Szegőfi Ákos: A jó és rossz nacionalizmusról

Publikálás dátuma
2019.06.02. 15:38

Fotó: Népszava
Amiről Harari beszél, valójában nem más, mint a nacionalizmus kifejezés visszakövetelése a szélsőjobbtól azáltal, hogy új, pozitív érzelmi töltetet ad egy régi egyenruhához hasonlóan elrongyolódott és szétfoszlott szónak.
A különbség fasizmus és nacionalizmus között, hogy a nacionalizmus a nemzet egyediségét hangsúlyozza, míg a fasizmus a nemzet felsőbbrendűségét. Míg a nacionalizmus szerint a nemzetünk felé különleges kötelezettségeink vannak, a fasizmus azt szorgalmazza, hogy mindent kizáró kötelességeink vannak az irányába. A nacionalista szereti a honfitársait, míg a fasiszta az idegeneket gyűlöli.
Így foglalta össze definícióit az izraeli sztártörténész Yuval N. Harari a CEU-n tartott előadásában. „A nacionalizmus napos oldala” című, nagyjából egyórás beszédére rengetegen voltak kíváncsiak; egy szervező hitetlenkedve rázta a fejét az épület előtt, miközben azt hangoztatta, hogy ez volt a CEU történetének valaha volt leglátogatottabb nyilvános előadása. Az előadóteremben az a néhány nyakát nyújtogató tanár és diák, akiknek viszont pont a nacionalizmus a kutatási területe, kényelmetlenül feszengeni kezdett – a Harari által leírt hiedelemre létezett már kifejezésük, azonban az nem a nacionalizmus volt.

