Papp Sándor Zsigmond: Minek nevezzelek?

Publikálás dátuma
2019.06.02. 17:17

Fotó: JACOB LUND
Az életünk egyik nagy traumája, amikor rájövünk, hogy a világon mindennek neve van (ha épp nincs, akkor lesz), és ha meg akarjuk értetni magunkat a felnőttekkel, akkor ezt mind-mind meg kell tanulni. Van ebben némi számítás is: mert hiába gügyögnek nekünk olyan felszabadultan az első években, látszik rajtunk, hogy ők sosem fogják elsajátítani a mi nyelvünket, így hát nekünk kell iparkodnunk, ha szót akarunk érteni velük. Okosabb enged. Dusi, a nevelt fiam is a nevekkel küzd most leginkább. Pontosabb a leginkább megfoghatatlan dolgokkal: a viszonyokkal. Egy hónap híján ötéves, és nincs ennél nagyobb kihívás. Néha azzal próbálom vigasztalni, hogy én olyan kis családban nőttem fel, hogy mindmáig össze tudnak keverni a rokoni kapcsolatok neveivel. Másodunokatestvér, mondja valaki, és úgy rándulok össze, mintha tűt szúrtak volna belém, mert fogalmam sincs, hogy az miként készül. De hát hogyan is vigasztalhatnám meg, amikor a létező legnehezebb fogalommal küzd, ami csak első ránézésre tűnik könnyűnek. Az apával. Az anya jóval szerencsésebb fogalom, jó esetben az első pillanatokban világossá válik, hogy kiről, miről van szó, és ezzel egy életre rögzül is. No, de az apa! Főként, ha kettő van. Egy igazi, a biológiai (ezt magyarázd el egy háromévesnek) meg egy másik, amelyik annak tűnik (ez sem egy kétperces beszélgetés). Az egyiket kevesebbet látni, de ott sok az édesség és a pókemberes játék, a másik minden nap ott van, bármikor rá lehet csimpaszkodni, viszont szól, ha nem húzták le a vécét, és krákog reggelente. Mindkettőt meg kell hát nevezni valahogy. És akkor még nem is hallott a tapintatról, az érzékenységről, a sértettségről. Én sokáig csak Zsi voltam, semmi bonyodalom. Ebből az igazi apa sem sejthette, hogy „riválisa” támadt, nem kellett magyarázkodni senkinek. Ám mindenki tudta, hogy a Zsi mellé előbb vagy utóbb hozzálendül a „ga” is, és akkor már nincs mit tenni, szembe kell nézni a jelenséggel. És lőn: Dusi egyazon boldogsággal "zsigázott" és apázott, és elkezdte összekeverni a kettőt. Az igazinak nem sokkal a válás után ez – hogy úgy mondjam – nem esett túl jól. Jött tehát az élet első leckéje: Zsiből és Zsigából sok van, apából csak egy, az pedig ő, slussz-passz, tessék ezt másként megoldani, ez a kettő nem szinonima (ez is megérne egy misét), és nem is lesz.
És ekkor jött a kavarodás. Meg a megütköző tekintetek. Dusi ugyanis azóta is Zsigának hív az apa hangsúlyával, olyan diszkréten amennyire egy kisfiú csak tud, vagyis ordítva. Ez pedig megállóban, piacon, rendelőben, villamoson időként előhívja a meghitt döbbenetet. Szinte hallom hogyan szidják magukban a konzervatívabb polgárok a liberális nevelést, a gender hülyeséget, amely lám, teljesen megfertőzte ezt az ártatlan gyermeket, és eltüntette az apát (vélhetően az anyát is), és maradt a politikailag korrekt személynév. A pokol maga. Ha felnő, biztos a szakállas nőkért fog rajongani. Minden "zsigázáshoz" pedig mégsem állíthatok egy saját szótárt. Csak Dusi fejében van rend. Még. Bár néha azért ő is pontosít. Ha elhangzik otthon, hogy holnap apa visz oviba, akkor a biztonság kedvéért rákérdez, hogy ki? Zsiga-apa vagy apa-apa? És akkor mindenki igyekszik komoly maradni. Most ha regényben lennénk, akkor jól rímelne erre, hogy én sokáig tátának meg mámának szólítottam a szüleimet. Talán ez volt az egyetlen (nyelvi) hozadéka annak, hogy anyámékat színromán területre küldték dolgozni az egyetem elvégzése után. Valahogy ez rögzült, s amikor Moldvából visszaverekedtük magunkat Erdélybe, nekem már idegennek tűnt az apa meg az anya is. Valahogy nem fedte a valóságot. Hogy még nagyobb munkát adjak a pszichológusoknak, amikor viszont rádöbbentem, hogy azért ciki románul apázni, akkor viszont a faterhez nyúltam, amolyan áthidaló megoldásként. Ez a mentőöv aztán meg is maradt a haláláig. Soha nem mertem tőle megkérdezni, hogy ez bántotta-e valaha. Hogy az apát elmosta a diktatúrából, a nyelvi kényszerből, a slamposságból gyúrt mumus. Soha nem javított ki, talán mert tudta, hogy a lényeg ezer nyelven sem változhat. Nincs olyan rendszer, amely a viszonyt felülírhatná. Szerintem Dusi is ebben bízhat, bár még fogalma sincs, hogy mit értünk rendszer alatt. Azt viszont tudja, hogy szerencsés. Mert a gyerekek az oviban eleinte értetlenkedtek, már majdnem csúfolódni kezdtek, aztán viszont beköszöntött az irigykedés kora. Mert ezért ilyet még a Mikulás se nagyon hozhat. Bár ki tudja. Az egyik kislány, amikor látta, hogy milyen nagy egyetértésben öltözünk a gyerekkel, meg is kérte a mamáját, hogy legyen szíves és gondoskodjon még egy apáról. Zsigáról, hogy egész pontos legyek. És lehetőleg azonnal. Lehet, hogy amolyan hős lovagként fel kellett volna ajánlanom a szolgálataimat, de végül csak összevigyorogtunk Dusival: nem megy az olyan könnyen. Ehhez a csillagok együttállása is kell, meg egy kis varázslat. És a nem-tudás ártatlan öröme. A kegyelem állapota, amíg nem zavar be az anatómia, a fogalmak kétszínűsége, a zűrzavaros világ. Amíg még hősei vagyunk a saját regényünknek és nem áldozatai.
Frissítve: 2019.06.02. 17:18

