Csernobil 1986 - A mozgókép sugárzó ereje

Publikálás dátuma
2019.06.01. 12:30

Fotó: HBO
A csernobili katasztrófa harminchárom éve történt, de most egy minisorozat gondoskodott arról, hogy ismét fájjanak a tények és az emlékek.
Nagyon sokan emlékeznek a csernobili Vlagyimir Iljics Lenin erőműben 1986-ban bekövetkezett reaktorrobbanásra. Érdekes ellentmondás, hogy tulajdonképpen Magyarországon csak nagyjából tudjuk, hogy mi történt valójában, mivel annak idején a magyar sajtó szervilisebb volt a szovjetnél – már csak azért is, mert egy nap késéssel szajkózta a csúsztatásokat, mint a nagy szovjet testvér vezető publikációi, például a nagy nyugati hisztériáról, mely szerint komoly baj történt. Többek között ezt a hiányt pótolja a HBO és a Sky közös minisorozata a Csernobil, melynek alkotói – Craig Mazin író és Johan Renck rendező – mindent elkövettek annak érdekében, hogy aki megnézi a produkciójukat garantáltan sokáig ne felejtse el a borzalmas valóságot. Mindemellett az különösen sokkoló, hogy el kell ismerni: az emberek nagy része most tudja az érintett felelősök és ártatlan áldozatok sorsát. Ennek fényben nem túlságosan meglepő, hogy a széria elsősorban kőkemény tényekkel dolgozik: az első epizód a robbanás éjszakáját mutatja be kegyetlen pontossággal. Mintha csak mi is ott lennénk a helyszínen, csak sejtjük mi történt és senki sem hiszi el, komoly a baj. Mármint az elvtársak igyekeznek mindent megtenni, hogy ez így is maradjon. A Csernobil alkotói ugyanis nem csak a nettó katasztrófára koncentrálnak, igen árnyaltan érzékeltetik is a kommunista rendszer működését, ahol kopasz és hájfejű elvtársak azt is befolyásolni szeretnék mit gondolhat a nép, mi az, ami megengedhető. Van egy fiktív karakter a sorozatban: Ulana Khomjuk (Emily Watson), aki megpróbálja a minszki polgármesternek a tudtára adni, hogy komoly a probléma. Szerencsétlenségére eldicsekszik azzal, hogy atomfizikus, bezzeg a politikus csak cipőgyári dolgozó volt – ezért a figyelmeztetése nemhogy nem hallgattatik meg, hanem kap egy cinikus alázást a proletár diktatúra erejéről. A széria alkotói nagyon pontosan érezték, hogy a csernobili katasztrófa nem csak az atomenergia „népszerűségét” kezdte ki, hanem jócskán bomlasztotta a szocialista rendszer is. A fő cselekményszálban egyébként Valerij Legaszov akadémikust (Jared Harris) és Borsz Scserbina (Stellan Skarsgard) miniszterelnök-helyettest látjuk, akik Moszkvából érkeznek és igyekeznek kideríteni mi történt, illetve hogyan állatható meg a katasztrófa továbbterjedése. Eleinte közöttük is dúl az értelmiségi és proli (vagy ha úgy tetszik elnyomott és uralkodó) ellentét, ám a két figura között végül egyfajta szövetség alakul ki és képesek arra, hogy túllépjenek a rendszer korlátain. Az ő történetük csupán feszült és drámai, ellenben a sugárfertőzésnek kitett hősök – például a halálba küldött tűzoltók – áldozatos helytállását, a berendelt likvidátorok (köztük magyarok) illetve az egyszerűen nem- vagy félretájékoztatott polgárok (akik például a tűzben gyönyörködtek) szenvedését bemutató részek mélyen felkavarók. a kérdés csak ki mikor hal meg. Egyszóval, le a kalappal, garantáltan emlékezni fog mindenki Csernobilra, méltó és értő módon dolgozták fel a modern kor talán legsúlyosabb tragédiáját. Csak egy kérdés nem világos: hogyan volt erre képes az eddig csak béna vígjátékokat író Craig Mazin és a korábban Stakka Bo néven popsztárkodó Johan Renck? 
Témák
film sorozat
Frissítve: 2019.06.01. 14:49

