Időnyomok, gyermekarcok

Publikálás dátuma
2019.06.02. 14:04
A KILENC GYERMEK - Nem valószínu, hogy túlélték az éhínséget
Amikor a Népszava minapi cikkét olvastam („11 milliót gyűjtöttek össze néhány nap alatt…”) egyfajta déjà vu érzés fogott el: valamire emlékeztetett, pedig a cikk mondandójáról eddig fogalmam sem volt. A laptárs Magyar Hang híradása alapján készült írás arról számolt be, hogy a Pest megyei Zsámbokon gyámügyi eljárás vár egy ott élő asszony kilenc gyereke közül nyolcra, akik még kiskorúak, mivel a kapott hitelt a család nem tudja törleszteni. (A munkanélküli, alkoholista apa elhagyta a családot.)
A nehéz helyzetbe került édesanya kétségbeesett levelet írt a miniszterelnöknek, kérve segítségét, de semmitmondó választ kapott, ha csak azt nem tekintjük érdemi közlésnek, hogy a kormányfő – a feleletet adó titkársága szerint – nem foglalkozik egyéni ügyekkel. Ezt követően mégis változott a helyzet, kiderült, hogy a közvélemény megmozdult: az összegyűlt 11 millió forint lehetővé teheti a család együtt maradását, ezért akár új otthont is lehet építeni.
Feltűnt nekem, milyen vidámak-mosolygósak voltak a gyermekek, alighanem akkor tudhatták meg, hogy mégis lehet az esélyük a család együtt maradására, a normális életre. A szolidaritás szót valószínűleg nem ismerik, ám talán életükben először találkoztak azzal, amit e kifejezés jelent, és ami az életet és az ember belvilágát értékessé teszi. (Lehet, hogy tévednek a „szakértő” félművelt államtitkárok, vagy a potenciális hazai Strachék, akik, akárcsak lebukott osztrák példaképük, holtbiztosra veszik, hogy az ország a zsebükben van, s a „jobbra tarts” trend visszafordíthatatlan?) Amikor a kilenc gyermeket nézegettem néhány percig, akkor ugrott be, mitől éreztem azt, hogy valami hasonlóval a közelmúltban már szembesültem. Akkor a hamburgi Der Spiegel legfrissebb számának honlapját böngésztem. Ott bukkantam Anne Applebaum legújabb, németül most megjelent könyvének terjedelmes ismertetésére és a cikket illusztráló fotóra, amelyen ugyancsak kilenc gyerek látható…

Vörös éhség

Applebaum Kelet-Európával, valamint az internetes információval és dezinformációval (fake news) foglalkozó újságíró, történész, egyetemi tanár a London School of Economicson; egyébként a világ legismertebb népszerűsítő történészeinek egyike. (E műfaj egyik sajátossága, hogy bátrabban használja a források forrásait is, és személyes élményanyagokat közöl a folyamatok leírása közben.) Eddigi kötetei rekord példányszámban jelentek meg, és tartós viták sorához vezettek. Várhatóan ezúttal sem lesz ez másképpen. Érdemes is vitatkozni vele, mert a könyv (címe: Vörös éhség, alcíme Sztálin háborúja Ukrajna ellen) a látszat ellenére nem világnézeti okokra hivatkozik leginkább, hanem a korszak trendjeit rekonstruálja, a politikai tervezés és a gazdasági érdekek sorozatos ütközését egymással és az ideológiai szempontokkal.
