Dupla díj whiskyvel

Publikálás dátuma
2019.06.02. 19:09

Fotó: Kollányi Péter / MTI
Huszonöt évvel ezelőtt Horváth Charlie megjelentette pályafutása első szóló albumát. Az énekes negyvenhét esztendős volt akkor, vagyis az önálló korongkészítést nem éppen karon ülőként kezdte. Ám az LP rövid időn belül platinalemezzé vált, elnyerte az év albuma, előadója pedig az év énekese díjat. A KFT együttes tíz esztendővel korábban arról dalolt Afrika című számában, hogy szóba se jöhet Skandinávia, Charlie viszont éppen a hosszú skandináv éjszakákról dörmögött, felelevenítve, hogy egy évtizeden át színét se látták idehaza. (Amúgy a „kinn” töltött évek során turnézott az Afrika elnevezésű együttessel is.)
De nem a „hideg, mégse rideg” külföldtől lett Charlie. Magyar zenésztársai nevezték el így, mert trombitált, imádta Louis Armstrong hangját meg játékát, és a fúvós hangszer másik virtuózát Charlie Parkernek hívták. A becenév abból a szempontból hátborzongató, hogy a kansasi muzsikus mindössze harmincnégy esztendőt élt súlyos autóbalesete, illetve abból fakadó drogfüggősége miatt. (Fájdalmaitól, a kórházban vált a morfin rabjává.) Elhunytakor a halottkém ötven-hatvan évesnek vélte szegényt...
Az ómen dacára az eredetileg a Károly névre hallgató Charlie felüdített mindenkit, mint a Jég dupla whiskyvel. Pedig albuma megjelenésekor a tendencia nem a hazai muzsikusoknak kedvezett, a piacnak a rendszerváltást követő kiszélesedése nyomán ugyanis előtérbe került minálunk a külföldi előadók lemezeinek értékesítése. Míg a popzenét illetően az eladási arány 1992-ben 60:30, majd 1993-ban 50:47 volt honfitársaink hanghordozói javára, addig 1994-ben már 45:48-ra módosult a mértékviszony. (A fennmaradó hányad maradt a komolyzenének.) A helyzetet súlyosbította, hogy a vadkapitalizmusban tort ült a hamisítás, egy-egy vidéki razzián nagyjából ezer kalózkazettát foglaltak le és koboztak el a rendőrök. Csak 1994-ben 22 925 audiokazettát zároltak a szervek, és csaknem háromszáz személlyel szemben indítottak büntetőeljárást illegális másolás, illetve talmi termék terjesztése miatt.
Ilyen körülmények között lett nem csupán az első, hanem a második Charlie-szólóalbum is platinalemez. Ez még akkor is nagy szó volt, ha a Magyar Hangfelvétel-kiadók Szövetsége kilencvennégyben 25 ezer példányra szállította le az aranylemez elnyerésének határát. (Korábban száz-, majd ötvenezer példányért járt a fémesen-fényesen csillogó korong.) Charlie bátran arról énekelt a Játszd újra Sam című dalban, hogy „mikor minden rádión rég csupa olcsó zene szól”, producere, Rózsa István pedig így kommentálta középkorú menedzseltje kiugró sikerét: „Az igényes muzsika legyőzte a limonádét.”
Erre az áttörésre azért nem lehetett számítani. (Bár Rózsa másként gondolta.) De a két lemezről – hála az előadón kívül a Lerch István, László Attila, Horváth Attila szerzőhármasnak – hirtelen slágerré vált a "Két dózis egy helyen", valamint a Nézz az ég felé, a Mindenki valakié, az Az légy, aki vagy, a Vidékre költözöm... Valóságos sikk lett a Generál óta eltűnt, majd a Tátrai Bandben feltűnt Charlie-t hallgatni. A kései felfedezett hajdanán az Olympiával Blood Sweat & Tearst, Chicagót, Joe Cockert nyomott, és nem hiszem, hogy hitte, az efféle hangzás egyszer még trendi lesz Magyarországon. A dupla whiskyt körülvevő világot híven jellemezte, hogy Hobo így írta le a korabeli környezetet: „Azok a barátaim, akik szidták a kommunizmust, most még jobban isznak.” A valaha a Szabad Európán műsorokat vezető, majd az új korszakban idehaza is rádiózó Cseke Lászlónak (Ekecs Gézának) pedig megírták: „Intézze el, hogy zavarják már kicsit az adást! Recsegés nélkül nincs nosztalgia.”
A balettintézetben nevelkedő Charlie-tól fölösleges volt ilyesmit kérni. Recsegett ő a nélkül is, de hogyan! „Az légy, aki vagy, érezd jól magad!” – javasolta dalban. Szóban ezt így fogalmazta meg: „Az élet arról szól, hogy a munkád legyen a legnagyobb szórakozásod.”
Van olyan szerencséje, hogy ehhez tarthassa magát.
Szerző