Két szék közt a pad alá

Publikálás dátuma
2019.06.02. 16:26

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
A magyar nemzeti strómanok rendje, a kinevezett grófok és bárók egyelőre nem látják át a rendszert – a vagyonosodás éleslátást elhomályosító terhe alatt.
Miután Németország és Ausztria-Magyarország a Nyugattal szembefordulva kétszer borította lángba a világot és kétszer szenvedett vereséget, Németország és Ausztria a nyugati polgári demokráciák közé zárkózott fel.
Magyarország szembenállása a Nyugattal a Szovjetunió ernyője alatt akarva-akaratlanul tovább folytatódott, de 1989 után késve induló, követő típusú fejlődéssel felzárkózásba kezdett, viszont mai kormánya már egyáltalán nem akarja, hogy Magyarország a Nyugatot kövesse, sem gazdasági, sem társadalmi, sem politikai értelemben. Másként fogalmazva: a mai kormány remélhetően fel akarja zárkóztatni Magyarországot, de valamilyen más úton, amiről annyit lehet tudni a Fidesz-közeli sajtóból, hogy „nem a háttérhatalomnak, nem a világhatalmi birodalomnak és nem az irányításuk alatt álló európai birodalomnak” tetsző módszerrel. Emberi nyelven: ami másnak a komparatív előnyök elmélete és a centrum-periféria viszony, az a Fidesznek a centrum-periféria iszony.
A XIX-XX. század fordulóján a lázadás a polgári demokráciák értékeitől eltérő más értékelvek (a vér, a faj, az egységes nemzet, az állam mindenhatósága, az egyén alárendelése, fasiszta ideológiák) keletkezésének, követésének formájában jelent meg.
Magyarország mai vezetőjének - 2,5-3 millió szavazó által támogatott - a nyugati liberális demokráciák elleni lázadása is azok értékeitől eltérő más értékelvek kiötlésének, legyártatásának formájában (vagy inkább álarcában) jelenik meg, de leginkább az ellenségképéről azonosítható, amelyet mint politikai terméket folyamatosan fejleszt. 

