Sebes György: Az idő múlása

Publikálás dátuma
2019.06.02. 13:53
PALIK „ONE MAN SHOW-T” CSINÁLT - A baj az, hogy a kinézetére figyelünk
Fotó: TV2
A választási műsorokat nézve sok olyan régi ismerőst láttunk a képernyőn, akik több évtizede tűntek fel és most szomorúan kellett megállapítanunk, hogy bizony nem tett jót nekik az idő múlása.
Bár néhány éve olvashattunk róla, hogy már közel az idő, amikor akár a sarki patikában megvehetjük az örök fiatalság elixírjét, azért még itt nem tartunk. Egy floridai intézetben kísérleteznek egy gyógyszer kifejlesztésével, hogy lassítsák az öregedés folyamatát. A szervezetben ugyanis idővel elszaporodnak az olyan sejtek, amelyek elöregedve ártanak. Tőlük kellene tehát megszabadulni. E rovat rendszeres olvasói most már joggal kérdezhetik, mi köze van mindennek a tévékhez és a műsorokhoz. Nos, nagyon is sok. Konkrétan a vasárnapi választási műsorokat nézve merült fel, milyen nagy szükség lenne egy ilyen elixírre. Sok olyan régi ismerőst láttunk ugyanis a képernyőn, akik több évtizede tűntek fel és most szomorúan kellett megállapítanunk, hogy bizony nem tett jót nekik az idő múlása.  Érvényes e megállapítás mindenekelőtt arra a személyiségre, akire például a TV2 egész programját alapozta. Palik László egykor az akkor még egyetlen és valóban közszolgálati tévében tűnt fel. Ifjú volt és kétségkívül tehetséges. A Forma-1-es közvetítésekben, majd vetélkedőkben kedvelte meg őt a közönség. Mivel pedig felkészült volt és képernyőre termett, még azt is elnézték neki, hogy gyakran magyartalan, idegen hangsúlyozással beszélt. Napjainkra azonban fiatalsága tovatűnt, ezzel együtt pedig hibái kevéssé megbocsáthatóvá váltak. Ennél is nagyobb csalódást jelentett az a riporter, akit – már csak helyismerete miatt is, hiszen tudósító is volt ott – Brüsszelbe delegált a csatorna a nevezetes napra. Nika György a rendszerváltás idején mint remek hírszerkesztő és képernyőre termett műsorvezető szerzett nevet magának. Hosszú ideig ingázott a Magyar Rádió és a Magyar Televízió között, volt főnök is, de néhány éve rövid úton kirúgták az anyaintézményből. Kétségkívül meggyötörte az élet, mire eljutott – ismét – a TV2-ig és ez most nagyon látszott rajta. Egy mogorva és kevéssé magabiztos embert láthattunk, aki nehezen teljesítette a kötelező penzumot. Nem azzal van a baj, hogy ezek az egykor pompásan induló tévések megöregedtek. Közhely ugyanis, hogy ez az élet velejárója, nem tehetünk ellene sokat. A probléma az, ha a műsort nézve már nem arra figyelünk, hogy mit és miért mondanak, hanem a kinézetükre, a ráncaikra, és az idő sajnálatos múlásán kell merengenünk. A néhány hónapja elhunyt Baló György sosem volt egy kifejezett férfiideál, ráadásul beszédhibával is küzdött. Mégsem véletlen, hogy oly sok választási műsort vezethetett és rengeteg más adást is rábíztak, előbb a Magyar Televízióban, később kereskedelmi tévéknél. Amikor ugyanis megjelent a képernyőn, egyszer sem