Híresnek maradni vagy nem maradni

Közértelmiségi dilemmának is nevezhetnénk azt a jelenséget, mikor a tömegtájékoztatásba berobbanó tudós az idő múlásával kénytelen olyan témákhoz is hozzászólni, amikhez amúgy nem sokat ért. Többek közt Jordan B. Peterson, illetve Harari legutóbbi vitapartnere, Slavoj Zizek is szembesült már ezzel a dilemmával nem is egyszer. A dilemma érzékeltetéséhez tegyük fel, hogy egy tudósnak érzéke, és mindenekelőtt türelme van a laikusok érthető és szórakoztató tájékoztatásához. A türelem nem azért szükséges, mert a laikusok értetlensége dühítő, a türelem inkább ahhoz kell, hogy a kutató képes legyen egy kezdő friss tekintetével nézni az általa már egyértelműnek tekintett alapvetéseket. Az erre való képtelenséget nevezik a „tudás átkának”. Sikeressége esetén a szóban forgó tudós egy ideig jól megalapozott kutatásával turnézik, azonban ennek újdonsága gyorsan megkophat, még akkor is, ha más közértelmiségiek vitába bocsátkoznak vele. A reflektorfénybe került tudósnak ilyenkor két választása van: vagy visszamegy a laborba/könyvtárba és reménykedik, hogy évek kemény munkájával ismét olyan mondanivalót tud a közönség elé vinni, amivel felkelti a figyelmüket, vagy beleszeret a reflektorfénybe és a köztudatban maradás érdekében elkezd hozzászólni olyan témákhoz is, amik bár közel állnak saját kutatási területéhez, de mégsem teljesen azonosak vele. Az idő múlásával, közszereplésekre áhítozó tudósunk egyre távolabb merészkedik az otthoni tereptől, és válik ezzel párhuzamosan egyre hiteltelenebbé. A CEU-n nacionalizmus témában előadó Yuval Harari, a Homo Deus és egyéb tudományos-ismeretterjesztő sikerkönyvek szerzője egyelőre jól manőverezik a közértelmiségi lét ingoványos terepén, ahol egyfelől az önismétlés és a kiüresedés, másfelől a tudományos pályatársak megvetése fenyegeti. Harari előadásmódja érthető, jól követhető, a tudományos mondandó mélyén rejlő morális megfontolás pedig szimpatikus – sikere többek közt abban is rejlik, hogy szakít azzal az ósdi megfontolással, miszerint a tudósnak (illetve tágabb értelemben véve, a tudománynak) „nem feladata” értékítéleteket hozni. Harari híres arról, hogy történelemszemléletében előveszi az emberi és állati szenvedésről való kutatás és nézőpont szükségességét. Harari mondanivalója a CEU-esten nagyjából a következőképp foglalható össze: hajlamosak vagyunk a nacionalizmust valamilyen gonoszsággal azonosítani, pedig mint hiedelemrendszernek, sokat köszönhet neki az emberiség. Ezt felismerve újra kellene definiálnunk a nacionalizmusról alkotott elképzeléseinket, mert ezen keresztül lehetőségünk nyílik a Harari által azonosított három globális pusztulással fenyegető probléma – a nukleáris háború, a globális felmelegedés és a technológiai zavar (mint amilyen egy veszélyes mesterséges intelligencia felemelkedése) – kezelésére. Hogy ismertesse a nacionalizmus „napos oldalát”, Harari felvázolta az elképzelését, miszerint a nacionalizmus hiedelemrendszere volt