Ahová lépnek, ott fű nem terem

Lehet, hogy a nemzeti együttműködés rendszerének legszembetűnőbb eredményévé nyilvánítható a budapesti Városliget 2019-es átalakulása. Az egykor zöldellő, fákkal, virágokkal, pihenőpadokkal, kikapcsolódási lehetőségekkel telített kellemes közterületről sikerült kitiltani az embereket. Nem direkt törvényekkel, hanem a legnagyobb alattomossággal: a fák helyére megálmodott múzeumok építési felvonulási területeinek elkerítésével, az igénybe veendő felületek, parkoló zónák árainak emelésével, az elérési lehetőségek korlátozásával.
A füves területek helyén botlasztó gyökerekkel tarkított poros földutak, mérhetetlen mennyiségű ócska kerítés, lezárt betonutak, a szabad részeket szinte teljesen elborító mutatványosok és etetőbódék fogadták az érkezőket még május elsején is – és igencsak megcsappant számú illemhely. A korábbi résztvevők egy része már máshová távozott, és félő, hogy jövőre már ennyien sem lesznek! Lebontott épületek, elzárt betonutak, rendőrségi kordonok, mikuláscédulák, kényelmetlenség, por meg piszok minden mennyiségben…
Persze nem ez az egyetlen merénylet Budapest köztulajdonú kincseivel szemben. A közterületek fáinak kiirtása és szürke burkolatra cserélése nem itt kezdődött. Az „ország tere”-nek minősített Kossuth Lajos tér, a József nádor tér, a Széll Kálmán tér és sok más terület csak része a folyamatoknak, de a lényeges kirakatberuházások is hasonló eredménnyel járnak, jártak. A budai Vár megszállása (beleértve az Ybl-bazárt, a Dózsa György téri és Mészáros utcai parkolókat, a kiszemelt Országos Széchényi Könyvtárat is), az Orczy-kert ludovikásítása, a Népstadion átfocisítása, a Fradi pálya telefonosítása, a napfürdőből Duna Arénává átszervezett Dagály strand, a Lágymányosi öbölből kőrengeteget emelő épülettömeg mind-mind a „nemzeti együttműködést” szimbolizálja. Magyarán, egyre több helyről zárják ki az egyszerű embereket. A japán követség melletti utca lezárása, a Balaton partján fekvő telkek, nádasok kiégett sora, a bevándorlásellenes határkerítés kopár, tankok által is járható sávja (amilyen széles sivárság a szocializmus idején sem volt), egyes erdők, műemlék kastélyok és világörökségi helyszínek nagyközönség előli elzárása, az aluljárók megszüntetése sem éppen a közérdeket szolgálja. 
Az imént felsoroltak nagy része igen komoly mértékű bontással, a bontott anyagok elhelyezését illetően jelentős környezetszennyezéssel járt – nem is beszélve az egyes beruházásokat megelőző tűzesetek hatásairól (pl. Budapest Sportaréna, Testnevelési Főiskola, stb.). Természet legyen a talpán, amely ezt a szennyezést átvészeli – különösen a természetes vízmennyiség pótlására vonatkozó intézkedések elmulasztása mellett.
Szóval elmondható, hogy a NER eredményei biztatóak. És még nincsen vége. 

