Azt másoljuk, amit érdemes

Emlékeznek a pótféklámpára? A nyolcvanas évekbeli személyautók lámpái meglehetősen alacsonyan helyezkedtek el, az utastér hátsó részében felszerelt eszköz viszont lehetővé tette, hogy egy oszlopban közlekedő gépkocsi fékezését a nem közvetlenül mögötte haladó autók vezetői is észleljék. A találmány a szakértők körében is sikert aratott, mindaddig, míg egy nyugat-németországi ráfutásos baleset vétkese azzal védekezett, hogy megijedt a felvillanó fénytől. A szerkezet használatát betiltották az NSZK-ban, s nyomban ezután nálunk is.
A követés stratégiájának alkalmazása nem újkori sajátosság, másolunk azóta, hogy őseink bejöttek a Kárpát-medencébe. Ez indokolt is volt akkor, amikor a fejlettebb Nyugatnak már kiforrott megoldásai voltak a nálunk jóval később jelentkező problémákra. Ma viszont - amikor a világ számos pontján nagyjából egy időben merülnek fel ugyanazok a gondok -, elgondolásaik gépies másolása nem oldja meg, netán még súlyosbítja is bajainkat.
Konkrétan az egyetemi felvétel, illetve a diplomaszerzés középfokú nyelvvizsgához, vagy azzal egyenértékű bizonyítványhoz kötésére gondolok. Ezek ihletői az EU, illetve az OECD, amelyek a versenyképesség egyik legfőbb kritériumának tartják az angol nyelv ismeretét. Hasonló véleményen vannak a hazai politikusok, szakértők, sőt a társadalom túlnyomó többsége is. Annak ellenére, hogy országunkba történetesen német nyelvterületről érkezik a tőke nagyobb része, ilyen alapon az általános német tudásra lenne szükség. 
A rendszerváltás utáni kormányok - akárhogy áradoznak a magyarok tehetségéről, az innováció fontosságáról - az ország fejlődését csak a külföldi cégek becsábítása révén tudják elképzelni, ezért próbálják az általános angoltudást adminisztratív intézkedésekkel kikényszeríteni. Valójában felzárkózásunkat csakis az innováció erősítése biztosíthatja, ennek megfelelően az oktatásban a gondolkozás, a kreativitás, a vállalkozószellem fejlesztésének kellene főszerepet kapnia. Ennek megvalósítására viszont a hatalmon lévőknek elképzelésük sincs.
A nyelvvizsga rendelet pártolói nem helytálló érveiket hamis adatokkal támasztják alá. A statisztikák, amelyeket lobogtatva szinte hetente kongatják meg a vészharangot idegennyelv-tudásunk - azok alapján valóban aggasztó - állapota miatt, nem veszik figyelembe a nemzetiségek arányát, a nyelvrokonságot, az első, második, további generációs betelepülteket, stb. Az angoltudás tekintetében egészen más a helyzet. Egy ezt vizsgáló, 80 országot érintő nemzetközi felmérésben Magyarország a 19. helyet foglalta el. Megelőzte Portugália kivételével az összes mediterrán országot - pedig esetükben jelentős motiváló erőt képez az ezeket az országokat régóta felkereső angol anyanyelvű turisták tömege - vagy éppen a fejlődés terén nálunk jobban teljesítő Szlovákiát, Csehországot. Japán, Dél-Korea, Kína pedig e tekintetben a "fasorban sincs", holott hozzájuk fűződnek a közelmúlt, s a jelen gazdasági csodái.
Az egyetemi felvétel és a diplomaszerzés középfokú nyelvvizsgához kötése egyáltalán nem jár azokkal az előnyökkel, amelyeket kitervelői tulajdonítanak neki, problémákat viszont annál inkább okoz. Súlyos csapást mérnek vele az amúgy is gyenge társadalmi mobilizációra. Elvágják a felemelkedés útját a szegény családok, a kistelepüléseken, hátrányos helyzetű térségekben élők, a nem értelmiségi szülők gyermekei elől. Már most százezer fiatal nem jut diplomához középfokú nyelvvizsga hiánya miatt, s számuk pár évig még növekedhet. Azután a felsőoktatásba be sem kerülők számát gyarapítják a megfelelő bizonyítvánnyal nem rendelkezők. 
Az idegennyelv-tanulás, a nyelvvizsga kérdése összetettebb annál, hogy kimondjuk, csak akarat kell hozzá, meg egy jó tanár. Több év adatai alapján a jelentkezők harmadának eredménytelen a vizsgája, pedig minden bizonnyal ők is kellően motiváltan, gyakorlott nyelvtanár által irányított, plusz felkészülés után próbálkoznak. 
Nem lehet az ország érdeke százezrek kizárása a diplomaszerzés lehetőségéből, nem nézhetjük közönyösen, hogy veszendőbe mennek erőfeszítéseik, hogy megkeseredett emberré válnak! Annál is inkább, mert tömegük hozzájárulhat egy másik probléma, a kivándorlás fokozódásához, hiszen idegennyelv-tudásuk azért valószínűleg felülmúlja az átlag kivándorlóét. (Többek szerint a kilencedikes nyelvi előkészítő osztály bevezetése eredményezte az Angliában munkát vállalók számának nagymértékű megnövekedését.) A diplomához jutás indokolatlan korlátozásának jelentős szerepe lehet a több területen gondot okozó szakemberhiány kialakulásában is.
Bizonyos vagyok benne, hogy a tárgyaltakhoz hasonló központi megkötések az európai országok többségében nem léteznek (tán egyikben sem). Őket kellene követni, nem pedig az Európai Bizottságot, amely, ha valóban tisztában lenne a fejlődés, a versenyképesség feltételeivel, el tudta volna érni 2000-ben kitűzött célját: azt, hogy 2010-re az Unió a világ legversenyképesebb tudásalapú gazdasági térségévé váljon.

