A Hotel Napfény nem a tóparton állt, nem volt strandja, nem volt étterme, sem éjszakai mulatója, a szobákban nem volt sem televízió, sem telefon. Afféle mostohagyereknek számítottunk a siófoki szállodák második vonalában.
Igazgató sem volt, csak három portás, a szokásos váltott műszakban, meg két takarítónő. Talán ez tetszett meg benne. A hetvenes években nem volt könnyű portásálláshoz jutni, de három nyelv tudása azért biztos felvételt jelentett. És jó volt a Balatonon dolgozni, olyasmi, mintha nyaralna az ember.
A vendégkört nem a nyugati turisták adták, hanem a keletnémet csoportok, akik számára katonás rendet írtak elő főnökeik. Reggeli nyolc órakor a közeli büfében, utána együtt vonulás a városi strandra, zsebpénzosztás, hogy jusson mindenkinek lángos és sör, vacsora a közeli Matróz étteremben, szigorú menü szerint, este kilenckor lefekvés.
Az élet azonban sokak számára akkor kezdődött. Sok keletnémet azért jött a Balatonra, hogy találkozzon nyugatnémet rokonaival vagy barátaival, akiknek persze az előkelő Aranypart előkelő szállodái jutottak. A csoportvezető is elbarangolt éjszakára, a csoport tagjai eltünedeztek, és csak reggel kerültek elő, hogy a magyar és hazájukbéli ellenőrző testületek tagjai megszámolhassák őket, nem választották-e véletlenül a szabadságot. És miután sokan így tettek, számos szoba állt üresen, és tudták ezt azok is, akik a nyaralást árnyas szállodai szobákban képzelték el alkalmi szeretteikkel.
Jöttek bátor párok, akik biztosra mentek, mások gyámoltalanul próbálkoztak, akadtak igazi turisták is, akik több napot szerettek volna itt eltölteni, őket természetesen elhárítottuk. A nagy üzlet az óráztatásban volt. A takarítónők pedig igyekeztek fejleszteni a szolgáltatást, a közeli élelmiszerboltból pálinkát és bort hoztak, egy tálcával gátlástalanul bekopogtak, és addig nem mozdultak, amíg meg nem kapták a szolgáltatás ellenértékét.
- Ezzel le kell állnunk – mondta Géza, a főportás. – Ebbe belebukhatunk.
- Ugyan már – felelte Gizi, az idősebb takarítónő. – Ismerek mindenkit a környéken.
Gizi igazi szobalány volt, egyedül élt, esténként az első emeleti társalgóban ült, cigarettázott és televíziót nézett. Azért nekem mégsem tetszett a dolog, gondolkodtam is, hogy keresek magamnak egy másik szállodát, ahol tisztességesebben mennek a dolgok.
- Olyan szállodát, Gyurika, nem talál – mondta egyszer, a pultra támaszkodva. - De nem kell aggódni, mondtam, mindenkit ismerek a környéken. Majd egyszer a rendőrfőnök elvtárs is bejön egy fiatal, karcsú rendőrnővel, és kérnek egy szobát kedvezményes áron, ami azt jelenti, hogy nem fizet.
És úgy is történt, ahogyan Gizi mondta. Egy délelőtt megjelent egy középkorú férfi, szandálban, az akkoriban divatos Trapper nadrágban és csíkos trikóban. Fiatal, karcsú nő várta a bejáratnál.
- Lenne egy szoba kedvezményes áron? – kérdezte.
- Természetesen – feleltem. – Déli fekvéssel, tettem hozzá tréfásan, de nem értette a humort.
Nem is azért fizették.