Friss Róbert: Mit kezdjünk Európával?

Publikálás dátuma
2019.06.01. 19:45
MARABU RAJZA
A demokrácia nemcsak lassú és költséges, de legfőképpen magában hordozza a hajlamot az öngyilkosságra.
A demokrácia lassú és körülményes. Nem tudjuk mással magyarázni, hogy 17 évnek kellett eltelnie, míg a napi politika szintjére leszivárogtak Vaclav Havel 2002-ben Orbán Viktorról mondott – és azóta sokat emlegetett - szavai: "Ha ez az ember még egyszer hatalomhoz jut, Isten óvja Magyarországot, de még Európát is." Most meg itt állunk az európai választások után egy héttel és azon lihegünk boldogan, hogy a szélsőjobbos nacionalizmus nem törte át az Európai Unió falait, hogy bár megerősödött, nem sikerül még csak a többség akaratát végzetesen blokkoló kisebbséget sem létrehoznia.
Ha majd kitapsikoltuk magunkat, érdemes elgondolkodni azon a történelmi tanulságon is, hogy a demokrácia nem csak lassú és költséges, de legfőképpen magában hordozza a hajlamot az öngyilkosságra, amennyiben minden öntelt gyengesége azokat erősíti, akik ezt a lassúságot a demokrácia elleni érvelésre és érvelés nélküli támadására használják fel, főként egy olyan korban, amikor a tömegtársadalom minden korábbinál nagyobb mértékben manipulálható.

Még egy esély

Az európai demokrácia – talán mert a kelleténél jobban az amerikai minta védelmére hagyatkozott, s nem foglalkozott önmaga megkülönböztetésével - túlzottan sérülékeny. Ezért nem gondoljuk, hogy a nacionalizmus elleni küzdelemről le lehetne mondani, csak mert most éppen nem tudta átvenni Európát. Azt gondoljuk, hogy ennek a – nevezzük tévesen populista – hullámnak az erősödése csak megtorpant, s az európai választók akarata – amely a nagy részvétel miatt is erős legitimációt teremtett az EP-nek és az EU leendő vezetésének – azt tükrözi: a zöldek, a liberálisok megerősítésével az európai demokrácia kapott még egy esélyt, hogy észhez térjen és átszervezze önmagát, mert minden - vélt és valós – gyengesége az autoriter nemzetállami bezárkózás képviselőit erősíti a jövőben is. Ez az erő pedig felettébb nyughatatlanul agresszív.
Ezért nem teljesen értünk egyet a svájci Neue Zürcher Zeitung (NZZ) - Peter Rásonyi - véleményével, amely szerint a sorsdöntőnek kikiáltott európai parlamenti választás során Európa elszalasztotta azt a lehetőséget, hogy irányt szabjon a valóban fontos kérdések megválaszolásának. Úgy gondoljuk, a választások előtt igaza volt Manfred Webernek, a Néppárt jelöltjének az Európai Bizottság elnöki posztjára, aki sorsdöntőnek nevezte a választást, Frans Timmermans szociáldemokrata csúcsjelöltnek, aki „az Európa lelkéért vívott harcról” beszélt, a még a jobbos nacionalista pártok önjelölt tanácsadójának, az amerikai Steve Bannon-nak is, aki a sztálingrádi csatához hasonlította az erőpróbát. (Nem gondolta, hogy ennél a Sztálingrádnál veszíteni fog.) A lap szerint teljesen szükségtelen volt, hogy a választás során a jobboldali nacionalista euroszkeptikusokra összpontosítottak, ennél sokkal fontosabb lenne azt tudni, merre kívánja mozdítani az uniót az új összetételű parlament. Ami igaz, ám, ha a nacionalista-szélsőjobb túlzottan megerősödik az Európai Parlamentben, akkor most nem beszélhetnénk arról, amit a NZZ is megállapít: a helyzet sokkal kevésbé drámai, mint ahogy azt előre lefestették. Hogy a jobboldali euroszkeptikusok erősödtek ugyan néhány országban, de beleütköztek saját korlátaikba, s hogy a Matteo Salvini olasz Liga-vezér által meghirdetett szuper-szövetség elvesztette varázsát, s nem lehet beszélni olyan jobboldali nacionalista blokkoló tömbről az Európai Parlamentben, amilyenről Bannon álmodott.