Ferdinandy György: Dióhéjban

Az ember mindenfélét elképzel trópusi magányában. Hogy mit fog átadni félévszázados száműzetése gazdag tapasztalatából, ha majd hazatér. Ha majd az óhaza érdeklődni fog. Aztán kiderül, hogy ilyen hasznos tapasztalatcserére ritkán adódik alkalom. Akkor aztán összefoglalja a messziről érkező, hogy mi lenne a legfontosabb mondanivalója. Amit nem tud magában tartani. A jótanácsait: az emigráció sirámai nem érdeklik az otthoniakat. Elsőnek – végül is skribler – irodalmunk állapotáról ejtene szót. A közhittel ellentétben nincs különösebben rossz állapotban ma sem. Csak az gyenge eresztés, amivel a nagyvilágot etetjük. Rosszul válogatjuk meg, amit lefordítunk. Hiányozna belőlünk az önismeret? Vagy más, irodalmon kívüli szempontok az irányadók? Mindezt a hazaiaknak kell eldönteniük. Példának felhoznám az én felfedezettjeimet. Azokat a fiatalokat, akiket lefordítottam és kiadattam világnyelveken. Persze, az én ítéletem is lehet részrehajló. Erről a magányos erőfeszítésről, amit „ablaknyitogatásnak” neveztem el, úgy érzem, jó lenne néhány szót ejtenem. Rögtön utána tanárságomról beszélnék. Megemlíteném, hogy a „művelt Nyugat” mit művelt gyarmatbirodalmaival. Mert ezek a mi példaképeink háromszor fosztották ki az úgynevezett harmadik világot. Először, amikor elfoglalták, másodszor, amikor nagy hűhóval felszabadították gyarmataikat. Harmadszor, és ez az én szakterületem, amikor megírták az így tönkretett népek szerintük igaz történetét. Az én diákjaim rabszolgák unokái voltak, és a gazdi tankönyveiből próbálták kihámozni a múltjukat. Azt, hogy ők is olyan emberek, mint a többiek. Ebben próbáltam én, gyüttment kelet-európai segítségükre lenni, egy apró trópusi szigeten.  Innen üzenem, hogy az óhazát figyelmeztetni szeretném. Ne a gyarmatosító hatalmak legyenek a mi példaképeink! És legyünk óvatosak. Nehogy török, tatár, Bécs és Moszkva után ismét megkíséreljék ránk tenni a kezüket! Hát, dióhéjban ez lenne, amit újra itthon, félévszázad után elmondanék. Lenne persze még sok egyéb is, ha adódna rá alkalom. De most, elsőre, ez lenne az, amit vadnyugati tapasztalataimból jó szívvel átadhatok. 

Del Medico Imre: Fivérek

Kereskedő volt Krakkóban, a terror miatt szöktek Szlovákián át Magyarországra és kaptak menedékjogot.
Amikor 1937-ben anyám a Del Medico Panziót megnyitotta, nagy fejlődésben volt a Magyarország felé induló idegenforgalom. Amiben nem kis része volt annak, hogy az angol trónörökös szeretőjével, az amerikai születésű Mrs. Simpsonnal, aki miatt később lemondott a trónról, hazánkban járt. Ittléte során nem kevés pálinkát fogyasztott és ismételt dicséretével külföldön is ismertté tette a barackpálinkát. A magyar gazdaság számára hasznos idegenforgalomnak vetett véget az 1939 szeptember elsején megkezdődő második világháború.
Egy-két héttel a háború kitörése előtt egy lengyel újságíró, a krakkói J. Weininger költözött a pencsibe (mint már említettem , családi és baráti körünkben ez volt a panzió beceneve). Szeptember közepén közölte, hogy elköltözik, mert lapjától sem híreket, sem átutalást nem kap. Erre természetesen azt a választ kapta, hogy marad, mint privát vendégünk. Néhány hét múlva elköszönt azzal, hogy megkísérel hazatérni.
1942-ben, de lehet, hogy 1943-ban lengyel menekült házaspár költözött a pencsibe: Stanislaw Waniczki, feltűnően szép, Hebron rózsája alkatú feleségével és két-három éves kislányukkal. Korábban kereskedő volt Krakkóban, az elviselhetetlen terror miatt szöktek Szlovákián át Magyarországra és kaptak menedékjogot. Tele voltak pénzzel. Ismerősök lóversenyen és mulatókban látták őket. A gyerek mellé gondozónőt fogadtak. Egy reggel megjelent egy detektívcsapat a KEOKH-tól, vagyis a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságtól. Igazoltatták és előállították Waniczkit. Két nap múlva kiengedték, ő pedig családostul azonnal elköltözött.
Rövidesen kiderült, hogy az eredeti neve Weininger, fivére az 1939-ben nálunk lakott lengyel újságírónak és tőle tudott a pencsiről. Krakkóban a németek ügynöke lett, amit az ellenállás megtudott. Biztonságba helyezése érdekében a németek „szöktették át” Krakkóból Budapestre. Az idemenekült lengyelek leplezték le és jelentették fel a KEOKH-nál. Anyám egyszer még találkozott vele. Nem sokkal 1944. március 19-e után becsengetett: szobát kért de nem kapott- szerencsénkre nem volt. Anyám megkérdezte, hogyan lehet szabadlábon, hiszen zsidó. Erre elővett egy német nyelvű igazolványt, ami szerint Wir bestätigen dass der jude Salomon We…, vagyis igazolják, hogy a zsidó… - és a horogkeresztes pecsét. Hogy melyik náci hatóság volt, azt nem jegyezte meg Anyám.
1945 késő őszén, amikor már ismét működött a panzió, egy este beállított a másik fivér. Átutazóban volt feleségével, aki a Keletiben őrizte a koffereket. Utaztak Dél- Amerikába. Köszönetet akar mondani a hat év előtti szíveslátásért. Ő azzal úszta meg az üldözést, hogy sikerült átlógnia a Szovjetunió által megszállt területre és egy ottani lengyel alakulattal élte túl a háborút. És tud-e valamit a fivéréről? - kérdezte Anyám. Semmit, gazember lett!