Hogyan kezdődött?

A Fidesz egykori váltását a liberális-radikális-alternatív (Fodor-Orbán-Deutsch) vonalról az önépítő-népi-nemzeti (Csurka-Csoóri-Csengey) vonalra, amellyel ma is „párhuzamosan” halad, Orbán Viktor számos mai híve (akik korábban még ádáz ellenfelei voltak) úgy magyarázza, hogy a „fiúk” rájöttek, hogy a liberális demokrácia, a nyílt társadalom eszméje a nacionalizmusból kifejlődő náci rasszizmustól való zsidó félelemből fakad, márpedig félelemre nem lehet politikát építeni, más utat kell találni. Van szelídebb magyarázat is: sokkal inkább gondolhattak a „fiúk” arra, hogy a kozmopolita életérzés, a nyílt társadalom, a kulturális liberalizáció, a globalizáció, a szekuláris közjó eszméi messze nem olyan erős csoportképző erők, mint a törzsi-nemzeti és a vallási-túlvilági viszonyokkal kapcsolatos hitek, hiszen utóbbiak az emberek ősi hiedelmei, eleve elterjedtek, a hiedelmek centrális erőterében vannak, mint természetes erőforrásra lehet rájuk csoportot építeni (vagy elvenni felépített csoportok hiedelmeinek kezelését az MDF-től), míg az előbbiek egy szekularizált, kozmopolita, pláne liberális csoport hiedelmei, amelyeket ráadásul alkalmatlan eljárással, racionális érveléssel próbálnak terjeszteni (de hiszen felbomlottak volna a hitalapú közösségek, ha lehetséges lett volna pl., hogy valaki reggel keresztény legyen, majd racionális érvelés hatására estére mohamedán). Összesen ennyi tépelődés után a „fiúk” kikalkulálták a várható szavazatok számát és a váltás mellett döntöttek, és a szavazatban gazdag lelőhelyre települtek. Máig mulatnak a liberálisokon, akik a szavazatban szegény lelőhelyhez ragaszkodnak, elvből. Ellenségképnek alkalmasak.

Miért lázad a hatalmon lévő Fidesz a Nyugat ellen?

Az egyik vélemény szerint a hatalomszerzés után a hatalom megtartása a cél, a Nyugat elleni lázadás, az antiliberalizmus pedig csak a 2,5-3 millió szavazónak szóló színjáték, vagyis a külpolitika csak eszköze a belpolitikának. Egy másik vélemény szerint a nyugat tényleg haldoklik, gazdasági, társadalmi és politikai értelemben is, jobb időben leválni róla. A harmadik vélemény szerint a vezető rájött, hogy követő típusú felzárkózással nem lehet utolérni Csehországot sem, nemhogy Ausztriát, más utat kell találni, ha nem nyugaton, akkor keleten. A negyedik vélemény szerint a vezető nem csak arra jött rá, hogy követő típusú fejlődéssel nem lehet felzárkózni, hanem arra is, hogy egyáltalán nem lehet felzárkózni. Így ha szegényen is, de éljünk függetlenül, szabadon az ő vezetésével, nyugat és kelet határmezsgyéjén. Egy további vélemény szerint egy mixet kell összeállítani a világon ismert fejzárkózási módszerekből, ki kell lépni a Nyugat, mint centrum perifériájából, de a világ más centrumainak perifériájába sem kell belépni, hanem ki kell használni a világ centrumainak versenyét, mindenhonnan forráshoz jutni, ahonnan csak lehet.