az első, ami képes volt rávenni csoportban élő embereket arra, hogy szervezett, társadalmi szinten törődjenek olyan emberekkel is, akik se nem a rokonaik, se nem ismerik őket személyesen. „Egy jó nacionalista nem a rokonainak vagy barátainak adja a munkát, hanem annak, aki a legjobban el tudja végezni, még akkor is, ha nem ismeri az illetőt, hiszen ez járul hozzá a nemzet fejlődéséhez” – hozta fel példaként. Őszintén szólva, nem vagyok benne biztos, hogy a hagyományosan hedonizmussal, ipari termeléssel, illetve protestáns etikával is kapcsolatba hozott haszonelvűség és a nacionalizmus ilyen módon történő összeházasítása eszmetörténeti szempontból megállja-e a helyét, mindenesetre elég furcsa elképzelésnek tűnik. Létezik utilitarista nacionalizmus, ám ez főként arról szól, hogyan próbálnak egyes szélsőjobboldali csoportok az idegengyűlölet mellett haszonelvű szempontból érvelni. „Azért kell gyűlölnünk a külföldit mert leviszik a munkabért” – ilyesmi formában találkozhatunk vele a XIX. század óta. Harari azzal folytatja a fejtegetését, miszerint a nemzet alanyai csupán képzelik, hogy valami módon egymás társai és hogy régen is azok voltak, hiszen egy sokmilliós nemzet polgárai jó esetben pár ezer honfitársukkal találkoznak személyesen, de a legtöbbjüket soha nem ismerik meg. Bár közös nyelvet beszélnek, mind a határaik, mind a történelmük bizonyos képzelt egységek elemeit tartalmazzák, legfőképpen azt, hogy a nemzeti egység ősidőktől fogva létezett – ez az ú.n. primordialista felfogás. (Ha az akadémiai világban lenne plágiumriasztó, az ennél a fejtegetésnél fejhangon sikítani kezdett volna: Harari a nacionalizmuselméletek egyik legnagyobb gondolkodójának, Benedict Andersonnak az Elképzelt közösségek című munkájából kölcsönözte ezt a megközelítést, de nem vette a fáradtságot, hogy hivatkozzon rá.) Lassan eljutunk a lényegi mondanivalóig, vagyis a cikk elején idézett „jó” nacionalizmus lehasításáról a „rossz” fasizmusról. Az alacsony, katedra mögött kis híján eltűnő Harari feje fölötti kivetítőn meg is jelenik a szópár, az egyik kék, a másik piros háttér előtt. Telefonok emelkednek a levegőbe, és a közönség egyetértően morajlik. A jó nacionalista – érvel tovább Harari – szereti a honfitársait (bár többségükkel sosem találkozott), és felismeri, hogy honfitársainak jóléte megkívánja a külföldiekkel történő együttműködést, mert a globális kihívásokat csak együtt tudják kezelni. „Harmónia egyformaság nélkül” – ismerteti álláspontját, és a gyakorlott előadó színpadi érzékével egy allegóriát is vázol a közönségnek: képzeljük el, hogy a világ egy szimfonikus zenekar, amiben a zenészek különböző hangszereken játszanak. Ha globális egységre törekszünk, és mindenki kezébe ugyanazt a sorozat-gyártott hangszert adjuk, a hangzás élettelenné válik; a másik extrém példa ezzel szemben, ha mindenki saját egyediségének kifejezésére törekedve szólózni akar a saját hangszerén, így az eredmény melódia helyett fülrepesztő zsivaj lesz.

