Két szék közt a pad alá

Publikálás dátuma
2019.06.02. 16:26

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
A magyar nemzeti strómanok rendje, a kinevezett grófok és bárók egyelőre nem látják át a rendszert – a vagyonosodás éleslátást elhomályosító terhe alatt.
Miután Németország és Ausztria-Magyarország a Nyugattal szembefordulva kétszer borította lángba a világot és kétszer szenvedett vereséget, Németország és Ausztria a nyugati polgári demokráciák közé zárkózott fel.
Magyarország szembenállása a Nyugattal a Szovjetunió ernyője alatt akarva-akaratlanul tovább folytatódott, de 1989 után késve induló, követő típusú fejlődéssel felzárkózásba kezdett, viszont mai kormánya már egyáltalán nem akarja, hogy Magyarország a Nyugatot kövesse, sem gazdasági, sem társadalmi, sem politikai értelemben. Másként fogalmazva: a mai kormány remélhetően fel akarja zárkóztatni Magyarországot, de valamilyen más úton, amiről annyit lehet tudni a Fidesz-közeli sajtóból, hogy „nem a háttérhatalomnak, nem a világhatalmi birodalomnak és nem az irányításuk alatt álló európai birodalomnak” tetsző módszerrel. Emberi nyelven: ami másnak a komparatív előnyök elmélete és a centrum-periféria viszony, az a Fidesznek a centrum-periféria iszony.
A XIX-XX. század fordulóján a lázadás a polgári demokráciák értékeitől eltérő más értékelvek (a vér, a faj, az egységes nemzet, az állam mindenhatósága, az egyén alárendelése, fasiszta ideológiák) keletkezésének, követésének formájában jelent meg.
Magyarország mai vezetőjének - 2,5-3 millió szavazó által támogatott - a nyugati liberális demokráciák elleni lázadása is azok értékeitől eltérő más értékelvek kiötlésének, legyártatásának formájában (vagy inkább álarcában) jelenik meg, de leginkább az ellenségképéről azonosítható, amelyet mint politikai terméket folyamatosan fejleszt. 

Hogyan kezdődött?

A Fidesz egykori váltását a liberális-radikális-alternatív (Fodor-Orbán-Deutsch) vonalról az önépítő-népi-nemzeti (Csurka-Csoóri-Csengey) vonalra, amellyel ma is „párhuzamosan” halad, Orbán Viktor számos mai híve (akik korábban még ádáz ellenfelei voltak) úgy magyarázza, hogy a „fiúk” rájöttek, hogy a liberális demokrácia, a nyílt társadalom eszméje a nacionalizmusból kifejlődő náci rasszizmustól való zsidó félelemből fakad, márpedig félelemre nem lehet politikát építeni, más utat kell találni. Van szelídebb magyarázat is: sokkal inkább gondolhattak a „fiúk” arra, hogy a kozmopolita életérzés, a nyílt társadalom, a kulturális liberalizáció, a globalizáció, a szekuláris közjó eszméi messze nem olyan erős csoportképző erők, mint a törzsi-nemzeti és a vallási-túlvilági viszonyokkal kapcsolatos hitek, hiszen utóbbiak az emberek ősi hiedelmei, eleve elterjedtek, a hiedelmek centrális erőterében vannak, mint természetes erőforrásra lehet rájuk csoportot építeni (vagy elvenni felépített csoportok hiedelmeinek kezelését az MDF-től), míg az előbbiek egy szekularizált, kozmopolita, pláne liberális csoport hiedelmei, amelyeket ráadásul alkalmatlan eljárással, racionális érveléssel próbálnak terjeszteni (de hiszen felbomlottak volna a hitalapú közösségek, ha lehetséges lett volna pl., hogy valaki reggel keresztény legyen, majd racionális érvelés hatására estére mohamedán). Összesen ennyi tépelődés után a „fiúk” kikalkulálták a várható szavazatok számát és a váltás mellett döntöttek, és a szavazatban gazdag lelőhelyre települtek. Máig mulatnak a liberálisokon, akik a szavazatban szegény lelőhelyhez ragaszkodnak, elvből. Ellenségképnek alkalmasak.

Miért lázad a hatalmon lévő Fidesz a Nyugat ellen?