Bárki bármikor célponttá válhat

Publikálás dátuma
2019.06.01. 11:00

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
A tatabányai Jászai Mari Színház előadásai felvállaltan aktuális társadalmi problémákra reflektálnak - többek között erről beszélgettünk Guelmino Sándor művészeti vezetővel
Crespo Rodrigóval a tatabányai színház igazgatójával korábban többször is dolgoztam, az Örkény Színház kezdeti szakaszában dramaturgként, később Győrben rendezőként, jó barátok lettünk és bár nem voltam benne az igazgatói pályázatában, miután eljöttem a Magyar Színházból, azonnal hívott Tatabányára dolgozni – mesélte Guelmino Sándor, aki bár nincs státuszban, de érdemben a Tatabányai Jászai Mari Színház művészeti vezetője. - Tatabányán az első közös munkánk a Nóra volt, Balsai Mónival a főszerepben. Gyógyír volt a sebeimre, amiket a Magyar Színházban művészeti vezetőként szereztem. Úgy éreztem, hogy nem tudom a nevemet adni az ottani működéshez, hogy teljesen eltérjen a színház attól az irányvonaltól, amire még a pályázati időszakban készültünk Őze Áron igazgatóval. Ezután az elején nekem tökéletesen megfelelt, hogy évi egy-két darabot rendezzek Tatabányán, lelkileg azonban nem álltam készen arra, hogy nagyobb felelősséget vállajak egy új helyen. idővel aztán Tatabánya „beszippantott”: már részt vettem az évadok kialakításában, elkezdtem odafigyelni a többi próbafolyamatra is, illetve amikor kiderült, hogy lehet saját társulata a színháznak, a tagokat már együtt választottuk ki, illetve hívtuk Rodrigóval. Viszont továbbra is alkalmankénti számlás maradtam, részben azért, mert a tatabányai az ország egyik leginkább alulfinanszírozott színháza, nincs elegendő pénz egy önálló művészeti vezetői státuszra. És ha már pénz, a tatabányai színház a teátrumok rangsorában, ami az állami támogatást illeti alulról a második. A tao kompenzációra viszont, úgy mint a többi kőszínház,  ígéretet kaptak, hogy nem járnak rosszabbul, mint korábban. Ehhez Guelmino Sándor annyit tett hozzá: félig üres, félig tele a pohár. Arra a felvetésre, hogy a műsorválasztás nagy részét bármelyik pesti művészszínház megirigyelhetné, a művészeti vezető azt felelte: óvatosan bár, de mindig a nézők előtt kell járni, ráadásul minden, ami az elején kockázatosnak tűnt, nagyon jól sült el, és ez tovább bátorított bennünket. Most már ott tartunk, hogy a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című stúdió előadásra, a harminc bérletes előadást követően újabb bérleten kívülieket kell beiktatni. A tatabányai közönséget szerencsére az elődeink nem rontották el alacsony színvonalú produkciókkal. Kifejezetten igénylik a kortárs darabokat, az operett pedig nem annyira kelendő, szerencsére, mivel az egyik legdrágább műfaj. Ami viszont a szakmai visszajelzést illeti, kezdetben rettenetesen a periférián éreztük magunkat. A szakma nem volt kíváncsi az előadásainkra, és mivel a nagyszínpadon még mindig kevésszer lehet egy-egy produkciót játszani, sokszor úgy éreztük, mintha nem is történt volna meg. Azóta ez a helyzet valamelyest változott. A szakmai közönyt először talán a Szikszai Rémusz által rendezett Tartuffe ütötte át. Azt az előadást beválogatták a Pécsi Országos Színházi Találkozóra is, és az utóbbi években rendszeresen hívnak bennünket a Tháliába, a Vidéki Színházak Fesztiváljára és a Városmajori Szabadtéri Színpadon is rendszeresen fellépünk, most Az üvegcipővel leszünk jelen. A mi osztályunk és a Macbeth előadásunk a Szkéné repertoárjába is bekerült, ezzel a két produkcióval a temesvári TESZT-fesztiválon is megmérettük magunkat. Guelmino Sándor szerint a tatabányai színház egyik legfontosabb értéke, már-már sikertörténet, a tíz fős önálló társulat, amely nagyon összetartó és a tagok tisztában vannak azzal, hogy együtt egy jó minőséget képesek létrehozni. Így a fárasztó napi utazás is jobban tolerálható. - Az egyik legfrissebb tagunk Szakács Hajnalka Debrecenből jött hozzánk, Király Attila pedig a számára nagy szabadságot adó szabadúszást adta fel a kedvünkért. Egyetlen bánata a színház vezetésének, hogy jelenleg nincs mód a társulat bővítésére, de kötődnek a teátrumhoz állandó vendégek, akik évi két-három bemutatóra szerződnek. A művészeti vezető elmondta, hogy a darabválasztás szempontjából fontos szempont divatos kifejezéssel az érzékenyítés, vagyis olyan témákat vessenek fel, illetve olyan társadalmi csoportokról készítsenek előadást, akikkel kapcsolatban a legendásan magas toleranciaszintet talán lehet még javítani. Azt is lényegesnek tartják, hogy aktuális társadalmi problémákra reflektáljanak. - Abban hiszek, hogy a színháznak kérdéseket kell feltenni, és nem válaszokkal bombázni a nézőt, ahhoz pedig, hogy az emberi léttel, a társadalmi problémákkal kapcsolatban jól tudjunk kérdéseket feltenni, szükséges az a fajta érzékenység, amely az egész csapatot jellemzi. A saját előadásaim közül az utóbbi időkben az egyik legkedvesebb Az öngyilkos volt, Kardos Róbert elképesztő alakítást nyújtott a főszerepben. Az Erdman-darabot átértelmeztük mai viszonyokra, ezért is tartottam fontos előadásnak, sajnos kevesen látták. Új utat kezdtünk el járni a lengyel kortárs Slobodzianek A mi osztályunk című drámájával, amit a mozgás hangsúlyosabb jelenléte jellemez, ebben nagy szerepe van Király Attila koreográfusi közreműködésének. Ennek a folyamatnak a következő állomása lett a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból és most nagyon büszkék vagyunk A kutya különös esete című előadásra, amely egy autista fiúról szól. A sort a következő évadban Pintér Béla Szutyok című darabja folytatja, amelyet nagy izgalommal várok. Mindig inspirál, amikor úgy érzem, hogy meg kell ugrani egy szintet, még akkor is, ha ebben van némi kockázat. Ami a hazai társadalmi helyzetet illeti, és erre talán a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból reflektál leginkább, úgy érzem, hogy az utóbbi időben durvult a helyzet, egyre inkább fokozódik a gyűlölet, az intolerancia és a félelem. Ez a darab nem csak a melegekről szól, hanem arról, hogy bárki bármikor célponttá válhat. És hogy hová vezethet, ha ezt nem ismerjük fel időben. Az operettesen idilli zenés tapsrenddel pedig egy duplacsavarral az volt a cél, hogy a közönség egy ponton rájöjjön arra, hogy mihez is tapsol igazából vidáman és felhőtlenül.        