Applebaum azon becslését, hogy az ukrán éhínség halálos áldozatainak a száma elérhette a 4,5 milliót, a kritikusok nem tartják túlzónak. Ezt közvetetten Sztálin azon egyedülálló kijelentése látszik megerősíteni, amit Churchillnek köszönhetünk. Amikor 1942-ben Moszkvába utazott, megpróbálta ellenőrizni az angolok által a 30-as évek ukrajnai éhínségéről szerzett információkat. A tárgyalás utáni fesztelen vacsorán, amelyen vendég és a vendéglátó is megitta a magáét a grúz vörösborból, ezt a kérdést tette föl a szovjet vezetőnek: „Önnek személy szerint a jelenlegi háború nehézségei ugyanolyan terheket jelentenek, mint a kollektivizálási politikájuk?” Sztálin így  válaszolt: „A kollektivizálás politikája rettenetes harc volt (…)" Churchill: „Ezt gondoltam is, hiszen nem néhány ezer arisztokratával vagy nagybirtokossal kellett megküzdeniük, hanem több millió kisemberrel.” Mire Sztálin: „Tízmilliókkal, s ez félelmetes volt (…) Mindennél fontosabb feladat volt (a kollektivizálás), ha el akartuk kerülni az időszakonként megújuló éhínséget, ha traktorral akartunk szántani (…) A parasztok a nekik adott traktorokat néhány hónapon belül teljesen tönkretették (…) Csakis megfelelő javítóműhelyekkel felszerelt szövetkezetek tudtak dolgozni a traktorokkal. Minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy a parasztokat erről meggyőzzük. De hiába vitatkoztunk velük. Ha az ember már mindent elmagyarázott a parasztnak, amit csak el kellett mondani, akkor azt feleli: jól van, de előbb haza kell mennie, és az egészet meg kell beszélnie a feleségével meg a juhászával. Miután alaposan megbeszélte velük az ügyet, mindig kijelentette, nem kíván termelőszövetkezetet, és elboldogul traktorok nélkül is.” A churchilli kérdésre, hogy ezek voltak-e a kulákok, igennel válaszolt, majd rövid szünet után hozzátette: „Mindez nagyon rossz és nehéz volt, de szükségszerű. Volt (az áttelepítettek között) aki saját földet kapott Tomszk közelében, vagy Irkutszk mellett, esetleg még északabbra, de legtöbbjük nagyon népszerűtlen volt, és a saját munkásai kiirtották.”
Ez az egyetlen példa, amit arra találtam, hogy Sztálin közvetve beismerte az agrárpolitika csődjét, illetve hogy a kulákság elleni harcban gyakorlatilag az egész parasztsággal szembekerültek. A Churchill idézte szöveg érzékelhetővé teszi minden vezérek típushibáját: az önkény igazolására szánt hihetetlen cinizmust.
Ennek az érintettekre vonatkozó tízmilliós megállapításnak a figyelembevételével a történész számítása a 4,5 millió ukrajnai (plusz egymillió oroszországi) áldozat tragikus haláláról egyáltalán nem látszik túlzottnak. Idekívánkozik még egy érdekes részlet Hruscsov emlékirataiból. A terror című fejezetben Hruscsov ezt írja: „Demcsenko, a kijevi SZKP első titkára, mint ezt nekem Mikojan (a legszűkebb szovjet pártvezetés tagja - a szerk.) mesélte, egyszer ellátogatott hozzá Moszkvába. Demcsenko megkérdezte: Vajon tudja-e Sztálin elvtárs – vagy bárki a politikai bizottságban – azt, hogy mi történik Ukrajnában? Ha nem, akkor most elmondok valamit. Egy egész vasúti szerelvény érkezett most Kijevbe azoknak az embereknek hullájával, akik éhen haltak. A vonat Poltavától Kijevig minden állomáson fölszedte a halottakat. Jó lenne, ha valaki informálná Sztálint a helyzetről.” Hruscsov ehhez még hozzáteszi, hogy ebből a történetből kiviláglik, miféle helyzet alakult ki ott, ahol az Ukrán Kommunista Párt politikai bizottsági tagja fél elmenni Sztálinhoz, hogy tájékoztassa: „Az igazság az, hogy beléptünk abba a korba, amikor mindenki reszketett Sztálintól.”
A HOLODOMOR EMLÉKMUVE - Az ukrán éhhalálnak sok millió áldozata volt
Fotó: SERGEI SUPINSKY / AFP

Az első tényfeltáró

A könyv szerzőjének azzal is szembe kellett néznie, hogy egyes kritikák szerint mintha magának vindikálná az ukrán éhínség első tényfeltárójának szerepét. Applebaum visszautasította az inszinuációt, és bizonyította igazát: hosszasan és melegen írt arról az emberről, aki a hallgatás csendjét először megtörte. Gareth Jones, a walesi születésű 27 éves brit riporter a ’30-as évek elején földije, Lloyd George volt miniszterelnök titkáraként mutatkozott be a szovjet követségen, és vízumot kért Moszkvába. Jones édesanyja orosz volt, ő maga orosz-német-francia szakos tanárember. A vízumot soron kívül megkapta, Moszkvába utazott, ahol Litvinov külügyi népbiztos fogadta, majd újra vonatra ült. Az orosz-ukrán határtól nem messze leszállt a vonatról, átgyalogolt Ukrajnába, ahol két hetet töltött el. Látott halálos áldozatokat, beszélt fiatalokkal és öregekkel. Amikor visszatért a fővárosba, a hatóságok már mindent tudtak, és egy órán belül megkapta az azonnali kitiltási határozatot. Jegyzeteit Berlinben sajtóértekezleten ismertette, majd könyvben is kiadta. Mivel semmilyen dokumentummal nem tudta mondandóját alátámasztani, leleplezése iránt hamarosan feledésbe merült. Jones élete tragikus véget ért, 1935-ben a japánok által megszállt Mandzsúriába utazott, ahol – japán hivatalos közlés szerint – banditák 30. születésnapján megölték. A BBC egy vizsgálata során azt valószínűsítette, hogy a szovjet titkos ügynökök végezhették ki bosszúból ukrajnai leleplezéséért.

