Birodalmiság és kohézió

Szemere Bertalan azt írta: „Nem tesz a magyar népnek különös szolgálatot az, aki megírván történetét, azt európai szempontra nem emeli fel, és ezáltal a nemzetet is mintegy magával nem váltja ki azon szűk horizontról, melybe süllyedt azon hosszú időszakban, midőn hazai, de nem európai életet élt.”
A reformkori politikus fenti szavai százhetven év elmúltával is aktuálisak, sőt ma aktuálisabbak, mint akkor: a világ jelentősen „összezsugorodott” a kommunikáció és közlekedés fejlődése következtében, és ha a XIX. században művelt fő nem engedhette meg magának az „európai szempont” ignorálását a nemzeti történelem megírásában, akkor manapság ez még kevésbé engedhető meg. Sajnos gyakori attitűd Magyarországon, hogy a „történelmet” még mindig leegyszerűsítik a magyar történelemre. Már önmagában a magyar és egyetemes (vagy világ-)történelem szétválasztásának, merev elkülönítésének értelme is megkérdőjelezhető, holott ez általános a történelemszemléletünkben. 
A nemzeti látószög torzít, ha csupán azt érvényesítjük, és főleg, ha nem számolunk azzal, hogy más korszakokban nem a nemzet volt a közösségek szerveződésének fő rendezőelve, és hogy a világ más régiói is éppolyan fontosak, mint a mi közép-európai régiónk. Így alakul aztán ki az a képtelen helyzet, hogy egy Hunyadi Jánosról szóló filmtervet manapság azért bírálhatnak, mert abban Hunyadi ortodox módon vet keresztet, utalva az ortodox románsággal való kulturális kapcsolatára. (Bibó István remek, kiváló filmtervéről van szó, amely, sajnos, soha nem valósult meg.) Vagy így válik a panaszkultúra részévé az állandó sopánkodás (tegyük hozzá: jogosan) azért, hogy 1956-ban Szuez fontosabb volt a nagyhatalmaknak, mint Magyarország, és így tovább. Nehezen értjük meg, hogy más szereplőknek adott korban mások voltak az érdekeik, vágyaik, és másokkal is nehezen értetjük meg a magunk érdekeit és vágyait. Egyszóval, a nemzeti látószög kizárólagossága nem segíti Európa folyamatainak jobb megértését. 
Nyugat- és Észak-Európa társadalmai nem azért mutatnak nagyobb kohéziós potenciált, mint Magyarország vagy akár a régiónk, mert erre öröktől fogva predesztináltak. Sőt, a kohézió hosszú ideig igencsak gyenge lábakon állt a nyugat- és észak-európai országokban. Elég csak utalnunk az 1920-30-as évek német, osztrák, spanyol, ír és finn közéletének „forró” polgárháborúkkal meg-megszakított permanens „hideg” polgárháborús állapotaira, a kvázi-polgárháború állapotába jutott 1930-as évekbeli Franciaországra, Hollandia, Belgium és Svájc katolikus-protestáns törésvonalak mentén történő „pilléresedésére”. Vagy éppen a hol választáson, hol puccsal, hol kollaborációval hatalomra került nemzetiszocializmusokra! Ezeknek az államoknak a társadalmai nem voltak magától értetődően összetartók és szolidárisak. A XX. század első fele történelmének kudarcai, konfliktusai és veszteségei tanították meg őket az összetartozás és egység fontosságára. 
Magyarország története nem értelmezhető csak nemzeti perspektívában (nem beszélve arról, hogy maga a nemzeti identitás is viszonylag új fejlemény az emberi történelemben). Az egyik kulcsszó az Európa-gondolat megértéséhez a birodalom fogalma. A birodalmiság bemutatása nélkül értelmezhetetlen Közép- és Kelet-Európa története (hiszen a térség népei a XVI. századtól kezdve három-négy birodalom keretében, illetve szomszédságában élték az életüket), de az Európa-eszme alakulása is: hiszen az lényegében azért született meg már a középkorban, hogy a birodalmak és hatalmak között egyensúlyi helyzetet teremtsen a háborúk dúlta kontinensen. 
