Del Medico Imre: Fivérek

Kereskedő volt Krakkóban, a terror miatt szöktek Szlovákián át Magyarországra és kaptak menedékjogot.
Amikor 1937-ben anyám a Del Medico Panziót megnyitotta, nagy fejlődésben volt a Magyarország felé induló idegenforgalom. Amiben nem kis része volt annak, hogy az angol trónörökös szeretőjével, az amerikai születésű Mrs. Simpsonnal, aki miatt később lemondott a trónról, hazánkban járt. Ittléte során nem kevés pálinkát fogyasztott és ismételt dicséretével külföldön is ismertté tette a barackpálinkát. A magyar gazdaság számára hasznos idegenforgalomnak vetett véget az 1939 szeptember elsején megkezdődő második világháború.
Egy-két héttel a háború kitörése előtt egy lengyel újságíró, a krakkói J. Weininger költözött a pencsibe (mint már említettem , családi és baráti körünkben ez volt a panzió beceneve). Szeptember közepén közölte, hogy elköltözik, mert lapjától sem híreket, sem átutalást nem kap. Erre természetesen azt a választ kapta, hogy marad, mint privát vendégünk. Néhány hét múlva elköszönt azzal, hogy megkísérel hazatérni.
1942-ben, de lehet, hogy 1943-ban lengyel menekült házaspár költözött a pencsibe: Stanislaw Waniczki, feltűnően szép, Hebron rózsája alkatú feleségével és két-három éves kislányukkal. Korábban kereskedő volt Krakkóban, az elviselhetetlen terror miatt szöktek Szlovákián át Magyarországra és kaptak menedékjogot. Tele voltak pénzzel. Ismerősök lóversenyen és mulatókban látták őket. A gyerek mellé gondozónőt fogadtak. Egy reggel megjelent egy detektívcsapat a KEOKH-tól, vagyis a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságtól. Igazoltatták és előállították Waniczkit. Két nap múlva kiengedték, ő pedig családostul azonnal elköltözött.
Rövidesen kiderült, hogy az eredeti neve Weininger, fivére az 1939-ben nálunk lakott lengyel újságírónak és tőle tudott a pencsiről. Krakkóban a németek ügynöke lett, amit az ellenállás megtudott. Biztonságba helyezése érdekében a németek „szöktették át” Krakkóból Budapestre. Az idemenekült lengyelek leplezték le és jelentették fel a KEOKH-nál. Anyám egyszer még találkozott vele. Nem sokkal 1944. március 19-e után becsengetett: szobát kért de nem kapott- szerencsénkre nem volt. Anyám megkérdezte, hogyan lehet szabadlábon, hiszen zsidó. Erre elővett egy német nyelvű igazolványt, ami szerint Wir bestätigen dass der jude Salomon We…, vagyis igazolják, hogy a zsidó… - és a horogkeresztes pecsét. Hogy melyik náci hatóság volt, azt nem jegyezte meg Anyám.
1945 késő őszén, amikor már ismét működött a panzió, egy este beállított a másik fivér. Átutazóban volt feleségével, aki a Keletiben őrizte a koffereket. Utaztak Dél- Amerikába. Köszönetet akar mondani a hat év előtti szíveslátásért. Ő azzal úszta meg az üldözést, hogy sikerült átlógnia a Szovjetunió által megszállt területre és egy ottani lengyel alakulattal élte túl a háborút. És tud-e valamit a fivéréről? - kérdezte Anyám. Semmit, gazember lett!

Papp Sándor Zsigmond: Minek nevezzelek?

