A globalizáció, mint erkölcsi probléma

Publikálás dátuma
2019.06.02. 13:40

A védekező, túlélésre összpontosító magatartással a ma élők – legyenek fent, középen, lent – elhárítják maguktól a jövővel kapcsolatos felelősséget.
A fenyegető jövő képét lebegtetve a múltba menekülni, a nemzetállamok falai közé zárkózni, az egyetemesség elvével szemben a nacionalizmust állítani. Ezek lennének a megfelelő válaszok a globális kihívásokra? Mielőtt nemmel válaszolnánk, vizsgáljuk meg röviden, miért alakult úgy, hogy sokan felelnek igennel. Persze könnyebb a bennük rejtőzködő rossz szándékra, önzésre stb. hivatkozni, mint azt elemezni, miért is történt ez a megtorpanás, visszafordulás. Az elmúlt időszak nyertesei, legyenek ők a globalizációs folyamatok vagy az állam kedvezményezettjei, a jelenlegi működési mechanizmusok fenntartásában érdekeltek. Sikerük, hogy ezt el tudják hitetni a relatív és abszolút vesztesek nagy részével is. A többség úgy ítéli meg, hogy a ma uralkodó rendszer megváltozhatatlan, a gazdasági, politikai és kommunikációs hatalmat birtokló elitek leválthatatlanok. Az emiatt érzett elkeseredettség és fásultság, a nemzettel és állammal szemben támasztott jogos elvárás a védelem iránt - ez az, ami teret ad a nacionalista populizmusoknak. Utóbbiak azonban legfeljebb a szereposztáson tudnak változtatni, az alaphelyzeten, a szerepeken nem. Idézzük fel, melyek is voltak a három évtizeddel ezelőtti nagy kérdések. Népesedés: még többen vagyunk, mint valaha. Környezet: a klímaváltozás ma már valóság. Háború: ma újra nagyobb a veszélye, és a kölcsönös elrettentés újra része a világpolitikának. Egyenlőtlenség: vagyonban, jövedelemben, technikai, gazdasági erőben (hatalomban) nagyobb, mint az első világháború kitörése előtt. Nemhogy megoldani nem sikerült ezeket a problémákat az elmúlt harminc évben, hanem rosszabb lett a helyzet, mint volt. A listához két újabb tételt is hozzáírhatunk. A migrációt és a nemzeti kérdést. Ez utóbbi manapság nem csak emberi jogi, kisebbségi ügy, és elsősorban nem is a szuverenitás, a nemzetállam jövője a tét, mint ahogy ezt a nacionalisták hangsúlyozzák. Legalább ennyire fontos kérdés, hogy a globalizáció elért szintjén és várható fejleményeinek hatására milyen lesz a jövő nemzedékeinek a viszonya történelmi és kulturális örökségükhöz. Teret nyer-e többes identitás a körükben? Valóságos sors-, politikai és kulturális közösségként funkcionálnak-e majd a nemzetek? Sokunkat foglalkoztatnak ezek a kérdések. Kétségtelen, a társadalmak, illetőleg a legfejlettebb országok és a vezető hatalmak nagyobb építő és pusztító potenciállal rendelkeznek minden eddig tapasztaltnál. Az érintkezés, a kommunikáció új dimenzióba került, a lehetőségek kitágultak. Vannak országok, amelyek példát mutatnak, van, ahol működik a szociális piacgazdaság. Számos nemzet vált úgy nyitottá, hogy közben nem adta föl önmagát. Ezek a példák még inkább indokolttá teszik annak elemzését, miért nem sikerült másutt, miért ennyire vegyes a mérleg és miért aggasztó mégis az összkép. A Daron Acemoglu – James A. Robinson szerzőpáros nagy könyvet szentelt annak a témának, hogy Miért buknak el a nemzetek? Szerintük minden azon múlik, hogy az emberek alkotta intézmények, törvények teljesítményre ösztönöznek-e, vagy ellenkezőleg, elszívják az erőforrásokat azoktól, akik képesek a hatékonyabb termelésre. Ez