Hiányzó stratégiák

Ez volt az első lépés, nem lehet megállni, kell, hogy jöjjön a második, harmadik. Idézzük tovább a NZZ cikkét: a legtöbb közgazdász szerint nem tartható fenn a gazdasági és pénzügyi unió szerkezete, továbbra is távoli a politikai megoldás a menekült- és migrációs politikát, a belső határok átjárhatóságát, a nemzeti különutasságot illetően. Közben Brüsszel és Strasbourg tanácstalanul szemléli Kelet-Közép-Európát, ahol a jogállamiság, a demokrácia és a pluralizmus „nyomás alá került”. Nem látható uniós stratégia és cselekvőképesség olyan növekvő globális kihívásokkal szemben sem, mint a digitalizáció Európán kívüli dinamikája, az autokrata módon irányított Kína világhatalommá való fenyegető felemelkedése, a politikai iszlamizmus világméretű terjedése, az Egyesült Államoknak a NATO iránti, immár megkérdőjelezhető szolidaritása, Afrika népességének erőteljes növekedése, illetve a globális éghajlat- és környezetvédelem.
Ezeket a kérdéseket – írja a lap – a választási kampány során vagy csak felületesen érintették, vagy teljesen mellőzték, mert az ilyen jellegű problémák leküzdése bonyolult, népszerűtlen stratégiákat igényel, amelyeket illetően nincs egyetértés Európában. Amivel az NZZ annullálta saját szemrehányását, hiszen bonyolult stratégiákkal nem lehet kampányolni. Viszont, ha ezekre a kérdésekre nem talál közös európai választ az EU, ha az Európai Parlament csak a jelen helyzetet igazgatja majd, de képtelen lesz az orránál tovább látni, öt év múlva a közösség darabokra eshet.
Nem kell sokat turkálni a kommentárokban, politikusi nyilatkozatokban, ha csokorba akarjuk szedni az Európai Unióra váró feladatokat. Elég, ha Emmanuel Macron francia elnök szavait idézzük, aki a hét közepi EU-csúcsra érkezve arról beszélt: "Legyünk egyértelműek, a következő öt évben újjászülethet Európa, meggyőzhetjük a választókat, hogy ez egy jó projekt mindenkinek, de ha nem sikerül, akkor a nacionalizmus és a szélsőségek felé fognak fordulni" - mondta.

