Elhunyt Térey János

Publikálás dátuma
2019.06.03. 10:05

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
A József Attila-díjas költő, író, műfordító tragikusan fiatalon, 48 éves korában halt meg.
48 éves korában, hétfőn hajnalban, hirtelen egészségügyi probléma következtében meghalt Térey János – írja a Litera, az információt az Indexnek is megerősítették. Térey János Debrecenben született 1970. szeptember 14-én. A budapesti Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakát, majd 1996-ban az ELTE magyar szakát végezte el.
Első verseskötete már 21 éves korában, 1991-ben megjelent Szétszóratás címmel, folyamatosan publikált az Élet és Irodalomban, a Holmiban, a Jelenkorban, az Alföldben és a 2000-ben.

Első díját 1995-ben nyerte el (Déry Tibor-díj), de azóta  több fontos elismerést kapott: 2001-ben József Attila-díjjal, 2002-ben Füst Milán-díjjal jutalmazták. 2006-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést, 2008-ban az év legjobb magyar drámája díjat az Asztalizenéért. 2010-ben a Magyar Köztársaság Babérkoszorú díjával tüntették ki.
Novellái és versei mellet több regénye is megjelent, amelyeket gyakran verses formában írt meg, a kortárs magyar irodalomban szinte egyedülálló módon. Színházi pályafutása is rendkívül jelentős: drámáiért többször is elnyerte az évad legjobb drámája kitüntetést; 2018-ban ő volt a Pécsi Országos Színházi Találkozó egyik válogatója is, és részben ezekből a tapasztalataiból írta meg a Káli holtak című színházi regényét.
Szerző
Témák
gyász
Frissítve: 2019.06.03. 13:13

Csernobil 1986 - A mozgókép sugárzó ereje

Publikálás dátuma
2019.06.01. 12:30

Fotó: HBO
A csernobili katasztrófa harminchárom éve történt, de most egy minisorozat gondoskodott arról, hogy ismét fájjanak a tények és az emlékek.
Nagyon sokan emlékeznek a csernobili Vlagyimir Iljics Lenin erőműben 1986-ban bekövetkezett reaktorrobbanásra. Érdekes ellentmondás, hogy tulajdonképpen Magyarországon csak nagyjából tudjuk, hogy mi történt valójában, mivel annak idején a magyar sajtó szervilisebb volt a szovjetnél – már csak azért is, mert egy nap késéssel szajkózta a csúsztatásokat, mint a nagy szovjet testvér vezető publikációi, például a nagy nyugati hisztériáról, mely szerint komoly baj történt. Többek között ezt a hiányt pótolja a HBO és a Sky közös minisorozata a Csernobil, melynek alkotói – Craig Mazin író és Johan Renck rendező – mindent elkövettek annak érdekében, hogy aki megnézi a produkciójukat garantáltan sokáig ne felejtse el a borzalmas valóságot. Mindemellett az különösen sokkoló, hogy el kell ismerni: az emberek nagy része most tudja az érintett felelősök és ártatlan áldozatok sorsát. Ennek fényben nem túlságosan meglepő, hogy a széria elsősorban kőkemény tényekkel dolgozik: az első epizód a robbanás éjszakáját mutatja be kegyetlen pontossággal. Mintha csak mi is ott lennénk a helyszínen, csak sejtjük mi történt és senki sem hiszi el, komoly a baj. Mármint az elvtársak igyekeznek mindent megtenni, hogy ez így is maradjon. A Csernobil alkotói ugyanis nem csak a nettó katasztrófára koncentrálnak, igen árnyaltan érzékeltetik is a kommunista rendszer működését, ahol kopasz és hájfejű elvtársak azt is befolyásolni szeretnék mit gondolhat a nép, mi az, ami megengedhető. Van egy fiktív karakter a sorozatban: Ulana Khomjuk (Emily Watson), aki megpróbálja a minszki polgármesternek a tudtára adni, hogy komoly a probléma. Szerencsétlenségére eldicsekszik azzal, hogy atomfizikus, bezzeg a politikus csak cipőgyári dolgozó volt – ezért a figyelmeztetése nemhogy nem hallgattatik meg, hanem kap egy cinikus alázást a proletár diktatúra erejéről. A széria alkotói nagyon pontosan érezték, hogy a csernobili katasztrófa nem csak az atomenergia „népszerűségét” kezdte ki, hanem jócskán bomlasztotta a szocialista rendszer is. A fő cselekményszálban egyébként Valerij Legaszov akadémikust (Jared Harris) és Borsz Scserbina (Stellan Skarsgard) miniszterelnök-helyettest látjuk, akik Moszkvából érkeznek és igyekeznek kideríteni mi történt, illetve hogyan állatható meg a katasztrófa továbbterjedése. Eleinte közöttük is dúl az értelmiségi és proli (vagy ha úgy tetszik elnyomott és uralkodó) ellentét, ám a két figura között végül egyfajta szövetség alakul ki és képesek arra, hogy túllépjenek a rendszer korlátain. Az ő történetük csupán feszült és drámai, ellenben a sugárfertőzésnek kitett hősök – például a halálba küldött tűzoltók – áldozatos helytállását, a berendelt likvidátorok (köztük magyarok) illetve az egyszerűen nem- vagy félretájékoztatott polgárok (akik például a tűzben gyönyörködtek) szenvedését bemutató részek mélyen felkavarók. a kérdés csak ki mikor hal meg. Egyszóval, le a kalappal, garantáltan emlékezni fog mindenki Csernobilra, méltó és értő módon dolgozták fel a modern kor talán legsúlyosabb tragédiáját. Csak egy kérdés nem világos: hogyan volt erre képes az eddig csak béna vígjátékokat író Craig Mazin és a korábban Stakka Bo néven popsztárkodó Johan Renck? 
Témák
film sorozat
Frissítve: 2019.06.01. 14:49