Az egyik vélemény szerint a hatalomszerzés után a hatalom megtartása a cél, a Nyugat elleni lázadás, az antiliberalizmus pedig csak a 2,5-3 millió szavazónak szóló színjáték, vagyis a külpolitika csak eszköze a belpolitikának. Egy másik vélemény szerint a nyugat tényleg haldoklik, gazdasági, társadalmi és politikai értelemben is, jobb időben leválni róla. A harmadik vélemény szerint a vezető rájött, hogy követő típusú felzárkózással nem lehet utolérni Csehországot sem, nemhogy Ausztriát, más utat kell találni, ha nem nyugaton, akkor keleten. A negyedik vélemény szerint a vezető nem csak arra jött rá, hogy követő típusú fejlődéssel nem lehet felzárkózni, hanem arra is, hogy egyáltalán nem lehet felzárkózni. Így ha szegényen is, de éljünk függetlenül, szabadon az ő vezetésével, nyugat és kelet határmezsgyéjén. Egy további vélemény szerint egy mixet kell összeállítani a világon ismert fejzárkózási módszerekből, ki kell lépni a Nyugat, mint centrum perifériájából, de a világ más centrumainak perifériájába sem kell belépni, hanem ki kell használni a világ centrumainak versenyét, mindenhonnan forráshoz jutni, ahonnan csak lehet.

Milyen fejlődési modellek ismerhetők fel?

Az ír mo­dell a kül­föl­di mű­kö­dő­tő­ke-be­fek­te­té­se­ken, az ázsi­ai mo­dell a nem­ze­ti tő­ke­akku­mu­lá­ci­ón ala­pult. Dél-Koreában az állam összefonódott a hazai vagyonos családokkal és elvárta, hogy a családok a 20 százalék feletti növekedést produkáló, az akkor kiemelkedő ágazatokba (exportképes autó, elektronika, telefon) fektessenek, adó- és egyéb kedvezményekért cserébe. Szingapúr egy „alig köztársaság”, inkább egy sikeres családi vállalkozás (tehát nagyon vonzó minta), amely megtalálta a kornak megfelelő kiemelkedő ágazatokat: logisztika, olajfinomítás, kaszinóközpont, kereskedelmi központ, pénzügyi központ. A magyar triális gazdaság egyrészt a magyar gazdaságon (kkv-k tömege, néhány sikeres nagyvállalat), másrészt az összeszerelőtőke-befektetéseken, valamint a harmadik szektoron, vagyis részben az olyan állami vállalatokon, amelyek instruálva vannak, hol költsék el a hirdetésre előírt pénzeket, továbbá az EU támogatásokból felépített családi vállalkozásokon alapul. Az állam összefonódott egy tucat hazai, eleinte vagyontalan családdal, de egyelőre - pályázati, befektetési tanácsokért, információkért cserébe - nem azt várja el tőlük, hogy a kornak megfelelő kiemelt ágazatokba fektessenek, hanem csak azt, hogy mérhetetlenül gazdagodjanak, élen járjanak a földfelvásárlás, a kastélyfelvásárlás, a kempingfelvásárlás, a jacht- és repülőgép ellátottság növelésében, csatlakozzanak a nemzeti strómanok engedelmes rendjéhez. Az összeszerelőtőke-be­fek­te­tők 3-3,5 évi bérköltségüknek megfelelő állami támogatásért cserébe hajlandóak Magyarországra jönni, az állam ezen az áron szívesen vásárol tőlük 1-1 százalék GDP növekedést, akkor is, ha a termelés hasznát hazautalják, ahogy a hazai bejegyzésű, de amerikai, japán ablaktörlő- és kábelgyártó beszállítóik is. A lényeg az, hogy a kimutatott növekedés, statisztikailag magyar növekedés legyen, bekerüljön a híradóba, mint a magyarok munkájának gyümölcse. Magyarországon is előnyben részesült a pro­fit­képződés a bér­nö­ve­lés­sel szem­ben, de nem az ír­ „szo­ci­á­lis part­ner­ség” alapján, hanem mert a rendszerváltás után leépített nagyüzemek olcsó munkaerőt „teremtettek”, amelyet a mindenkori hatalom odadobott a tőkének. A termelékenység messze nem nőtt olyan mértékben, mint az ír modell eredményeként, azaz háromszor-négyszer gyorsabban, mint a bérek. Mára odáig jutottunk, hogy a termelékenység elmaradt növekedése ellenére kell növelni a béreket, mert a munkavállalók a rothadó nyugaton vállalnak munkát.
A magyar nemzeti strómanok rendje, a kinevezett grófok és bárók egyelőre nem látják át a rendszert - a mérhetetlen vagyonosodás éleslátást elhomályosító terhe alatt. Még tíz év is kell, mire ők és az állam rájönnek, hogy mibe fektessék az együtt összeszerzett vagyont, egyelőre elég, ha nő a vagyon. Annyiban igazuk van, hogy nagy bukás lehet abból is, ha megfelelő oktatási, kutatási, tudományos háttér nélkül, egy versenyképességben folyamatosan lemaradó országban, vélten magas hozzáadott értékű kiemelt ágazatokba fektetnek be, amelyek végtermékei végül nem válnak exportképessé. Márpedig gazdag családjaink biztosra mennek, sem a komparatív előnyökön alapuló követő típusú fejlődés, sem a kiemelkedő ágazatba történő befektetés mellett nem kötelezik el magukat. Bölcsen tennék, ha – amíg el nem döntik mit tegyenek – a humán tőkébe való befektetéssel múlatnák az időt, mert a végén még azt gondoljuk, hogy pusztán a gazdagodás a cél!
Eközben a triális gazdaság szerencsétlen szereplői, a kkv-k, innovációs nyereség nélkül, évi 2-3 százalékos áremeléssel operálva, némi inflációs nyereségből élnek. Az alacsony társasági adó az összeszerelőtőke-befek­te­tőknek kedvez, mert 3-3,5 évi bérköltségüket megkapták az államtól, míg a kkv-knak a világon az egyik legmagasabb, bért terhelő költségét kell kitermelniük.

