Az életünk egyik nagy traumája, amikor rájövünk, hogy a világon mindennek neve van (ha épp nincs, akkor lesz), és ha meg akarjuk értetni magunkat a felnőttekkel, akkor ezt mind-mind meg kell tanulni.
Van ebben némi számítás is: mert hiába gügyögnek nekünk olyan felszabadultan az első években, látszik rajtunk, hogy ők sosem fogják elsajátítani a mi nyelvünket, így hát nekünk kell iparkodnunk, ha szót akarunk érteni velük. Okosabb enged.
Dusi, a nevelt fiam is a nevekkel küzd most leginkább. Pontosabb a leginkább megfoghatatlan dolgokkal: a viszonyokkal. Egy hónap híján ötéves, és nincs ennél nagyobb kihívás. Néha azzal próbálom vigasztalni, hogy én olyan kis családban nőttem fel, hogy mindmáig össze tudnak keverni a rokoni kapcsolatok neveivel. Másodunokatestvér, mondja valaki, és úgy rándulok össze, mintha tűt szúrtak volna belém, mert fogalmam sincs, hogy az miként készül. De hát hogyan is vigasztalhatnám meg, amikor a létező legnehezebb fogalommal küzd, ami csak első ránézésre tűnik könnyűnek. Az apával.
Az anya jóval szerencsésebb fogalom, jó esetben az első pillanatokban világossá válik, hogy kiről, miről van szó, és ezzel egy életre rögzül is. No, de az apa! Főként, ha kettő van. Egy igazi, a biológiai (ezt magyarázd el egy háromévesnek) meg egy másik, amelyik annak tűnik (ez sem egy kétperces beszélgetés). Az egyiket kevesebbet látni, de ott sok az édesség és a pókemberes játék, a másik minden nap ott van, bármikor rá lehet csimpaszkodni, viszont szól, ha nem húzták le a vécét, és krákog reggelente. Mindkettőt meg kell hát nevezni valahogy. És akkor még nem is hallott a tapintatról, az érzékenységről, a sértettségről.
Én sokáig csak Zsi voltam, semmi bonyodalom. Ebből az igazi apa sem sejthette, hogy „riválisa” támadt, nem kellett magyarázkodni senkinek. Ám mindenki tudta, hogy a Zsi mellé előbb vagy utóbb hozzálendül a „ga” is, és akkor már nincs mit tenni, szembe kell nézni a jelenséggel. És lőn: Dusi egyazon boldogsággal "zsigázott" és apázott, és elkezdte összekeverni a kettőt. Az igazinak nem sokkal a válás után ez – hogy úgy mondjam – nem esett túl jól. Jött tehát az élet első leckéje: Zsiből és Zsigából sok van, apából csak egy, az pedig ő, slussz-passz, tessék ezt másként megoldani, ez a kettő nem szinonima (ez is megérne egy misét), és nem is lesz.
És ekkor jött a kavarodás. Meg a megütköző tekintetek. Dusi ugyanis azóta is Zsigának hív az apa hangsúlyával, olyan diszkréten amennyire egy kisfiú csak tud, vagyis ordítva. Ez pedig megállóban, piacon, rendelőben, villamoson időként előhívja a meghitt döbbenetet. Szinte hallom hogyan szidják magukban a konzervatívabb polgárok a liberális nevelést, a gender hülyeséget, amely lám, teljesen megfertőzte ezt az ártatlan gyermeket, és eltüntette az apát (vélhetően az anyát is), és maradt a politikailag korrekt személynév. A pokol maga. Ha felnő, biztos a szakállas nőkért fog rajongani.
Minden "zsigázáshoz" pedig mégsem állíthatok egy saját szótárt.
Csak Dusi fejében van rend. Még. Bár néha azért ő is pontosít. Ha elhangzik otthon, hogy holnap apa visz oviba, akkor a biztonság kedvéért rákérdez, hogy ki? Zsiga-apa vagy apa-apa? És akkor mindenki igyekszik komoly maradni.
Most ha regényben lennénk, akkor jól rímelne erre, hogy én sokáig tátának meg mámának szólítottam a szüleimet. Talán ez volt az egyetlen (nyelvi) hozadéka annak, hogy anyámékat színromán területre küldték dolgozni az egyetem elvégzése után. Valahogy ez rögzült, s amikor Moldvából visszaverekedtük magunkat Erdélybe, nekem már idegennek tűnt az apa meg az anya is. Valahogy nem fedte a valóságot. Hogy még nagyobb munkát adjak a pszichológusoknak, amikor viszont rádöbbentem, hogy azért ciki románul apázni, akkor viszont a faterhez nyúltam, amolyan áthidaló megoldásként. Ez a mentőöv aztán meg is maradt a haláláig. Soha nem mertem tőle megkérdezni, hogy ez bántotta-e valaha. Hogy az apát elmosta a diktatúrából, a nyelvi kényszerből, a slamposságból gyúrt mumus. Soha nem javított ki, talán mert tudta, hogy a lényeg ezer nyelven sem változhat. Nincs olyan rendszer, amely a viszonyt felülírhatná.
Szerintem Dusi is ebben bízhat, bár még fogalma sincs, hogy mit értünk rendszer alatt. Azt viszont tudja, hogy szerencsés. Mert a gyerekek az oviban eleinte értetlenkedtek, már majdnem csúfolódni kezdtek, aztán viszont beköszöntött az irigykedés kora. Mert ezért ilyet még a Mikulás se nagyon hozhat. Bár ki tudja. Az egyik kislány, amikor látta, hogy milyen nagy egyetértésben öltözünk a gyerekkel, meg is kérte a mamáját, hogy legyen szíves és gondoskodjon még egy apáról. Zsigáról, hogy egész pontos legyek. És lehetőleg azonnal.
Lehet, hogy amolyan hős lovagként fel kellett volna ajánlanom a szolgálataimat, de végül csak összevigyorogtunk Dusival: nem megy az olyan könnyen. Ehhez a csillagok együttállása is kell, meg egy kis varázslat. És a nem-tudás ártatlan öröme. A kegyelem állapota, amíg nem zavar be az anatómia, a fogalmak kétszínűsége, a zűrzavaros világ. Amíg még hősei vagyunk a saját regényünknek és nem áldozatai.