látványos magyarázat – nem kevés igazsággal, de túl egyszerű, amennyiben nem szól a nem egyenlően eloszló esélyekről, és nem számol az egyenlőtlen feltételekkel. Mindenesetre az előbb felsorolt témák annak dacára vannak napirenden harminc év eltelte után is, hogy a megoldásukra tett ígéretek kötelező részeivé váltak a közbeszédnek, a politikusok megszólalásainak. Könyvek és filmek – ideértve a dokumentumfilmek sokaságát is – foglalkoznak visszatérően az aggasztó jelenségekkel, a megoldásra váró szociális, környezeti, társadalmi gondokkal, de a dolgok mennek a maguk útján. Indokolt tehát visszatérnünk az eredeti kérdéshez. Miért nem teszik, ha tudják? A válasz többrétegű. Először is, abból, ha valamiről sokat beszélnek, írnak, még nem következik, hogy aszerint is cselekednének. A politikusok, a globalizált gazdasági elitek és az egyes országok vezető körei éppen azért beszélnek sokat a világproblémákról, mert nem engedhetik meg maguknak, hogy figyelmetlenséggel, felelőtlenséggel legyenek vádolhatók. Ezért aztán nehéz megkülönböztetni egymástól azokat, akik őszintén tenni akarnak, azoktól, akik ebben akadályozzák őket. Másodszor: a beszédek, a nemzetközi tanácskozások és az éles viták ellenére kijelenthető, a világ menetét, az egyes országok életét nem a nagy kérdések megoldása határozta meg az elmúlt évtizedekben. Jóval több energia ment el a globalizációs kihívások azonnal jelentkező társadalmi következményeinek kezelésére és az ezzel kapcsolatos küzdelmekre. Harmadszor: másképp jelenik meg a jövő kérdésköre a centrumban, a félperiférián és a periférián. Ugyanez igaz a társadalmakon belül is. Másként áll a jövőhöz az éppen zajló átalakulások nyertese és vesztese, másként a gazdasági, társadalmi és politikai tőke birtokosa, a feltörekvő, illetve az egyensúlyát megőrizni igyekvő, a szakadék széle felé sodródó. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az átalakuló társadalmak küzdelmei az utóbbi időkben általában nem klasszikus osztályharcként, hanem az egyes osztályokon és csoportokon belül folynak. Részben azért alakul így, mert nincs rendszervita, mert az ideológiák sokat vesztettek erejükből, részben azért, mert a mai tőkés világrend és társadalmi-gazdasági berendezkedés nem kérdőjelezhető meg. Nem a jog tiltja ezt, hanem a józan ész, amely azt súgja, hogy nagyot kockáztat az, aki megpróbálja, mert az útkeresés során könnyen zsákutcába tévedhet. Így rendületlenül, megállíthatatlanul pörög tovább a környezetet pusztító és pazarló termelés és fogyasztás, miközben folytatódik a kizsákmányolás, jelentős tömegek marginalizálódnak, kerülnek peremre. Ám van ennél még rosszabb lehetőség is – amellyel a mesterséges intelligencia fenyeget –: ha az emberek termelői és fogyasztói minőségükben is feleslegessé válnak. Ettől már csak egy lépés, hogy állampolgárokként is feleslegessé legyenek. Egy esetleges válságban a nagy tömegek nem a fenntartható fejlődés felé történő elmozdulás esélyét, egy kívánatos és szükséges jövő elérésének lehetőségét látják, hanem az elkerülhetetlen talajvesztést és az anarchiát. Számos példát látnak erre a mai világban. Ami van, igaz, korántsem tökéletes, de még mindig a kisebbik rossz ahhoz képest, ami eljöhet. A védekező, túlélésre összpontosító magatartással a ma élők – legyenek akár fent, középen vagy lent – elhárítják maguktól a jövővel kapcsolatos