Publikálás dátuma
2019.06.02. 17:17

Fotó: JACOB LUND
Az életünk egyik nagy traumája, amikor rájövünk, hogy a világon mindennek neve van (ha épp nincs, akkor lesz), és ha meg akarjuk értetni magunkat a felnőttekkel, akkor ezt mind-mind meg kell tanulni. Van ebben némi számítás is: mert hiába gügyögnek nekünk olyan felszabadultan az első években, látszik rajtunk, hogy ők sosem fogják elsajátítani a mi nyelvünket, így hát nekünk kell iparkodnunk, ha szót akarunk érteni velük. Okosabb enged. Dusi, a nevelt fiam is a nevekkel küzd most leginkább. Pontosabb a leginkább megfoghatatlan dolgokkal: a viszonyokkal. Egy hónap híján ötéves, és nincs ennél nagyobb kihívás. Néha azzal próbálom vigasztalni, hogy én olyan kis családban nőttem fel, hogy mindmáig össze tudnak keverni a rokoni kapcsolatok neveivel. Másodunokatestvér, mondja valaki, és úgy rándulok össze, mintha tűt szúrtak volna belém, mert fogalmam sincs, hogy az miként készül. De hát hogyan is vigasztalhatnám meg, amikor a létező legnehezebb fogalommal küzd, ami csak első ránézésre tűnik könnyűnek. Az apával. Az anya jóval szerencsésebb fogalom, jó esetben az első pillanatokban világossá válik, hogy kiről, miről van szó, és ezzel egy életre rögzül is. No, de az apa! Főként, ha kettő van. Egy igazi, a biológiai (ezt magyarázd el egy háromévesnek) meg egy másik, amelyik annak tűnik (ez sem egy kétperces beszélgetés). Az egyiket kevesebbet látni, de ott sok az édesség és a pókemberes játék, a másik minden nap ott van, bármikor rá lehet csimpaszkodni, viszont szól, ha nem húzták le a vécét, és krákog reggelente. Mindkettőt meg kell hát nevezni valahogy. És akkor még nem is hallott a tapintatról, az érzékenységről, a sértettségről. Én sokáig csak Zsi voltam, semmi bonyodalom. Ebből az igazi apa sem sejthette, hogy „riválisa” támadt, nem kellett magyarázkodni senkinek. Ám mindenki tudta, hogy a Zsi mellé előbb vagy utóbb hozzálendül a „ga” is, és akkor már nincs mit tenni, szembe kell nézni a jelenséggel. És lőn: Dusi egyazon boldogsággal "zsigázott" és apázott, és elkezdte összekeverni a kettőt. Az igazinak nem sokkal a válás után ez – hogy úgy mondjam – nem esett túl jól. Jött tehát az élet első leckéje: Zsiből és Zsigából sok van, apából csak egy, az pedig ő, slussz-passz, tessék ezt másként megoldani, ez a kettő nem szinonima (ez is megérne egy misét), és nem is lesz.
És ekkor jött a kavarodás. Meg a megütköző tekintetek. Dusi ugyanis azóta is Zsigának hív az apa hangsúlyával, olyan diszkréten amennyire egy kisfiú csak tud, vagyis ordítva. Ez pedig megállóban, piacon, rendelőben, villamoson időként előhívja a meghitt döbbenetet. Szinte hallom hogyan szidják magukban a konzervatívabb polgárok a liberális nevelést, a gender hülyeséget, amely lám, teljesen megfertőzte ezt az ártatlan gyermeket, és eltüntette az apát (vélhetően az anyát is), és maradt a politikailag korrekt személynév. A pokol maga. Ha felnő, biztos a szakállas nőkért fog rajongani. Minden "zsigázáshoz" pedig mégsem állíthatok egy saját szótárt. Csak Dusi fejében van rend. Még. Bár néha azért ő is pontosít. Ha elhangzik otthon, hogy holnap apa visz oviba, akkor a biztonság kedvéért rákérdez, hogy ki? Zsiga-apa vagy apa-apa? És akkor mindenki igyekszik komoly maradni. Most ha regényben lennénk, akkor jól rímelne erre, hogy én sokáig tátának meg mámának szólítottam a szüleimet. Talán ez volt az egyetlen (nyelvi) hozadéka annak, hogy anyámékat színromán területre küldték dolgozni az egyetem elvégzése után. Valahogy ez rögzült, s amikor Moldvából visszaverekedtük magunkat Erdélybe, nekem már idegennek tűnt az apa meg az anya is. Valahogy nem fedte a valóságot. Hogy még nagyobb munkát adjak a pszichológusoknak, amikor viszont rádöbbentem, hogy azért ciki románul apázni, akkor viszont a faterhez nyúltam, amolyan áthidaló megoldásként. Ez a mentőöv aztán meg is maradt a haláláig. Soha nem mertem tőle megkérdezni, hogy ez bántotta-e valaha. Hogy az apát elmosta a diktatúrából, a nyelvi kényszerből, a slamposságból gyúrt mumus. Soha nem javított ki, talán mert tudta, hogy a lényeg ezer nyelven sem változhat. Nincs olyan rendszer, amely a viszonyt felülírhatná. Szerintem Dusi is ebben bízhat, bár még fogalma sincs, hogy mit értünk rendszer alatt. Azt viszont tudja, hogy szerencsés. Mert a gyerekek az oviban eleinte értetlenkedtek, már majdnem csúfolódni kezdtek, aztán viszont beköszöntött az irigykedés kora. Mert ezért ilyet még a Mikulás se nagyon hozhat. Bár ki tudja. Az egyik kislány, amikor látta, hogy milyen nagy egyetértésben öltözünk a gyerekkel, meg is kérte a mamáját, hogy legyen szíves és gondoskodjon még egy apáról. Zsigáról, hogy egész pontos legyek. És lehetőleg azonnal. Lehet, hogy amolyan hős lovagként fel kellett volna ajánlanom a szolgálataimat, de végül csak összevigyorogtunk Dusival: nem megy az olyan könnyen. Ehhez a csillagok együttállása is kell, meg egy kis varázslat. És a nem-tudás ártatlan öröme. A kegyelem állapota, amíg nem zavar be az anatómia, a fogalmak kétszínűsége, a zűrzavaros világ. Amíg még hősei vagyunk a saját regényünknek és nem áldozatai.
Frissítve: 2019.06.02. 17:18