Milyen fejlődési modellek ismerhetők fel?

Az ír mo­dell a kül­föl­di mű­kö­dő­tő­ke-be­fek­te­té­se­ken, az ázsi­ai mo­dell a nem­ze­ti tő­ke­akku­mu­lá­ci­ón ala­pult. Dél-Koreában az állam összefonódott a hazai vagyonos családokkal és elvárta, hogy a családok a 20 százalék feletti növekedést produkáló, az akkor kiemelkedő ágazatokba (exportképes autó, elektronika, telefon) fektessenek, adó- és egyéb kedvezményekért cserébe. Szingapúr egy „alig köztársaság”, inkább egy sikeres családi vállalkozás (tehát nagyon vonzó minta), amely megtalálta a kornak megfelelő kiemelkedő ágazatokat: logisztika, olajfinomítás, kaszinóközpont, kereskedelmi központ, pénzügyi központ. A magyar triális gazdaság egyrészt a magyar gazdaságon (kkv-k tömege, néhány sikeres nagyvállalat), másrészt az összeszerelőtőke-befektetéseken, valamint a harmadik szektoron, vagyis részben az olyan állami vállalatokon, amelyek instruálva vannak, hol költsék el a hirdetésre előírt pénzeket, továbbá az EU támogatásokból felépített családi vállalkozásokon alapul. Az állam összefonódott egy tucat hazai, eleinte vagyontalan családdal, de egyelőre - pályázati, befektetési tanácsokért, információkért cserébe - nem azt várja el tőlük, hogy a kornak megfelelő kiemelt ágazatokba fektessenek, hanem csak azt, hogy mérhetetlenül gazdagodjanak, élen járjanak a földfelvásárlás, a kastélyfelvásárlás, a kempingfelvásárlás, a jacht- és repülőgép ellátottság növelésében, csatlakozzanak a nemzeti strómanok engedelmes rendjéhez. Az összeszerelőtőke-be­fek­te­tők 3-3,5 évi bérköltségüknek megfelelő állami támogatásért cserébe hajlandóak Magyarországra jönni, az állam ezen az áron szívesen vásárol tőlük 1-1 százalék GDP növekedést, akkor is, ha a termelés hasznát hazautalják, ahogy a hazai bejegyzésű, de amerikai, japán ablaktörlő- és kábelgyártó beszállítóik is. A lényeg az, hogy a kimutatott növekedés, statisztikailag magyar növekedés legyen, bekerüljön a híradóba, mint a magyarok munkájának gyümölcse. Magyarországon is előnyben részesült a pro­fit­képződés a bér­nö­ve­lés­sel szem­ben, de nem az ír­ „szo­ci­á­lis part­ner­ség” alapján, hanem mert a rendszerváltás után leépített nagyüzemek olcsó munkaerőt „teremtettek”, amelyet a mindenkori hatalom odadobott a tőkének. A termelékenység messze nem nőtt olyan mértékben, mint az ír modell eredményeként, azaz háromszor-négyszer gyorsabban, mint a bérek. Mára odáig jutottunk, hogy a termelékenység elmaradt növekedése ellenére kell növelni a béreket, mert a munkavállalók a rothadó nyugaton vállalnak munkát.
A magyar nemzeti strómanok rendje, a kinevezett grófok és bárók egyelőre nem látják át a rendszert - a mérhetetlen vagyonosodás éleslátást elhomályosító terhe alatt. Még tíz év is kell, mire ők és az állam rájönnek, hogy mibe fektessék az együtt összeszerzett vagyont, egyelőre elég, ha nő a vagyon. Annyiban igazuk van, hogy nagy bukás lehet abból is, ha megfelelő oktatási, kutatási, tudományos háttér nélkül, egy versenyképességben folyamatosan lemaradó országban, vélten magas hozzáadott értékű kiemelt ágazatokba fektetnek be, amelyek végtermékei végül nem válnak exportképessé. Márpedig gazdag családjaink biztosra mennek, sem a komparatív előnyökön alapuló követő típusú fejlődés, sem a kiemelkedő ágazatba történő befektetés mellett nem kötelezik el magukat. Bölcsen tennék, ha – amíg el nem döntik mit tegyenek – a humán tőkébe való befektetéssel múlatnák az időt, mert a végén még azt gondoljuk, hogy pusztán a gazdagodás a cél!
Eközben a triális gazdaság szerencsétlen szereplői, a kkv-k, innovációs nyereség nélkül, évi 2-3 százalékos áremeléssel operálva, némi inflációs nyereségből élnek. Az alacsony társasági adó az összeszerelőtőke-befek­te­tőknek kedvez, mert 3-3,5 évi bérköltségüket megkapták az államtól, míg a kkv-knak a világon az egyik legmagasabb, bért terhelő költségét kell kitermelniük.