Nemzeti sérelmek

Az amerikai és német sajtóban megjelent ismertetések kiemelik, hogy előző kelet-európai témájú köteteihez hasonlóan Applebaum értékén kezeli egyrészről az orosz nagyhatalmi hagyományok továbbélését, másrészről a sértett ukránok nemzeti büszkeségét. Ezt hangsúlyozta cikkében a The New York Times is, hozzátéve, hogy a nemzeti sérelmekből az utóbbi években feltűnt politikusok profitálnak Orbán Viktortól Donald Trumpig. Az Oroszország és Ukrajna közötti konfliktus élessége is összefügg azzal, hogy a történelmi tradíciók, a vélt vagy valódi érdekek sokáig megmaradnak a nemzeti tudatban. Adott esetben az ukrajnai éhínség ideológiai indíttatású, mozgósító lépésekkel kezdődött, majd áttevődött a gazdasági szférára, és az érintett parasztok életét megpecsételte az állam elsőbbségi igényének feltétlen érvényesítése…
E történet drámai fázisait így határozta meg a szerző: 1932-1933-ban indult a folyamat a jó két évvel korábban elhatározott kollektivizálás káoszával, amikor több millió parasztot űztek el földjéről, arra kényszerítve őket, hogy állami gazdaságokba lépjenek be. 1932 őszén az SZKP olyan határozatot hozott, amely fokozta az éhínséget Ukrajna vidékein: már nemcsak a gabonát követelték, hanem „minden fellelhető” élelmiszert. A parasztoknak gyakran az állatok elhurcolása után csak az állattáp jutott, majd az sem.. A válság csúcspontján rendőri egységek és civilekből, főleg szegény parasztokból álló rekviráló csoportok elkoboztak mindent, ami esetleg még megmaradt. E csoportok tagjait is az éhség, a félelem és a gyűlöletkeltő propaganda motiválta. Közben éjjel-nappal dolgoztak az engedetlenségért és lázadásért perbe fogott parasztok, valamint az agrárprogram elszabotálásával és más bűncselekményekkel vádolt helyi párt- és állami vezetők ügyében, s hoztak halálos ítéleteket. Ez idő tájt történt, hogy az ukrán szovjet köztársaság miniszterelnöke egy este pánikrohamában főbe lőtte fiát, feleségét, és végül saját magát is. A Szovjetunió érintett területein természetesen elterjedt a tragikus események híre, de a hatóságok gondoskodtak arról, hogy a sajtóban ez semmilyen módon se tükröződjön. Applebaum a Moszkvában működő nyugati tudósítókat is bírálta hallgatásukért. Sokan úgy vélik, hogy ez nem igazságos, mert a külföldi tudósítókat totálisan ellenőrizték, lehallgatták és cenzúrázták, egyetlen hivatal volt kijelölve hazaküldött cikkeik, üzeneteik továbbítására. És ha Moszkvából akárcsak 20 km-re akartak távozni, ehhez előbb engedélyt kellett kérniük.
Végül még egyszer a két képről. A Pest megyei kisgyerekek csillogó szemében mintha ott tükröződött volna a politikában is gyakran emlegetett, de ritkábban gyakorolt szeretet fénye. Pedig ezek a gyermekek többnyire nem is hallották még a szolidaritás szót, de mintha ösztönösen megérezték volna. A Spiegel illusztráción látható kicsik pedig – nos, ruhájuk rongyos, és a szemükben már nincs fény, sápadt arcuk kifejezéstelen. Csontig soványodtak. Nem valószínű, hogy túlélték az éhínséget, csendben mehettek el, a harangok nem szóltak róluk vagy értük. A sors nem osztott lapot számukra, vagy a balsors osztotta? Ma is igaz vajon, hogy a történelem nem ismétli önmagát? E kérdésekre – amelyeket szinte automatikusan tesz fel az ember a „nehéz” olvasmány után – ma még nincs válasz.