Mi lesz, ha a Nyugat mégsem haldoklik és túléli a válságot?

A magyar kormány nyugat elleni lázadása bukáshoz vezet, kihullunk az EU-ból, elvesznek a támogatások, de lesznek magyarok, akik kis veszteséggel vészelik át a nehéz időket. Az összeszerelőtőke-befektetők továbbállnak, kkv-k tömege megy csődbe a vámmal terhelt export-import miatt, elbocsátott alkalmazottaikra nehéz évek várnak, de várja őket a Nyugat. A nemzeti strómanok rendjének föld és építmény vagyona, azonnal bevethető pénzvagyona valamilyen devizanemben megmarad, tovább növelhető. A társadalom roncs részének nehéz élete válságossá válik, de a választásokon megjelenők fele, mint ma is, még akkor is azt ismételgeti: „magyar, nemzet, haza, Isten, Erdély, Trianon, polgár, család, rezsicsökkentés …, összeesküdtek ellenünk, de van vezetőnk, aki mutatja a kivezető utat”.

Szerző

Szegőfi Ákos: A jó és rossz nacionalizmusról

Publikálás dátuma
2019.06.02. 15:38

Fotó: Népszava
Amiről Harari beszél, valójában nem más, mint a nacionalizmus kifejezés visszakövetelése a szélsőjobbtól azáltal, hogy új, pozitív érzelmi töltetet ad egy régi egyenruhához hasonlóan elrongyolódott és szétfoszlott szónak.
A különbség fasizmus és nacionalizmus között, hogy a nacionalizmus a nemzet egyediségét hangsúlyozza, míg a fasizmus a nemzet felsőbbrendűségét. Míg a nacionalizmus szerint a nemzetünk felé különleges kötelezettségeink vannak, a fasizmus azt szorgalmazza, hogy mindent kizáró kötelességeink vannak az irányába. A nacionalista szereti a honfitársait, míg a fasiszta az idegeneket gyűlöli.
Így foglalta össze definícióit az izraeli sztártörténész Yuval N. Harari a CEU-n tartott előadásában. „A nacionalizmus napos oldala” című, nagyjából egyórás beszédére rengetegen voltak kíváncsiak; egy szervező hitetlenkedve rázta a fejét az épület előtt, miközben azt hangoztatta, hogy ez volt a CEU történetének valaha volt leglátogatottabb nyilvános előadása. Az előadóteremben az a néhány nyakát nyújtogató tanár és diák, akiknek viszont pont a nacionalizmus a kutatási területe, kényelmetlenül feszengeni kezdett – a Harari által leírt hiedelemre létezett már kifejezésük, azonban az nem a nacionalizmus volt.