Mi lesz, ha a Nyugat mégsem haldoklik és túléli a válságot?

A magyar kormány nyugat elleni lázadása bukáshoz vezet, kihullunk az EU-ból, elvesznek a támogatások, de lesznek magyarok, akik kis veszteséggel vészelik át a nehéz időket. Az összeszerelőtőke-befektetők továbbállnak, kkv-k tömege megy csődbe a vámmal terhelt export-import miatt, elbocsátott alkalmazottaikra nehéz évek várnak, de várja őket a Nyugat. A nemzeti strómanok rendjének föld és építmény vagyona, azonnal bevethető pénzvagyona valamilyen devizanemben megmarad, tovább növelhető. A társadalom roncs részének nehéz élete válságossá válik, de a választásokon megjelenők fele, mint ma is, még akkor is azt ismételgeti: „magyar, nemzet, haza, Isten, Erdély, Trianon, polgár, család, rezsicsökkentés …, összeesküdtek ellenünk, de van vezetőnk, aki mutatja a kivezető utat”.

Szerző

Szegőfi Ákos: A jó és rossz nacionalizmusról

Publikálás dátuma
2019.06.02. 15:38

Fotó: Népszava
Amiről Harari beszél, valójában nem más, mint a nacionalizmus kifejezés visszakövetelése a szélsőjobbtól azáltal, hogy új, pozitív érzelmi töltetet ad egy régi egyenruhához hasonlóan elrongyolódott és szétfoszlott szónak.
A különbség fasizmus és nacionalizmus között, hogy a nacionalizmus a nemzet egyediségét hangsúlyozza, míg a fasizmus a nemzet felsőbbrendűségét. Míg a nacionalizmus szerint a nemzetünk felé különleges kötelezettségeink vannak, a fasizmus azt szorgalmazza, hogy mindent kizáró kötelességeink vannak az irányába. A nacionalista szereti a honfitársait, míg a fasiszta az idegeneket gyűlöli.
Így foglalta össze definícióit az izraeli sztártörténész Yuval N. Harari a CEU-n tartott előadásában. „A nacionalizmus napos oldala” című, nagyjából egyórás beszédére rengetegen voltak kíváncsiak; egy szervező hitetlenkedve rázta a fejét az épület előtt, miközben azt hangoztatta, hogy ez volt a CEU történetének valaha volt leglátogatottabb nyilvános előadása. Az előadóteremben az a néhány nyakát nyújtogató tanár és diák, akiknek viszont pont a nacionalizmus a kutatási területe, kényelmetlenül feszengeni kezdett – a Harari által leírt hiedelemre létezett már kifejezésük, azonban az nem a nacionalizmus volt.