Nagy pénz, kis foci

Az adatokat böngészve keresem az elemi logika nyomait a hazai stadionépítési mámorban. A könnyebb megértés érdekében – a lényeget szemernyit sem torzító – kerekített számokat használok. 
A most zárult bajnoki szezonban az NB I-es csapatok összesítve 120 ezres nézőtéri kapacitással rendelkeztek. Ez azt jelenti, hogy fordulónként 60 ezer szurkoló számára volt hely a lelátókon. A klubok által nyilvánosságra hozott számok összesítése alapján a hétvégenként megjelenő érdeklődők „tömege” alulról súrolja a 20 ezret, azaz mérkőzésenként talán eléri a 3 ezres átlagot. A talán szót azért használom, mert Magyarországon a hétpecsétes titkok egyike a futballmérkőzésekre ténylegesen, pénzért belépőjegy- és bérletvásárlók száma, és ma futball tevékenységgel foglalkozó, esetenként több milliárdos költségvetés keretében működő gazdasági vállalkozások ebből eredő bevétele. 
Mindez még így is jó néhány következtetésre ad módot. Az egyik az, hogy a bajnoki találkozókon átlagosan üresen tátong a stadionok nézőterének kétharmada. Tegyünk fel egy másik szemüveget. A fővárosi stadionok pillanatnyi befogadó képessége 50 ezer fő. Ha a budapestiek megrohamoznák – nem teszik! - a jegypénztárakat, a lakosság mintegy 3 százaléka tudná élőben követni a játékot. Ez a mutató Mezőkövesden 25, Pakson 31, Felcsúton több mint 200 százalék. 
A végeláthatatlan építési folyamatból kiemelkedik a 2020-as Európa-bajnokság egyik csoportja küzdelmeinek helyet adó, több mint hatvanezres Puskás Ferenc Stadion beruházása. Végiggondolta valaki, miszerint előfordulhat, hogy a magyar csapat nem kerül be az itt szereplők közé? Továbbá kiszámoltatott-e, hogy az évente néhány alkalommal igénybe vehető létesítménynek mibe kerül majd a fenntartása, őrzése, állagmegóvása? 
De vannak még egyéb futball hungarikumok is. Például az egészséges fejlődés alapkövetelményének, a szükséges feltételek tartós meglétének gyakorlati megkérdőjeleződése. 19 megyeszékhelyünk, az adott térség - néhány kivételtől eltekintve - közigazgatási, gazdasági, kulturális, oktatási központja közül összesen 5 képviselteti magát a magyar élvonalban. Százezres lélekszámú városokban évek óta nincs NB I-es csapat. Virul viszont a profi foci a községekben és a 20 ezer lakost sem számláló kisvárosokban. 
A tendenciára, a motivációra keresem a magyarázatot, és a politikában, az általa kedvezett személyekben, vállalkozásokban meg is találtam. Fontos, ambiciózus személynek manapság illik a sportág környékén sürgölődnie. A kiemelt státusz persze a tulajdonosé. Várható tehát az NB I létszámának felemelése, hisz egyre nehezebb az eszkimóknak fókához jutniuk…
Hogy mindez miből? Hát bizony, kedves magyar állampolgár, közvetetten, ügyesen titkoltan: közpénzből, a te pénzedből!

 Be nem fizetendő adóból, túláraztatható közvetítési díjakból, állami-önkormányzati-szövetségi büdzséből, vállalatok sohanapján megtérülő hirdetéseiből, kamu szponzorációkból és még sorolhatók lennének a burjánzó ötletek. A már említett, maximum harmincezerre becsülhető rendszeres meccslátogató akarva-akaratlan, közvetetten részesül ebből az állami mannából. 
A tétel nem lebecsülendő, de elenyészik a félezernél több profi labdarúgóra és a kapcsolódó közreműködő személyzetre fordítottakhoz képest. A pazarlás mértékét mi sem jellemzi jobban, mint az MLSZ elnökének minden bizonnyal szándékosan elejtett kijelentése, miszerint a szerződtetett futballisták negyven százaléka egyetlen percet sem játszott a csapatában. Sokak véleménye, hogy le kellene állni az igen csak szerény hazai érdeklődést kiváltó, a nemzetközi eredményességet régóta mellőző magyar foci további kistafírozásával. Legalábbis addig, amíg a pár millió embert közvetlenül érintő egészségügy, oktatás, közösségi közlekedés, szociális szolgáltatások feltételrendszere és körülményei el nem éri a labdarúgásunk élvonala számára biztosított körülmények színvonalának a felét.
Én azonban nem értek egyet ezzel a felvetéssel, hisz ennek következtében további évtizedekre alsóházi helyben topogásra kényszerítenénk a sportágat. Tehát legyen a jövőben is – akár költségvetési – fedezet a futball fejlesztésére. Korszerű borítással, világítással ellátott, hétvégeken, iskolai szünetekben is használatba vehető kis- és nagypályákra. Ahol jut egy kis pénz a felügyeletet, szervezést ellátó személyzetre, a tisztaságra, a kicsiket, fiatalokat, élemedettebb korúakat vonzó programokra. Ez persze megközelítőleg sem akkora üzlet, mint a mesésen jövedelmező stadionépítés. Figyelem, nem üzemeltetést írtam! 
Befejezésül pedig leintem a notórius kritizálókat: nagy szerencsénk, hogy legfőbb elöljárónknak a futball a hobbija. Lehetne a lovaspóló is…
Szerző
Tibor Tamás