a külsőségekre, hanem mindig a tartalomra kellett figyelni. Olyan szerkesztő, riporter, egyszóval műsorkészítő volt, aki pontosan tudta, mit és hogyan kell adni a nézőnek. Egykor, a tévézés hőskorában, amikor még sem Palik, sem Nika nem tűnt fel, s csak egyetlen – na jó, utóbb már két – műsor közül választhatott a közönség, a képernyősök szinte családtagnak számítottak. Eseményt, sőt beszédtémát jelentett a népszerű bemondók – Takács Marika, Tamási Eszter, Kudlik Júlia – öltözéke, vagy frizurájának változása. Ma már egészen mások a tévézési szokások, hogy mást ne említsünk, nincsenek klasszikus bemondók sem, bár a TV4 – Endrei Judittal – kísérletezik a hagyomány felélesztésével. Hírműsorok, sőt reggeli élő adások azonban még léteznek, és azoknak a tévéseknek, akik „eladják” őket, pontosan ugyanolyan nagy a felelősségük, mint a klasszikus korszak képernyőseinek. Ebből a szempontból (is) változatos képet nyújtottak a választási műsorok a múlt vasárnap. Lényegében egyik műsorvezető sem jelentett meglepetést, nem tértek el attól a formájuktól, amit más – kevésbé jelentős – napokon megszoktunk tőlük. Az M1 hírfolyamában Németh Balázs – aki egyúttal hírfőnök is – nem tudott kibújni a bőréből. Láthatóan pontosan tisztában van vele, mit vár tőle a hatalom és ez nyilván ellensúlyozza, hogy amúgy nem képernyőre termett. Rossz a hangja és ettől nem hiteles, viszont bizonyára nagyon megbízható. Az ATV-n Sváby András már régóta több évtizedes rutinjából él. Ő valóban tudja, hogyan kell a nézőkkel beszélgetni – lényegében családtaggá válni -, s biztos kézzel irányít. Rónai Egon is biztos pont lett az Egyenes beszédben, mindig jól kérdez, láthatóan mindenre és mindenkire figyel, de egy választási műsor már nem kihívás számára. Krug Emília pedig láthatóan nagyon felkészült, akárcsak a Hír TV műsorvezetője, Földi-Kovács Andrea. Mindketten képesek rá, hogy valóban a nézőket képviselve kérdezzenek. A választási programokból még Gönczi Gábor érdemel említést, aki napjainkra a TV2 híradójának egyik arcává vált. Marsi Anikóhoz hasonlóan ő is inkább a helyén volt, amikor még az RTL Klub bulvár- és celebhíradóját, a Fókuszt vezette. Ez bebizonyosodott azokban a kis riportokban, amelyek valóban színesítették mostani csatornája vasárnap esti műsorát. Ám Gönczi az élő adásban is szerepet kapott, hiszen ő jelentkezett be a Fidesz eredményváró bulijáról, a Bálnából. Az pedig már a vicc kategóriájába tartozott, amikor egy mondaton belül háromszor is elrebegte, hogy „a miniszterelnök úr” mindjárt beszédet fog mondani. Jól látszott belőle, mennyit ért a politikához. Viszont Gönczi kétségkívül nem öregszik, tényleg képernyőre való jelenség. Vagy netán már kapott az újfajta elixírből.  

A globalizáció, mint erkölcsi probléma

Publikálás dátuma
2019.06.02. 13:40

A védekező, túlélésre összpontosító magatartással a ma élők – legyenek fent, középen, lent – elhárítják maguktól a jövővel kapcsolatos felelősséget.