Mindannyiunkban vannak autista vonások

Nem szeretem azokat a szirupos darabokat, amelyek beteg emberekről szólnak. A kutya különös esete az éjszakában azonban jóval izgalmasabb ezeknél: egy olyan emberi lény belső világába enged bepillantást, aki az érzéseit, gondolatait csak erősen korlátozott formában tudja kifejezni, ráadásul egy fejlődéstörténet is, önnön korlátaink meghaladását is érinti – fogalmazott az előadás rendezője. Guelmino Sándor megjegyezte, hogy a történet legalább annyira szól az autista fiú környezetéről, ugyanis ha valaki nem tud hazudni, ezzel a gesztussal egy különös tükröt tart a többiek elé, azaz elénk. Izgalmas volt a színpadi forma megteremtése is, szerettem volna erősíteni a főszereplő önreflexív megnyilvánulásait is. És elkezdtünk azzal játszani, hogy mi van akkor, ha egy kicsit mindannyian Christopherek vagyunk. Ez egyfajta kiállás is szeretne lenni a részünkről egy olyan csoport mellett, akiknek a tagjait – az autistákat - az emberek általában ösztönösen eltartják maguktól. Ráadásul sokunkban fellelhetőek autisztikus vonások, én például mindig is imádtam a menetrendeket, és az őszinteség mániámtól sem tudok megszabadulni. . 