Begónia

Ma meg minek öltözöl ki? – mordult Puporka Mátyás feleségére, Pupurkáné Batka Jolánra, aki a három ünneplője közül épp a középsőt készült felvenni. Egy lila blúzról és a hozzá tartozó szoknyáról volt szó, amit olyankor szokott hordani, ha közepes méretű megtiszteltetés elé nézett. A pedagógus napi tantestületi összejövetelt ilyennek saccolta. 
Régen, vagy ahogy Puporka nevezte: az átkosban ilyenkor kaptak egy rúd téliszalámit (szigorúan lejárat közelit), egy csokor virágot, a szerencsések pedig borítékot. Egyszer ő is kapott, valószínűleg tévedésből, 1200 forintot, de az is lehet, hogy az Igazgató Béla így akarta levenni a lábáról. Na majd pont vele – gondolta akkor Puporkáné, aki már akkor is Puporkáné volt, és Béla rosszul ismerte, ha azt gondolta, hogy ő egy borítékért… Pláne 1200 forintért. A hülye. 
Az utolsó óra után épp időben ért le a tanáriba, már majdnem mindenki ott volt. Csak a Kostyál Gézára vártak. A testnevelők általában késni szoktak, ahogy Géza mondja azért, mert megvárják, amíg az összes spermahajder felöltözik. 
Kollégák, most felolvasom a Tankerület levelét Nektek – kezdte Igazgató Marika, mire néhányan fészkelődni kezdtek. Levélről nem volt szó. – Keress olyan mestert, akinek szelleme világos, tudása nagy, és a szíve jó. A fenti gondolatot egy arab filozófus hagyta ránk. Ez a gondolat röviden összefoglalja mindazokat a tulajdonságokat, amelyek a tanárt tanárrá, a pedagógust pedagógussá teszik. Nincs még egy munka, ahol ennyi a kudarc, a hiábavaló erőfeszítés, de ilyen sok a siker. 
Nézd már, Marika behozta a közhelyszótárat – súgta Berci, aki rendszerint Jolán mellé ült, mert vele még lehetett röhögni. De Marika kérlelhetetlenül folytatta. – Hasonlíthatom a pedagógusi munkát a csendes esőhöz, mely jó sokáig tart, áztatja a földbe megbújó magokat. Azok magukba szívják a nedvességet, és később ezért aztán akár szárazság esetén is képesek termőre fordulni. Anyád – mondta Jolán, talán egy kicsit hangosabban a kelleténél. Marika csak rápillantott, de a levélből még bőven volt hátra, úgyhogy folytatta. – Június első vasárnapja ünnep, az igazi ünnepe a pedagógus hivatásnak. Ez alkalmat ad mindenkinek, így nekünk is, hogy köszönetet mondjunk a Közép-Pesti Tankerület nevében... És most kedves kollégák, hadd adjam át a Tankerület ajándékát. Na végre – gondolta Jolán, és megigazította a szoknyáját. Hát, ha meg akarják köszönni a munkáját, akkor ő áll elébe. 
– A Tankerület idén ezzel a virággal köszöni meg áldozatos munkátokat – mondta Marika, és a tőle telhető legpatetikusabb mozdulattal az asztalon előtte kornyadozó cserepes begóniára mutatott. Huszonöt kérdő szempár nézett rá – a három férfi tanár azonnal levette, hogy ez most nem az ő napjuk. Marika felemelte a begóniát, aztán letette. Szóval ezzel az egy virággal – mondta, és kirohant a teremből. 
Na mi volt? – kérdezte Puporka a feleségét a vacsoraasztalnál. Kaptál valamit? Egy begóniát. Puporka bizonytalan volt a begónia mibenlétét illetően, de azért illendőségből megkérdezte: és szép? Az anyjukat – mondta Jolán, és végre elsírta magát. Már nagyon benne volt.
Szerző
Kövesdi Péter