A fenyegető jövő képét lebegtetve a múltba menekülni, a nemzetállamok falai közé zárkózni, az egyetemesség elvével szemben a nacionalizmust állítani. Ezek lennének a megfelelő válaszok a globális kihívásokra? Mielőtt nemmel válaszolnánk, vizsgáljuk meg röviden, miért alakult úgy, hogy sokan felelnek igennel. Persze könnyebb a bennük rejtőzködő rossz szándékra, önzésre stb. hivatkozni, mint azt elemezni, miért is történt ez a megtorpanás, visszafordulás. Az elmúlt időszak nyertesei, legyenek ők a globalizációs folyamatok vagy az állam kedvezményezettjei, a jelenlegi működési mechanizmusok fenntartásában érdekeltek. Sikerük, hogy ezt el tudják hitetni a relatív és abszolút vesztesek nagy részével is. A többség úgy ítéli meg, hogy a ma uralkodó rendszer megváltozhatatlan, a gazdasági, politikai és kommunikációs hatalmat birtokló elitek leválthatatlanok. Az emiatt érzett elkeseredettség és fásultság, a nemzettel és állammal szemben támasztott jogos elvárás a védelem iránt - ez az, ami teret ad a nacionalista populizmusoknak. Utóbbiak azonban legfeljebb a szereposztáson tudnak változtatni, az alaphelyzeten, a szerepeken nem. Idézzük fel, melyek is voltak a három évtizeddel ezelőtti nagy kérdések. Népesedés: még többen vagyunk, mint valaha. Környezet: a klímaváltozás ma már valóság. Háború: ma újra nagyobb a veszélye, és a kölcsönös elrettentés újra része a világpolitikának. Egyenlőtlenség: vagyonban, jövedelemben, technikai, gazdasági erőben (hatalomban) nagyobb, mint az első világháború kitörése előtt. Nemhogy megoldani nem sikerült ezeket a problémákat az elmúlt harminc évben, hanem rosszabb lett a helyzet, mint volt. A listához két újabb tételt is hozzáírhatunk. A migrációt és a nemzeti kérdést. Ez utóbbi manapság nem csak emberi jogi, kisebbségi ügy, és elsősorban nem is a szuverenitás, a nemzetállam jövője a tét, mint ahogy ezt a nacionalisták hangsúlyozzák. Legalább ennyire fontos kérdés, hogy a globalizáció elért szintjén és várható fejleményeinek hatására milyen lesz a jövő nemzedékeinek a viszonya történelmi és kulturális örökségükhöz. Teret nyer-e többes identitás a körükben? Valóságos sors-, politikai és kulturális közösségként funkcionálnak-e majd a nemzetek? Sokunkat foglalkoztatnak ezek a kérdések. Kétségtelen, a társadalmak, illetőleg a legfejlettebb országok és a vezető hatalmak nagyobb építő és pusztító potenciállal rendelkeznek minden eddig tapasztaltnál. Az érintkezés, a kommunikáció új dimenzióba került, a lehetőségek kitágultak. Vannak országok, amelyek példát mutatnak, van, ahol működik a szociális piacgazdaság. Számos nemzet vált úgy nyitottá, hogy közben nem adta föl önmagát. Ezek a példák még inkább indokolttá teszik annak elemzését, miért nem sikerült másutt, miért ennyire vegyes a mérleg és miért aggasztó mégis az összkép. A Daron Acemoglu – James A. Robinson szerzőpáros nagy könyvet szentelt annak a témának, hogy Miért buknak el a nemzetek? Szerintük minden azon múlik, hogy az emberek alkotta intézmények, törvények teljesítményre ösztönöznek-e, vagy ellenkezőleg, elszívják az erőforrásokat azoktól, akik képesek a hatékonyabb termelésre. Ez látványos magyarázat – nem kevés igazsággal, de túl egyszerű, amennyiben nem szól a nem egyenlően eloszló esélyekről, és nem számol az egyenlőtlen feltételekkel. Mindenesetre az előbb felsorolt témák annak dacára vannak napirenden harminc év eltelte után is, hogy a megoldásukra tett ígéretek kötelező részeivé váltak a közbeszédnek, a politikusok megszólalásainak. Könyvek