Csernobil 1986 - A mozgókép sugárzó ereje

A csernobili katasztrófa harminchárom éve történt, de most egy minisorozat gondoskodott arról, hogy ismét fájjanak a tények és az emlékek.

Nagyon sokan emlékeznek a csernobili Vlagyimir Iljics Lenin erőműben 1986-ban bekövetkezett reaktorrobbanásra. Érdekes ellentmondás, hogy tulajdonképpen Magyarországon csak nagyjából tudjuk, hogy mi történt valójában, mivel annak idején a magyar sajtó szervilisebb volt a szovjetnél – már csak azért is, mert egy nap késéssel szajkózta a csúsztatásokat, mint a nagy szovjet testvér vezető publikációi, például a nagy nyugati hisztériáról, mely szerint komoly baj történt. Többek között ezt a hiányt pótolja a HBO és a Sky közös minisorozata a Csernobil, melynek alkotói – Craig Mazin író és Johan Renck rendező – mindent elkövettek annak érdekében, hogy aki megnézi a produkciójukat garantáltan sokáig ne felejtse el a borzalmas valóságot. Mindemellett az különösen sokkoló, hogy el kell ismerni: az emberek nagy része most tudja az érintett felelősök és ártatlan áldozatok sorsát.

Ennek fényben nem túlságosan meglepő, hogy a széria elsősorban kőkemény tényekkel dolgozik: az első epizód a robbanás éjszakáját mutatja be kegyetlen pontossággal. Mintha csak mi is ott lennénk a helyszínen, csak sejtjük mi történt és senki sem hiszi el, komoly a baj. Mármint az elvtársak igyekeznek mindent megtenni, hogy ez így is maradjon. A Csernobil alkotói ugyanis nem csak a nettó katasztrófára koncentrálnak, igen árnyaltan érzékeltetik is a kommunista rendszer működését, ahol kopasz és hájfejű elvtársak azt is befolyásolni szeretnék mit gondolhat a nép, mi az, ami megengedhető.

Van egy fiktív karakter a sorozatban: Ulana Khomjuk (Emily Watson), aki megpróbálja a minszki polgármesternek a tudtára adni, hogy komoly a probléma. Szerencsétlenségére eldicsekszik azzal, hogy atomfizikus, bezzeg a politikus csak cipőgyári dolgozó volt – ezért a figyelmeztetése nemhogy nem hallgattatik meg, hanem kap egy cinikus alázást a proletár diktatúra erejéről. A széria alkotói nagyon pontosan érezték, hogy a csernobili katasztrófa nem csak az atomenergia „népszerűségét” kezdte ki, hanem jócskán bomlasztotta a szocialista rendszer is.

A fő cselekményszálban egyébként Valerij Legaszov akadémikust (Jared Harris) és Borsz Scserbina (Stellan Skarsgard) miniszterelnök-helyettest látjuk, akik Moszkvából érkeznek és igyekeznek kideríteni mi történt, illetve hogyan állatható meg a katasztrófa továbbterjedése. Eleinte közöttük is dúl az értelmiségi és proli (vagy ha úgy tetszik elnyomott és uralkodó) ellentét, ám a két figura között végül egyfajta szövetség alakul ki és képesek arra, hogy túllépjenek a rendszer korlátain. Az ő történetük csupán feszült és drámai, ellenben a sugárfertőzésnek kitett hősök – például a halálba küldött tűzoltók – áldozatos helytállását, a berendelt likvidátorok (köztük magyarok) illetve az egyszerűen nem- vagy félretájékoztatott polgárok (akik például a tűzben gyönyörködtek) szenvedését bemutató részek mélyen felkavarók. a kérdés csak ki mikor hal meg.

Egyszóval, le a kalappal, garantáltan emlékezni fog mindenki Csernobilra, méltó és értő módon dolgozták fel a modern kor talán legsúlyosabb tragédiáját. Csak egy kérdés nem világos: hogyan volt erre képes az eddig csak béna vígjátékokat író Craig Mazin és a korábban Stakka Bo néven popsztárkodó Johan Renck?