A jövő feladatai

A politikusi-elemzői megszólalások nyomán öt – egymással szorosan összefüggő - pontban tudnánk összefoglalni az Európa jövőjét meghatározó teendőket:
1. Identitás. A nacionalisták nem veszik észre, hogy miközben erejük megfeszítésével, „végvári vitézként” küzdenek a földrész zsidó-keresztény identitásáért, ugyanezzel az erővel bomlasztják és megtagadják ezt a befogadó kultúrát, amelynek politikai hagyománya éppen az, ami van, amire a földrész politikai gondolkodása eddig jutott. Annak felismerése, hogy létezik európai identitás, ami nem egyszerűen a nemzeti identitások matematikai összegzése, viszont nem menti fel Európát, hogy világosan megfogalmazza: mi az európaiság, melyek azok a közös értékek, amelyeket a földrész nemzetei magukénak tudnak.
2. Intézményrendszer. Szükséges volna újra gondolni az európai politikai integráció intézményrendszerét, mert annak legfőbb fogyatékossága, hogy túlzott mértéken függ a nemzetállamok hektikus belső politikai változásaitól. A nemzetállamok belső pártpolitikai mozgásai túlzottan beszivárognak az uniós parlamenti csatározásokba, miközben a központi apparátus dagad és hajlamos rá, hogy a politikai hiátusokat - saját szerepét túlértékelve - betöltse. Világosan meg kellene határozni: a nemzeti szuverenitás mely szeleteiről, milyen – politikai, pénzügyi, szociális - jogkörökről, s milyen arányban kell lemondaniuk a tagállamoknak a közösség javára, hogy a politikai integráció kereteit el lehessen mélyíteni, s milyen konkrét döntéseket kell továbbra is a tagállamok kezében hagyni.
3. Gazdaság. A gazdasági integrációban áll a legszilárdabb talajon az Európai Unió, akkor is, ha ez többnyire látens. Görögország korábbi kiválási szándékának kudarca és a Brexit bizonyította, hogy az európai gazdasági közösség olyan erős szálakkal köti egymáshoz a tagállamokat, hogy kilépni belőle életveszélyes, ha nem egyenesen halálos a távozó nemzetállamokra nézve. Nem csak az uniós gazdaság hálója, hanem a globalizmus állapota is azt igazolja: az Unión kívül nincs élet egy európai államnak. Akkor sincs, ha a közép-kelet-európai országok nemzeteivel megpróbálhatják elhitetni, életképes lehetne egy Nyugat-Európa és Oroszország közt létrejövő – Moszkva érdekeinek megfelelő - gazdasági-politikai alakulat.
4. Szociális Európa. A földrész jövője nem csak azon múlik, hogy hogyan alakulnak a demográfiai mutatói, hogy sikerül-e korrigálni a peremországok kiszolgáltatottságát a nyugat-európai tőkének, hanem legfőképp azon, sikerül-e ismét kiegyeznie az európai társadalomnak a tőkével. Volt már egy ilyen történelmi kiegyezése a liberális demokráciának a tőkével a második világháború után, aminek révén létrejöttek a jóléti nemzetállamok. Ez az egyezség megtört, már csak azért is, mert nemzetállami szinten finanszírozhatatlanná váltak az államok szociális ellátórendszerei. Az identitászavar annak következménye, hogy Európa lakói nem érzik otthon magukat a jóléti államok romjai között. Ezért szükség lenne egy új "birodalmi" kiegyezésre, aminek alapja nem a növekedés lehetne önmagában, hanem a minőségi élet feltételeinek megteremtése, nevezzük ezt szociális Európának. Ez egyben megvethetné a zöld élet alapjait is, aminek politikai feltételei a zöld pártok megerősödésével megjelentek.
5. Biztonságpolitika. A földrésznek tudomásul kell vennie, hogy az Egyesült Államok éppen begombolkozik, és sem politikailag (a demokrácia védelme), sem gazdaságilag (kereskedelmi háborúk), sem biztonságilag (NATO) nem hagyatkozhat egyedül az USA-ra, s nem várhat arra, miként fordul éppen az amerikai politika. Ezért létre kell hoznia saját hadseregét, tovább kell erősítenie a schengeni határok védelmét és átfogóan, európai szinten kell kezelnie a menekültkérdést, annak minden emberiességi, emberjogi, gazdasági és szociális vonatkozásaival együtt. A menekültkérdésre nem lehet válasz a bezárkózás, a fundamentalista keresztény Európa.
Nem kellene félni egy demokratikus Európai Egyesült Államoktól, egy mélyen integrált demokratikus birodalomtól, amely megtalálja saját demokráciáját és túl tud lépni saját árnyékán, a legsötétebb múltat hurcoló nacionalista örökségen. Csak egy ilyen Európa nyerheti vissza politikai-gazdasági egyenjogúságát, versenyképességét egy multilaterális világban az autoriter Kína, Oroszország és az Egyesült Államok mellett, s amelyben minden nacionalizmustól megszabadult tagállama megtalálja a saját, senki által nem veszélyeztetett megtisztelt helyét.
Szerző