és filmek – ideértve a dokumentumfilmek sokaságát is – foglalkoznak visszatérően az aggasztó jelenségekkel, a megoldásra váró szociális, környezeti, társadalmi gondokkal, de a dolgok mennek a maguk útján. Indokolt tehát visszatérnünk az eredeti kérdéshez. Miért nem teszik, ha tudják? A válasz többrétegű. Először is, abból, ha valamiről sokat beszélnek, írnak, még nem következik, hogy aszerint is cselekednének. A politikusok, a globalizált gazdasági elitek és az egyes országok vezető körei éppen azért beszélnek sokat a világproblémákról, mert nem engedhetik meg maguknak, hogy figyelmetlenséggel, felelőtlenséggel legyenek vádolhatók. Ezért aztán nehéz megkülönböztetni egymástól azokat, akik őszintén tenni akarnak, azoktól, akik ebben akadályozzák őket. Másodszor: a beszédek, a nemzetközi tanácskozások és az éles viták ellenére kijelenthető, a világ menetét, az egyes országok életét nem a nagy kérdések megoldása határozta meg az elmúlt évtizedekben. Jóval több energia ment el a globalizációs kihívások azonnal jelentkező társadalmi következményeinek kezelésére és az ezzel kapcsolatos küzdelmekre. Harmadszor: másképp jelenik meg a jövő kérdésköre a centrumban, a félperiférián és a periférián. Ugyanez igaz a társadalmakon belül is. Másként áll a jövőhöz az éppen zajló átalakulások nyertese és vesztese, másként a gazdasági, társadalmi és politikai tőke birtokosa, a feltörekvő, illetve az egyensúlyát megőrizni igyekvő, a szakadék széle felé sodródó. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az átalakuló társadalmak küzdelmei az utóbbi időkben általában nem klasszikus osztályharcként, hanem az egyes osztályokon és csoportokon belül folynak. Részben azért alakul így, mert nincs rendszervita, mert az ideológiák sokat vesztettek erejükből, részben azért, mert a mai tőkés világrend és társadalmi-gazdasági berendezkedés nem kérdőjelezhető meg. Nem a jog tiltja ezt, hanem a józan ész, amely azt súgja, hogy nagyot kockáztat az, aki megpróbálja, mert az útkeresés során könnyen zsákutcába tévedhet. Így rendületlenül, megállíthatatlanul pörög tovább a környezetet pusztító és pazarló termelés és fogyasztás, miközben folytatódik a kizsákmányolás, jelentős tömegek marginalizálódnak, kerülnek peremre. Ám van ennél még rosszabb lehetőség is – amellyel a mesterséges intelligencia fenyeget –: ha az emberek termelői és fogyasztói minőségükben is feleslegessé válnak. Ettől már csak egy lépés, hogy állampolgárokként is feleslegessé legyenek. Egy esetleges válságban a nagy tömegek nem a fenntartható fejlődés felé történő elmozdulás esélyét, egy kívánatos és szükséges jövő elérésének lehetőségét látják, hanem az elkerülhetetlen talajvesztést és az anarchiát. Számos példát látnak erre a mai világban. Ami van, igaz, korántsem tökéletes, de még mindig a kisebbik rossz ahhoz képest, ami eljöhet. A védekező, túlélésre összpontosító magatartással a ma élők – legyenek akár fent, középen vagy lent – elhárítják maguktól a jövővel kapcsolatos felelősséget, amelyben pedig a helyzetüknek megfelelő arányban osztoznak. És ez a felelősségük minden eddig élt nemzedékénél nagyobb. A XXI. század elejének társadalmai a megszerzett előnyök megtartásának jegyében a versenykényszer és a biztonságigény harapófogójában vergődnek. E törvényszerűségek erejével ható tényezőkhöz képest a szabadság, a szolidaritás, az igazságosság és az egyenlőség értékei veszítettek a vonzerejükből. Ennek elsősorban a baloldal issza meg a levét, de témánk szempontjából lényegesebb azt