A reform mindent túlél

Az adatok, a hírek, a közösségi médiában szerteszaladó rémtörténetek arról szólnak, hogy a nevelési intézmények bajba kerültek, a pedagógusok vagy nem találják az érvényes szakmai megoldást, vagy elkerülik a nehéz helyzeteket, vagy fokozódó agresszióval válaszolnak meghiúsult pedagógiai beavatkozásaikra. Vagy csak egyszerűen elfáradtak. Elfogadják a hatalomtól érkező üzeneteket, beletörődnek a kifogásolt tankönyv használatába, tépelődés nélkül tudomásul veszik az előírt tananyagot.
Az iskoláról szóló diskurzusokban rendre elhangzik a szomorú sóhajtás: az a hosszú évtized, mely a nyolcvanas évek végefelé kezdődött, és eltartott a kilencvenes évek végéig, nyomtalanul múlt el a pedagógustársadalomban. A már-már féktelennek tűnt innovációs mozgalmak „tanúhegyei” nyugdíjba mentek, vagy tán korai gyomorvérzés, infarktus, sztrók után a betegágyban, esetleg már a temetőben vannak. 
Elképzelhető, hogy az új nemzedékek előtt már minta sem maradt? Csak emlékeztetek: kutatás igazolta, hogy a kilencvenes évek legelején – holott még Nemzeti Alaptanterv, kötelezően előírt helyi tanterv sem létezett – az iskolák csaknem 80 százaléka hajtott végre saját kezdeményezéséből módosítást a tanterven, adaptálta azt nem csupán a kor viszonyaira, de az iskola adott tanulói összetételére is. A kollégák falták az alternatív pedagógiákról megjelent új kiadványokat, a hasonló tárgyú konferenciákkal nagy előadótermek teltek meg. 
Csak egy véletlenül keletkezett történelmi korszak volt ez? „Elsötétítések közt résnyi fény” – ahogyan Vas István jeles versében olvastuk? És most mit tegyünk: felejtsük el?
És mégis. Országjárásaim során mindig találkozom olyan kollégákkal, aki valami új megoldást keresnek és alkalmaznak az osztálytermekben. Vagyis módszereik megválasztásakor nem a tananyagnak, nem a tantervnek adnak prioritást, hanem a növendékeik, tanulóik sajátosságainak, szükségleteinek. Rendre felbukkan egy-egy „Kokas-óra”, másutt a drámát alkalmazzák konfliktusok megelőzésére, értékek közvetítésére. Winkler Márta módszereit idézik meg, a francia Freinet neve bukkan fel itt-ott. Projektnapok, projekthetek vertek gyökeret sok intézményben. Van, ahol „mentor” nyújt folyamatos támogatást a rábízott tanulóknak (akár életviteli gondjaikban is), szerződés köttetik tanulók és pedagógusaik közt (mindkét félre érvényes kötelezettségekkel). Jártam olyan iskolában, ahol az iskola születésnapján a tanári színjátszócsoport tart előadást.
Tudom, szigetek. Néha rejtőzködve, nyilvános terjesztést nem is vállalva működnek ezek a kísérletek. S mégis: úgy tapasztalom, hogy a magyar iskola, a magyar nevelésügy 25-30 éve átélt legutóbbi reformmozgalma mégiscsak nyomot hagyott a tanári szobákban, ízei megmaradtak a kávéspohár alján, a szekrények, padok karcolásaiból mint régi hieroglifák kiolvashatók, illatuk érezhető a szertárak, a könyvtárak mélyén.
„Él még Bánk” – jutnak ilyenkor eszembe a panaszos jobbágy szavai, felcsillanó tekintete Katona József tragédiájából.
Ezzel a reménnyel köszöntöm pedagógustársaimat 2019-ben.
Frissítve: 2019.05.31. 09:14