Bihari Tamás: A Világ vége

Publikálás dátuma
2019.05.26. 19:09

Tudomásul kell venni, hogy amíg az orosz szuronyokon ülünk, addig nem lehet ugrálni – mondta ujját felemelve, szavainak ezzel is nyomatékot adva Sz. Sándor elvtárs, a KISZ KB (fiatalabbak kedvéért: Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága) titkára az Ötlet című gazdasági hetilap Jász utcai szerkesztőségében egy 1988-as szerkesztőségi értekezleten. Akkor már púp voltunk egymás hátán, az MSZMP ifjúsági szervezete és a papíron az ő égiszük alatt működő szerkesztőség. Egyébként többnyire minden percünket igyekeztünk hasznosan tölteni. Ha éppen nem akadt sürgős feladat, a szerkesztőség egyik szobájában kemény pókercsatákat vívtunk. Esetenként szerkesztőségi bulik is előfordultak. Ennek a főszerkesztői iroda egyik lámpaburája látta kárát, mert egy pezsgő dugója ripityára törte. Nem sokkal az „orosz szuronyok” után Béla főszerkesztőt leváltották és B. Tamást akarták ránk erőltetni. Róla csak annyit tudtunk, hogy valamelyik KISZ vezető a cimborája, akivel sokat pingpongoztak együtt. Ám ez nekünk nem tűnt megfelelő szakmai előéletnek, ezért összeült a csapat és megegyeztünk, hogy nem fogadjuk el az új fiút, hanem egy emberként fölállunk és alapítunk egy új hetilapot. B. Tamás persze kétségbeesetten igyekezett ott tartani, akit lehetett. Netán csal már az emlékezetem, de nem rémlik, hogy a régi gárdából bárki is elfogadta volna az ajánlatát. Nekem az akkorinál magasabb bért és rovatvezetőséget ígért, de egyetlen pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy elszegődjek hozzá. Arra sem emlékszem, kinek az ötlete volt, hogy az 1910-26 között megjelenő liberális hetilap címét vegyük át. Így született meg a Világ című politikai hetilap. Életemben ez volt az első alkalom, hogy lapalapításban vehettem részt - nem is akármilyen csapattal. Persze jöttek kívülről is kollégák. H. Béla lett a kiadó vezetője, B. Zoli a főszerkesztő, helyettese K. Ica a kőkemény, de vérprofi gazdasági újságíró. Kiváló íróasztaltársam a tragikusan fiatalon elhunyt K. Béla lett, aki nagyszerű interjúkat, riportokat írt. A legénység csupa tehetséges, szuverén ember volt, a rovatvezetőktől a munkatársakig, fotósokig bezárólag. Ki tudja, talán ez is lett a végzetünk, de ott még nem tartunk. Végül 1989. májusában, 19 forintos áron megjelent a Világ. Óriási várakozással és lelkesedéssel foglaltam el új szobámat a Frangepán utcai volt laktanyában. Nem sokkal előtte még kopaszok és eliszaposodott szemű vén harcsák, vagyis újoncok és öreg katonák füttyögettek és tettek félreérthetetlen szexuális ajánlatokat a 14-es villamos megállójában várakozó hölgyeknek. Telefon persze nem volt, így a sarki telefonfülkéből intéztük a riportokat, hívtuk az interjúalanyokat, de akár interjút is készítettünk. Csak bélással, vagyis 2 forintosokkal kellett győzni. De kit érdekelt?! A magyar sajtószabadság fájón rövid korszaka nagyjából egybeesett a Világ létével. De ezt akkor még nem tudtuk. Mások mellett olyan kiváló liberális politikusok is írtak a lapba, mint az Áder János nevű fiatal demokrata. Párttársa, a lányok között különösen népszerű, a csehszlovák bársonyos forradalmat előkészítő prágai diáktüntetés egyik hőse, Deutsch Tamás pedig a Világ hasábjain a jövőbe tekintve kijelentette, hogy politizálni csak erkölcsi alapon lehet. Szerénységem riportot írt a Kalef, a Moszkva tér „munkaerő piacáról”, valamint a rendszer hibáit hivatásos levelezőként feltáró S. B.-ről, akitől a nyugati határszéli település lakói az ’50-es években rettegtek, mert "’zöld ávósként”, határőrként félelemben tartotta Sz. települést. Amikor ott jártam, emlékül megajándékoztak az eredeti vasfüggöny egy darabkájával. De bejártam a forrongó környező országokat is. K. Árpival, a kiváló fotóriporterrel Adán, Újvidéken találkozhattunk a helyi magyarok képviselőivel, akik már szeizmográfként jelezték, valami nagyon rossz érik Tito országában. T. Csaba Pozsonyban fotózta testközelből a szlovákiai rendszerváltást, miközben én a forradalom főhadiszállásán élhettem át azt a ritka pillanatot, amikor ha csak pillanatokra is, de eltűnt a két nép közötti ellentét. Beregszászi, ungvári riportomra L. Zizivel, volt fotós osztálytársammal mentem, hogy egy utolsó pillantást vethessünk a „világ első proletár államának” haláltusájára. A póker és a házibulik folytatódtak, új szereplőkkel kiegészülve, a tördelőkkel vodkára menő dartscsatákat vívtam. A tét általában egy üveg Sztalicsnaja volt, amit azután a küzdő felek már közösen pusztítottak el. A szép napokat azonban baljós előjelek, sőt, tragédia is beárnyékolta. V. Béláról, a sármos, jó képű harmincas kollégánkról kiderült, súlyos beteg. Halála előtt nem sokkal még meglátogathattam. A hollóhajú, fess férfiból néhány hónap alatt remegő kezű, ősz öregember lett. A Világ sem élt már sokáig. Néhány hónap után éreztük, hogy baj van. Hiába tettünk szert komoly tekintélyre. A parlamentben a legtöbb frakció olvasta a Világot. Csakhogy a dicsőségből akkor sem lehetett megélni. A vég kezdete ’90 augusztusában vált láthatóvá. Akkor átmeneti időre elbúcsúztunk olvasóinktól. Gazdát cseréltünk. Sokan elmentek, s nagy lett a szerkesztőség. Az új tulaj, K. úr kisgazda kötődésű volt, közel állt Torgyán József elnökhöz is. Persze azt ígérte, nem szól bele a lap életébe, amit valóban betartott, csak a lap életét vette el szép csendben. Fokozatosan elzárta a pénzcsapot. Valamikor ’91-ben lett vége a Világnak. Később követte a sajtószabadság is.  
Szerző