Szerző

Sebes György: Az idő múlása

Publikálás dátuma
2019.06.02. 13:53
PALIK „ONE MAN SHOW-T” CSINÁLT - A baj az, hogy a kinézetére figyelünk
Fotó: TV2
A választási műsorokat nézve sok olyan régi ismerőst láttunk a képernyőn, akik több évtizede tűntek fel és most szomorúan kellett megállapítanunk, hogy bizony nem tett jót nekik az idő múlása.
Bár néhány éve olvashattunk róla, hogy már közel az idő, amikor akár a sarki patikában megvehetjük az örök fiatalság elixírjét, azért még itt nem tartunk. Egy floridai intézetben kísérleteznek egy gyógyszer kifejlesztésével, hogy lassítsák az öregedés folyamatát. A szervezetben ugyanis idővel elszaporodnak az olyan sejtek, amelyek elöregedve ártanak. Tőlük kellene tehát megszabadulni. E rovat rendszeres olvasói most már joggal kérdezhetik, mi köze van mindennek a tévékhez és a műsorokhoz. Nos, nagyon is sok. Konkrétan a vasárnapi választási műsorokat nézve merült fel, milyen nagy szükség lenne egy ilyen elixírre. Sok olyan régi ismerőst láttunk ugyanis a képernyőn, akik több évtizede tűntek fel és most szomorúan kellett megállapítanunk, hogy bizony nem tett jót nekik az idő múlása.  Érvényes e megállapítás mindenekelőtt arra a személyiségre, akire például a TV2 egész programját alapozta. Palik László egykor az akkor még egyetlen és valóban közszolgálati tévében tűnt fel. Ifjú volt és kétségkívül tehetséges. A Forma-1-es közvetítésekben, majd vetélkedőkben kedvelte meg őt a közönség. Mivel pedig felkészült volt és képernyőre termett, még azt is elnézték neki, hogy gyakran magyartalan, idegen hangsúlyozással beszélt. Napjainkra azonban fiatalsága tovatűnt, ezzel együtt pedig hibái kevéssé megbocsáthatóvá váltak. Ennél is nagyobb csalódást jelentett az a riporter, akit – már csak helyismerete miatt is, hiszen tudósító is volt ott – Brüsszelbe delegált a csatorna a nevezetes napra. Nika György a rendszerváltás idején mint remek hírszerkesztő és képernyőre termett műsorvezető szerzett nevet magának. Hosszú ideig ingázott a Magyar Rádió és a Magyar Televízió között, volt főnök is, de néhány éve rövid úton kirúgták az anyaintézményből. Kétségkívül meggyötörte az élet, mire eljutott – ismét – a TV2-ig és ez most nagyon látszott rajta. Egy mogorva és kevéssé magabiztos embert láthattunk, aki nehezen teljesítette a kötelező penzumot. Nem azzal van a baj, hogy ezek az egykor pompásan induló tévések megöregedtek. Közhely ugyanis, hogy ez az élet velejárója, nem tehetünk ellene sokat. A probléma az, ha a műsort nézve már nem arra figyelünk, hogy mit és miért mondanak, hanem a kinézetükre, a ráncaikra, és az idő sajnálatos múlásán kell merengenünk. A néhány hónapja elhunyt Baló György sosem volt egy kifejezett férfiideál, ráadásul beszédhibával is küzdött. Mégsem véletlen, hogy oly sok választási műsort vezethetett és rengeteg más adást is rábíztak, előbb a Magyar Televízióban, később kereskedelmi tévéknél. Amikor ugyanis megjelent a képernyőn, egyszer