Az ő napjuk

Tudom, ünneprontás, mégis az a tizenegy pedagógus jár napok óta az eszemben, akik magukra hagyták a pesti gimnáziumban a vadsztrájkot végül vállaló négyet. Hétfőn még ők is úgy gondolták, az ágazati sztrájk mondvacsinált okokkal való betiltása legalább annyi választ érdemel, hogy az első órában elmarad a tanítás. Szerdán pedig fegyelmezetten, csöngetéstől csöngetésig lenyomták a Thalesz-tételt meg a mozgást jelentő orosz igéket.  
Persze, fogalmam sincs, kik ők, hogyan élnek, mit veszíthetnek el. Azt is csak sejtem, hogy sokaknak szerte a szakmában ez a mostani drill kötelező tankönyvestül, tanmenetestül, hit- és erkölcstanostul nagyon is ismerős: pont ilyen nemszeretem kormányzati beavatkozásnak élték meg, amikor a tanszabadságot, az egyedi tantervek írását meg az osztályozás szöveges értékelésre való lecserélését akarták rájuk erőltetni. És bizonyos értelemben igazuk is van. Egyetlen emberöltő alatt nem lehet egy pedagógust féltucat, az előzőt rendre kioltó reformmal elgázolni. 
Mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ma ugyanott tartunk, mint a nyolcvanas évek elején, amikor az osztályfőnököm egy vörös borítójú könyvvel csapkodta az első padot, és azt vijjogta közben, hogy ez a tanterv, ez a törvény. Önmagát mentette fel a lázadás terhe alól, de velünk tolt ki, amikor nem adott választ a kérdéseinkre. 
Közben eltelt az életem, de az enyémmel együtt sok olyan egykori gyereké is, akinek sokkal jobban is alakulhatott volna a sorsa. A szerencséseket ma kimentik a szülei alapítványi iskolákba, tanuló közösségekbe, külföldre; a többségnek meg marad, amit az állam megszab, a tanártársadalom pedig bánatos arccal, beletörődőn végrehajt. 
Természetesen nincs jogunk, hogy kockás inget kényszerítsünk a tanárokra. Bár folyton zuhog, esernyőt sem nyomhatunk a kezükbe. Legfeljebb sajnálhatjuk őket. Meg magunkat, és persze a gyerekeket. 
Szerző
N. Kósa Judit

Ne higgyük el!