Híresnek maradni vagy nem maradni

Közértelmiségi dilemmának is nevezhetnénk azt a jelenséget, mikor a tömegtájékoztatásba berobbanó tudós az idő múlásával kénytelen olyan témákhoz is hozzászólni, amikhez amúgy nem sokat ért. Többek közt Jordan B. Peterson, illetve Harari legutóbbi vitapartnere, Slavoj Zizek is szembesült már ezzel a dilemmával nem is egyszer. A dilemma érzékeltetéséhez tegyük fel, hogy egy tudósnak érzéke, és mindenekelőtt türelme van a laikusok érthető és szórakoztató tájékoztatásához. A türelem nem azért szükséges, mert a laikusok értetlensége dühítő, a türelem inkább ahhoz kell, hogy a kutató képes legyen egy kezdő friss tekintetével nézni az általa már egyértelműnek tekintett alapvetéseket. Az erre való képtelenséget nevezik a „tudás átkának”. Sikeressége esetén a szóban forgó tudós egy ideig jól megalapozott kutatásával turnézik, azonban ennek újdonsága gyorsan megkophat, még akkor is, ha más közértelmiségiek vitába bocsátkoznak vele. A reflektorfénybe került tudósnak ilyenkor két választása van: vagy visszamegy a laborba/könyvtárba és reménykedik, hogy évek kemény munkájával ismét olyan mondanivalót tud a közönség elé vinni, amivel felkelti a figyelmüket, vagy beleszeret a reflektorfénybe és a köztudatban maradás érdekében elkezd hozzászólni olyan témákhoz is, amik bár közel állnak saját kutatási területéhez, de mégsem teljesen azonosak vele. Az idő múlásával, közszereplésekre áhítozó tudósunk egyre távolabb merészkedik az otthoni tereptől, és válik ezzel párhuzamosan egyre hiteltelenebbé. A CEU-n nacionalizmus témában előadó Yuval Harari, a Homo Deus és egyéb tudományos-ismeretterjesztő sikerkönyvek szerzője egyelőre jól manőverezik a közértelmiségi lét ingoványos terepén, ahol egyfelől az önismétlés és a kiüresedés, másfelől a tudományos pályatársak megvetése fenyegeti. Harari előadásmódja érthető, jól követhető, a tudományos mondandó mélyén rejlő morális megfontolás pedig szimpatikus – sikere többek közt abban is rejlik, hogy szakít azzal az ósdi megfontolással, miszerint a tudósnak (illetve tágabb értelemben véve, a tudománynak) „nem feladata” értékítéleteket hozni. Harari híres arról, hogy történelemszemléletében előveszi az emberi és állati szenvedésről való kutatás és nézőpont szükségességét. Harari mondanivalója a CEU-esten nagyjából a következőképp foglalható össze: hajlamosak vagyunk a nacionalizmust valamilyen gonoszsággal azonosítani, pedig mint hiedelemrendszernek, sokat köszönhet neki az emberiség. Ezt felismerve újra kellene definiálnunk a nacionalizmusról alkotott elképzeléseinket, mert ezen keresztül lehetőségünk nyílik a Harari által azonosított három globális pusztulással fenyegető probléma – a nukleáris háború, a globális felmelegedés és a technológiai zavar (mint amilyen egy veszélyes mesterséges intelligencia felemelkedése) – kezelésére. Hogy ismertesse a nacionalizmus „napos oldalát”, Harari felvázolta az elképzelését, miszerint a nacionalizmus hiedelemrendszere volt az első, ami képes volt rávenni csoportban élő embereket arra, hogy szervezett, társadalmi szinten törődjenek olyan emberekkel is, akik se nem a rokonaik, se nem ismerik őket személyesen. „Egy jó nacionalista nem a rokonainak vagy barátainak adja a munkát, hanem annak, aki a legjobban el tudja végezni, még akkor is, ha nem ismeri az illetőt, hiszen ez járul hozzá a nemzet fejlődéséhez” – hozta fel példaként. Őszintén szólva, nem vagyok benne biztos, hogy a hagyományosan hedonizmussal, ipari termeléssel, illetve protestáns etikával is kapcsolatba hozott haszonelvűség és a nacionalizmus ilyen módon történő összeházasítása eszmetörténeti szempontból megállja-e a helyét, mindenesetre elég furcsa elképzelésnek tűnik. Létezik utilitarista nacionalizmus, ám ez főként arról szól, hogyan próbálnak egyes szélsőjobboldali csoportok az idegengyűlölet mellett haszonelvű szempontból érvelni. „Azért kell gyűlölnünk a külföldit mert leviszik a munkabért” – ilyesmi formában találkozhatunk vele a XIX. század óta. Harari azzal folytatja a fejtegetését, miszerint a nemzet alanyai csupán képzelik, hogy valami módon egymás társai és hogy régen is azok voltak, hiszen egy sokmilliós nemzet polgárai jó esetben pár ezer honfitársukkal találkoznak személyesen, de a legtöbbjüket soha nem ismerik meg. Bár közös nyelvet beszélnek, mind a határaik, mind a történelmük bizonyos képzelt egységek elemeit tartalmazzák, legfőképpen azt, hogy a nemzeti egység ősidőktől fogva létezett – ez az ú.n. primordialista felfogás. (Ha az akadémiai világban lenne plágiumriasztó, az ennél a fejtegetésnél fejhangon sikítani kezdett volna: Harari a nacionalizmuselméletek egyik legnagyobb gondolkodójának, Benedict Andersonnak az Elképzelt közösségek című munkájából kölcsönözte ezt a megközelítést, de nem vette a fáradtságot, hogy hivatkozzon rá.) Lassan eljutunk a lényegi mondanivalóig, vagyis a cikk elején idézett „jó” nacionalizmus lehasításáról a „rossz” fasizmusról. Az alacsony, katedra mögött kis híján eltűnő Harari feje fölötti kivetítőn meg is jelenik a szópár, az egyik kék, a másik piros háttér előtt. Telefonok emelkednek a levegőbe, és a közönség egyetértően morajlik. A jó nacionalista – érvel tovább Harari – szereti a honfitársait (bár többségükkel sosem találkozott), és felismeri, hogy honfitársainak jóléte megkívánja a külföldiekkel történő együttműködést, mert a globális kihívásokat csak együtt tudják kezelni. „Harmónia egyformaság nélkül” – ismerteti álláspontját, és a gyakorlott előadó színpadi érzékével egy allegóriát is vázol a közönségnek: képzeljük el, hogy a világ egy szimfonikus zenekar, amiben a zenészek különböző hangszereken játszanak. Ha globális egységre törekszünk, és mindenki kezébe ugyanazt a sorozat-gyártott hangszert adjuk, a hangzás élettelenné válik; a másik extrém példa ezzel szemben, ha mindenki saját egyediségének kifejezésére törekedve szólózni akar a saját hangszerén, így az eredmény melódia helyett fülrepesztő zsivaj lesz.