A helyes végkövetkeztetés és a helytelen gondolatmenet rejtélye

Mikor kritizálniuk kell egy elméletet, a tudósok gyakran abba a kellemetlen helyzetbe kerülnek, hogy bár nagyon is kívánatosnak tűnik számukra a végső következtetés – Harari esetében ez az összefogás szorgalmazása – problémáik akadnak az odavezető gondolatsorral. A helyzet most is ez. Megkülönböztetni a jó és rossz nacionalizmust, illetve különbséget tenni a nacionalizmus és a fasizmus között egy archaikus vita a nacionalizmus-kutatáson belül. Amiről Harari beszél, azt leírták már a polgári nacionalizmus és etnikai nacionalizmus, illetve nyugati és keleti nacionalizmus kifejezésekkel is. A nacionalizmus-kutatók nem csak azért kezdtek feszengeni székeikben a szópárt látva, mert Harari ezeket az évtizedes vitákat mintha figyelmen kívül hagyta volna, hanem azért is, mert az általa körvonalazott, honfitársakkal törődő „jó” nacionalizmusra létezik egy közismert kifejezésük: a patriotizmus. Sztárelőadónk mintha kínosan kerülte volna a magyarul legjobban talán „hazafiságként” fordítható kifejezés alkalmazását, hogy végig nacionalizmusról beszélhessen, így az előadás közepe táján egyes nézőkben az a gyanú támadhatott, hogy a kifejezés használata végső soron marketingfogás: figyelemfelkeltőbb „A nacionalizmus napos oldalával” hirdetni az előadást „A patriotizmus napos oldala” helyett, egy olyan egyetemen, ami agresszív nacionalista paneleket előszeretettel alkalmazó kormányzat támadása alatt áll. Ez persze csak spekuláció, ráadásul némileg rosszindulatú is. Van azonban egy másik jó oka, amiért ennyit rugózom bizonyos kifejezések használatán.

Harc a képzeletért, szavakkal

A politikai kommunikáció fegyverkezési verseny a szavak, metaforák és más stílusalakzatok között. Egyes szereplők – köztük a közértelmiségiek – a nyelv használatával különböző érzelmeket és értelmezési kereteket tudnak kölcsönözni témájuknak, illetve tudnak elfojtani bizonyos részleteket ezen témákkal kapcsolatban. Itt van például a „migráns” vagy „menedékkérő” szópár; valójában ugyanazokról az emberekről beszélünk, de az eltérő szavak eltérő érzelmeket ébresztenek a befogadó agyában, és eltérő oldalait hangsúlyozzák ugyanannak a jelenségnek, ami így drasztikusan másként fog leképeződni a befogadó képzeletében, és másfajta (szavazói) viselkedést fog szülni. Amiről Harari beszélt, valójában nem más, mint a nacionalizmus kifejezés visszakövetelése a szélsőjobbtól azáltal, hogy új, pozitív érzelmi töltetet adunk egy régi egyenruhához hasonlóan elrongyolódott és szétfoltozott szónak, ami eredetileg más jelentéssel bírt. Átkeretezés – így hívják a módszert. Hogy a legközelebbi példát hozzuk, Harari saját, emberi jövőről szóló üzeneteit – akarata ellenére – bizonyos mértékben a NER is kisajátította propagandisták és közéleti személyek hathatós támogatásával, hogy azzal is saját áltudományos szótárát gazdagítsa. Sajnos az izraeli sztártörténész mögött nem áll olyan médiahadsereg, ami mintegy visszavágásként a szélsőjobb lelkét – a nacionalizmus értelmezési keretét – képes lenne a jelenlegi történelmi helyzetben kiragadni az azt bitorlók kezeiből és az idegengyűlölő, elzárkózó nacionalizmust egy egymással törődő, racionális, kompromisszumkész nacionalizmus-ideával helyettesíteni. Ez a feladat ezzel a módszerrel lehetetlen, akármilyen tetszetősen is fogalmaz bárki, egy telt házas előadáson. A Harari által szorgalmazott nacionalizmus-fasizmus szópár ráadásul abból a nyelvi szempontból is szerencsétlen, hogy az olyan rendszereket, mint a NER, ami a hazafiságot a harccal, bezárkózással és mások iránti utálattal azonosítja, szükségszerűen a fasiszta kategóriába sorolja, ami a jelenlegi állapotban – bármennyire is antidemokratikus legyen a rendszer természete – leegyszerűsítő félreértelmezés. Sajnos nem csupán a „jó” nacionalizmus lehasításával van itt még munka, hanem a „rossz” nacionalizmus megfelelő árnyalásával is. Ahogyan azt ellenzéki szereplők a saját bőrükön tapasztalhatják minden nap, ezek a rendszerek képesek az elhamarkodott ítéletekből szemvillanás alatt politikai tőkét kovácsolni olyan módon, hogy egy bántalmazó atya lenézésével „sivalkodónak” állítják be a rendszer kritikusait, megalázva és ellehetetlenítve ezzel a demokratikus vitakultúrát.
Szerző