Szerző

A karmester irányít, de nem diktál - interjú Fischer Ádámmal

Publikálás dátuma
2019.06.01. 09:00

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Elkezdődtek a próbák, két teljes Ring is felhangzik a Müpában a Wagner-napokon június közepétől. A karmester ismét Fischer Ádám lesz, a Rádiózenekarnál kerestük meg, és nem csak zenéről kérdeztük.
Beszélgetésünk apropóját az adja, hogy a tavalyi kihagyás után ismét felhangzik Wagner Nibelung-gyűrűjének négy operája a Wagner-napokon kétszer is, és az előzetes hírek arról szólnak, Schörghofer rendezése megújul. Ön két évtizede vezényli rendszeresen a ciklust – Bayreuthan kezdte -, mit lát, vagy lát-e valamit másképp? Azt a rendezővel kell megbeszélni (tervezünk vele is interjút, a szerk.), mi az, amit változtatni fog majd valójában ahhoz képest, amit akart, én nem fogok alapvetően másképp vezényelni. Új ötletek azonban mindig jönnek, ez attól is függ, ki énekel. A Ring végül is tizenöt óra zene, újabb és újabb részleteket fedez fel magának az ember; mindenkinek nyújt valamit, fiataloknak, időseknek, laikusoknak, tudósoknak. Az előadás a szereplőktől függ, az ő személyiségüket bele kell ágyaznom az előadásba, nem kívánhatok mást, mint ami lényegük. Az, hogy ki énekel művészi döntés, de vannak gyakorlati kihatásai is, attól függően, hogy ki énekel, változtatnom kell az elképzeléseimen. Amit egyre inkább fölfedezek, hogy Wagnernél mennyire az előadásmód a fontos, a deklamáció, a szövegel való azonosulás, és ennek során nem csak a hang milyensége a döntő, vagy is azt gondolom, különféle hangfajtákkal is lehet énekelni ezeket a szerepeket. Nem csak az erre vonatkozó előírások bürokratikusan pontos betartása a fontos. Ezt így látom, és azt gondolom, Wagnernek is ez volt a legfontosabb. Fontos, hogy német anyanyelvű legyen az énekes? A Müpa produkcióiban nemzetközi gárda szerepel. Dolgoztam olyan angol énekesekkel, akik jobban tudtak a német kiejtéssel bánni, mint anyanyelvű kollégáik, megtanulták. Mondják, Wagnert német, Verdit olasz, a Kékszakállút magyar anyanyelvűek énekelhetik csak igazán jól, ez általában igaz, de vannak kivételek. Nem Wagner a példám, de járt itt is Peter Rose két éve, aki most Bécsben Strauss Rózsalovagjának Ochs báróját énekelte bécsi tájszólásban olyan szinten, hogy a közönség és a szakma is őt tartja a szerep legjobb mai megszólaltatójának, miközben csak keveset tud németül. Az énekesgárda mindig nemzetközi: a zenei élet olyan, mint a futball, ahol nem csak bajorok játszanak a Bayern Münchenben és nem csak katalánok a Barcelonában. Az operaházaknál kialakult ez a gyakorlat, és mi is a nemzetközileg legelismertebb énekeseket próbáljuk meghívni a Wagner-napokra. Egyre többen vannak a magyarok, de a futball hasonlatnál maradva, nekem olyannak kell lennem, mint a játékvezetőnek, nem lehetek elfogult. Tehát nem irányít, vezényel, hanem csak ellenőriz? Az, hogy kit hívunk meg, csapatmunka során dől el. Természetesen elmondom, hogy kik azok, akik az elképzeléseimnek leginkább megfelelnek, de a végső felállás az ügynökségekkel való tárgyalások során dől el, az egyeztetési lehetőségektől függ, hogy kit tudunk valójában meghívni, és akkor még mindig közbeszólnak megbetegedések. Igazságtalanok volnánk, ha a másik fontos szereplőről, a zenekarról nem beszélnénk, ami a kezdetek óta stabilan a Rádiózenekar. Ők a fix pont, örülök, hogy túlélték a változásokat és ma is működnek, mert így az előző év tapasztalataira mindig tudok építeni, ami azért lényeges, mert az évek során közösen dolgoztuk ki a műveket. Számomra még egy nagy előnyük van, mégpedig az, hogy Wagnert csak velem játszanak, ezért a személyes ízlésemet sokkal jobban ismerik, mint a müncheni vagy a hamburgi zenekarok, amelyek ezeket a műveket állandóan játsszák, egy sor másik karmesterrel is. Nekik mások a reakcióik, aki viszont csak velem játszik, pontosan tudja, hol lesznek a változások, lassítások, gyorsítások, egyéni kívánságok. Az ő energiájuk már nem arra megy el, hogy ezek miatt állandóan rám figyeljenek, így mindig új és más oldalt tudok megmutatni, teljesebb a kép. Szóval, az évek során nagyon összeszoktunk. Azt is mondta, bizonyos dolgokat jobban meg lehet mutatni a Müpában, mint Bayreuthban, ami érdekes, hiszen azt a színházat lényegében Wagner tervezte, a célból, hogy ezek a művek ott tökéletesen megszólalhassanak.  