felelősséget, amelyben pedig a helyzetüknek megfelelő arányban osztoznak. És ez a felelősségük minden eddig élt nemzedékénél nagyobb. A XXI. század elejének társadalmai a megszerzett előnyök megtartásának jegyében a versenykényszer és a biztonságigény harapófogójában vergődnek. E törvényszerűségek erejével ható tényezőkhöz képest a szabadság, a szolidaritás, az igazságosság és az egyenlőség értékei veszítettek a vonzerejükből. Ennek elsősorban a baloldal issza meg a levét, de témánk szempontjából lényegesebb azt kiemelni, hogy mindezek a tények, körülmények és folyamatok együtt hatnak. Az egésznek együtt az a következménye, hogy a világ, az emberiség nem a nagy és a jövőt meghatározó problémák megoldásával van elfoglalva. Ehhez a megállapításhoz két megjegyzés kívánkozik. Az első, hogy a környezetvédelem ügyében azért szerencsére egyre több ember, közösség, szervezet küzd a megoldásért, és ettől is vezérelve egyre többen keresik a mai kapitalizmus átalakításának, a társadalmi és oktatási reformoknak a lehetőségeit. (Lásd erről például A kapitalizmus újratervezése című tanulmánykötetet Michael Jacobs és Mariana Mazzucato szerkesztésében.) A másik megjegyzésem: a világ, az emberiség nem úgy alanya a történelemnek, mint ahogy a társadalmak, a pártok, a tömegek és az egyének. A közöttük kialakuló kölcsönhatások, viszonyok és azoknak föléjük magasodó, rájuk visszaható struktúrája az, ami többé-kevésbé meghatározza a világfolyamatok irányát. Így sűrűsödik egésszé a sokféle tevékenység, és teszi lehetővé, hogy korszakos és történelmi értelemben is mérlegre tegyük az emberiség teljesítményét anélkül, hogy a részeket feloldanánk a nagy egészben. Ahhoz, hogy a jövőt kiszabadítsuk a jelen fogságából, meg kell szabadítanunk a részeket, magunkat a rájuk, ránk nehezedő kényszerűségek legalább egy részétől.   (A Napvilág Kiadónál a könyvhétre megjelenő, ±30 - Esszék a közelmúltról és a közeljövőről című kötetben szereplő tanulmány rövidített változata.)
Szerző
Frissítve: 2019.06.03. 12:25

Hogyan váljunk kisnyugdíjassá?

Publikálás dátuma
2019.06.02. 10:18
Képünk illusztráció
Fotó: Népszava
Nem bánkódott, hiszen rég eldöntötte magában, hogy haláláig dolgoznia kell, mert a nyugdíja nem lesz elég a megélhetésre. Csak arra nem számított, hogy nem lesz majd hol.
A túlélés érdekében mindenekelőtt a hübrisztől kell megszabadulnom – gondolta magában - a hübrisztől! Attól a gőgtől és elbizakodottságtól, amely a Földön való tartózkodásom 68 éve alatt azt kívánta bizonyítani, hogy fontos tagja vagyok a táradalomnak! 
Olyan ember, aki munkájával, tudásával, tehetségével - még ha kis mértékben is, de – hozzájárult a világ fejlődéséhez, munkabírásával, szorgalmával az ország gyarapodásához. Ez az! – gondolta, és gyorsan fölpattant, hogy a jó munkájáért kapott kitüntetéseit, szakmai díjait eldugja az íróasztal fiókjának mélyére. Csak, hogy még az elbizakodottság látszatát is kerülhesse.
Aztán visszaült a gép elé, kicsit elmélázott, majd magabiztosan leírta: igen, a két gyereket nem számolom ide! Őket nem azért szültem – és belátom napjainkban már ez nagy hibának számít -, mert családunk bővülésével is az országot kívántam szolgálni, hanem azért, mert szerettem a férjemet, és bár nagyon szegények voltunk, mégis alig vártam a gyerekeim érkezését. Szóval ez a kérdés gyerekestől, unokástól föl sem merülhet!