Időnyomok, gyermekarcok

Publikálás dátuma
2019.06.02. 14:04
A KILENC GYERMEK - Nem valószínu, hogy túlélték az éhínséget
Amikor a Népszava minapi cikkét olvastam („11 milliót gyűjtöttek össze néhány nap alatt…”) egyfajta déjà vu érzés fogott el: valamire emlékeztetett, pedig a cikk mondandójáról eddig fogalmam sem volt. A laptárs Magyar Hang híradása alapján készült írás arról számolt be, hogy a Pest megyei Zsámbokon gyámügyi eljárás vár egy ott élő asszony kilenc gyereke közül nyolcra, akik még kiskorúak, mivel a kapott hitelt a család nem tudja törleszteni. (A munkanélküli, alkoholista apa elhagyta a családot.)
A nehéz helyzetbe került édesanya kétségbeesett levelet írt a miniszterelnöknek, kérve segítségét, de semmitmondó választ kapott, ha csak azt nem tekintjük érdemi közlésnek, hogy a kormányfő – a feleletet adó titkársága szerint – nem foglalkozik egyéni ügyekkel. Ezt követően mégis változott a helyzet, kiderült, hogy a közvélemény megmozdult: az összegyűlt 11 millió forint lehetővé teheti a család együtt maradását, ezért akár új otthont is lehet építeni.
Feltűnt nekem, milyen vidámak-mosolygósak voltak a gyermekek, alighanem akkor tudhatták meg, hogy mégis lehet az esélyük a család együtt maradására, a normális életre. A szolidaritás szót valószínűleg nem ismerik, ám talán életükben először találkoztak azzal, amit e kifejezés jelent, és ami az életet és az ember belvilágát értékessé teszi. (Lehet, hogy tévednek a „szakértő” félművelt államtitkárok, vagy a potenciális hazai Strachék, akik, akárcsak lebukott osztrák példaképük, holtbiztosra veszik, hogy az ország a zsebükben van, s a „jobbra tarts” trend visszafordíthatatlan?) Amikor a kilenc gyermeket nézegettem néhány percig, akkor ugrott be, mitől éreztem azt, hogy valami hasonlóval a közelmúltban már szembesültem. Akkor a hamburgi Der Spiegel legfrissebb számának honlapját böngésztem. Ott bukkantam Anne Applebaum legújabb, németül most megjelent könyvének terjedelmes ismertetésére és a cikket illusztráló fotóra, amelyen ugyancsak kilenc gyerek látható…