Híresnek maradni vagy nem maradni

Közértelmiségi dilemmának is nevezhetnénk azt a jelenséget, mikor a tömegtájékoztatásba berobbanó tudós az idő múlásával kénytelen olyan témákhoz is hozzászólni, amikhez amúgy nem sokat ért. Többek közt Jordan B. Peterson, illetve Harari legutóbbi vitapartnere, Slavoj Zizek is szembesült már ezzel a dilemmával nem is egyszer. A dilemma érzékeltetéséhez tegyük fel, hogy egy tudósnak érzéke, és mindenekelőtt türelme van a laikusok érthető és szórakoztató tájékoztatásához. A türelem nem azért szükséges, mert a laikusok értetlensége dühítő, a türelem inkább ahhoz kell, hogy a kutató képes legyen egy kezdő friss tekintetével nézni az általa már egyértelműnek tekintett alapvetéseket. Az erre való képtelenséget nevezik a „tudás átkának”. Sikeressége esetén a szóban forgó tudós egy ideig jól megalapozott kutatásával turnézik, azonban ennek újdonsága gyorsan megkophat, még akkor is, ha más közértelmiségiek vitába bocsátkoznak vele. A reflektorfénybe került tudósnak ilyenkor két választása van: vagy visszamegy a laborba/könyvtárba és reménykedik, hogy évek kemény munkájával ismét olyan mondanivalót tud a közönség elé vinni, amivel felkelti a figyelmüket, vagy beleszeret a reflektorfénybe és a köztudatban maradás érdekében elkezd hozzászólni olyan témákhoz is, amik bár közel állnak saját kutatási területéhez, de mégsem teljesen azonosak vele. Az idő múlásával, közszereplésekre áhítozó tudósunk egyre távolabb merészkedik az otthoni tereptől, és válik ezzel párhuzamosan egyre hiteltelenebbé. A CEU-n nacionalizmus témában előadó Yuval Harari, a Homo Deus és egyéb tudományos-ismeretterjesztő sikerkönyvek szerzője egyelőre jól manőverezik a közértelmiségi lét ingoványos terepén, ahol egyfelől az önismétlés és a kiüresedés, másfelől a tudományos pályatársak megvetése fenyegeti. Harari előadásmódja érthető, jól követhető, a tudományos mondandó mélyén rejlő morális megfontolás pedig szimpatikus – sikere többek közt abban is rejlik, hogy szakít azzal az ósdi megfontolással, miszerint a tudósnak (illetve tágabb értelemben véve, a tudománynak) „nem feladata” értékítéleteket hozni. Harari híres arról, hogy történelemszemléletében előveszi az emberi és állati szenvedésről való kutatás és nézőpont szükségességét. Harari mondanivalója a CEU-esten nagyjából a következőképp foglalható össze: hajlamosak vagyunk a nacionalizmust valamilyen gonoszsággal azonosítani, pedig mint hiedelemrendszernek, sokat köszönhet neki az emberiség. Ezt felismerve újra kellene definiálnunk a nacionalizmusról alkotott elképzeléseinket, mert ezen keresztül lehetőségünk nyílik a Harari által azonosított három globális pusztulással fenyegető probléma – a nukleáris háború, a globális felmelegedés és a technológiai zavar (mint amilyen egy veszélyes mesterséges intelligencia felemelkedése) – kezelésére. Hogy ismertesse a nacionalizmus „napos oldalát”, Harari felvázolta az elképzelését, miszerint a nacionalizmus hiedelemrendszere volt az első, ami képes volt rávenni csoportban élő embereket arra, hogy szervezett, társadalmi szinten törődjenek olyan emberekkel is, akik se nem a rokonaik, se nem ismerik őket személyesen. „Egy jó nacionalista nem a rokonainak vagy barátainak adja a munkát, hanem annak, aki a legjobban el tudja végezni, még akkor is, ha nem ismeri az illetőt, hiszen ez járul hozzá a nemzet fejlődéséhez” – hozta fel példaként. Őszintén szólva, nem vagyok benne biztos, hogy a hagyományosan hedonizmussal, ipari termeléssel, illetve protestáns etikával is kapcsolatba hozott haszonelvűség és a nacionalizmus ilyen módon történő összeházasítása eszmetörténeti szempontból megállja-e a helyét, mindenesetre elég furcsa elképzelésnek tűnik. Létezik utilitarista nacionalizmus, ám ez főként arról szól, hogyan próbálnak egyes szélsőjobboldali csoportok az idegengyűlölet mellett haszonelvű szempontból érvelni. „Azért kell gyűlölnünk a külföldit mert leviszik a munkabért” – ilyesmi formában találkozhatunk vele a XIX. század óta. Harari azzal folytatja a fejtegetését, miszerint a nemzet alanyai csupán képzelik, hogy valami módon egymás társai és hogy régen is azok voltak, hiszen egy sokmilliós nemzet polgárai jó esetben pár ezer honfitársukkal találkoznak személyesen, de a legtöbbjüket soha nem ismerik meg. Bár közös nyelvet beszélnek, mind a határaik, mind a történelmük bizonyos képzelt egységek elemeit tartalmazzák, legfőképpen azt, hogy a nemzeti egység ősidőktől fogva létezett – ez az ú.n. primordialista felfogás. (Ha az akadémiai világban lenne plágiumriasztó, az ennél a fejtegetésnél fejhangon sikítani kezdett volna: Harari a nacionalizmuselméletek egyik legnagyobb gondolkodójának, Benedict Andersonnak az Elképzelt közösségek című munkájából kölcsönözte ezt a megközelítést, de nem vette a fáradtságot, hogy hivatkozzon rá.) Lassan eljutunk a lényegi mondanivalóig, vagyis a cikk elején idézett „jó” nacionalizmus lehasításáról a „rossz” fasizmusról. Az alacsony, katedra mögött kis híján eltűnő Harari feje fölötti kivetítőn meg is jelenik a szópár, az egyik kék, a másik piros háttér előtt. Telefonok emelkednek a levegőbe, és a közönség egyetértően morajlik. A jó nacionalista – érvel tovább Harari – szereti a honfitársait (bár többségükkel sosem találkozott), és felismeri, hogy honfitársainak jóléte megkívánja a külföldiekkel történő együttműködést, mert a globális kihívásokat csak együtt tudják kezelni. „Harmónia egyformaság nélkül” – ismerteti álláspontját, és a gyakorlott előadó színpadi érzékével egy allegóriát is vázol a közönségnek: képzeljük el, hogy a világ egy szimfonikus zenekar, amiben a zenészek különböző hangszereken játszanak. Ha globális egységre törekszünk, és mindenki kezébe ugyanazt a sorozat-gyártott hangszert adjuk, a hangzás élettelenné válik; a másik extrém példa ezzel szemben, ha mindenki saját egyediségének kifejezésére törekedve szólózni akar a saját hangszerén, így az eredmény melódia helyett fülrepesztő zsivaj lesz.