Ahogy semmilyen érdemi indoka nem volt az önálló közigazgatási bíráskodás hazai bevezetésének, úgy az új bírósági rendszer mostani, határozatlan időre való elhalasztásának az okai is meglehetősen homályosak. Könnyebb lenne a dolgunk, ha ezúttal elhinnénk, amit a kormány, pontosabban Gulyás Gergely mond: "egy olyan európai és nemzetközi vita kereszttüzében áll a közigazgatási bíráskodás bevezetése, ami a mi véleményünk szerint ugyan alaptalanul a bírói függetlenséget kérdőjelezi meg, de mi olyan kiemelt fontosságúnak tartjuk a bírói függetlenség kérdését, hogy (...) határidő nélkül az önálló közigazgatási bírósági rendszer bevezetését a kormány elhalasztja”. 
De nem hisszük el, sőt hangosan felkacagtunk, amikor ezt olvastuk.
A bírói függetlenséget ugyanis az elmúlt kilenc évben a Fidesz megszámlálhatatlan alkalommal kérdőjelezte meg. Elég csak a Kúria tavalyi, választási döntésére gondolni, amelyet Orbán Viktor - sajtófőnökén keresztül -  úgy minősített: "egyértelműen és súlyosan beavatkozott a választásokba a Kúria, miután elvett egy mandátumot a kormánypártok választóitól". (A Kúria álláspontja szerint csak a NVB határozatának törvényességét vizsgálták felül.) De akár a Cosma-ügyet is felhozhatjuk, amikor Orbán a parlamentben fejezte ki elégedetlenségét a "túl enyhe" ítéletek miatt, Navracsics Tibor miniszter pedig az ítélkezési gyakorlat megváltoztatására kérte a Kúriát.
Apropó, ítélkezés: az Alaptörvény tavalyi, hetedik módosításakor - amely kimondja, hogy a rendes bíróságok mellett léteznek az önálló közigazgatási bíróságok is - beleírták az alkotmányba, hogy "a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik". A jogszabályok célját pedig - az Alaptörvény szerint (!) - a jogszabály preambulumában, illetve a megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolásában kell keresnie a bírónak. Képzeljünk el egy bizonytalan bírót, aki értelmezné egy adott jogszabály szövegét: ehhez elő kell keresnie az eredeti törvénytervezetet, s megnéznie annak indoklását, majd ezek alapján döntenie.
A közigazgatás bíráskodás elhalasztásáról szóló, most beadott tervezet indoklása így szól: "A Javaslat célja, hogy az önálló közigazgatási bírósági szervezet felállítási folyamatának további előrehaladása ne hátráltassa a Magyarországot ért, megalapozatlan jogállamisági kritikákkal kapcsolatos viták megnyugtató lezárását." Egy bíróság vajon hogyan tudná értelmezni ezt az indoklást? Vajon a "megalapozatlan kritikák" a jövőben is megalapozatlanok lesznek, vagy esetleg megváltozik státuszuk? Vagy ha a viták elhúzódnak, és nem zárulnak le megnyugtatóan?
Ne higgyünk tehát a kormánynak! Az Alaptörvényben benne maradnak a közigazgatási bíróságok, így bármikor bevezethető az új bírósági rendszer. Pillanatnyi nemzetközi érdekük úgy kívánja, hogy most halasszanak. De holnap már más lesz az érdekük. Ahogy Fleck Zoltán fogalmazott - amikor azt kérdeztem, bevezetik-e és mikor az új bírósági rendszert -: az autoriter rendszerek teljesen kiszámíthatatlanok.
Szerző
Simon Zoltán