A helyes végkövetkeztetés és a helytelen gondolatmenet rejtélye

Mikor kritizálniuk kell egy elméletet, a tudósok gyakran abba a kellemetlen helyzetbe kerülnek, hogy bár nagyon is kívánatosnak tűnik számukra a végső következtetés – Harari esetében ez az összefogás szorgalmazása – problémáik akadnak az odavezető gondolatsorral. A helyzet most is ez. Megkülönböztetni a jó és rossz nacionalizmust, illetve különbséget tenni a nacionalizmus és a fasizmus között egy archaikus vita a nacionalizmus-kutatáson belül. Amiről Harari beszél, azt leírták már a polgári nacionalizmus és etnikai nacionalizmus, illetve nyugati és keleti nacionalizmus kifejezésekkel is. A nacionalizmus-kutatók nem csak azért kezdtek feszengeni székeikben a szópárt látva, mert Harari ezeket az évtizedes vitákat mintha figyelmen kívül hagyta volna, hanem azért is, mert az általa körvonalazott, honfitársakkal törődő „jó” nacionalizmusra létezik egy közismert kifejezésük: a patriotizmus. Sztárelőadónk mintha kínosan kerülte volna a magyarul legjobban talán „hazafiságként” fordítható kifejezés alkalmazását, hogy végig nacionalizmusról beszélhessen, így az előadás közepe táján egyes nézőkben az a gyanú támadhatott, hogy a kifejezés használata végső soron marketingfogás: figyelemfelkeltőbb „A nacionalizmus napos oldalával” hirdetni az előadást „A patriotizmus napos oldala” helyett, egy olyan egyetemen, ami agresszív nacionalista paneleket előszeretettel alkalmazó kormányzat támadása alatt áll. Ez persze csak spekuláció, ráadásul némileg rosszindulatú is. Van azonban egy másik jó oka, amiért ennyit rugózom bizonyos kifejezések használatán.

Harc a képzeletért, szavakkal

A politikai kommunikáció fegyverkezési verseny a szavak, metaforák és más stílusalakzatok között. Egyes szereplők – köztük a közértelmiségiek – a nyelv használatával különböző érzelmeket és értelmezési kereteket tudnak kölcsönözni témájuknak, illetve tudnak elfojtani bizonyos részleteket ezen témákkal kapcsolatban. Itt van például a „migráns” vagy „menedékkérő” szópár; valójában ugyanazokról az emberekről beszélünk, de az eltérő szavak eltérő érzelmeket ébresztenek a befogadó agyában, és eltérő oldalait hangsúlyozzák ugyanannak a jelenségnek, ami így drasztikusan másként fog leképeződni a befogadó képzeletében, és másfajta (szavazói) viselkedést fog szülni. Amiről Harari beszélt, valójában nem más, mint a nacionalizmus kifejezés visszakövetelése a szélsőjobbtól azáltal, hogy új, pozitív érzelmi töltetet adunk egy régi egyenruhához hasonlóan elrongyolódott és szétfoltozott szónak, ami eredetileg más jelentéssel bírt. Átkeretezés – így hívják a módszert. Hogy a legközelebbi példát hozzuk, Harari saját, emberi jövőről szóló üzeneteit – akarata ellenére – bizonyos mértékben a NER is kisajátította propagandisták és közéleti személyek hathatós támogatásával, hogy azzal is saját áltudományos szótárát gazdagítsa. Sajnos az izraeli sztártörténész mögött nem áll olyan médiahadsereg, ami mintegy visszavágásként a szélsőjobb lelkét – a nacionalizmus értelmezési keretét – képes lenne a jelenlegi történelmi helyzetben kiragadni az azt bitorlók kezeiből és az idegengyűlölő, elzárkózó nacionalizmust egy egymással törődő, racionális, kompromisszumkész nacionalizmus-ideával helyettesíteni. Ez a feladat ezzel a módszerrel lehetetlen, akármilyen tetszetősen is fogalmaz bárki, egy telt házas előadáson. A Harari által szorgalmazott nacionalizmus-fasizmus szópár ráadásul abból a nyelvi szempontból is szerencsétlen, hogy az olyan rendszereket, mint a NER, ami a hazafiságot a harccal, bezárkózással és mások iránti utálattal azonosítja, szükségszerűen a fasiszta kategóriába sorolja, ami a jelenlegi állapotban – bármennyire is antidemokratikus legyen a rendszer természete – leegyszerűsítő félreértelmezés. Sajnos nem csupán a „jó” nacionalizmus lehasításával van itt még munka, hanem a „rossz” nacionalizmus megfelelő árnyalásával is. Ahogyan azt ellenzéki szereplők a saját bőrükön tapasztalhatják minden nap, ezek a rendszerek képesek az elhamarkodott ítéletekből szemvillanás alatt politikai tőkét kovácsolni olyan módon, hogy egy bántalmazó atya lenézésével „sivalkodónak” állítják be a rendszer kritikusait, megalázva és ellehetetlenítve ezzel a demokratikus vitakultúrát.
Szerző

