Európai Unió;nacionalizmus;Európai Parlament (EP);

2019-06-01 19:45:00

Friss Róbert: Mit kezdjünk Európával?

A demokrácia nemcsak lassú és költséges, de legfőképpen magában hordozza a hajlamot az öngyilkosságra.

A demokrácia lassú és körülményes. Nem tudjuk mással magyarázni, hogy 17 évnek kellett eltelnie, míg a napi politika szintjére leszivárogtak Vaclav Havel 2002-ben Orbán Viktorról mondott – és azóta sokat emlegetett - szavai: "Ha ez az ember még egyszer hatalomhoz jut, Isten óvja Magyarországot, de még Európát is." Most meg itt állunk az európai választások után egy héttel és azon lihegünk boldogan, hogy a szélsőjobbos nacionalizmus nem törte át az Európai Unió falait, hogy bár megerősödött, nem sikerül még csak a többség akaratát végzetesen blokkoló kisebbséget sem létrehoznia.

Ha majd kitapsikoltuk magunkat, érdemes elgondolkodni azon a történelmi tanulságon is, hogy a demokrácia nem csak lassú és költséges, de legfőképpen magában hordozza a hajlamot az öngyilkosságra, amennyiben minden öntelt gyengesége azokat erősíti, akik ezt a lassúságot a demokrácia elleni érvelésre és érvelés nélküli támadására használják fel, főként egy olyan korban, amikor a tömegtársadalom minden korábbinál nagyobb mértékben manipulálható.

Még egy esély

Az európai demokrácia – talán mert a kelleténél jobban az amerikai minta védelmére hagyatkozott, s nem foglalkozott önmaga megkülönböztetésével - túlzottan sérülékeny. Ezért nem gondoljuk, hogy a nacionalizmus elleni küzdelemről le lehetne mondani, csak mert most éppen nem tudta átvenni Európát. Azt gondoljuk, hogy ennek a – nevezzük tévesen populista – hullámnak az erősödése csak megtorpant, s az európai választók akarata – amely a nagy részvétel miatt is erős legitimációt teremtett az EP-nek és az EU leendő vezetésének – azt tükrözi: a zöldek, a liberálisok megerősítésével az európai demokrácia kapott még egy esélyt, hogy észhez térjen és átszervezze önmagát, mert minden - vélt és valós – gyengesége az autoriter nemzetállami bezárkózás képviselőit erősíti a jövőben is. Ez az erő pedig felettébb nyughatatlanul agresszív.

Ezért nem teljesen értünk egyet a svájci Neue Zürcher Zeitung (NZZ) - Peter Rásonyi - véleményével, amely szerint a sorsdöntőnek kikiáltott európai parlamenti választás során Európa elszalasztotta azt a lehetőséget, hogy irányt szabjon a valóban fontos kérdések megválaszolásának. Úgy gondoljuk, a választások előtt igaza volt Manfred Webernek, a Néppárt jelöltjének az Európai Bizottság elnöki posztjára, aki sorsdöntőnek nevezte a választást, Frans Timmermans szociáldemokrata csúcsjelöltnek, aki „az Európa lelkéért vívott harcról” beszélt, a még a jobbos nacionalista pártok önjelölt tanácsadójának, az amerikai Steve Bannon-nak is, aki a sztálingrádi csatához hasonlította az erőpróbát. (Nem gondolta, hogy ennél a Sztálingrádnál veszíteni fog.) A lap szerint teljesen szükségtelen volt, hogy a választás során a jobboldali nacionalista euroszkeptikusokra összpontosítottak, ennél sokkal fontosabb lenne azt tudni, merre kívánja mozdítani az uniót az új összetételű parlament. Ami igaz, ám, ha a nacionalista-szélsőjobb túlzottan megerősödik az Európai Parlamentben, akkor most nem beszélhetnénk arról, amit a NZZ is megállapít: a helyzet sokkal kevésbé drámai, mint ahogy azt előre lefestették. Hogy a jobboldali euroszkeptikusok erősödtek ugyan néhány országban, de beleütköztek saját korlátaikba, s hogy a Matteo Salvini olasz Liga-vezér által meghirdetett szuper-szövetség elvesztette varázsát, s nem lehet beszélni olyan jobboldali nacionalista blokkoló tömbről az Európai Parlamentben, amilyenről Bannon álmodott.