Vörös éhség

Applebaum Kelet-Európával, valamint az internetes információval és dezinformációval (fake news) foglalkozó újságíró, történész, egyetemi tanár a London School of Economicson; egyébként a világ legismertebb népszerűsítő történészeinek egyike. (E műfaj egyik sajátossága, hogy bátrabban használja a források forrásait is, és személyes élményanyagokat közöl a folyamatok leírása közben.) Eddigi kötetei rekord példányszámban jelentek meg, és tartós viták sorához vezettek. Várhatóan ezúttal sem lesz ez másképpen. Érdemes is vitatkozni vele, mert a könyv (címe: Vörös éhség, alcíme Sztálin háborúja Ukrajna ellen) a látszat ellenére nem világnézeti okokra hivatkozik leginkább, hanem a korszak trendjeit rekonstruálja, a politikai tervezés és a gazdasági érdekek sorozatos ütközését egymással és az ideológiai szempontokkal.
Applebaum azon becslését, hogy az ukrán éhínség halálos áldozatainak a száma elérhette a 4,5 milliót, a kritikusok nem tartják túlzónak. Ezt közvetetten Sztálin azon egyedülálló kijelentése látszik megerősíteni, amit Churchillnek köszönhetünk. Amikor 1942-ben Moszkvába utazott, megpróbálta ellenőrizni az angolok által a 30-as évek ukrajnai éhínségéről szerzett információkat. A tárgyalás utáni fesztelen vacsorán, amelyen vendég és a vendéglátó is megitta a magáét a grúz vörösborból, ezt a kérdést tette föl a szovjet vezetőnek: „Önnek személy szerint a jelenlegi háború nehézségei ugyanolyan terheket jelentenek, mint a kollektivizálási politikájuk?” Sztálin így  válaszolt: „A kollektivizálás politikája rettenetes harc volt (…)" Churchill: „Ezt gondoltam is, hiszen nem néhány ezer arisztokratával vagy nagybirtokossal kellett megküzdeniük, hanem több millió kisemberrel.” Mire Sztálin: „Tízmilliókkal, s ez félelmetes volt (…) Mindennél fontosabb feladat volt (a kollektivizálás), ha el akartuk kerülni az időszakonként megújuló éhínséget, ha traktorral akartunk szántani (…) A parasztok a nekik adott traktorokat néhány hónapon belül teljesen tönkretették (…) Csakis megfelelő javítóműhelyekkel felszerelt szövetkezetek tudtak dolgozni a traktorokkal. Minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy a parasztokat erről meggyőzzük. De hiába vitatkoztunk velük. Ha az ember már mindent elmagyarázott a parasztnak, amit csak el kellett mondani, akkor azt feleli: jól van, de előbb haza kell mennie, és az egészet meg kell beszélnie a feleségével meg a juhászával. Miután alaposan megbeszélte velük az ügyet, mindig kijelentette, nem kíván termelőszövetkezetet, és elboldogul traktorok nélkül is.” A churchilli kérdésre, hogy ezek voltak-e a kulákok, igennel válaszolt, majd rövid szünet után hozzátette: „Mindez nagyon rossz és nehéz volt, de szükségszerű. Volt (az áttelepítettek között) aki saját földet kapott Tomszk közelében, vagy Irkutszk mellett, esetleg még északabbra, de legtöbbjük nagyon népszerűtlen volt, és a saját munkásai kiirtották.”
Ez az egyetlen példa, amit arra találtam, hogy Sztálin közvetve beismerte az agrárpolitika csődjét, illetve hogy a kulákság elleni harcban gyakorlatilag az egész parasztsággal szembekerültek. A Churchill idézte szöveg érzékelhetővé teszi minden vezérek típushibáját: az önkény igazolására szánt hihetetlen cinizmust.
Ennek az érintettekre vonatkozó tízmilliós megállapításnak a figyelembevételével a történész számítása a 4,5 millió ukrajnai (plusz egymillió oroszországi) áldozat tragikus haláláról egyáltalán nem látszik túlzottnak. Idekívánkozik még egy érdekes részlet Hruscsov emlékirataiból. A terror című fejezetben Hruscsov ezt írja: „Demcsenko, a kijevi SZKP első titkára, mint ezt nekem Mikojan (a legszűkebb szovjet pártvezetés tagja - a szerk.) mesélte, egyszer ellátogatott hozzá Moszkvába. Demcsenko megkérdezte: Vajon tudja-e Sztálin elvtárs – vagy bárki a politikai bizottságban – azt, hogy mi történik Ukrajnában? Ha nem, akkor most elmondok valamit. Egy egész vasúti szerelvény érkezett most Kijevbe azoknak az embereknek hullájával, akik éhen haltak. A vonat Poltavától Kijevig minden állomáson fölszedte a halottakat. Jó lenne, ha valaki informálná Sztálint a helyzetről.” Hruscsov ehhez még hozzáteszi, hogy ebből a történetből kiviláglik, miféle helyzet alakult ki ott, ahol az Ukrán Kommunista Párt politikai bizottsági tagja fél elmenni Sztálinhoz, hogy tájékoztassa: „Az igazság az, hogy beléptünk abba a korba, amikor mindenki reszketett Sztálintól.”
A HOLODOMOR EMLÉKMUVE - Az ukrán éhhalálnak sok millió áldozata volt
Fotó: SERGEI SUPINSKY / AFP