Ó, már megint a hübrisz! - intette magát. Mindig ez a fránya elbizakodottság, a fontosságtudat! Persze, korábban hasznára volt, az vitte előre, az segítette, hogy karriert építsen. Jó, hát nem túl nagyot, csak akkorát, amiben ő már jól érezte magát. Mégis egzisztencia volt, olyan, amelyik egyfajta magabiztosságot adott, amikor reggel munkába menet a liftben odaköszönt a szomszédoknak. Szerette a munkáját, kedvvel végezte, még akkor is, ha nem túl jól fizették. Ilyenkor mindig arra gondolt, sokkal szerencsésebb azoknál, akik undorral dolgoznak, muszájból, mert kell a pénz a megélhetéshez. De hát, ez már a múlt! Ezentúl kerülni fogom a szomszédokat – döntötte el magában.
A pénzt inkább gyűlölte, mint szerette. (Az apja miatt. Amiatt az ember miatt, aki a magyarországi viszonyok között jólétben élt, mégis úgy dobta el magától, mint a semmire se jó sáros levelet, hogy terméketlen és nagyon gonosz új feleségével élhessen egészen megérdemelten magányos haláláig.) Ezért aztán nem is akart, nem is tudott igazán bánni a pénzzel. Voltak jobb évei, voltak rosszabbak. Volt, hogy a család minden tagja egyszerre kaphatott új cipőt, és még nyaralni is el tudtak menni. Volt, hogy csak egyvalakinek tudtak cipőt venni, és a nyár is nyaralás nélkül múlt el. Annyi azonban sosem volt, hogy igazán spórolni tudjanak belőle. Ha olykor maradt is valamicske, azt a következő rossz passz elvitte. Mégis együtt kocogtak a poros úton, egészen addig, amíg a gyerekek ki nem repültek. Egyikükből sem lett ugyan tekintetes úr, de megvannak. Ám tőlük nem csak emiatt nem kérne pénzt, de azért sem, mert úgy vélte, természetellenes dolog lenne, hisz a szülőnek kell segítenie a gyerekeket, és nem fordítva!
Nem bánkódott, hiszen rég eldöntötte magában, hogy haláláig dolgoznia kell, mert a nyugdíja nem lesz elég a megélhetésre. Csak arra nem számított, hogy nem lesz majd hol. Számtalan helyre elküldte az önéletrajzát, de legtöbben még csak válaszra sem méltatták. Csupán néhányan írták meg, hogy „Sajnos, nem önre esett a választás”. Pedig igyekezett haladni a korral, az interneten minden olyan cikket elolvasott, ami arról szólt, hogyan kell jó és modern, a mai elvárásoknak megfelelő CV-t, azaz Curriculum vitae-t készíteni. De mindenféle tanács ellenére sosem tagadta le, hogy hány éves. Nem csak azért, mert nem szégyellte, nem csak azért, mert ősz haja ellenére nagyon is erős, munkaképes embernek tartotta magát, és nem csak azért mert az önéletrajzhoz csatolt fényképről úgyis kiderült volna, hogy nem most végezte a főiskolát, de azért sem, mert gyűlölt hazudni, megtéveszteni másokat. Nem is tette soha.
Illetve azóta nem, amióta úgy 5 éves kora körül lebukott, és nagyon kellett szégyellnie magát. Az történt ugyanis, hogy egyszer a nagymamája, amikor ketten voltak otthon, vett tíz deka parányt, és ketten befalták az egészet. Mami azt kérte tőle, ne szóljon erről senkinek, ő pedig megígérte. Nem is szólt egy szót se, amikor az unokatestvérével hazaérkeztek a nagynénjéék, akikkel együtt laktak, de csokis nápolyitól fülig maszatos szájjal szaladt eléjük. Mikor megkérdezték tőle, hogy mit evett, a „corpus delicti” ellenére azt mondta, semmit. Neki csak annyit mondtak, ne hazudjon, nem szabad hazudni. A veszekedést csak a másik szobából hallotta. Amikor a Mami sírva jött be hozzá, nagyon megijedt. Nagyon sajnálta a nagymamáját, mert úgy érezte, miatta kapott ki. Ezért nem volt képes többé hazudni. Nem is tette soha.