Két szék közt a pad alá

Publikálás dátuma
2019.06.02. 16:26

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
A magyar nemzeti strómanok rendje, a kinevezett grófok és bárók egyelőre nem látják át a rendszert – a vagyonosodás éleslátást elhomályosító terhe alatt.
Miután Németország és Ausztria-Magyarország a Nyugattal szembefordulva kétszer borította lángba a világot és kétszer szenvedett vereséget, Németország és Ausztria a nyugati polgári demokráciák közé zárkózott fel.
Magyarország szembenállása a Nyugattal a Szovjetunió ernyője alatt akarva-akaratlanul tovább folytatódott, de 1989 után késve induló, követő típusú fejlődéssel felzárkózásba kezdett, viszont mai kormánya már egyáltalán nem akarja, hogy Magyarország a Nyugatot kövesse, sem gazdasági, sem társadalmi, sem politikai értelemben. Másként fogalmazva: a mai kormány remélhetően fel akarja zárkóztatni Magyarországot, de valamilyen más úton, amiről annyit lehet tudni a Fidesz-közeli sajtóból, hogy „nem a háttérhatalomnak, nem a világhatalmi birodalomnak és nem az irányításuk alatt álló európai birodalomnak” tetsző módszerrel. Emberi nyelven: ami másnak a komparatív előnyök elmélete és a centrum-periféria viszony, az a Fidesznek a centrum-periféria iszony.
A XIX-XX. század fordulóján a lázadás a polgári demokráciák értékeitől eltérő más értékelvek (a vér, a faj, az egységes nemzet, az állam mindenhatósága, az egyén alárendelése, fasiszta ideológiák) keletkezésének, követésének formájában jelent meg.
Magyarország mai vezetőjének - 2,5-3 millió szavazó által támogatott - a nyugati liberális demokráciák elleni lázadása is azok értékeitől eltérő más értékelvek kiötlésének, legyártatásának formájában (vagy inkább álarcában) jelenik meg, de leginkább az ellenségképéről azonosítható, amelyet mint politikai terméket folyamatosan fejleszt. 

Hogyan kezdődött?