Ellenzék a libikókán

Semmi sem változott, és minden megváltozott. Semmi, mert a kormánypárti és ellenzéki szavazók aránya nagyjából változatlan maradt. Fél ország – fél ország. A Fidesz ennél is többet akart: a mandátumok és lehetőleg a választók kétharmadát, most már listás szavazáson, hogy a legyőzhetetlenség bizonyítékait medálként a zakójára tűzve villogjon vele Európában. Jönnek a hírek, hogy elégedetlenkednek a mindent bekebelező kormánymédia teljesítményével: első vizsgáján elbukott. Arra jó volt, hogy ne számoljon be valódi hírekről, de szánalmas színvonala miatt egyelőre többre nem: új szavazót nem hozott. De ettől még győztek.
Közben mégis minden megváltozott. A Fidesz választást nyert a hazai pályán, Európában viszont vesztett. Orbán máskor jól működő politikai ösztönei most felmondták a szolgálatot. Szeret kockáztatni, és eddig szinte mindig bejött neki. Most nem. Megnyert egy helyi ütközetet, de közben elvesztett egy világháborús csatát. Csak sajnos, nekünk épp ez a bizonyos hely az otthonunk, ez a hazánk. A hatalmas vereséget hozó sztálingrádi csata idején a németek és szövetségeseik közben azért elfoglaltak ezt-azt a környéken, megőrizték pl. Alekszejevka falut. (A nevét ismerhetjük: fölötte zuhant le Horthy István gépe.) Nagy áldozatok árán tartották egy ideig, aztán persze ezt is elvesztették, és Sztálingrádban az történt, ami. Mi itt élünk, a magunk Alekszejevkáján. Az igaziban ma magyar katonai temető van.
Persze nem biztos, hogy ami az Unióban zajlik, az Orbánék Sztálingrádja. Az érték- és érdekháború nem ért véget az Európa-párt és a közösségi szálakat vagdosók között. De hogy utóbbiak reménye nem vált valóra, az biztos. Orbán már két esztendeje ígéri a „lázadás évét”, az egyeduralomra törő nacionalisták erőinek áttörését. Hát nem törtek át. A nagy centrumpártok ugyan rontottak, de a veszteséget bőven kipótolta a szintén Európa-párti liberálisok és zöldek látványos növekedése. Ők pedig még keményebbek az Orbán-féle rendszerekkel szemben. Érez az ember némi elégtételt, hogy a Fidesz és társaik addig-addig illiberálisoztak, addig-addig sorosbérencezték a klímavédelem harcosait, hogy sikerült ezzel mozgósítaniuk Európa szabadelvű és környezetvédő részét. És mivel mindent megtettek azért is, hogy gyengítsék saját Néppártjukat, és lőjenek a szocialistákra, most a két nagy frakció már létszám-okokból is rákényszerült a liberálisokkal vagy zöldekkel való együttműködésre. Le sem tagadhatom a kárörömöt, ami eltölt.
A magyar miniszterelnök most igyekszik visszasasszézni az eddig pökhendin provokált Néppárthoz, hogy ne kelljen a nagyok játékából kimaradva a kispadon gubbasztania. Egy darabig meg kell húznia magát. A tűzzel-vassal keresztülvitt közigazgatási bírósági törvény végrehajtását máris elhalasztották, hiszen Trócsányi igazságügyminiszterből talán soha nem lesz uniós biztos, ha e törvényről híresül el. Lehet, hogy egy kicsit elhúzzák a gyalázatos akadémiai törvény vitáját is, hogy majd csak a nyári szünet után kelljen szavazni róla.
Ha végképp reménytelennek látják majd a visszasompolygást, vagy már nem irányul rájuk figyelem, folytatnák a függetlenség maradék szigeteinek lerohanását. A haditerv megvan, a szándékok világosak, csak az a kérdés, mikor éreznek megint elég erőt a fegyverek beélesítéséhez.
De e pillanatban egy váratlan rés jelent meg hatalmuk bebetonozott falain. Nem több, mint rés, de sokáig az sem volt. Az új helyzet az ellenzéket változások közepette éri. Támogatóik összlétszáma, vagyis politikai potenciáljuk összege, mint láttuk, változatlan. A belső átrendeződés viszont hatalmas. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatnánk, hogy a Momentum átvette az LMP felbosszantott szavazóit (és átvette az LMP-hez fűződő reményt arról, hogy „lehet más a politika”), a DK pedig az egyértelmű vezetőre vágyó MSZP-tábor egy részét. Nem tudjuk, tartósan vagy csak a mostani lendületben. Az ellenzék libikókán ül: amikor az egyik oldalnak lent, a másiknak fent. De ettől a libikóka ugyanazt a pályát járja, nem emelkedik magasabbra. Legfeljebb van, aki koppan, van, aki feljebb kerül.
Csakhogy most nincs idő hintázgatni. Az átrendeződés üzenete világos: a választók (sokadjára) csalódtak abban, hogy az akkor fő szerepet játszók nem tudták tovább vinni a téli ellenállás dinamikáját, nem lett belőle igazi demokratikus mozgalom. A táboron belül, de valami újat kerestek: ezt találták meg az új szereplőt kínáló DK-ban és a szervezetileg is újat jelentő Momentumban. Ha nem akarjuk, hogy újra csalódjanak, vissza kell hozni a rendszer teljes tagadásának, a politikusi kockázatvállalásnak az élményét, ami akkor egy időre elhallgattatta a NER-rel való kiegyezés mutyi-vádját. Az ellenzéki pártoknak – ha fontos is - most nem elég az önkormányzati helyekről megegyezniük. Nem a szó szoros értelmében kell visszamenniük az MTV-be vagy a parlamenti pulpitusra (az komikus volna), de jelképesen igen. A mögöttük lévő európai kulissza ígéretesebb lett. Ideje újra fellépni a politika színpadára. Mert a libikóka csak a játszótéren mutat jól.
Szerző
Lendvai Ildikó