Az interneten azt is olvasta, hogy az álláskeresők 50 százaléka ismerősök, barátok révén tud elhelyezkedni. Mivel tisztában volt vele, hogy muszáj munkát találnia, nem volt rest, felhívott mindenkit, akit ismert. Voltak, akik sajnálkoztak, voltak, akik ígérni sem tudtak, és akadt egy-kettő, aki halat kínált, de hálót egyikőjük sem. Volt, aki azt mondta, ha tudna angolul, azonnal tudna neki állást. Nem tudott. A Ratkó-korszak gyermekeként oroszul tanult 8 éven át, a végén alapfokú nyelvvizsgával fejezte be. Tanult anno németül és franciául is, ám mivel egyik nyelvet sem használta soha, rég elfelejtette mindkettőt. Azt gondolta, talán érdemes lenne újrakezdeni valamelyiket, de arra is gondolt, ez a korán úgysem segítene. Tudomásul kell vennie, ez már egy olyan világ, amelyik nem tart rá igényt. Nem kell a tudása, az esze, a kreativitása, a tehetsége, a szorgalma, nem kell belőle semmi. Az élet megrágta és kiköpte, innentől kezdve magára vessen.
Mert a hübrisz, meg az elvek – motyogta magában. Igen, az elvek. Az elveihez mindig ragaszkodott! Nem voltak ezek rosszak, vagy gonoszak, mindig is a szabadság, egyenlőség, testvériség szellemében gondolkodott, hitte, hogy a jognak asztalánál mindenkinek egyformán kell helyet foglalnia, hogy a bőség kosarából mindenkinek egyformán kell tudni vennie, hogy az elesetteket támogatni kell, és nem belökni a szakadékba, hogy az éhezőknek enni kell adni, és aki fázik, azt be kell takarni. Ám úgy tűnik, ma már ez nem kell, idejétmúlt gondolkodás. Itt mindenki annyit ér, amennyije van, és aki elesett, abba még nagyobbat kell rúgni. Mint abba a 9 gyermekes anyába, aki kilakoltatás előtt áll, és aki végső kétségbeesésében a miniszterelnökhöz fordult segítségért, de olyan választ kapott a Levelezési Osztálytól, hogy a fal adta a másikat: „Őszintén sajnáljuk, hogy a tájékoztatáson túl nem lehettünk a segítségükre. Helyzetüket átérezve, ezúton kívánunk Önöknek Miniszterelnök úr nevében kitartást és további minden jót!” Még jó, hogy erőt és egészséget, és további munkasikereket nem kívántak neki a „mi senkit sem hagyunk az út szélén” jegyében.
Eszébe jutott a házban lakó idős ember, aki szakadt, koszos ruhában, sántikálva, totyogva, levegőt is alig kapva jutott el a CBA-ig, hogy agyvérzésben lebénult fiát egyedül maradva is etetni tudja. Vagy a másik öreg úr, aki úgy spórol, hogy nem fürdik, ezért nem szállnak be mellé a házban lakók a liftbe, amikor ugatós kutyájával fölfelé igyekszik, mert büdös, és aki minden reggel úgy viszi sétálni az ebet, hogy útba ejthesse a parkoló automatákat, hátha maradt bennük pár forint. Eszébe jutott a szomszédasszonya is, aki a mai magyar állami egészségügy pokoli bugyrába kényszerült, és akinek fájdalmai ellenére is több hónapot kell várnia egy-egy kivizsgálásra, hogy mire megtudják, mi baja, már talán meg is haljon. Nincs pénze megfizetni a magánrendelőket. Eszébe jutottak a gyerekek is, akik a testet, lelket romboló ostoba oktatási reformok áldozatai, az egyre inkább barnába forduló magyarországi kék ég, a kenetteljes hazudozás, egy gonosz és hibbant elme világuralmi mániája, a lelketlenség, a mindent elöntő középszerű butaság, az élet mind nagyobb mértékű pusztítása.