Hét másodperc

Akár hetekig vagy hónapokig eltarthat, mire válaszokat kapunk – legalább részben – a szerda este a Margit hídnál történt dunai tömegszerencsétlenség okaira. Egyelőre a következmények biztosak: elsüllyedt a Hableány nevű turistahajó, miután egy nagy utasszállítóval ütközött. Előbbi alig hét másodperc alatt süllyedt el. Ennyi idő ahhoz sem elég, hogy a hajón lévő 33 dél-koreai utas és a kétfős magyar személyzet felfogja egyáltalán, mi történik velük. Tegnap délutáni adatok szerint heten élték túl a szerencsétlenséget, és ennyi holttestet találtak meg a tragédia után. A többi utast és a személyzetet még keresik, egyre kevesebb reménnyel.
Egy nappal a történtek után ítéletet mondani aligha lehet, de érdemes kérdéseket feltenni, és válaszokat keresni. Utóbbiból egyelőre nincs sok, előbbiből annál inkább. Vajon elkerülhető lett volna-e a tragédia? A papíron minden helyzetre felkészült katasztrófavédelem éles helyzetben jól teljesített-e? És a sürgősségi ellátás? Vajon helyes-e, hogy a Duna fővárosi szakasza időnként forgalmasabb, mint a Nyugati aluljáró csúcsidőben? Kell-e korlátozni, hogy a Dunán főszezonban több sorban állnak egymás mellett kishajók, utasszállítók, szállodahajók, étterem-hajók és mindenféle más járművek? Helyes-e az, hogy semmiféle szabályozás nincs arra, hogy egy adott Duna-szakaszon hány hajó lehet egy időben?
Mindez és sok más kérdés nem a Hableány hét másodperce miatt fontos. Hanem azért, hogy legyenek kész válaszok. Érdemes lett volna ezt a módszert Kásler Miklós miniszternek is követnie, akinek tegnapi sajtótájékoztatója alig egy percig tartott, és kérdéseket sem lehetett feltenni. Ez – azon túl, hogy a hozzá nem értés, a sunnyogás és a részvétlenség látszatát kelti – azért gond, mert kérdések nélkül épp a válaszok nem születnek meg.
Szerző
Markotay Csaba