A globalizáció, mint erkölcsi probléma

A védekező, túlélésre összpontosító magatartással a ma élők – legyenek fent, középen, lent – elhárítják maguktól a jövővel kapcsolatos felelősséget.

A fenyegető jövő képét lebegtetve a múltba menekülni, a nemzetállamok falai közé zárkózni, az egyetemesség elvével szemben a nacionalizmust állítani. Ezek lennének a megfelelő válaszok a globális kihívásokra? Mielőtt nemmel válaszolnánk, vizsgáljuk meg röviden, miért alakult úgy, hogy sokan felelnek igennel. Persze könnyebb a bennük rejtőzködő rossz szándékra, önzésre stb. hivatkozni, mint azt elemezni, miért is történt ez a megtorpanás, visszafordulás.

Az elmúlt időszak nyertesei, legyenek ők a globalizációs folyamatok vagy az állam kedvezményezettjei, a jelenlegi működési mechanizmusok fenntartásában érdekeltek. Sikerük, hogy ezt el tudják hitetni a relatív és abszolút vesztesek nagy részével is. A többség úgy ítéli meg, hogy a ma uralkodó rendszer megváltozhatatlan, a gazdasági, politikai és kommunikációs hatalmat birtokló elitek leválthatatlanok. Az emiatt érzett elkeseredettség és fásultság, a nemzettel és állammal szemben támasztott jogos elvárás a védelem iránt - ez az, ami teret ad a nacionalista populizmusoknak. Utóbbiak azonban legfeljebb a szereposztáson tudnak változtatni, az alaphelyzeten, a szerepeken nem.

Idézzük fel, melyek is voltak a három évtizeddel ezelőtti nagy kérdések. Népesedés: még többen vagyunk, mint valaha. Környezet: a klímaváltozás ma már valóság. Háború: ma újra nagyobb a veszélye, és a kölcsönös elrettentés újra része a világpolitikának. Egyenlőtlenség: vagyonban, jövedelemben, technikai, gazdasági erőben (hatalomban) nagyobb, mint az első világháború kitörése előtt. Nemhogy megoldani nem sikerült ezeket a problémákat az elmúlt harminc évben, hanem rosszabb lett a helyzet, mint volt. A listához két újabb tételt is hozzáírhatunk. A migrációt és a nemzeti kérdést. Ez utóbbi manapság nem csak emberi jogi, kisebbségi ügy, és elsősorban nem is a szuverenitás, a nemzetállam jövője a tét, mint ahogy ezt a nacionalisták hangsúlyozzák. Legalább ennyire fontos kérdés, hogy a globalizáció elért szintjén és várható fejleményeinek hatására milyen lesz a jövő nemzedékeinek a viszonya történelmi és kulturális örökségükhöz. Teret nyer-e többes identitás a körükben? Valóságos sors-, politikai és kulturális közösségként funkcionálnak-e majd a nemzetek? Sokunkat foglalkoztatnak ezek a kérdések.

Kétségtelen, a társadalmak, illetőleg a legfejlettebb országok és a vezető hatalmak nagyobb építő és pusztító potenciállal rendelkeznek minden eddig tapasztaltnál. Az érintkezés, a kommunikáció új dimenzióba került, a lehetőségek kitágultak. Vannak országok, amelyek példát mutatnak, van, ahol működik a szociális piacgazdaság. Számos nemzet vált úgy nyitottá, hogy közben nem adta föl önmagát. Ezek a példák még inkább indokolttá teszik annak elemzését, miért nem sikerült másutt, miért ennyire vegyes a mérleg és miért aggasztó mégis az összkép. A Daron Acemoglu – James A. Robinson szerzőpáros nagy könyvet szentelt annak a témának, hogy Miért buknak el a nemzetek? Szerintük minden azon múlik, hogy az emberek alkotta intézmények, törvények teljesítményre ösztönöznek-e, vagy ellenkezőleg, elszívják az erőforrásokat azoktól, akik képesek a hatékonyabb termelésre. Ez látványos magyarázat – nem kevés igazsággal, de túl egyszerű, amennyiben nem szól a nem egyenlően eloszló esélyekről, és nem számol az egyenlőtlen feltételekkel.

Mindenesetre az előbb felsorolt témák annak dacára vannak napirenden harminc év eltelte után is, hogy a megoldásukra tett ígéretek kötelező részeivé váltak a közbeszédnek, a politikusok megszólalásainak. Könyvek és filmek – ideértve a dokumentumfilmek sokaságát is – foglalkoznak visszatérően az aggasztó jelenségekkel, a megoldásra váró szociális, környezeti, társadalmi gondokkal, de a dolgok mennek a maguk útján.