Hirtelen megérezte, hogy a mindeddig elfojtani próbált hübrisz most lávaként tör elő. Ady, Radnóti, Csokonai, Petőfi, Vörösmarty, Kosztolányi, Karinthy, Móra, Móricz, Nagy László, Esterházy, Faludy, Moldova, Závada, Szabó Magda, Kertész Ákos és még sok más nagyszerű író, költő gondolatai kavarogtak benne, hogy végül József Attila egyetlen sorában öltsenek testet: „Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat.”
Szerző
Frissítve: 2019.06.02. 10:59

Friss Róbert: Mit kezdjünk Európával?

Publikálás dátuma
2019.06.01. 19:45
MARABU RAJZA
A demokrácia nemcsak lassú és költséges, de legfőképpen magában hordozza a hajlamot az öngyilkosságra.
A demokrácia lassú és körülményes. Nem tudjuk mással magyarázni, hogy 17 évnek kellett eltelnie, míg a napi politika szintjére leszivárogtak Vaclav Havel 2002-ben Orbán Viktorról mondott – és azóta sokat emlegetett - szavai: "Ha ez az ember még egyszer hatalomhoz jut, Isten óvja Magyarországot, de még Európát is." Most meg itt állunk az európai választások után egy héttel és azon lihegünk boldogan, hogy a szélsőjobbos nacionalizmus nem törte át az Európai Unió falait, hogy bár megerősödött, nem sikerül még csak a többség akaratát végzetesen blokkoló kisebbséget sem létrehoznia.
Ha majd kitapsikoltuk magunkat, érdemes elgondolkodni azon a történelmi tanulságon is, hogy a demokrácia nem csak lassú és költséges, de legfőképpen magában hordozza a hajlamot az öngyilkosságra, amennyiben minden öntelt gyengesége azokat erősíti, akik ezt a lassúságot a demokrácia elleni érvelésre és érvelés nélküli támadására használják fel, főként egy olyan korban, amikor a tömegtársadalom minden korábbinál nagyobb mértékben manipulálható.

Még egy esély

Az európai demokrácia – talán mert a kelleténél jobban az amerikai minta védelmére hagyatkozott, s nem foglalkozott önmaga megkülönböztetésével - túlzottan sérülékeny. Ezért nem gondoljuk, hogy a nacionalizmus elleni küzdelemről le lehetne mondani, csak mert most éppen nem tudta átvenni Európát. Azt gondoljuk, hogy ennek a – nevezzük tévesen populista – hullámnak az erősödése csak megtorpant, s az európai választók akarata – amely a nagy részvétel miatt is erős legitimációt teremtett az EP-nek és az EU leendő vezetésének – azt tükrözi: a zöldek, a liberálisok megerősítésével az európai demokrácia kapott még egy esélyt, hogy észhez térjen és átszervezze önmagát, mert minden - vélt és valós – gyengesége az autoriter nemzetállami bezárkózás képviselőit erősíti a jövőben is. Ez az erő pedig felettébb nyughatatlanul agresszív.
Ezért nem teljesen értünk egyet a svájci Neue Zürcher Zeitung (NZZ) - Peter Rásonyi - véleményével, amely szerint a sorsdöntőnek kikiáltott európai parlamenti választás során Európa elszalasztotta azt a lehetőséget, hogy irányt szabjon a valóban fontos kérdések megválaszolásának. Úgy gondoljuk, a választások előtt igaza volt Manfred Webernek, a Néppárt jelöltjének az Európai Bizottság elnöki posztjára, aki sorsdöntőnek nevezte a választást, Frans Timmermans szociáldemokrata csúcsjelöltnek, aki „az Európa lelkéért vívott harcról” beszélt, a még a jobbos nacionalista pártok önjelölt tanácsadójának, az amerikai Steve Bannon-nak is, aki a sztálingrádi csatához hasonlította az erőpróbát. (Nem gondolta, hogy ennél a Sztálingrádnál veszíteni fog.) A lap szerint teljesen szükségtelen volt, hogy a választás során a jobboldali nacionalista euroszkeptikusokra összpontosítottak, ennél sokkal fontosabb lenne azt tudni, merre kívánja mozdítani az uniót az új összetételű parlament. Ami igaz, ám, ha a nacionalista-szélsőjobb túlzottan megerősödik az Európai Parlamentben, akkor most nem beszélhetnénk arról, amit a NZZ is megállapít: a helyzet sokkal kevésbé drámai, mint ahogy azt előre lefestették. Hogy a jobboldali euroszkeptikusok erősödtek ugyan néhány országban, de beleütköztek saját korlátaikba, s hogy a Matteo Salvini olasz Liga-vezér által meghirdetett szuper-szövetség elvesztette varázsát, s nem lehet beszélni olyan jobboldali nacionalista blokkoló tömbről az Európai Parlamentben, amilyenről Bannon álmodott.