Bóta Gábor: Őrület

Publikálás dátuma
2019.05.26. 16:34
Téboly a köbön, ami történik (Nagy-Kálózy Eszter, Pokorny Lia, Rudolf Péter)
Fotó: Horváth Judit
Brutálisan hangosan nevetünk, amikor megjelenik Rudolf Péter a Tökéletlenek előadásában, a Centrál Színház Kisszínpadán, a "Sánta férfi" szerepében. De nem csak sánta, hanem erőteljesen pösze, nem mindig érteni, mit beszél, vagy éppen mit ordít, egyik szemére vak, némileg süket is, ráadásul símaszkot visel, mert éppen elrabolni jött a főszereplő nőt. Ennyi fogyatékossága van, mégsem sajnáljuk, sőt röhögünk rajta, mert nem szerencsétlenül elesett, hanem bohózati figura. Lehetne ez persze ízlésficam a színész vagy akár a mi részünkről, de azért nem az, mert Rudolf borotvaélen táncolva, hajszálpontosan telibe találja azt a fazont, akit játszik, és ezzel kapásból érzékelteti a Pulitzer-díjas David-Lindsay Abaire darabjának a stílusát. Ami lényegében egy nagy őrület, képtelenségek, blődségek fantáziadús tolulása, jutalomjáték a színészeknek, jókora dili a nézőknek, de azért mégsem állíthatom, hogy az egésznek se füle se farka. A szerző Jó emberek című művét a Centrál öt éve játssza, ami sokkal fajsúlyosabb és realisztikusabb a Tökéletleneknél. Egy pénztárosnőről regél, akit rútul kirúgnak állásából, nem találja a helyét, munkáját, éreznie kell, hogy a kitaszítottság nem feltétlenül együttérzést, hanem további kitaszítottságot szül. Básti Juli főszereplőként mély fájdalommal mutatja meg, hogy gyakran a társadalom még lejjebb és lejjebb löki azt, aki már amúgy is vesztésre áll, ahelyett, hogy felkarolná. Láthatjuk hogyan viszonyul az elit a kiszolgáltatottakhoz. A közelmúltban szintén a Centrálban bemutatott, Puskás Tamás által rendezett, Nemek és igenekben pedig azt vizsgálják, hogyan viszonyul a jómódú elit magához, a hatalomhoz, a szexhez, hogy tolja el a saját, felelőtlenségével pedig a mások életét is. Mindez azonban nem „vérdráma”, van könnyed társalgási vonulata, bohózatba hajló jellege. A Centrál remekül eltalált egy hiánypótló mezsgyét, nem játszik totál üres bulvárt, de nem játszik gyomor-összeszorító, reménytelenséggel teli tragédiákat sem. Bár keresi a határait, mert például az Alföldi Róbert által rendezett egészen kiváló Ibsen-előadás, a Kísértetek ilyen volt, csak sajnos meglehetősen hamar lekerült a műsorról. Albee drámája, a Nem félünk a farkastól viszont régóta műsoron van, ahogy a Jó emberek szintén, igaz, közel sem mennek annyiszor, mint az amúgy pazar My Fair Lady előadás, vagy a Házassági leckék középhaladóknak, ami közben tényleg majdnem a szék alá röhögtem magam. Annak ellenére, hogy utóbbi alapvetően laza szórakozás, mégiscsak benne van, hogy milyen botorok vagyunk, mennyit hantázunk, hazudunk meglehetősen átlátszóan egymásnak, és még talán akkor is