kiemelni, hogy mindezek a tények, körülmények és folyamatok együtt hatnak. Az egésznek együtt az a következménye, hogy a világ, az emberiség nem a nagy és a jövőt meghatározó problémák megoldásával van elfoglalva. Ehhez a megállapításhoz két megjegyzés kívánkozik. Az első, hogy a környezetvédelem ügyében azért szerencsére egyre több ember, közösség, szervezet küzd a megoldásért, és ettől is vezérelve egyre többen keresik a mai kapitalizmus átalakításának, a társadalmi és oktatási reformoknak a lehetőségeit. (Lásd erről például A kapitalizmus újratervezése című tanulmánykötetet Michael Jacobs és Mariana Mazzucato szerkesztésében.) A másik megjegyzésem: a világ, az emberiség nem úgy alanya a történelemnek, mint ahogy a társadalmak, a pártok, a tömegek és az egyének. A közöttük kialakuló kölcsönhatások, viszonyok és azoknak föléjük magasodó, rájuk visszaható struktúrája az, ami többé-kevésbé meghatározza a világfolyamatok irányát. Így sűrűsödik egésszé a sokféle tevékenység, és teszi lehetővé, hogy korszakos és történelmi értelemben is mérlegre tegyük az emberiség teljesítményét anélkül, hogy a részeket feloldanánk a nagy egészben. Ahhoz, hogy a jövőt kiszabadítsuk a jelen fogságából, meg kell szabadítanunk a részeket, magunkat a rájuk, ránk nehezedő kényszerűségek legalább egy részétől.   (A Napvilág Kiadónál a könyvhétre megjelenő, ±30 - Esszék a közelmúltról és a közeljövőről című kötetben szereplő tanulmány rövidített változata.)
Szerző
Frissítve: 2019.06.03. 12:25

Hogyan váljunk kisnyugdíjassá?

Publikálás dátuma
2019.06.02. 10:18
Képünk illusztráció
Fotó: Népszava
Nem bánkódott, hiszen rég eldöntötte magában, hogy haláláig dolgoznia kell, mert a nyugdíja nem lesz elég a megélhetésre. Csak arra nem számított, hogy nem lesz majd hol.
A túlélés érdekében mindenekelőtt a hübrisztől kell megszabadulnom – gondolta magában - a hübrisztől! Attól a gőgtől és elbizakodottságtól, amely a Földön való tartózkodásom 68 éve alatt azt kívánta bizonyítani, hogy fontos tagja vagyok a táradalomnak! 
Olyan ember, aki munkájával, tudásával, tehetségével - még ha kis mértékben is, de – hozzájárult a világ fejlődéséhez, munkabírásával, szorgalmával az ország gyarapodásához. Ez az! – gondolta, és gyorsan fölpattant, hogy a jó munkájáért kapott kitüntetéseit, szakmai díjait eldugja az íróasztal fiókjának mélyére. Csak, hogy még az elbizakodottság látszatát is kerülhesse.
Aztán visszaült a gép elé, kicsit elmélázott, majd magabiztosan leírta: igen, a két gyereket nem számolom ide! Őket nem azért szültem – és belátom napjainkban már ez nagy hibának számít -, mert családunk bővülésével is az országot kívántam szolgálni, hanem azért, mert szerettem a férjemet, és bár nagyon szegények voltunk, mégis alig vártam a gyerekeim érkezését. Szóval ez a kérdés gyerekestől, unokástól föl sem merülhet!
Ó, már megint a hübrisz! - intette magát. Mindig ez a fránya elbizakodottság, a fontosságtudat! Persze, korábban hasznára volt, az vitte előre, az segítette, hogy karriert építsen. Jó, hát nem túl nagyot, csak akkorát, amiben ő már jól érezte magát. Mégis egzisztencia volt, olyan, amelyik egyfajta magabiztosságot adott, amikor reggel munkába menet a liftben odaköszönt a szomszédoknak. Szerette a munkáját, kedvvel végezte, még akkor is, ha nem túl jól fizették. Ilyenkor mindig arra gondolt, sokkal szerencsésebb azoknál, akik undorral dolgoznak, muszájból, mert kell a pénz a megélhetéshez. De hát, ez már a múlt! Ezentúl kerülni fogom a szomszédokat – döntötte el magában.