sem a külsőségekre, hanem mindig a tartalomra kellett figyelni. Olyan szerkesztő, riporter, egyszóval műsorkészítő volt, aki pontosan tudta, mit és hogyan kell adni a nézőnek. Egykor, a tévézés hőskorában, amikor még sem Palik, sem Nika nem tűnt fel, s csak egyetlen – na jó, utóbb már két – műsor közül választhatott a közönség, a képernyősök szinte családtagnak számítottak. Eseményt, sőt beszédtémát jelentett a népszerű bemondók – Takács Marika, Tamási Eszter, Kudlik Júlia – öltözéke, vagy frizurájának változása. Ma már egészen mások a tévézési szokások, hogy mást ne említsünk, nincsenek klasszikus bemondók sem, bár a TV4 – Endrei Judittal – kísérletezik a hagyomány felélesztésével. Hírműsorok, sőt reggeli élő adások azonban még léteznek, és azoknak a tévéseknek, akik „eladják” őket, pontosan ugyanolyan nagy a felelősségük, mint a klasszikus korszak képernyőseinek. Ebből a szempontból (is) változatos képet nyújtottak a választási műsorok a múlt vasárnap. Lényegében egyik műsorvezető sem jelentett meglepetést, nem tértek el attól a formájuktól, amit más – kevésbé jelentős – napokon megszoktunk tőlük. Az M1 hírfolyamában Németh Balázs – aki egyúttal hírfőnök is – nem tudott kibújni a bőréből. Láthatóan pontosan tisztában van vele, mit vár tőle a hatalom és ez nyilván ellensúlyozza, hogy amúgy nem képernyőre termett. Rossz a hangja és ettől nem hiteles, viszont bizonyára nagyon megbízható. Az ATV-n Sváby András már régóta több évtizedes rutinjából él. Ő valóban tudja, hogyan kell a nézőkkel beszélgetni – lényegében családtaggá válni -, s biztos kézzel irányít. Rónai Egon is biztos pont lett az Egyenes beszédben, mindig jól kérdez, láthatóan mindenre és mindenkire figyel, de egy választási műsor már nem kihívás számára. Krug Emília pedig láthatóan nagyon felkészült, akárcsak a Hír TV műsorvezetője, Földi-Kovács Andrea. Mindketten képesek rá, hogy valóban a nézőket képviselve kérdezzenek. A választási programokból még Gönczi Gábor érdemel említést, aki napjainkra a TV2 híradójának egyik arcává vált. Marsi Anikóhoz hasonlóan ő is inkább a helyén volt, amikor még az RTL Klub bulvár- és celebhíradóját, a Fókuszt vezette. Ez bebizonyosodott azokban a kis riportokban, amelyek valóban színesítették mostani csatornája vasárnap esti műsorát. Ám Gönczi az élő adásban is szerepet kapott, hiszen ő jelentkezett be a Fidesz eredményváró bulijáról, a Bálnából. Az pedig már a vicc kategóriájába tartozott, amikor egy mondaton belül háromszor is elrebegte, hogy „a miniszterelnök úr” mindjárt beszédet fog mondani. Jól látszott belőle, mennyit ért a politikához. Viszont Gönczi kétségkívül nem öregszik, tényleg képernyőre való jelenség. Vagy netán már kapott az újfajta elixírből.  

A globalizáció, mint erkölcsi probléma

Publikálás dátuma
2019.06.02. 13:40

A védekező, túlélésre összpontosító magatartással a ma élők – legyenek fent, középen, lent – elhárítják maguktól a jövővel kapcsolatos felelősséget.