Hiányzó stratégiák

Ez volt az első lépés, nem lehet megállni, kell, hogy jöjjön a második, harmadik. Idézzük tovább a NZZ cikkét: a legtöbb közgazdász szerint nem tartható fenn a gazdasági és pénzügyi unió szerkezete, továbbra is távoli a politikai megoldás a menekült- és migrációs politikát, a belső határok átjárhatóságát, a nemzeti különutasságot illetően. Közben Brüsszel és Strasbourg tanácstalanul szemléli Kelet-Közép-Európát, ahol a jogállamiság, a demokrácia és a pluralizmus „nyomás alá került”. Nem látható uniós stratégia és cselekvőképesség olyan növekvő globális kihívásokkal szemben sem, mint a digitalizáció Európán kívüli dinamikája, az autokrata módon irányított Kína világhatalommá való fenyegető felemelkedése, a politikai iszlamizmus világméretű terjedése, az Egyesült Államoknak a NATO iránti, immár megkérdőjelezhető szolidaritása, Afrika népességének erőteljes növekedése, illetve a globális éghajlat- és környezetvédelem.

Ezeket a kérdéseket – írja a lap – a választási kampány során vagy csak felületesen érintették, vagy teljesen mellőzték, mert az ilyen jellegű problémák leküzdése bonyolult, népszerűtlen stratégiákat igényel, amelyeket illetően nincs egyetértés Európában. Amivel az NZZ annullálta saját szemrehányását, hiszen bonyolult stratégiákkal nem lehet kampányolni. Viszont, ha ezekre a kérdésekre nem talál közös európai választ az EU, ha az Európai Parlament csak a jelen helyzetet igazgatja majd, de képtelen lesz az orránál tovább látni, öt év múlva a közösség darabokra eshet.

Nem kell sokat turkálni a kommentárokban, politikusi nyilatkozatokban, ha csokorba akarjuk szedni az Európai Unióra váró feladatokat. Elég, ha Emmanuel Macron francia elnök szavait idézzük, aki a hét közepi EU-csúcsra érkezve arról beszélt: "Legyünk egyértelműek, a következő öt évben újjászülethet Európa, meggyőzhetjük a választókat, hogy ez egy jó projekt mindenkinek, de ha nem sikerül, akkor a nacionalizmus és a szélsőségek felé fognak fordulni" - mondta.

A jövő feladatai

A politikusi-elemzői megszólalások nyomán öt – egymással szorosan összefüggő - pontban tudnánk összefoglalni az Európa jövőjét meghatározó teendőket:

1. Identitás. A nacionalisták nem veszik észre, hogy miközben erejük megfeszítésével, „végvári vitézként” küzdenek a földrész zsidó-keresztény identitásáért, ugyanezzel az erővel bomlasztják és megtagadják ezt a befogadó kultúrát, amelynek politikai hagyománya éppen az, ami van, amire a földrész politikai gondolkodása eddig jutott. Annak felismerése, hogy létezik európai identitás, ami nem egyszerűen a nemzeti identitások matematikai összegzése, viszont nem menti fel Európát, hogy világosan megfogalmazza: mi az európaiság, melyek azok a közös értékek, amelyeket a földrész nemzetei magukénak tudnak.