Ezt önzően, mint zenész mondtam, mert a dolognak több oldala van. A végeredmény, amit a közönség Bayreuthban hall, az szenzációs, azt itt nem tudjuk felülmúlni. Viszont itt az akusztika olyan, hogy a zenészek hallják egymást, érzik egymás mozgását, ami ott nincs. Ott az énekes nem hallja a zenekart, a zenekar egy része nem hallja a másikat, ebből a szempontból itt jobb zenélni. Másrészt szerintem Wagner végső soron az emberi szenvedélyeket, érzéseket, alapvető igazságokat fejezi ki, ehhez nincs szükség színpadi átértelmezésekre, azok nélkül azonban sokkal nagyobb feladat hárul az énekesekre. Hogy ezt meg tudják oldani, ahhoz a Müpa leegyszerűsített színpadi elképzelése ideális. Ez az az alternatíva, amit - nyugodtan mondhatom - biztosan nyújtunk akár a világ összes többi más Wagner előadásával szemben. Ugyanakkor voltak korhoz kötött elemei a rendezésnek, amikor a Walhalla átadásáról van szó, feltűnt például a vetítésben az épülő, késve átadott Müpa, ennek ma már nincs igazán jelentősége. Ez reagálás volt a napi történésekre, ami már némileg politizálásnak is mondható. Tudható, határozott politikai véleményét nem rejti véka alá, olykor nagyon is konkrét módon nyilvánul meg, például a Helsinki Bizottság tagjaként. A zenélésben a nemzeti előítéleteknek, xenofóbiának nincs helye. A zenészeknek éppen ezért fel kell lépniük ezek ellen, példát mutatva. A zenészek évszázadokkal ezelőtt már akkor is járták a világot, amikor a legtöbb ember soha nem hagyta el szülőfaluját, városát. Elég csak Handelt, Mozartot, Haydnt említeni. Az az idegengyűlölet, ami ma kialakult Európában és főleg Magyarországon engem nagyon lever. Hiszek abban, hogy aki ezt a szakmát komolyan műveli, nem lehet nemzetileg elfogult, idegenellenes. Ebből a szempontból mi a véleménye a választások eredményéről? Nem az történt, amitől féltünk, nincs többsége a szélsőjobboldalnak és a populistáknak, nem esik szét az Unio, ennek személyesen nagyon örülök. Ha rosszmájú akarok lenni, azt mondom, Magyarország, mint a történelemben már annyiszor, ismét rossz lóra tett. Nem rosszmájúan viszont azt kell mondanom, hogy a liberális demokrácia, amiről már annyiszor – a kommunizmus alatt is - azt állították, hogy vége van, most megint csak be tudta bizonyítani, hogy meg tud újulni, mindig magához tér, és a krízisekből megerősödve kerül ki. Most is ez történik, mondjon bármit is az európai szélső jobb. Tavaly a The Guardainban írt cikkében fejtette ki gondolatait, ott írt arról, a világnak szüksége van karmesterre, ez akár félre is érthető, mire gondolt pontosan? Fellini filmjében a karmester végül nettó diktátorrá válik. De mennyire szétesik minden, ha ő nincs. A Brexitnél is azt látni, szükség van egy határozott akaratot képviselő miniszterelnökre, ha nincs, hánykolódnak, nem tudják, merre menjenek még a döntéshozók sem. A Brexit tipikus esete a rossz tervezésnek, előre kellett volna ezt jobban kitalálni. Azonban a karmesternek abszolút nem kell diktátornak lennie: foglalkoznia kell a különböző véleményekkel és azokat közös nevezőre kell hoznia, valamint arra is figyelnie kell, hogy ezeknek idővel milyen következményei lesznek. Ez az, ami ott nem történt meg, és a Brexit teljes káoszba fulladt. Lesz-e Szabadság-kórus éneklés idén? Lesz, tavaly ezért maradt el, mert kiadta az önkormányzat a Szabadság teret, most június 19-én énekeljük az Öröm ódát, lesznek új dolgok is, Parasztkantáta Bachtól például. Más tervek? A Scalában júliusban Gianni Schicchi, Woody Allen fogja rendezni, bár küldött videóanyagot, még nem igazán tudom, milyen lesz. Persze nem csak opera van a műsoromon, a Bécsi Filharmonikusokkal a bécsi klasszikusokkal foglalkozom mostanában. Őket is a saját játékmódjuknak megfelelően kell vezényelni, oda kell figyelni arra, hogy mit tudnak és kiegészíteni az egyéniségüket. Nagyon örültek annak az inputnak, amit tőlem kaptak, ennek eredménye volt egy fantasztikus Haydn-szimfónia előadásunk a Carnegie Hallban. De játszik ilyen műveket a Dán Kamarazenekarral is. Hasonló velük a helyzet, ami a Rádiózenekarral, hogy ezeknek a szerzőknek a műveit csak velem játsszák, azt adják elő, amit tőlem tanultak, emellett hozzáteszik a saját vadságukat, ezt a bécsiekkel nem lehetne így megcsinálni. Az én feladatom, hogy kitaláljam mindenki számára, hogy tud a legjobban működni. Ahogy a futballedző a képességek koncentrációját kell, hogy elérje, ugyanúgy a karmester is. Hogy hogyan? Arra legyenek meg a módszerei, de semmiképpen sem diktatórikusak.