A fenyegető jövő képét lebegtetve a múltba menekülni, a nemzetállamok falai közé zárkózni, az egyetemesség elvével szemben a nacionalizmust állítani. Ezek lennének a megfelelő válaszok a globális kihívásokra? Mielőtt nemmel válaszolnánk, vizsgáljuk meg röviden, miért alakult úgy, hogy sokan felelnek igennel. Persze könnyebb a bennük rejtőzködő rossz szándékra, önzésre stb. hivatkozni, mint azt elemezni, miért is történt ez a megtorpanás, visszafordulás. Az elmúlt időszak nyertesei, legyenek ők a globalizációs folyamatok vagy az állam kedvezményezettjei, a jelenlegi működési mechanizmusok fenntartásában érdekeltek. Sikerük, hogy ezt el tudják hitetni a relatív és abszolút vesztesek nagy részével is. A többség úgy ítéli meg, hogy a ma uralkodó rendszer megváltozhatatlan, a gazdasági, politikai és kommunikációs hatalmat birtokló elitek leválthatatlanok. Az emiatt érzett elkeseredettség és fásultság, a nemzettel és állammal szemben támasztott jogos elvárás a védelem iránt - ez az, ami teret ad a nacionalista populizmusoknak. Utóbbiak azonban legfeljebb a szereposztáson tudnak változtatni, az alaphelyzeten, a szerepeken nem. Idézzük fel, melyek is voltak a három évtizeddel ezelőtti nagy kérdések. Népesedés: még többen vagyunk, mint valaha. Környezet: a klímaváltozás ma már valóság. Háború: ma újra nagyobb a veszélye, és a kölcsönös elrettentés újra része a világpolitikának. Egyenlőtlenség: vagyonban, jövedelemben, technikai, gazdasági erőben (hatalomban) nagyobb, mint az első világháború kitörése előtt. Nemhogy megoldani nem sikerült ezeket a problémákat az elmúlt harminc évben, hanem rosszabb lett a helyzet, mint volt. A listához két újabb tételt is hozzáírhatunk. A migrációt és a nemzeti kérdést. Ez utóbbi manapság nem csak emberi jogi, kisebbségi ügy, és elsősorban nem is a szuverenitás, a nemzetállam jövője a tét, mint ahogy ezt a nacionalisták hangsúlyozzák. Legalább ennyire fontos kérdés, hogy a globalizáció elért szintjén és várható fejleményeinek hatására milyen lesz a jövő nemzedékeinek a viszonya történelmi és kulturális örökségükhöz. Teret nyer-e többes identitás a körükben? Valóságos sors-, politikai és kulturális közösségként funkcionálnak-e majd a nemzetek? Sokunkat foglalkoztatnak ezek a kérdések. Kétségtelen, a társadalmak, illetőleg a legfejlettebb országok és a vezető hatalmak nagyobb építő és pusztító potenciállal rendelkeznek minden eddig tapasztaltnál. Az érintkezés, a kommunikáció új dimenzióba került, a lehetőségek kitágultak. Vannak országok, amelyek példát mutatnak, van, ahol működik a szociális piacgazdaság. Számos nemzet vált úgy nyitottá, hogy közben nem adta föl önmagát. Ezek a példák még inkább indokolttá teszik annak elemzését, miért nem sikerült másutt, miért ennyire vegyes a mérleg és miért aggasztó mégis az összkép. A Daron Acemoglu – James A. Robinson szerzőpáros nagy könyvet szentelt annak a témának, hogy Miért buknak el a nemzetek? Szerintük minden azon múlik, hogy az emberek alkotta intézmények, törvények teljesítményre ösztönöznek-e, vagy ellenkezőleg, elszívják az erőforrásokat azoktól, akik képesek a hatékonyabb termelésre. Ez látványos magyarázat – nem kevés igazsággal, de túl egyszerű, amennyiben nem szól a nem egyenlően eloszló esélyekről, és nem számol az egyenlőtlen feltételekkel. Mindenesetre az előbb felsorolt témák annak dacára vannak napirenden harminc év eltelte után is, hogy a megoldásukra tett ígéretek kötelező részeivé váltak a közbeszédnek, a politikusok megszólalásainak. Könyvek és filmek – ideértve a dokumentumfilmek sokaságát is – foglalkoznak visszatérően az aggasztó jelenségekkel, a megoldásra váró szociális, környezeti, társadalmi gondokkal, de a dolgok mennek a maguk útján. Indokolt tehát visszatérnünk az eredeti kérdéshez. Miért nem teszik, ha tudják? A válasz többrétegű. Először is, abból, ha valamiről sokat beszélnek, írnak, még nem következik, hogy aszerint is cselekednének. A politikusok, a globalizált gazdasági elitek és az egyes országok vezető körei éppen azért beszélnek sokat a világproblémákról, mert nem engedhetik meg maguknak, hogy figyelmetlenséggel, felelőtlenséggel legyenek vádolhatók. Ezért aztán nehéz megkülönböztetni egymástól azokat, akik őszintén tenni akarnak, azoktól, akik ebben