Az első tényfeltáró

A könyv szerzőjének azzal is szembe kellett néznie, hogy egyes kritikák szerint mintha magának vindikálná az ukrán éhínség első tényfeltárójának szerepét. Applebaum visszautasította az inszinuációt, és bizonyította igazát: hosszasan és melegen írt arról az emberről, aki a hallgatás csendjét először megtörte. Gareth Jones, a walesi születésű 27 éves brit riporter a ’30-as évek elején földije, Lloyd George volt miniszterelnök titkáraként mutatkozott be a szovjet követségen, és vízumot kért Moszkvába. Jones édesanyja orosz volt, ő maga orosz-német-francia szakos tanárember. A vízumot soron kívül megkapta, Moszkvába utazott, ahol Litvinov külügyi népbiztos fogadta, majd újra vonatra ült. Az orosz-ukrán határtól nem messze leszállt a vonatról, átgyalogolt Ukrajnába, ahol két hetet töltött el. Látott halálos áldozatokat, beszélt fiatalokkal és öregekkel. Amikor visszatért a fővárosba, a hatóságok már mindent tudtak, és egy órán belül megkapta az azonnali kitiltási határozatot. Jegyzeteit Berlinben sajtóértekezleten ismertette, majd könyvben is kiadta. Mivel semmilyen dokumentummal nem tudta mondandóját alátámasztani, leleplezése iránt hamarosan feledésbe merült. Jones élete tragikus véget ért, 1935-ben a japánok által megszállt Mandzsúriába utazott, ahol – japán hivatalos közlés szerint – banditák 30. születésnapján megölték. A BBC egy vizsgálata során azt valószínűsítette, hogy a szovjet titkos ügynökök végezhették ki bosszúból ukrajnai leleplezéséért.

Nemzeti sérelmek

Az amerikai és német sajtóban megjelent ismertetések kiemelik, hogy előző kelet-európai témájú köteteihez hasonlóan Applebaum értékén kezeli egyrészről az orosz nagyhatalmi hagyományok továbbélését, másrészről a sértett ukránok nemzeti büszkeségét. Ezt hangsúlyozta cikkében a The New York Times is, hozzátéve, hogy a nemzeti sérelmekből az utóbbi években feltűnt politikusok profitálnak Orbán Viktortól Donald Trumpig. Az Oroszország és Ukrajna közötti konfliktus élessége is összefügg azzal, hogy a történelmi tradíciók, a vélt vagy valódi érdekek sokáig megmaradnak a nemzeti tudatban. Adott esetben az ukrajnai éhínség ideológiai indíttatású, mozgósító lépésekkel kezdődött, majd áttevődött a gazdasági szférára, és az érintett parasztok életét megpecsételte az állam elsőbbségi igényének feltétlen érvényesítése…
E történet drámai fázisait így határozta meg a szerző: 1932-1933-ban indult a folyamat a jó két évvel korábban elhatározott kollektivizálás káoszával, amikor több millió parasztot űztek el földjéről, arra kényszerítve őket, hogy állami gazdaságokba lépjenek be. 1932 őszén az SZKP olyan határozatot hozott, amely fokozta az éhínséget Ukrajna vidékein: már nemcsak a gabonát követelték, hanem „minden fellelhető” élelmiszert. A parasztoknak gyakran az állatok elhurcolása után csak az állattáp jutott, majd az sem.. A válság csúcspontján rendőri egységek és civilekből, főleg szegény parasztokból álló rekviráló csoportok elkoboztak mindent, ami esetleg még megmaradt. E csoportok tagjait is az éhség, a félelem és a gyűlöletkeltő propaganda motiválta. Közben éjjel-nappal dolgoztak az engedetlenségért és lázadásért perbe fogott parasztok, valamint az agrárprogram elszabotálásával és más bűncselekményekkel vádolt helyi párt- és állami vezetők ügyében, s hoztak halálos ítéleteket. Ez idő tájt történt, hogy az ukrán szovjet köztársaság miniszterelnöke egy este pánikrohamában főbe lőtte fiát, feleségét, és végül saját magát is. A Szovjetunió érintett területein természetesen elterjedt a tragikus események híre, de a hatóságok gondoskodtak arról, hogy a sajtóban ez semmilyen módon se tükröződjön. Applebaum a Moszkvában működő nyugati tudósítókat is bírálta hallgatásukért. Sokan úgy vélik, hogy ez nem igazságos, mert a külföldi tudósítókat totálisan ellenőrizték, lehallgatták és cenzúrázták, egyetlen hivatal volt kijelölve hazaküldött cikkeik, üzeneteik továbbítására. És ha Moszkvából akárcsak 20 km-re akartak távozni, ehhez előbb engedélyt kellett kérniük.
Végül még egyszer a két képről. A Pest megyei kisgyerekek csillogó szemében mintha ott tükröződött volna a politikában is gyakran emlegetett, de ritkábban gyakorolt szeretet fénye. Pedig ezek a gyermekek többnyire nem is hallották még a szolidaritás szót, de mintha ösztönösen megérezték volna. A Spiegel illusztráción látható kicsik pedig – nos, ruhájuk rongyos, és a szemükben már nincs fény, sápadt arcuk kifejezéstelen. Csontig soványodtak. Nem valószínű, hogy túlélték az éhínséget, csendben mehettek el, a harangok nem szóltak róluk vagy értük. A sors nem osztott lapot számukra, vagy a balsors osztotta? Ma is igaz vajon, hogy a történelem nem ismétli önmagát? E kérdésekre – amelyeket szinte automatikusan tesz fel az ember a „nehéz” olvasmány után – ma még nincs válasz.
Szerző