A pénzt inkább gyűlölte, mint szerette. (Az apja miatt. Amiatt az ember miatt, aki a magyarországi viszonyok között jólétben élt, mégis úgy dobta el magától, mint a semmire se jó sáros levelet, hogy terméketlen és nagyon gonosz új feleségével élhessen egészen megérdemelten magányos haláláig.) Ezért aztán nem is akart, nem is tudott igazán bánni a pénzzel. Voltak jobb évei, voltak rosszabbak. Volt, hogy a család minden tagja egyszerre kaphatott új cipőt, és még nyaralni is el tudtak menni. Volt, hogy csak egyvalakinek tudtak cipőt venni, és a nyár is nyaralás nélkül múlt el. Annyi azonban sosem volt, hogy igazán spórolni tudjanak belőle. Ha olykor maradt is valamicske, azt a következő rossz passz elvitte. Mégis együtt kocogtak a poros úton, egészen addig, amíg a gyerekek ki nem repültek. Egyikükből sem lett ugyan tekintetes úr, de megvannak. Ám tőlük nem csak emiatt nem kérne pénzt, de azért sem, mert úgy vélte, természetellenes dolog lenne, hisz a szülőnek kell segítenie a gyerekeket, és nem fordítva!
Nem bánkódott, hiszen rég eldöntötte magában, hogy haláláig dolgoznia kell, mert a nyugdíja nem lesz elég a megélhetésre. Csak arra nem számított, hogy nem lesz majd hol. Számtalan helyre elküldte az önéletrajzát, de legtöbben még csak válaszra sem méltatták. Csupán néhányan írták meg, hogy „Sajnos, nem önre esett a választás”. Pedig igyekezett haladni a korral, az interneten minden olyan cikket elolvasott, ami arról szólt, hogyan kell jó és modern, a mai elvárásoknak megfelelő CV-t, azaz Curriculum vitae-t készíteni. De mindenféle tanács ellenére sosem tagadta le, hogy hány éves. Nem csak azért, mert nem szégyellte, nem csak azért, mert ősz haja ellenére nagyon is erős, munkaképes embernek tartotta magát, és nem csak azért mert az önéletrajzhoz csatolt fényképről úgyis kiderült volna, hogy nem most végezte a főiskolát, de azért sem, mert gyűlölt hazudni, megtéveszteni másokat. Nem is tette soha.
Illetve azóta nem, amióta úgy 5 éves kora körül lebukott, és nagyon kellett szégyellnie magát. Az történt ugyanis, hogy egyszer a nagymamája, amikor ketten voltak otthon, vett tíz deka parányt, és ketten befalták az egészet. Mami azt kérte tőle, ne szóljon erről senkinek, ő pedig megígérte. Nem is szólt egy szót se, amikor az unokatestvérével hazaérkeztek a nagynénjéék, akikkel együtt laktak, de csokis nápolyitól fülig maszatos szájjal szaladt eléjük. Mikor megkérdezték tőle, hogy mit evett, a „corpus delicti” ellenére azt mondta, semmit. Neki csak annyit mondtak, ne hazudjon, nem szabad hazudni. A veszekedést csak a másik szobából hallotta. Amikor a Mami sírva jött be hozzá, nagyon megijedt. Nagyon sajnálta a nagymamáját, mert úgy érezte, miatta kapott ki. Ezért nem volt képes többé hazudni. Nem is tette soha.