akadályozzák őket. Másodszor: a beszédek, a nemzetközi tanácskozások és az éles viták ellenére kijelenthető, a világ menetét, az egyes országok életét nem a nagy kérdések megoldása határozta meg az elmúlt évtizedekben. Jóval több energia ment el a globalizációs kihívások azonnal jelentkező társadalmi következményeinek kezelésére és az ezzel kapcsolatos küzdelmekre. Harmadszor: másképp jelenik meg a jövő kérdésköre a centrumban, a félperiférián és a periférián. Ugyanez igaz a társadalmakon belül is. Másként áll a jövőhöz az éppen zajló átalakulások nyertese és vesztese, másként a gazdasági, társadalmi és politikai tőke birtokosa, a feltörekvő, illetve az egyensúlyát megőrizni igyekvő, a szakadék széle felé sodródó. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az átalakuló társadalmak küzdelmei az utóbbi időkben általában nem klasszikus osztályharcként, hanem az egyes osztályokon és csoportokon belül folynak. Részben azért alakul így, mert nincs rendszervita, mert az ideológiák sokat vesztettek erejükből, részben azért, mert a mai tőkés világrend és társadalmi-gazdasági berendezkedés nem kérdőjelezhető meg. Nem a jog tiltja ezt, hanem a józan ész, amely azt súgja, hogy nagyot kockáztat az, aki megpróbálja, mert az útkeresés során könnyen zsákutcába tévedhet. Így rendületlenül, megállíthatatlanul pörög tovább a környezetet pusztító és pazarló termelés és fogyasztás, miközben folytatódik a kizsákmányolás, jelentős tömegek marginalizálódnak, kerülnek peremre. Ám van ennél még rosszabb lehetőség is – amellyel a mesterséges intelligencia fenyeget –: ha az emberek termelői és fogyasztói minőségükben is feleslegessé válnak. Ettől már csak egy lépés, hogy állampolgárokként is feleslegessé legyenek. Egy esetleges válságban a nagy tömegek nem a fenntartható fejlődés felé történő elmozdulás esélyét, egy kívánatos és szükséges jövő elérésének lehetőségét látják, hanem az elkerülhetetlen talajvesztést és az anarchiát. Számos példát látnak erre a mai világban. Ami van, igaz, korántsem tökéletes, de még mindig a kisebbik rossz ahhoz képest, ami eljöhet. A védekező, túlélésre összpontosító magatartással a ma élők – legyenek akár fent, középen vagy lent – elhárítják maguktól a jövővel kapcsolatos felelősséget, amelyben pedig a helyzetüknek megfelelő arányban osztoznak. És ez a felelősségük minden eddig élt nemzedékénél nagyobb. A XXI. század elejének társadalmai a megszerzett előnyök megtartásának jegyében a versenykényszer és a biztonságigény harapófogójában vergődnek. E törvényszerűségek erejével ható tényezőkhöz képest a szabadság, a szolidaritás, az igazságosság és az egyenlőség értékei veszítettek a vonzerejükből. Ennek elsősorban a baloldal issza meg a levét, de témánk szempontjából lényegesebb azt kiemelni, hogy mindezek a tények, körülmények és folyamatok együtt hatnak. Az egésznek együtt az a következménye, hogy a világ, az emberiség nem a nagy és a jövőt meghatározó problémák megoldásával van elfoglalva. Ehhez a megállapításhoz két megjegyzés kívánkozik. Az első, hogy a környezetvédelem ügyében azért szerencsére egyre több ember, közösség, szervezet küzd a megoldásért, és ettől is vezérelve egyre többen keresik a mai kapitalizmus átalakításának, a társadalmi és oktatási reformoknak a lehetőségeit. (Lásd erről például A kapitalizmus újratervezése című tanulmánykötetet Michael Jacobs és Mariana Mazzucato szerkesztésében.) A másik megjegyzésem: a világ, az emberiség nem úgy alanya a történelemnek, mint ahogy a társadalmak, a pártok, a tömegek és az egyének. A közöttük kialakuló kölcsönhatások, viszonyok és azoknak föléjük magasodó, rájuk visszaható struktúrája az, ami többé-kevésbé meghatározza a világfolyamatok irányát. Így sűrűsödik egésszé a sokféle tevékenység, és teszi lehetővé, hogy korszakos és történelmi értelemben is mérlegre tegyük az emberiség teljesítményét anélkül, hogy a részeket feloldanánk a nagy egészben. Ahhoz, hogy a jövőt kiszabadítsuk a jelen fogságából, meg kell szabadítanunk a részeket, magunkat a rájuk, ránk nehezedő kényszerűségek legalább egy részétől.   (A Napvilág Kiadónál a könyvhétre megjelenő, ±30 - Esszék a közelmúltról és a közeljövőről című kötetben szereplő tanulmány rövidített változata.)
Szerző
Frissítve: 2019.06.03. 12:25