A helyes végkövetkeztetés és a helytelen gondolatmenet rejtélye

Mikor kritizálniuk kell egy elméletet, a tudósok gyakran abba a kellemetlen helyzetbe kerülnek, hogy bár nagyon is kívánatosnak tűnik számukra a végső következtetés – Harari esetében ez az összefogás szorgalmazása – problémáik akadnak az odavezető gondolatsorral. A helyzet most is ez. Megkülönböztetni a jó és rossz nacionalizmust, illetve különbséget tenni a nacionalizmus és a fasizmus között egy archaikus vita a nacionalizmus-kutatáson belül. Amiről Harari beszél, azt leírták már a polgári nacionalizmus és etnikai nacionalizmus, illetve nyugati és keleti nacionalizmus kifejezésekkel is. A nacionalizmus-kutatók nem csak azért kezdtek feszengeni székeikben a szópárt látva, mert Harari ezeket az évtizedes vitákat mintha figyelmen kívül hagyta volna, hanem azért is, mert az általa körvonalazott, honfitársakkal törődő „jó” nacionalizmusra létezik egy közismert kifejezésük: a patriotizmus. Sztárelőadónk mintha kínosan kerülte volna a magyarul legjobban talán „hazafiságként” fordítható kifejezés alkalmazását, hogy végig nacionalizmusról beszélhessen, így az előadás közepe táján egyes nézőkben az a gyanú támadhatott, hogy a kifejezés használata végső soron marketingfogás: figyelemfelkeltőbb „A nacionalizmus napos oldalával” hirdetni az előadást „A patriotizmus napos oldala” helyett, egy olyan egyetemen, ami agresszív nacionalista paneleket előszeretettel alkalmazó kormányzat támadása alatt áll. Ez persze csak spekuláció, ráadásul némileg rosszindulatú is. Van azonban egy másik jó oka, amiért ennyit rugózom bizonyos kifejezések használatán.