Hiányzó stratégiák

Ez volt az első lépés, nem lehet megállni, kell, hogy jöjjön a második, harmadik. Idézzük tovább a NZZ cikkét: a legtöbb közgazdász szerint nem tartható fenn a gazdasági és pénzügyi unió szerkezete, továbbra is távoli a politikai megoldás a menekült- és migrációs politikát, a belső határok átjárhatóságát, a nemzeti különutasságot illetően. Közben Brüsszel és Strasbourg tanácstalanul szemléli Kelet-Közép-Európát, ahol a jogállamiság, a demokrácia és a pluralizmus „nyomás alá került”. Nem látható uniós stratégia és cselekvőképesség olyan növekvő globális kihívásokkal szemben sem, mint a digitalizáció Európán kívüli dinamikája, az autokrata módon irányított Kína világhatalommá való fenyegető felemelkedése, a politikai iszlamizmus világméretű terjedése, az Egyesült Államoknak a NATO iránti, immár megkérdőjelezhető szolidaritása, Afrika népességének erőteljes növekedése, illetve a globális éghajlat- és környezetvédelem.
Ezeket a kérdéseket – írja a lap – a választási kampány során vagy csak felületesen érintették, vagy teljesen mellőzték, mert az ilyen jellegű problémák leküzdése bonyolult, népszerűtlen stratégiákat igényel, amelyeket illetően nincs egyetértés Európában. Amivel az NZZ annullálta saját szemrehányását, hiszen bonyolult stratégiákkal nem lehet kampányolni. Viszont, ha ezekre a kérdésekre nem talál közös európai választ az EU, ha az Európai Parlament csak a jelen helyzetet igazgatja majd, de képtelen lesz az orránál tovább látni, öt év múlva a közösség darabokra eshet.
Nem kell sokat turkálni a kommentárokban, politikusi nyilatkozatokban, ha csokorba akarjuk szedni az Európai Unióra váró feladatokat. Elég, ha Emmanuel Macron francia elnök szavait idézzük, aki a hét közepi EU-csúcsra érkezve arról beszélt: "Legyünk egyértelműek, a következő öt évben újjászülethet Európa, meggyőzhetjük a választókat, hogy ez egy jó projekt mindenkinek, de ha nem sikerül, akkor a nacionalizmus és a szélsőségek felé fognak fordulni" - mondta.

A jövő feladatai

A politikusi-elemzői megszólalások nyomán öt – egymással szorosan összefüggő - pontban tudnánk összefoglalni az Európa jövőjét meghatározó teendőket:
1. Identitás. A nacionalisták nem veszik észre, hogy miközben erejük megfeszítésével, „végvári vitézként” küzdenek a földrész zsidó-keresztény identitásáért, ugyanezzel az erővel bomlasztják és megtagadják ezt a befogadó kultúrát, amelynek politikai hagyománya éppen az, ami van, amire a földrész politikai gondolkodása eddig jutott. Annak felismerése, hogy létezik európai identitás, ami nem egyszerűen a nemzeti identitások matematikai összegzése, viszont nem menti fel Európát, hogy világosan megfogalmazza: mi az európaiság, melyek azok a közös értékek, amelyeket a földrész nemzetei magukénak tudnak.