Bárki bármikor célponttá válhat

Publikálás dátuma
2019.06.01. 11:00

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
A tatabányai Jászai Mari Színház előadásai felvállaltan aktuális társadalmi problémákra reflektálnak - többek között erről beszélgettünk Guelmino Sándor művészeti vezetővel
Crespo Rodrigóval a tatabányai színház igazgatójával korábban többször is dolgoztam, az Örkény Színház kezdeti szakaszában dramaturgként, később Győrben rendezőként, jó barátok lettünk és bár nem voltam benne az igazgatói pályázatában, miután eljöttem a Magyar Színházból, azonnal hívott Tatabányára dolgozni – mesélte Guelmino Sándor, aki bár nincs státuszban, de érdemben a Tatabányai Jászai Mari Színház művészeti vezetője. - Tatabányán az első közös munkánk a Nóra volt, Balsai Mónival a főszerepben. Gyógyír volt a sebeimre, amiket a Magyar Színházban művészeti vezetőként szereztem. Úgy éreztem, hogy nem tudom a nevemet adni az ottani működéshez, hogy teljesen eltérjen a színház attól az irányvonaltól, amire még a pályázati időszakban készültünk Őze Áron igazgatóval. Ezután az elején nekem tökéletesen megfelelt, hogy évi egy-két darabot rendezzek Tatabányán, lelkileg azonban nem álltam készen arra, hogy nagyobb felelősséget vállajak egy új helyen. idővel aztán Tatabánya „beszippantott”: már részt vettem az évadok kialakításában, elkezdtem odafigyelni a többi próbafolyamatra is, illetve amikor kiderült, hogy lehet saját társulata a színháznak, a tagokat már együtt választottuk ki, illetve hívtuk Rodrigóval. Viszont továbbra is alkalmankénti számlás maradtam, részben azért, mert a tatabányai az ország egyik leginkább alulfinanszírozott színháza, nincs elegendő pénz egy önálló művészeti vezetői státuszra. És ha már pénz, a tatabányai színház a teátrumok rangsorában, ami az állami támogatást illeti alulról a második. A tao kompenzációra viszont, úgy mint a többi kőszínház,  ígéretet kaptak, hogy nem járnak rosszabbul, mint korábban. Ehhez Guelmino Sándor annyit tett hozzá: félig üres, félig tele a pohár. Arra a felvetésre, hogy a műsorválasztás nagy részét bármelyik pesti művészszínház megirigyelhetné, a művészeti vezető azt felelte: óvatosan bár, de mindig a nézők előtt kell járni, ráadásul minden, ami az elején kockázatosnak tűnt, nagyon jól sült el, és ez tovább bátorított bennünket. Most már ott tartunk, hogy a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című stúdió előadásra, a harminc bérletes előadást követően újabb bérleten kívülieket kell beiktatni. A tatabányai közönséget szerencsére az elődeink nem rontották el alacsony színvonalú produkciókkal. Kifejezetten igénylik a kortárs darabokat, az operett pedig nem annyira kelendő, szerencsére, mivel az egyik legdrágább műfaj. Ami viszont a szakmai visszajelzést illeti, kezdetben rettenetesen a periférián éreztük magunkat. A szakma nem volt kíváncsi az előadásainkra, és mivel a nagyszínpadon még mindig kevésszer lehet egy-egy produkciót játszani, sokszor úgy éreztük, mintha nem is történt volna meg. Azóta ez a helyzet valamelyest változott. A szakmai közönyt először talán a Szikszai Rémusz által rendezett Tartuffe ütötte át. Azt az előadást beválogatták a Pécsi Országos Színházi Találkozóra is, és az utóbbi években rendszeresen hívnak bennünket a Tháliába, a Vidéki Színházak Fesztiváljára és a Városmajori Szabadtéri Színpadon is rendszeresen fellépünk, most Az üvegcipővel leszünk jelen. A mi osztályunk és a Macbeth előadásunk a Szkéné repertoárjába is bekerült, ezzel a két produkcióval a temesvári TESZT-fesztiválon is megmérettük magunkat. Guelmino Sándor szerint a tatabányai színház egyik legfontosabb értéke, már-már sikertörténet, a tíz fős önálló társulat, amely nagyon összetartó és a tagok tisztában vannak azzal, hogy együtt egy jó minőséget képesek létrehozni. Így a fárasztó napi utazás is jobban tolerálható. - Az egyik legfrissebb tagunk Szakács Hajnalka Debrecenből jött hozzánk, Király Attila pedig a számára nagy szabadságot adó szabadúszást adta fel a kedvünkért. Egyetlen bánata a színház vezetésének, hogy jelenleg nincs mód a társulat bővítésére, de kötődnek a teátrumhoz állandó vendégek, akik évi két-három bemutatóra szerződnek. A művészeti vezető elmondta, hogy a darabválasztás szempontjából fontos szempont divatos kifejezéssel az érzékenyítés, vagyis olyan témákat vessenek fel, illetve olyan társadalmi csoportokról készítsenek előadást, akikkel kapcsolatban a legendásan magas toleranciaszintet talán lehet még javítani. Azt is lényegesnek tartják, hogy aktuális társadalmi problémákra reflektáljanak. - Abban hiszek, hogy a színháznak kérdéseket kell feltenni, és nem válaszokkal bombázni a nézőt, ahhoz pedig, hogy az emberi léttel, a társadalmi problémákkal kapcsolatban jól tudjunk kérdéseket feltenni, szükséges az a fajta érzékenység, amely az egész csapatot jellemzi. A saját előadásaim közül az utóbbi időkben az egyik legkedvesebb Az öngyilkos volt, Kardos Róbert elképesztő alakítást nyújtott a főszerepben. Az Erdman-darabot átértelmeztük mai viszonyokra, ezért is tartottam fontos előadásnak, sajnos kevesen látták. Új utat kezdtünk el járni a lengyel kortárs Slobodzianek A mi osztályunk című drámájával, amit a mozgás hangsúlyosabb jelenléte jellemez, ebben nagy szerepe van Király Attila koreográfusi közreműködésének. Ennek a folyamatnak a következő állomása lett a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból és most nagyon büszkék vagyunk A kutya különös esete című előadásra, amely egy autista fiúról szól. A sort a következő évadban Pintér Béla Szutyok című darabja folytatja, amelyet nagy izgalommal várok. Mindig inspirál, amikor úgy érzem, hogy meg kell ugrani egy szintet, még akkor is, ha ebben van némi kockázat. Ami a hazai társadalmi helyzetet illeti, és erre talán a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból reflektál leginkább, úgy érzem, hogy az utóbbi időben durvult a helyzet, egyre inkább fokozódik a gyűlölet, az intolerancia és a félelem. Ez a darab nem csak a melegekről szól, hanem arról, hogy bárki bármikor célponttá válhat. És hogy hová vezethet, ha ezt nem ismerjük fel időben. Az operettesen idilli zenés tapsrenddel pedig egy duplacsavarral az volt a cél, hogy a közönség egy ponton rájöjjön arra, hogy mihez is tapsol igazából vidáman és felhőtlenül.        