Sebes György: Az idő múlása

Publikálás dátuma
2019.06.02. 13:53
PALIK „ONE MAN SHOW-T” CSINÁLT - A baj az, hogy a kinézetére figyelünk
Fotó: TV2
A választási műsorokat nézve sok olyan régi ismerőst láttunk a képernyőn, akik több évtizede tűntek fel és most szomorúan kellett megállapítanunk, hogy bizony nem tett jót nekik az idő múlása.
Bár néhány éve olvashattunk róla, hogy már közel az idő, amikor akár a sarki patikában megvehetjük az örök fiatalság elixírjét, azért még itt nem tartunk. Egy floridai intézetben kísérleteznek egy gyógyszer kifejlesztésével, hogy lassítsák az öregedés folyamatát. A szervezetben ugyanis idővel elszaporodnak az olyan sejtek, amelyek elöregedve ártanak. Tőlük kellene tehát megszabadulni. E rovat rendszeres olvasói most már joggal kérdezhetik, mi köze van mindennek a tévékhez és a műsorokhoz. Nos, nagyon is sok. Konkrétan a vasárnapi választási műsorokat nézve merült fel, milyen nagy szükség lenne egy ilyen elixírre. Sok olyan régi ismerőst láttunk ugyanis a képernyőn, akik több évtizede tűntek fel és most szomorúan kellett megállapítanunk, hogy bizony nem tett jót nekik az idő múlása.  Érvényes e megállapítás mindenekelőtt arra a személyiségre, akire például a TV2 egész programját alapozta. Palik László egykor az akkor még egyetlen és valóban közszolgálati tévében tűnt fel. Ifjú volt és kétségkívül tehetséges. A Forma-1-es közvetítésekben, majd vetélkedőkben kedvelte meg őt a közönség. Mivel pedig felkészült volt és képernyőre termett, még azt is elnézték neki, hogy gyakran magyartalan, idegen hangsúlyozással beszélt. Napjainkra azonban fiatalsága tovatűnt, ezzel együtt pedig hibái kevéssé megbocsáthatóvá váltak. Ennél is nagyobb csalódást jelentett az a riporter, akit – már csak helyismerete miatt is, hiszen tudósító is volt ott – Brüsszelbe delegált a csatorna a nevezetes napra. Nika György a rendszerváltás idején mint remek hírszerkesztő és képernyőre termett műsorvezető szerzett nevet magának. Hosszú ideig ingázott a Magyar Rádió és a Magyar Televízió között, volt főnök is, de néhány éve rövid úton kirúgták az anyaintézményből. Kétségkívül meggyötörte az élet, mire eljutott – ismét – a TV2-ig és ez most nagyon látszott rajta. Egy mogorva és kevéssé magabiztos embert láthattunk, aki nehezen teljesítette a kötelező penzumot. Nem azzal van a baj, hogy ezek az egykor pompásan induló tévések megöregedtek. Közhely ugyanis, hogy ez az élet velejárója, nem tehetünk ellene sokat. A probléma az, ha a műsort nézve már nem arra figyelünk, hogy mit és miért mondanak, hanem a kinézetükre, a ráncaikra, és az idő sajnálatos múlásán kell merengenünk. A néhány hónapja elhunyt Baló György sosem volt egy kifejezett férfiideál, ráadásul beszédhibával is küzdött. Mégsem véletlen, hogy oly sok választási műsort vezethetett és rengeteg más adást is rábíztak, előbb a Magyar Televízióban, később kereskedelmi tévéknél. Amikor ugyanis megjelent a képernyőn, egyszer sem a külsőségekre, hanem mindig a tartalomra kellett figyelni. Olyan szerkesztő, riporter, egyszóval műsorkészítő volt, aki pontosan tudta, mit és hogyan kell adni a nézőnek. Egykor, a tévézés hőskorában, amikor még sem Palik, sem Nika nem tűnt fel, s csak egyetlen – na jó, utóbb már két – műsor közül választhatott a közönség, a képernyősök szinte családtagnak számítottak. Eseményt, sőt beszédtémát jelentett a népszerű bemondók – Takács Marika, Tamási Eszter, Kudlik Júlia – öltözéke, vagy frizurájának változása. Ma már egészen mások a tévézési szokások, hogy mást ne említsünk, nincsenek klasszikus bemondók sem, bár a TV4 – Endrei Judittal – kísérletezik a hagyomány felélesztésével. Hírműsorok, sőt reggeli élő adások azonban még léteznek, és azoknak a tévéseknek, akik „eladják” őket, pontosan ugyanolyan nagy a felelősségük, mint a klasszikus korszak képernyőseinek. Ebből a szempontból (is) változatos képet nyújtottak a választási műsorok a múlt vasárnap. Lényegében egyik műsorvezető sem jelentett meglepetést, nem tértek el attól a formájuktól, amit más – kevésbé jelentős – napokon megszoktunk tőlük. Az M1 hírfolyamában Németh Balázs – aki egyúttal hírfőnök is – nem tudott kibújni a bőréből. Láthatóan pontosan tisztában van vele, mit vár tőle a hatalom és ez nyilván ellensúlyozza, hogy amúgy nem képernyőre termett. Rossz a hangja és ettől nem hiteles, viszont bizonyára nagyon megbízható. Az ATV-n Sváby András már régóta több évtizedes rutinjából él. Ő valóban tudja, hogyan kell a nézőkkel beszélgetni – lényegében családtaggá válni -, s biztos kézzel irányít. Rónai Egon is biztos pont lett az Egyenes beszédben, mindig jól kérdez, láthatóan mindenre és mindenkire figyel, de egy választási műsor már nem kihívás számára. Krug Emília pedig láthatóan nagyon felkészült, akárcsak a Hír TV műsorvezetője, Földi-Kovács Andrea. Mindketten képesek rá, hogy valóban a nézőket képviselve kérdezzenek. A választási programokból még Gönczi Gábor érdemel említést, aki napjainkra a TV2 híradójának egyik arcává vált. Marsi Anikóhoz hasonlóan ő is inkább a helyén volt, amikor még az RTL Klub bulvár- és celebhíradóját, a Fókuszt vezette. Ez bebizonyosodott azokban a kis riportokban, amelyek valóban színesítették mostani csatornája vasárnap esti műsorát. Ám Gönczi az élő adásban is szerepet kapott, hiszen ő jelentkezett be a Fidesz eredményváró bulijáról, a Bálnából. Az pedig már a vicc kategóriájába tartozott, amikor egy mondaton belül háromszor is elrebegte, hogy „a miniszterelnök úr” mindjárt beszédet fog mondani. Jól látszott belőle, mennyit ért a politikához. Viszont Gönczi kétségkívül nem öregszik, tényleg képernyőre való jelenség. Vagy netán már kapott az újfajta elixírből.