehetőségektől függ, hogy kit tudunk valójában meghívni, és akkor még mindig közbeszólnak megbetegedések.

Igazságtalanok volnánk, ha a másik fontos szereplőről, a zenekarról nem beszélnénk, ami a kezdetek óta stabilan a Rádiózenekar.

Ők a fix pont, örülök, hogy túlélték a változásokat és ma is működnek, mert így az előző év tapasztalataira mindig tudok építeni, ami azért lényeges, mert az évek során közösen dolgoztuk ki a műveket. Számomra még egy nagy előnyük van, mégpedig az, hogy Wagnert csak velem játszanak, ezért a személyes ízlésemet sokkal jobban ismerik, mint a müncheni vagy a hamburgi zenekarok, amelyek ezeket a műveket állandóan játsszák, egy sor másik karmesterrel is. Nekik mások a reakcióik, aki viszont csak velem játszik, pontosan tudja, hol lesznek a változások, lassítások, gyorsítások, egyéni kívánságok. Az ő energiájuk már nem arra megy el, hogy ezek miatt állandóan rám figyeljenek, így mindig új és más oldalt tudok megmutatni, teljesebb a kép. Szóval, az évek során nagyon összeszoktunk.

Azt is mondta, bizonyos dolgokat jobban meg lehet mutatni a Müpában, mint Bayreuthban, ami érdekes, hiszen azt a színházat lényegében Wagner tervezte, a célból, hogy ezek a művek ott tökéletesen megszólalhassanak.

Ezt önzően, mint zenész mondtam, mert a dolognak több oldala van. A végeredmény, amit a közönség Bayreuthban hall, az szenzációs, azt itt nem tudjuk felülmúlni. Viszont itt az akusztika olyan, hogy a zenészek hallják egymást, érzik egymás mozgását, ami ott nincs. Ott az énekes nem hallja a zenekart, a zenekar egy része nem hallja a másikat, ebből a szempontból itt jobb zenélni. Másrészt szerintem Wagner végső soron az emberi szenvedélyeket, érzéseket, alapvető igazságokat fejezi ki, ehhez nincs szükség színpadi átértelmezésekre, azok nélkül azonban sokkal nagyobb feladat hárul az énekesekre. Hogy ezt meg tudják oldani, ahhoz a Müpa leegyszerűsített színpadi elképzelése ideális. Ez az az alternatíva, amit - nyugodtan mondhatom - biztosan nyújtunk akár a világ összes többi más Wagner előadásával szemben. Ugyanakkor voltak korhoz kötött elemei a rendezésnek, amikor a Walhalla átadásáról van szó, feltűnt például a vetítésben az épülő, késve átadott Müpa, ennek ma már nincs igazán jelentősége.

Ez reagálás volt a napi történésekre, ami már némileg politizálásnak is mondható. Tudható, határozott politikai véleményét nem rejti véka alá, olykor nagyon is konkrét módon nyilvánul meg, például a Helsinki Bizottság tagjaként.

A zenélésben a nemzeti előítéleteknek, xenofóbiának nincs helye. A zenészeknek éppen ezért fel kell lépniük ezek ellen, példát mutatva. A zenészek évszázadokkal ezelőtt már akkor is járták a világot, amikor a legtöbb ember soha nem hagyta el szülőfaluját, városát. Elég csak Handelt, Mozartot, Haydnt említeni. Az az idegengyűlölet, ami ma kialakult Európában és főleg Magyarországon engem nagyon lever. Hiszek abban, hogy aki ezt a szakmát komolyan műveli, nem lehet nemzetileg elfogult, idegenellenes.

Ebből a szempontból mi a véleménye a választások eredményéről?

Nem az történt, amitől féltünk, nincs többsége a szélsőjobboldalnak és a populistáknak, nem esik szét az Unio, ennek személyesen nagyon örülök. Ha rosszmájú akarok lenni, azt mondom, Magyarország, mint a történelemben már annyiszor, ismét rossz lóra tett. Nem rosszmájúan viszont azt kell mondanom, hogy a liberális demokrácia, amiről már annyiszor – a kommunizmus alatt is - azt állították, hogy vége van, most megint csak be tudta bizonyítani, hogy meg tud újulni, mindig magához tér, és a krízisekből megerősödve kerül ki. Most is ez történik, mondjon bármit is az európai szélső jobb.

Tavaly a The Guardainban írt cikkében fejtette ki gondolatait, ott írt arról, a világnak szüksége van karmesterre, ez akár félre is érthető, mire gondolt pontosan? Fellini filmjében a karmester végül nettó diktátorrá válik.

De mennyire szétesik minden, ha ő nincs. A Brexitnél is azt látni, szükség van egy határozott akaratot képviselő miniszterelnökre, ha nincs, hánykolódnak, nem tudják, merre menjenek még a döntéshozók sem. A Brexit tipikus esete a rossz tervezésnek, előre kellett volna ezt jobban kitalálni. Azonban a karmesternek abszolút nem kell diktátornak lennie: foglalkoznia kell a különböző véleményekkel és azokat közös nevezőre kell hoznia, valamint arra is figyelnie kell, hogy ezeknek idővel milyen következményei lesznek. Ez az, ami ott nem történt meg, és a Brexit teljes káoszba fulladt.

Lesz-e Szabadság-kórus éneklés idén?

Lesz, tavaly ezért maradt el, mert kiadta az önkormányzat a Szabadság teret, most június 19-én énekeljük az Öröm ódát, lesznek új dolgok is, Parasztkantáta Bachtól például.

Más tervek?

A Scalában júliusban Gianni Schicchi, Woody Allen fogja rendezni, bár küldött videóanyagot, még nem igazán tudom, milyen lesz. Persze nem csak opera van a műsoromon, a Bécsi Filharmonikusokkal a bécsi klasszikusokkal foglalkozom mostanában. Őket is a saját játékmódjuknak megfelelően kell vezényelni, oda kell figyelni arra, hogy mit tudnak és kiegészíteni az egyéniségüket. Nagyon örültek annak az inputnak, amit tőlem kaptak, ennek eredménye volt egy fantasztikus Haydn-szimfónia előadásunk a Carnegie Hallban.

De játszik ilyen műveket a Dán Kamarazenekarral is.

Hasonló velük a helyzet, ami a Rádiózenekarral, hogy ezeknek a szerzőknek a műveit csak velem játsszák, azt adják elő, amit tőlem tanultak, emellett hozzáteszik a saját vadságukat, ezt a bécsiekkel nem lehetne így megcsinálni. Az én feladatom, hogy kitaláljam mindenki számára, hogy tud a legjobban működni. Ahogy a futballedző a képességek koncentrációját kell, hogy elérje, ugyanúgy a karmester is. Hogy hogyan? Arra legyenek meg a módszerei, de semmiképpen sem diktatórikusak.