Mindannyiunkban vannak autista vonások

Nem szeretem azokat a szirupos darabokat, amelyek beteg emberekről szólnak. A kutya különös esete az éjszakában azonban jóval izgalmasabb ezeknél: egy olyan emberi lény belső világába enged bepillantást, aki az érzéseit, gondolatait csak erősen korlátozott formában tudja kifejezni, ráadásul egy fejlődéstörténet is, önnön korlátaink meghaladását is érinti – fogalmazott az előadás rendezője. Guelmino Sándor megjegyezte, hogy a történet legalább annyira szól az autista fiú környezetéről, ugyanis ha valaki nem tud hazudni, ezzel a gesztussal egy különös tükröt tart a többiek elé, azaz elénk. Izgalmas volt a színpadi forma megteremtése is, szerettem volna erősíteni a főszereplő önreflexív megnyilvánulásait is. És elkezdtünk azzal játszani, hogy mi van akkor, ha egy kicsit mindannyian Christopherek vagyunk. Ez egyfajta kiállás is szeretne lenni a részünkről egy olyan csoport mellett, akiknek a tagjait – az autistákat - az emberek általában ösztönösen eltartják maguktól. Ráadásul sokunkban fellelhetőek autisztikus vonások, én például mindig is imádtam a menetrendeket, és az őszinteség mániámtól sem tudok megszabadulni. . 

Szerző