Az ő napjuk

Tudom, ünneprontás, mégis az a tizenegy pedagógus jár napok óta az eszemben, akik magukra hagyták a pesti gimnáziumban a vadsztrájkot végül vállaló négyet. Hétfőn még ők is úgy gondolták, az ágazati sztrájk mondvacsinált okokkal való betiltása legalább annyi választ érdemel, hogy az első órában elmarad a tanítás. Szerdán pedig fegyelmezetten, csöngetéstől csöngetésig lenyomták a Thalesz-tételt meg a mozgást jelentő orosz igéket.

Persze, fogalmam sincs, kik ők, hogyan élnek, mit veszíthetnek el. Azt is csak sejtem, hogy sokaknak szerte a szakmában ez a mostani drill kötelező tankönyvestül, tanmenetestül, hit- és erkölcstanostul nagyon is ismerős: pont ilyen nemszeretem kormányzati beavatkozásnak élték meg, amikor a tanszabadságot, az egyedi tantervek írását meg az osztályozás szöveges értékelésre való lecserélését akarták rájuk erőltetni. És bizonyos értelemben igazuk is van. Egyetlen emberöltő alatt nem lehet egy pedagógust féltucat, az előzőt rendre kioltó reformmal elgázolni.

Mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ma ugyanott tartunk, mint a nyolcvanas évek elején, amikor az osztályfőnököm egy vörös borítójú könyvvel csapkodta az első padot, és azt vijjogta közben, hogy ez a tanterv, ez a törvény. Önmagát mentette fel a lázadás terhe alól, de velünk tolt ki, amikor nem adott választ a kérdéseinkre.

Közben eltelt az életem, de az enyémmel együtt sok olyan egykori gyereké is, akinek sokkal jobban is alakulhatott volna a sorsa. A szerencséseket ma kimentik a szülei alapítványi iskolákba, tanuló közösségekbe, külföldre; a többségnek meg marad, amit az állam megszab, a tanártársadalom pedig bánatos arccal, beletörődőn végrehajt.

Természetesen nincs jogunk, hogy kockás inget kényszerítsünk a tanárokra. Bár folyton zuhog, esernyőt sem nyomhatunk a kezükbe. Legfeljebb sajnálhatjuk őket. Meg magunkat, és persze a gyerekeket.