mérgezzük az életünket, ha netán boldogok lehetnénk. A Tökéletleneknek már a címében is ott van, hogy alapvetően nem vagyunk százasok. Ahogy ennek a tragikomédiának minden szereplője, úgy mi is valamennyien lököttek, flúgosok, kényszeresek, mániákusok, balekok vagyunk, még akkor is, ha épp hősködni próbálunk. Szóval, tetszik, nem tetszik, megvan a magunk stichje. Ilyen hangsúlyosan stiches emberekből színpadi kavalkádot összehozni, jó írói húzás. Pokorny Lia Claire, az amnéziás nő, akinek a fejéből alvás közben teljesen kiesik, ami az előző nap történt, de még az is, ami valaha. Őt rabolja el a "Sánta férfi", azzal, hogy nagy veszélyben van a férje mellett, aztán kiderül, hogy mellette sokkal nagyobban: börtönből szökött meg, a bilincs is ott lóg a kezén. A férj, Richard, Schmied Zoltán alakításában, lohol a felesége után, hogy kiszabadítsa, és az óriási sietségben sok mindent figyelmen kívül hagy. Lohol vele a Rada Bálint megformálta fiúk is, ő rendesen füvezik, kisebbségi érzése nagyképűséggel keveredik. Afféle igazság bajnoka. Látszólagos vagánysága szorongással vegyül. Akihez megérkeznek, az Claire titkokat tudó anyja, ő viszont agyvérzése után inkább csak nyögni tud, mint beszélni, ugyanakkor rengeteg dolgot akarna sebtében közölni. Nagy-Kálózy Eszter olyan rémisztően zaklatottnak mutatja, mintha horrorfilm rémalakja lenne. Útközben előkerül egy szintén flúgos rendőrnő, Botos Éva még azt is elhiteti, hogy belehabarodik a sántába, ami azért nyilvánvalóan a képtelenséggel határosnak tűnik. Ennek a sebhelyes, fura fickónak van még egy haverja, Vári-Kovács Péter megszemélyesítésében. Együtt dobbanthattak a börtönből, mert neki is lánc lóg a kezén. Életre kelt, egy mozgó szájú, trágáran nagypofájú, Csipicsupi névre hallgató bábot is, aki harsányan kimondja azt is, amit nem lehetne, és ezzel tovább fokozza a kavarodást. Vári-Kovács pedig igencsak szereti, hogy briliáns bravúrral, megkettőzheti magát a deszkákon.
Lesz persze haddelhadd, a szereplők egymásnak ugranak, sötét titkok jutnak napvilágra, egy böhöm nagy kés is előkerül, vér is folyik... Szikszai Rémusz rendezőként profizmussal szervezi az inkább mulatságos, mint dermesztő felfordulást, a totális tébolyig fokozódó ramazúrit. Kiss Julcsi több jelmezt a karikatúra irányába vitt. Bagossy Levente a pillanatnyi helyzethez igazodó, a színészek által mozgatható díszleteket tervezett.
Olyan őrület ez az egész, amit élveznek a színészek, élvezik a nézők, akik kiadós vastapssal jutalmazzák az előadást, amitől azért feltehetően nyugodtan alszunk mindannyian az éjjel. Ha belegondolunk, ugyan ott van benne, hogy borzadályos ez a világ, közel sem vagyunk biztonságban, de azért ennek inkább a fölöttébb szórakoztató paródiáját kapjuk, mint húsba vájó, kínzó tükörképét.
Szerző