Időnyomok, gyermekarcok

Publikálás dátuma
2019.06.02. 14:04
A KILENC GYERMEK - Nem valószínu, hogy túlélték az éhínséget
Amikor a Népszava minapi cikkét olvastam („11 milliót gyűjtöttek össze néhány nap alatt…”) egyfajta déjà vu érzés fogott el: valamire emlékeztetett, pedig a cikk mondandójáról eddig fogalmam sem volt. A laptárs Magyar Hang híradása alapján készült írás arról számolt be, hogy a Pest megyei Zsámbokon gyámügyi eljárás vár egy ott élő asszony kilenc gyereke közül nyolcra, akik még kiskorúak, mivel a kapott hitelt a család nem tudja törleszteni. (A munkanélküli, alkoholista apa elhagyta a családot.)
A nehéz helyzetbe került édesanya kétségbeesett levelet írt a miniszterelnöknek, kérve segítségét, de semmitmondó választ kapott, ha csak azt nem tekintjük érdemi közlésnek, hogy a kormányfő – a feleletet adó titkársága szerint – nem foglalkozik egyéni ügyekkel. Ezt követően mégis változott a helyzet, kiderült, hogy a közvélemény megmozdult: az összegyűlt 11 millió forint lehetővé teheti a család együtt maradását, ezért akár új otthont is lehet építeni.
Feltűnt nekem, milyen vidámak-mosolygósak voltak a gyermekek, alighanem akkor tudhatták meg, hogy mégis lehet az esélyük a család együtt maradására, a normális életre. A szolidaritás szót valószínűleg nem ismerik, ám talán életükben először találkoztak azzal, amit e kifejezés jelent, és ami az életet és az ember belvilágát értékessé teszi. (Lehet, hogy tévednek a „szakértő” félművelt államtitkárok, vagy a potenciális hazai Strachék, akik, akárcsak lebukott osztrák példaképük, holtbiztosra veszik, hogy az ország a zsebükben van, s a „jobbra tarts” trend visszafordíthatatlan?) Amikor a kilenc gyermeket nézegettem néhány percig, akkor ugrott be, mitől éreztem azt, hogy valami hasonlóval a közelmúltban már szembesültem. Akkor a hamburgi Der Spiegel legfrissebb számának honlapját böngésztem. Ott bukkantam Anne Applebaum legújabb, németül most megjelent könyvének terjedelmes ismertetésére és a cikket illusztráló fotóra, amelyen ugyancsak kilenc gyerek látható…