Indokolt tehát visszatérnünk az eredeti kérdéshez. Miért nem teszik, ha tudják? A válasz többrétegű. Először is, abból, ha valamiről sokat beszélnek, írnak, még nem következik, hogy aszerint is cselekednének. A politikusok, a globalizált gazdasági elitek és az egyes országok vezető körei éppen azért beszélnek sokat a világproblémákról, mert nem engedhetik meg maguknak, hogy figyelmetlenséggel, felelőtlenséggel legyenek vádolhatók. Ezért aztán nehéz megkülönböztetni egymástól azokat, akik őszintén tenni akarnak, azoktól, akik ebben akadályozzák őket. Másodszor: a beszédek, a nemzetközi tanácskozások és az éles viták ellenére kijelenthető, a világ menetét, az egyes országok életét nem a nagy kérdések megoldása határozta meg az elmúlt évtizedekben. Jóval több energia ment el a globalizációs kihívások azonnal jelentkező társadalmi következményeinek kezelésére és az ezzel kapcsolatos küzdelmekre. Harmadszor: másképp jelenik meg a jövő kérdésköre a centrumban, a félperiférián és a periférián. Ugyanez igaz a társadalmakon belül is. Másként áll a jövőhöz az éppen zajló átalakulások nyertese és vesztese, másként a gazdasági, társadalmi és politikai tőke birtokosa, a feltörekvő, illetve az egyensúlyát megőrizni igyekvő, a szakadék széle felé sodródó. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az átalakuló társadalmak küzdelmei az utóbbi időkben általában nem klasszikus osztályharcként, hanem az egyes osztályokon és csoportokon belül folynak. Részben azért alakul így, mert nincs rendszervita, mert az ideológiák sokat vesztettek erejükből, részben azért, mert a mai tőkés világrend és társadalmi-gazdasági berendezkedés nem kérdőjelezhető meg. Nem a jog tiltja ezt, hanem a józan ész, amely azt súgja, hogy nagyot kockáztat az, aki megpróbálja, mert az útkeresés során könnyen zsákutcába tévedhet.

Így rendületlenül, megállíthatatlanul pörög tovább a környezetet pusztító és pazarló termelés és fogyasztás, miközben folytatódik a kizsákmányolás, jelentős tömegek marginalizálódnak, kerülnek peremre. Ám van ennél még rosszabb lehetőség is – amellyel a mesterséges intelligencia fenyeget –: ha az emberek termelői és fogyasztói minőségükben is feleslegessé válnak. Ettől már csak egy lépés, hogy állampolgárokként is feleslegessé legyenek. Egy esetleges válságban a nagy tömegek nem a fenntartható fejlődés felé történő elmozdulás esélyét, egy kívánatos és szükséges jövő elérésének lehetőségét látják, hanem az elkerülhetetlen talajvesztést és az anarchiát. Számos példát látnak erre a mai világban. Ami van, igaz, korántsem tökéletes, de még mindig a kisebbik rossz ahhoz képest, ami eljöhet. A védekező, túlélésre összpontosító magatartással a ma élők – legyenek akár fent, középen vagy lent – elhárítják maguktól a jövővel kapcsolatos felelősséget, amelyben pedig a helyzetüknek megfelelő arányban osztoznak. És ez a felelősségük minden eddig élt nemzedékénél nagyobb.

A XXI. század elejének társadalmai a megszerzett előnyök megtartásának jegyében a versenykényszer és a biztonságigény harapófogójában vergődnek. E törvényszerűségek erejével ható tényezőkhöz képest a szabadság, a szolidaritás, az igazságosság és az egyenlőség értékei veszítettek a vonzerejükből. Ennek elsősorban a baloldal issza meg a levét, de témánk szempontjából lényegesebb azt kiemelni, hogy mindezek a tények, körülmények és folyamatok együtt hatnak. Az egésznek együtt az a következménye, hogy a világ, az emberiség nem a nagy és a jövőt meghatározó problémák megoldásával van elfoglalva. Ehhez a megállapításhoz két megjegyzés kívánkozik. Az első, hogy a környezetvédelem ügyében azért szerencsére egyre több ember, közösség, szervezet küzd a megoldásért, és ettől is vezérelve egyre többen keresik a mai kapitalizmus átalakításának, a társadalmi és oktatási reformoknak a lehetőségeit. (Lásd erről például A kapitalizmus újratervezése című tanulmánykötetet Michael Jacobs és Mariana Mazzucato szerkesztésében.) A másik megjegyzésem: a világ, az emberiség nem úgy alanya a történelemnek, mint ahogy a társadalmak, a pártok, a tömegek és az egyének. A közöttük kialakuló kölcsönhatások, viszonyok és azoknak föléjük magasodó, rájuk visszaható struktúrája az, ami többé-kevésbé meghatározza a világfolyamatok irányát. Így sűrűsödik egésszé a sokféle tevékenység, és teszi lehetővé, hogy korszakos és történelmi értelemben is mérlegre tegyük az emberiség teljesítményét anélkül, hogy a részeket feloldanánk a nagy egészben. Ahhoz, hogy a jövőt kiszabadítsuk a jelen fogságából, meg kell szabadítanunk a részeket, magunkat a rájuk, ránk nehezedő kényszerűségek legalább egy részétől.

(A Napvilág Kiadónál a könyvhétre megjelenő, ±30 - Esszék a közelmúltról és a közeljövőről című kötetben szereplő tanulmány rövidített változata.)