Névjegy

Zenész családban született. Apja, Fischer Sándor szintén karmester volt, s öccse, Fischer Iván szintén ezt a pályát választotta. Nemzetközi karrierjét 1973-ban milánói versenygyőzelme indította el. Dirigált Bécsben, majd a finn Finn Nemzeti Opera első karmestere lett. Innen a karlsruhei operaházhoz, majd a müncheni Bajor Állami Operaházhoz szerződött. 1981-ben a freiburgi Városi Színház főzeneigazgatója, 1983-ban pedig a kasseli Állami Színház főzeneigazgatója lett. 2001–2005 között a mannheimi Nemzeti Színház főzeneigazgatója volt, majd visszatért Budapestre, ahol a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának főzeneigazgatói tisztségét látta el. Közben két évig az Operaház főzeneigazgatója is volt. 2006-ban indította el a Művészetek Palotájában a Budapesti Wagner-napok rendezvénysorozatát.

Budapesti Wagner-napok

2019. június 13.; 20. A Rajna kincse 14.; 21. A Walkür 15.; 22. Siegfried 16.; 23. Az istenek alkonya Nemzetközi énekesgárda A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Rendező, díszlettervező: Hartmut Schörghofer Művészeti vezető és vezényel: Fischer Ádám Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem    *** Éneklés Fischer Ádámmal Európáért, a szabadságért 2019. június 19. Budapest, Szabadság tér

Szerző
Témák
Fischer Ádám