Vörös éhség

Applebaum Kelet-Európával, valamint az internetes információval és dezinformációval (fake news) foglalkozó újságíró, történész, egyetemi tanár a London School of Economicson; egyébként a világ legismertebb népszerűsítő történészeinek egyike. (E műfaj egyik sajátossága, hogy bátrabban használja a források forrásait is, és személyes élményanyagokat közöl a folyamatok leírása közben.) Eddigi kötetei rekord példányszámban jelentek meg, és tartós viták sorához vezettek. Várhatóan ezúttal sem lesz ez másképpen. Érdemes is vitatkozni vele, mert a könyv (címe: Vörös éhség, alcíme Sztálin háborúja Ukrajna ellen) a látszat ellenére nem világnézeti okokra hivatkozik leginkább, hanem a korszak trendjeit rekonstruálja, a politikai tervezés és a gazdasági érdekek sorozatos ütközését egymással és az ideológiai szempontokkal.
Applebaum azon becslését, hogy az ukrán éhínség halálos áldozatainak a száma elérhette a 4,5 milliót, a kritikusok nem tartják túlzónak. Ezt közvetetten Sztálin azon egyedülálló kijelentése látszik megerősíteni, amit Churchillnek köszönhetünk. Amikor 1942-ben Moszkvába utazott, megpróbálta ellenőrizni az angolok által a 30-as évek ukrajnai éhínségéről szerzett információkat. A tárgyalás utáni fesztelen vacsorán, amelyen vendég és a vendéglátó is megitta a magáét a grúz vörösborból, ezt a kérdést tette föl a szovjet vezetőnek: „Önnek személy szerint a jelenlegi háború nehézségei ugyanolyan terheket jelentenek, mint a kollektivizálási politikájuk?” Sztálin így  válaszolt: „A kollektivizálás politikája rettenetes harc volt (…)" Churchill: „Ezt gondoltam is, hiszen nem néhány ezer arisztokratával vagy nagybirtokossal kellett megküzdeniük, hanem több millió kisemberrel.” Mire Sztálin: „Tízmilliókkal, s ez félelmetes volt (…) Mindennél fontosabb feladat volt (a kollektivizálás), ha el akartuk kerülni az időszakonként megújuló éhínséget, ha traktorral akartunk szántani (…) A parasztok a nekik adott traktorokat néhány hónapon belül teljesen tönkretették (…) Csakis megfelelő javítóműhelyekkel felszerelt szövetkezetek tudtak dolgozni a traktorokkal. Minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy a parasztokat erről meggyőzzük. De hiába vitatkoztunk velük. Ha az ember már mindent elmagyarázott a parasztnak, amit csak el kellett mondani, akkor azt feleli: jól van, de előbb haza kell mennie, és az egészet meg kell beszélnie a feleségével meg a juhászával. Miután alaposan megbeszélte velük az ügyet, mindig kijelentette, nem kíván termelőszövetkezetet, és elboldogul traktorok nélkül is.” A churchilli kérdésre, hogy ezek voltak-e a kulákok, igennel válaszolt, majd rövid szünet után hozzátette: „Mindez nagyon rossz és nehéz volt, de szükségszerű. Volt (az áttelepítettek között) aki saját földet kapott Tomszk közelében, vagy Irkutszk mellett, esetleg még északabbra, de legtöbbjük nagyon népszerűtlen volt, és a saját munkásai kiirtották.”
Ez az egyetlen példa, amit arra találtam, hogy Sztálin közvetve beismerte az agrárpolitika csődjét, illetve hogy a kulákság elleni harcban gyakorlatilag az egész parasztsággal szembekerültek. A Churchill idézte szöveg érzékelhetővé teszi minden vezérek típushibáját: az önkény igazolására szánt hihetetlen cinizmust.
Ennek az érintettekre vonatkozó tízmilliós megállapításnak a figyelembevételével a történész számítása a 4,5 millió ukrajnai (plusz egymillió oroszországi) áldozat tragikus haláláról egyáltalán nem látszik túlzottnak. Idekívánkozik még egy érdekes részlet Hruscsov emlékirataiból. A terror című fejezetben Hruscsov ezt írja: „Demcsenko, a kijevi SZKP első titkára, mint ezt nekem Mikojan (a legszűkebb szovjet pártvezetés tagja - a szerk.) mesélte, egyszer ellátogatott hozzá Moszkvába. Demcsenko megkérdezte: Vajon tudja-e Sztálin elvtárs – vagy bárki a politikai bizottságban – azt, hogy mi történik Ukrajnában? Ha nem, akkor most elmondok valamit. Egy egész vasúti szerelvény érkezett most Kijevbe azoknak az embereknek hullájával, akik éhen haltak. A vonat Poltavától Kijevig minden állomáson fölszedte a halottakat. Jó lenne, ha valaki informálná Sztálint a helyzetről.” Hruscsov ehhez még hozzáteszi, hogy ebből a történetből kiviláglik, miféle helyzet alakult ki ott, ahol az Ukrán Kommunista Párt politikai bizottsági tagja fél elmenni Sztálinhoz, hogy tájékoztassa: „Az igazság az, hogy beléptünk abba a korba, amikor mindenki reszketett Sztálintól.”
A HOLODOMOR EMLÉKMUVE - Az ukrán éhhalálnak sok millió áldozata volt
Fotó: SERGEI SUPINSKY / AFP