Az interneten azt is olvasta, hogy az álláskeresők 50 százaléka ismerősök, barátok révén tud elhelyezkedni. Mivel tisztában volt vele, hogy muszáj munkát találnia, nem volt rest, felhívott mindenkit, akit ismert. Voltak, akik sajnálkoztak, voltak, akik ígérni sem tudtak, és akadt egy-kettő, aki halat kínált, de hálót egyikőjük sem. Volt, aki azt mondta, ha tudna angolul, azonnal tudna neki állást. Nem tudott. A Ratkó-korszak gyermekeként oroszul tanult 8 éven át, a végén alapfokú nyelvvizsgával fejezte be. Tanult anno németül és franciául is, ám mivel egyik nyelvet sem használta soha, rég elfelejtette mindkettőt. Azt gondolta, talán érdemes lenne újrakezdeni valamelyiket, de arra is gondolt, ez a korán úgysem segítene. Tudomásul kell vennie, ez már egy olyan világ, amelyik nem tart rá igényt. Nem kell a tudása, az esze, a kreativitása, a tehetsége, a szorgalma, nem kell belőle semmi. Az élet megrágta és kiköpte, innentől kezdve magára vessen.
Mert a hübrisz, meg az elvek – motyogta magában. Igen, az elvek. Az elveihez mindig ragaszkodott! Nem voltak ezek rosszak, vagy gonoszak, mindig is a szabadság, egyenlőség, testvériség szellemében gondolkodott, hitte, hogy a jognak asztalánál mindenkinek egyformán kell helyet foglalnia, hogy a bőség kosarából mindenkinek egyformán kell tudni vennie, hogy az elesetteket támogatni kell, és nem belökni a szakadékba, hogy az éhezőknek enni kell adni, és aki fázik, azt be kell takarni. Ám úgy tűnik, ma már ez nem kell, idejétmúlt gondolkodás. Itt mindenki annyit ér, amennyije van, és aki elesett, abba még nagyobbat kell rúgni. Mint abba a 9 gyermekes anyába, aki kilakoltatás előtt áll, és aki végső kétségbeesésében a miniszterelnökhöz fordult segítségért, de olyan választ kapott a Levelezési Osztálytól, hogy a fal adta a másikat: „Őszintén sajnáljuk, hogy a tájékoztatáson túl nem lehettünk a segítségükre. Helyzetüket átérezve, ezúton kívánunk Önöknek Miniszterelnök úr nevében kitartást és további minden jót!” Még jó, hogy erőt és egészséget, és további munkasikereket nem kívántak neki a „mi senkit sem hagyunk az út szélén” jegyében.
Eszébe jutott a házban lakó idős ember, aki szakadt, koszos ruhában, sántikálva, totyogva, levegőt is alig kapva jutott el a CBA-ig, hogy agyvérzésben lebénult fiát egyedül maradva is etetni tudja. Vagy a másik öreg úr, aki úgy spórol, hogy nem fürdik, ezért nem szállnak be mellé a házban lakók a liftbe, amikor ugatós kutyájával fölfelé igyekszik, mert büdös, és aki minden reggel úgy viszi sétálni az ebet, hogy útba ejthesse a parkoló automatákat, hátha maradt bennük pár forint. Eszébe jutott a szomszédasszonya is, aki a mai magyar állami egészségügy pokoli bugyrába kényszerült, és akinek fájdalmai ellenére is több hónapot kell várnia egy-egy kivizsgálásra, hogy mire megtudják, mi baja, már talán meg is haljon. Nincs pénze megfizetni a magánrendelőket. Eszébe jutottak a gyerekek is, akik a testet, lelket romboló ostoba oktatási reformok áldozatai, az egyre inkább barnába forduló magyarországi kék ég, a kenetteljes hazudozás, egy gonosz és hibbant elme világuralmi mániája, a lelketlenség, a mindent elöntő középszerű butaság, az élet mind nagyobb mértékű pusztítása.
Hirtelen megérezte, hogy a mindeddig elfojtani próbált hübrisz most lávaként tör elő. Ady, Radnóti, Csokonai, Petőfi, Vörösmarty, Kosztolányi, Karinthy, Móra, Móricz, Nagy László, Esterházy, Faludy, Moldova, Závada, Szabó Magda, Kertész Ákos és még sok más nagyszerű író, költő gondolatai kavarogtak benne, hogy végül József Attila egyetlen sorában öltsenek testet: „Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat.”
Szerző
Frissítve: 2019.06.02. 10:59