2. Intézményrendszer. Szükséges volna újra gondolni az európai politikai integráció intézményrendszerét, mert annak legfőbb fogyatékossága, hogy túlzott mértéken függ a nemzetállamok hektikus belső politikai változásaitól. A nemzetállamok belső pártpolitikai mozgásai túlzottan beszivárognak az uniós parlamenti csatározásokba, miközben a központi apparátus dagad és hajlamos rá, hogy a politikai hiátusokat - saját szerepét túlértékelve - betöltse. Világosan meg kellene határozni: a nemzeti szuverenitás mely szeleteiről, milyen – politikai, pénzügyi, szociális - jogkörökről, s milyen arányban kell lemondaniuk a tagállamoknak a közösség javára, hogy a politikai integráció kereteit el lehessen mélyíteni, s milyen konkrét döntéseket kell továbbra is a tagállamok kezében hagyni.
3. Gazdaság. A gazdasági integrációban áll a legszilárdabb talajon az Európai Unió, akkor is, ha ez többnyire látens. Görögország korábbi kiválási szándékának kudarca és a Brexit bizonyította, hogy az európai gazdasági közösség olyan erős szálakkal köti egymáshoz a tagállamokat, hogy kilépni belőle életveszélyes, ha nem egyenesen halálos a távozó nemzetállamokra nézve. Nem csak az uniós gazdaság hálója, hanem a globalizmus állapota is azt igazolja: az Unión kívül nincs élet egy európai államnak. Akkor sincs, ha a közép-kelet-európai országok nemzeteivel megpróbálhatják elhitetni, életképes lehetne egy Nyugat-Európa és Oroszország közt létrejövő – Moszkva érdekeinek megfelelő - gazdasági-politikai alakulat.
4. Szociális Európa. A földrész jövője nem csak azon múlik, hogy hogyan alakulnak a demográfiai mutatói, hogy sikerül-e korrigálni a peremországok kiszolgáltatottságát a nyugat-európai tőkének, hanem legfőképp azon, sikerül-e ismét kiegyeznie az európai társadalomnak a tőkével. Volt már egy ilyen történelmi kiegyezése a liberális demokráciának a tőkével a második világháború után, aminek révén létrejöttek a jóléti nemzetállamok. Ez az egyezség megtört, már csak azért is, mert nemzetállami szinten finanszírozhatatlanná váltak az államok szociális ellátórendszerei. Az identitászavar annak következménye, hogy Európa lakói nem érzik otthon magukat a jóléti államok romjai között. Ezért szükség lenne egy új "birodalmi" kiegyezésre, aminek alapja nem a növekedés lehetne önmagában, hanem a minőségi élet feltételeinek megteremtése, nevezzük ezt szociális Európának. Ez egyben megvethetné a zöld élet alapjait is, aminek politikai feltételei a zöld pártok megerősödésével megjelentek.
5. Biztonságpolitika. A földrésznek tudomásul kell vennie, hogy az Egyesült Államok éppen begombolkozik, és sem politikailag (a demokrácia védelme), sem gazdaságilag (kereskedelmi háborúk), sem biztonságilag (NATO) nem hagyatkozhat egyedül az USA-ra, s nem várhat arra, miként fordul éppen az amerikai politika. Ezért létre kell hoznia saját hadseregét, tovább kell erősítenie a schengeni határok védelmét és átfogóan, európai szinten kell kezelnie a menekültkérdést, annak minden emberiességi, emberjogi, gazdasági és szociális vonatkozásaival együtt. A menekültkérdésre nem lehet válasz a bezárkózás, a fundamentalista keresztény Európa.
Nem kellene félni egy demokratikus Európai Egyesült Államoktól, egy mélyen integrált demokratikus birodalomtól, amely megtalálja saját demokráciáját és túl tud lépni saját árnyékán, a legsötétebb múltat hurcoló nacionalista örökségen. Csak egy ilyen Európa nyerheti vissza politikai-gazdasági egyenjogúságát, versenyképességét egy multilaterális világban az autoriter Kína, Oroszország és az Egyesült Államok mellett, s amelyben minden nacionalizmustól megszabadult tagállama megtalálja a saját, senki által nem veszélyeztetett megtisztelt helyét.
Szerző