A Fidesz egykori váltását a liberális-radikális-alternatív (Fodor-Orbán-Deutsch) vonalról az önépítő-népi-nemzeti (Csurka-Csoóri-Csengey) vonalra, amellyel ma is „párhuzamosan” halad, Orbán Viktor számos mai híve (akik korábban még ádáz ellenfelei voltak) úgy magyarázza, hogy a „fiúk” rájöttek, hogy a liberális demokrácia, a nyílt társadalom eszméje a nacionalizmusból kifejlődő náci rasszizmustól való zsidó félelemből fakad, márpedig félelemre nem lehet politikát építeni, más utat kell találni. Van szelídebb magyarázat is: sokkal inkább gondolhattak a „fiúk” arra, hogy a kozmopolita életérzés, a nyílt társadalom, a kulturális liberalizáció, a globalizáció, a szekuláris közjó eszméi messze nem olyan erős csoportképző erők, mint a törzsi-nemzeti és a vallási-túlvilági viszonyokkal kapcsolatos hitek, hiszen utóbbiak az emberek ősi hiedelmei, eleve elterjedtek, a hiedelmek centrális erőterében vannak, mint természetes erőforrásra lehet rájuk csoportot építeni (vagy elvenni felépített csoportok hiedelmeinek kezelését az MDF-től), míg az előbbiek egy szekularizált, kozmopolita, pláne liberális csoport hiedelmei, amelyeket ráadásul alkalmatlan eljárással, racionális érveléssel próbálnak terjeszteni (de hiszen felbomlottak volna a hitalapú közösségek, ha lehetséges lett volna pl., hogy valaki reggel keresztény legyen, majd racionális érvelés hatására estére mohamedán). Összesen ennyi tépelődés után a „fiúk” kikalkulálták a várható szavazatok számát és a váltás mellett döntöttek, és a szavazatban gazdag lelőhelyre települtek. Máig mulatnak a liberálisokon, akik a szavazatban szegény lelőhelyhez ragaszkodnak, elvből. Ellenségképnek alkalmasak.

Miért lázad a hatalmon lévő Fidesz a Nyugat ellen?

Az egyik vélemény szerint a hatalomszerzés után a hatalom megtartása a cél, a Nyugat elleni lázadás, az antiliberalizmus pedig csak a 2,5-3 millió szavazónak szóló színjáték, vagyis a külpolitika csak eszköze a belpolitikának. Egy másik vélemény szerint a nyugat tényleg haldoklik, gazdasági, társadalmi és politikai értelemben is, jobb időben leválni róla. A harmadik vélemény szerint a vezető rájött, hogy követő típusú felzárkózással nem lehet utolérni Csehországot sem, nemhogy Ausztriát, más utat kell találni, ha nem nyugaton, akkor keleten. A negyedik vélemény szerint a vezető nem csak arra jött rá, hogy követő típusú fejlődéssel nem lehet felzárkózni, hanem arra is, hogy egyáltalán nem lehet felzárkózni. Így ha szegényen is, de éljünk függetlenül, szabadon az ő vezetésével, nyugat és kelet határmezsgyéjén. Egy további vélemény szerint egy mixet kell összeállítani a világon ismert fejzárkózási módszerekből, ki kell lépni a Nyugat, mint centrum perifériájából, de a világ más centrumainak perifériájába sem kell belépni, hanem ki kell használni a világ centrumainak versenyét, mindenhonnan forráshoz jutni, ahonnan csak lehet.

Milyen fejlődési modellek ismerhetők fel?