Az első tényfeltáró

A könyv szerzőjének azzal is szembe kellett néznie, hogy egyes kritikák szerint mintha magának vindikálná az ukrán éhínség első tényfeltárójának szerepét. Applebaum visszautasította az inszinuációt, és bizonyította igazát: hosszasan és melegen írt arról az emberről, aki a hallgatás csendjét először megtörte. Gareth Jones, a walesi születésű 27 éves brit riporter a ’30-as évek elején földije, Lloyd George volt miniszterelnök titkáraként mutatkozott be a szovjet követségen, és vízumot kért Moszkvába. Jones édesanyja orosz volt, ő maga orosz-német-francia szakos tanárember. A vízumot soron kívül megkapta, Moszkvába utazott, ahol Litvinov külügyi népbiztos fogadta, majd újra vonatra ült. Az orosz-ukrán határtól nem messze leszállt a vonatról, átgyalogolt Ukrajnába, ahol két hetet töltött el. Látott halálos áldozatokat, beszélt fiatalokkal és öregekkel. Amikor visszatért a fővárosba, a hatóságok már mindent tudtak, és egy órán belül megkapta az azonnali kitiltási határozatot. Jegyzeteit Berlinben sajtóértekezleten ismertette, majd könyvben is kiadta. Mivel semmilyen dokumentummal nem tudta mondandóját alátámasztani, leleplezése iránt hamarosan feledésbe merült. Jones élete tragikus véget ért, 1935-ben a japánok által megszállt Mandzsúriába utazott, ahol – japán hivatalos közlés szerint – banditák 30. születésnapján megölték. A BBC egy vizsgálata során azt valószínűsítette, hogy a szovjet titkos ügynökök végezhették ki bosszúból ukrajnai leleplezéséért.

Nemzeti sérelmek

Az amerikai és német sajtóban megjelent ismertetések kiemelik, hogy előző kelet-európai témájú köteteihez hasonlóan Applebaum értékén kezeli egyrészről az orosz nagyhatalmi hagyományok továbbélését, másrészről a sértett ukránok nemzeti büszkeségét. Ezt hangsúlyozta cikkében a The New York Times is, hozzátéve, hogy a nemzeti sérelmekből az utóbbi években feltűnt politikusok profitálnak Orbán Viktortól Donald Trumpig. Az Oroszország és Ukrajna közötti konfliktus élessége is összefügg azzal, hogy a történelmi tradíciók, a vélt vagy valódi érdekek sokáig megmaradnak a nemzeti tudatban. Adott esetben az ukrajnai éhínség ideológiai indíttatású, mozgósító lépésekkel kezdődött, majd áttevődött a gazdasági szférára, és az érintett parasztok életét megpecsételte az állam elsőbbségi igényének feltétlen érvényesítése…
E történet drámai fázisait így határozta meg a szerző: 1932-1933-ban indult a folyamat a jó két évvel korábban elhatározott kollektivizálás káoszával, amikor több millió parasztot űztek el földjéről, arra kényszerítve őket, hogy állami gazdaságokba lépjenek be. 1932 őszén az SZKP olyan határozatot hozott, amely fokozta az éhínséget Ukrajna vidékein: már nemcsak a gabonát követelték, hanem „minden fellelhető” élelmiszert. A parasztoknak gyakran az állatok elhurcolása után csak az állattáp jutott, majd az sem.. A válság csúcspontján rendőri egységek és civilekből, főleg szegény parasztokból álló rekviráló csoportok elkoboztak mindent, ami esetleg még megmaradt. E csoportok tagjait is az éhség, a félelem és a gyűlöletkeltő propaganda motiválta. Közben éjjel-nappal dolgoztak az engedetlenségért és lázadásért perbe fogott parasztok, valamint az agrárprogram elszabotálásával és más bűncselekményekkel vádolt helyi párt- és állami vezetők ügyében, s hoztak halálos ítéleteket. Ez idő tájt történt, hogy az ukrán szovjet köztársaság miniszterelnöke egy este pánikrohamában főbe lőtte fiát, feleségét, és végül saját magát is. A Szovjetunió érintett területein természetesen elterjedt a tragikus események híre, de a hatóságok gondoskodtak arról, hogy a sajtóban ez semmilyen módon se tükröződjön. Applebaum a Moszkvában működő nyugati tudósítókat is bírálta hallgatásukért. Sokan úgy vélik, hogy ez nem igazságos, mert a külföldi tudósítókat totálisan ellenőrizték, lehallgatták és cenzúrázták, egyetlen hivatal volt kijelölve hazaküldött cikkeik, üzeneteik továbbítására. És ha Moszkvából akárcsak 20 km-re akartak távozni, ehhez előbb engedélyt kellett kérniük.
Végül még egyszer a két képről. A Pest megyei kisgyerekek csillogó szemében mintha ott tükröződött volna a politikában is gyakran emlegetett, de ritkábban gyakorolt szeretet fénye. Pedig ezek a gyermekek többnyire nem is hallották még a szolidaritás szót, de mintha ösztönösen megérezték volna. A Spiegel illusztráción látható kicsik pedig – nos, ruhájuk rongyos, és a szemükben már nincs fény, sápadt arcuk kifejezéstelen. Csontig soványodtak. Nem valószínű, hogy túlélték az éhínséget, csendben mehettek el, a harangok nem szóltak róluk vagy értük. A sors nem osztott lapot számukra, vagy a balsors osztotta? Ma is igaz vajon, hogy a történelem nem ismétli önmagát? E kérdésekre – amelyeket szinte automatikusan tesz fel az ember a „nehéz” olvasmány után – ma még nincs válasz.
Szerző