Harc a képzeletért, szavakkal

A politikai kommunikáció fegyverkezési verseny a szavak, metaforák és más stílusalakzatok között. Egyes szereplők – köztük a közértelmiségiek – a nyelv használatával különböző érzelmeket és értelmezési kereteket tudnak kölcsönözni témájuknak, illetve tudnak elfojtani bizonyos részleteket ezen témákkal kapcsolatban. Itt van például a „migráns” vagy „menedékkérő” szópár; valójában ugyanazokról az emberekről beszélünk, de az eltérő szavak eltérő érzelmeket ébresztenek a befogadó agyában, és eltérő oldalait hangsúlyozzák ugyanannak a jelenségnek, ami így drasztikusan másként fog leképeződni a befogadó képzeletében, és másfajta (szavazói) viselkedést fog szülni. Amiről Harari beszélt, valójában nem más, mint a nacionalizmus kifejezés visszakövetelése a szélsőjobbtól azáltal, hogy új, pozitív érzelmi töltetet adunk egy régi egyenruhához hasonlóan elrongyolódott és szétfoltozott szónak, ami eredetileg más jelentéssel bírt. Átkeretezés – így hívják a módszert. Hogy a legközelebbi példát hozzuk, Harari saját, emberi jövőről szóló üzeneteit – akarata ellenére – bizonyos mértékben a NER is kisajátította propagandisták és közéleti személyek hathatós támogatásával, hogy azzal is saját áltudományos szótárát gazdagítsa. Sajnos az izraeli sztártörténész mögött nem áll olyan médiahadsereg, ami mintegy visszavágásként a szélsőjobb lelkét – a nacionalizmus értelmezési keretét – képes lenne a jelenlegi történelmi helyzetben kiragadni az azt bitorlók kezeiből és az idegengyűlölő, elzárkózó nacionalizmust egy egymással törődő, racionális, kompromisszumkész nacionalizmus-ideával helyettesíteni. Ez a feladat ezzel a módszerrel lehetetlen, akármilyen tetszetősen is fogalmaz bárki, egy telt házas előadáson. A Harari által szorgalmazott nacionalizmus-fasizmus szópár ráadásul abból a nyelvi szempontból is szerencsétlen, hogy az olyan rendszereket, mint a NER, ami a hazafiságot a harccal, bezárkózással és mások iránti utálattal azonosítja, szükségszerűen a fasiszta kategóriába sorolja, ami a jelenlegi állapotban – bármennyire is antidemokratikus legyen a rendszer természete – leegyszerűsítő félreértelmezés. Sajnos nem csupán a „jó” nacionalizmus lehasításával van itt még munka, hanem a „rossz” nacionalizmus megfelelő árnyalásával is. Ahogyan azt ellenzéki szereplők a saját bőrükön tapasztalhatják minden nap, ezek a rendszerek képesek az elhamarkodott ítéletekből szemvillanás alatt politikai tőkét kovácsolni olyan módon, hogy egy bántalmazó atya lenézésével „sivalkodónak” állítják be a rendszer kritikusait, megalázva és ellehetetlenítve ezzel a demokratikus vitakultúrát.
Szerző