2. Intézményrendszer. Szükséges volna újra gondolni az európai politikai integráció intézményrendszerét, mert annak legfőbb fogyatékossága, hogy túlzott mértéken függ a nemzetállamok hektikus belső politikai változásaitól. A nemzetállamok belső pártpolitikai mozgásai túlzottan beszivárognak az uniós parlamenti csatározásokba, miközben a központi apparátus dagad és hajlamos rá, hogy a politikai hiátusokat - saját szerepét túlértékelve - betöltse. Világosan meg kellene határozni: a nemzeti szuverenitás mely szeleteiről, milyen – politikai, pénzügyi, szociális - jogkörökről, s milyen arányban kell lemondaniuk a tagállamoknak a közösség javára, hogy a politikai integráció kereteit el lehessen mélyíteni, s milyen konkrét döntéseket kell továbbra is a tagállamok kezében hagyni.

3. Gazdaság. A gazdasági integrációban áll a legszilárdabb talajon az Európai Unió, akkor is, ha ez többnyire látens. Görögország korábbi kiválási szándékának kudarca és a Brexit bizonyította, hogy az európai gazdasági közösség olyan erős szálakkal köti egymáshoz a tagállamokat, hogy kilépni belőle életveszélyes, ha nem egyenesen halálos a távozó nemzetállamokra nézve. Nem csak az uniós gazdaság hálója, hanem a globalizmus állapota is azt igazolja: az Unión kívül nincs élet egy európai államnak. Akkor sincs, ha a közép-kelet-európai országok nemzeteivel megpróbálhatják elhitetni, életképes lehetne egy Nyugat-Európa és Oroszország közt létrejövő – Moszkva érdekeinek megfelelő - gazdasági-politikai alakulat.

4. Szociális Európa. A földrész jövője nem csak azon múlik, hogy hogyan alakulnak a demográfiai mutatói, hogy sikerül-e korrigálni a peremországok kiszolgáltatottságát a nyugat-európai tőkének, hanem legfőképp azon, sikerül-e ismét kiegyeznie az európai társadalomnak a tőkével. Volt már egy ilyen történelmi kiegyezése a liberális demokráciának a tőkével a második világháború után, aminek révén létrejöttek a jóléti nemzetállamok. Ez az egyezség megtört, már csak azért is, mert nemzetállami szinten finanszírozhatatlanná váltak az államok szociális ellátórendszerei. Az identitászavar annak következménye, hogy Európa lakói nem érzik otthon magukat a jóléti államok romjai között. Ezért szükség lenne egy új "birodalmi" kiegyezésre, aminek alapja nem a növekedés lehetne önmagában, hanem a minőségi élet feltételeinek megteremtése, nevezzük ezt szociális Európának. Ez egyben megvethetné a zöld élet alapjait is, aminek politikai feltételei a zöld pártok megerősödésével megjelentek.

5. Biztonságpolitika. A földrésznek tudomásul kell vennie, hogy az Egyesült Államok éppen begombolkozik, és sem politikailag (a demokrácia védelme), sem gazdaságilag (kereskedelmi háborúk), sem biztonságilag (NATO) nem hagyatkozhat egyedül az USA-ra, s nem várhat arra, miként fordul éppen az amerikai politika. Ezért létre kell hoznia saját hadseregét, tovább kell erősítenie a schengeni határok védelmét és átfogóan, európai szinten kell kezelnie a menekültkérdést, annak minden emberiességi, emberjogi, gazdasági és szociális vonatkozásaival együtt. A menekültkérdésre nem lehet válasz a bezárkózás, a fundamentalista keresztény Európa.

Nem kellene félni egy demokratikus Európai Egyesült Államoktól, egy mélyen integrált demokratikus birodalomtól, amely megtalálja saját demokráciáját és túl tud lépni saját árnyékán, a legsötétebb múltat hurcoló nacionalista örökségen. Csak egy ilyen Európa nyerheti vissza politikai-gazdasági egyenjogúságát, versenyképességét egy multilaterális világban az autoriter Kína, Oroszország és az Egyesült Államok mellett, s amelyben minden nacionalizmustól megszabadult tagállama megtalálja a saját, senki által nem veszélyeztetett megtisztelt helyét.