Az ír mo­dell a kül­föl­di mű­kö­dő­tő­ke-be­fek­te­té­se­ken, az ázsi­ai mo­dell a nem­ze­ti tő­ke­akku­mu­lá­ci­ón ala­pult. Dél-Koreában az állam összefonódott a hazai vagyonos családokkal és elvárta, hogy a családok a 20 százalék feletti növekedést produkáló, az akkor kiemelkedő ágazatokba (exportképes autó, elektronika, telefon) fektessenek, adó- és egyéb kedvezményekért cserébe. Szingapúr egy „alig köztársaság”, inkább egy sikeres családi vállalkozás (tehát nagyon vonzó minta), amely megtalálta a kornak megfelelő kiemelkedő ágazatokat: logisztika, olajfinomítás, kaszinóközpont, kereskedelmi központ, pénzügyi központ. A magyar triális gazdaság egyrészt a magyar gazdaságon (kkv-k tömege, néhány sikeres nagyvállalat), másrészt az összeszerelőtőke-befektetéseken, valamint a harmadik szektoron, vagyis részben az olyan állami vállalatokon, amelyek instruálva vannak, hol költsék el a hirdetésre előírt pénzeket, továbbá az EU támogatásokból felépített családi vállalkozásokon alapul. Az állam összefonódott egy tucat hazai, eleinte vagyontalan családdal, de egyelőre - pályázati, befektetési tanácsokért, információkért cserébe - nem azt várja el tőlük, hogy a kornak megfelelő kiemelt ágazatokba fektessenek, hanem csak azt, hogy mérhetetlenül gazdagodjanak, élen járjanak a földfelvásárlás, a kastélyfelvásárlás, a kempingfelvásárlás, a jacht- és repülőgép ellátottság növelésében, csatlakozzanak a nemzeti strómanok engedelmes rendjéhez. Az összeszerelőtőke-be­fek­te­tők 3-3,5 évi bérköltségüknek megfelelő állami támogatásért cserébe hajlandóak Magyarországra jönni, az állam ezen az áron szívesen vásárol tőlük 1-1 százalék GDP növekedést, akkor is, ha a termelés hasznát hazautalják, ahogy a hazai bejegyzésű, de amerikai, japán ablaktörlő- és kábelgyártó beszállítóik is. A lényeg az, hogy a kimutatott növekedés, statisztikailag magyar növekedés legyen, bekerüljön a híradóba, mint a magyarok munkájának gyümölcse. Magyarországon is előnyben részesült a pro­fit­képződés a bér­nö­ve­lés­sel szem­ben, de nem az ír­ „szo­ci­á­lis part­ner­ség” alapján, hanem mert a rendszerváltás után leépített nagyüzemek olcsó munkaerőt „teremtettek”, amelyet a mindenkori hatalom odadobott a tőkének. A termelékenység messze nem nőtt olyan mértékben, mint az ír modell eredményeként, azaz háromszor-négyszer gyorsabban, mint a bérek. Mára odáig jutottunk, hogy a termelékenység elmaradt növekedése ellenére kell növelni a béreket, mert a munkavállalók a rothadó nyugaton vállalnak munkát.
A magyar nemzeti strómanok rendje, a kinevezett grófok és bárók egyelőre nem látják át a rendszert - a mérhetetlen vagyonosodás éleslátást elhomályosító terhe alatt. Még tíz év is kell, mire ők és az állam rájönnek, hogy mibe fektessék az együtt összeszerzett vagyont, egyelőre elég, ha nő a vagyon. Annyiban igazuk van, hogy nagy bukás lehet abból is, ha megfelelő oktatási, kutatási, tudományos háttér nélkül, egy versenyképességben folyamatosan lemaradó országban, vélten magas hozzáadott értékű kiemelt ágazatokba fektetnek be, amelyek végtermékei végül nem válnak exportképessé. Márpedig gazdag családjaink biztosra mennek, sem a komparatív előnyökön alapuló követő típusú fejlődés, sem a kiemelkedő ágazatba történő befektetés mellett nem kötelezik el magukat. Bölcsen tennék, ha – amíg el nem döntik mit tegyenek – a humán tőkébe való befektetéssel múlatnák az időt, mert a végén még azt gondoljuk, hogy pusztán a gazdagodás a cél!
Eközben a triális gazdaság szerencsétlen szereplői, a kkv-k, innovációs nyereség nélkül, évi 2-3 százalékos áremeléssel operálva, némi inflációs nyereségből élnek. Az alacsony társasági adó az összeszerelőtőke-befek­te­tőknek kedvez, mert 3-3,5 évi bérköltségüket megkapták az államtól, míg a kkv-knak a világon az egyik legmagasabb, bért terhelő költségét kell kitermelniük.

Mi lesz, ha a Nyugat mégsem haldoklik és túléli a válságot?

A magyar kormány nyugat elleni lázadása bukáshoz vezet, kihullunk az EU-ból, elvesznek a támogatások, de lesznek magyarok, akik kis veszteséggel vészelik át a nehéz időket. Az összeszerelőtőke-befektetők továbbállnak, kkv-k tömege megy csődbe a vámmal terhelt export-import miatt, elbocsátott alkalmazottaikra nehéz évek várnak, de várja őket a Nyugat. A nemzeti strómanok rendjének föld és építmény vagyona, azonnal bevethető pénzvagyona valamilyen devizanemben megmarad, tovább növelhető. A társadalom roncs részének nehéz élete válságossá válik, de a választásokon megjelenők fele, mint ma is, még akkor is azt ismételgeti: „magyar, nemzet, haza, Isten, Erdély, Trianon, polgár, család, rezsicsökkentés …, összeesküdtek ellenünk, de van vezetőnk, aki mutatja a kivezető utat”.

Szerző