Az európai béke zálogát kereste Dante, Podjebrád György, William Penn, Victor Hugo, Nicolae Balcescu és Jászi Oszkár, hogy csak néhányat említsünk az európai egység-gondolat látnokai, előfutárai és tervezetének kidolgozói közül. 1945 csak kedvező időpont volt a realizálódásra, amikor az európai birodalmak eltűntek, összeomlottak, és egyszeriben a kontinens abban a helyzetben találta magát, hogy két nem európai szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió intézte a földrész ügyeit. (Nagy-Britannia és Franciaország gyarmatbirodalma ekkoriban indult bomlásnak.) Az európai egység-gondolat csak a XX. században tűnik fel, előzményeiről nem esik szó a napi közbeszédben.
A másik kulcsszó a nemzet. Bibó István A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című 1946-os művében elemezte a térség népeinek nemzeti fejlődését, és kereste a régió stabilizálásának zálogát, a jó békekötés lehetőségét. Nem foglalkozom most Bibó könyvének egyéb fejezeteivel és gondolatmenetével, a jó békekötés technikáinak keresésével, csupán arra a szempontra fókuszálok, miként értelmezhető a könyv nemzet-képe a demokratikus állampolgári nevelés szempontjából. Bibó meghatározása szerint a nemzet „Európa jellegzetes egysége”. Találó ez a megfogalmazás, hiszen Európán kívül sehol nem jöttek létre olyan értelemben nemzetek, mint Európában. Bibó szerint a polgári nemzet létrejötte a megelőző másfél ezer esztendő eredménye. A francia forradalom után, a nemzet fogalom kitágulásával, a korábban nemesi tartalmú natio fogalom a „harmadik renddel”, a néppel történő feltöltődésével, azaz a polgári nemzet megszületésével a modern nacionalizmus tömegérzelme is megjelenik, és ettől kezdve az európai politikának számolnia kell ezzel a lélektani tényezővel. Számunkra fontos, hogy Bibó szemében a nacionalizmus és a demokrácia eszméi között nem feszül ellentét, sőt, ellenkezőleg: a demokratikus törekvések természetes közege a nemzet, illetve a nemzetállam.
Európa társadalmai a jóléti állam idején nagy belső kohéziós potenciálra tettek szert. A jóléti rendszerek mellett a francia-német megbékélés is hozzájárult Nyugat-Európa békéjéhez. Mindez talán nem, vagy lényegesen lassabban történt volna meg a II. világháború okozta sokkhatás nélkül. Ilyen értelemben, bármilyen szomorú is, a II. világháború az európai egységesülés erőszakos bábájának szerepét játszotta. (Hasonlóan a gyarmatosításhoz, amely kimondhatatlan szenvedést zúdított más kontinensekre, részben még Európára is – ld. a textilipar fejlődésének következményeit Angliában –. de egyúttal hozzájárult a mai európai civilizáció kibontakozásához.) 
Közép- és Kelet-Európa a vasfüggöny leereszkedése következtében kimaradt a jóléti állam nagy európai vállalkozásából. (Most tekintsünk el attól, hogy a szocialista rendszerek erőszakos eszközökkel végrehajtottak bizonyos szociális modernizációt, pl. a „feudális”, „rendies” állapotok végleges megszüntetése, az adminisztratív szociálpolitika kialakítása.) Később azonban, a reményekkel ellentétben, a rendszerváltozások sem vezettek el a nyugat-európai és észak-európai jóléti rendszerekhez. A jóléti állam hiányában kohézió sem szilárdulhatott meg. Márpedig nem létezik hatékony társadalom kohézió nélkül. 
Magyarországon tehát hiányzott az újkorban a birodalmiság hagyománya, és hiányzott a kohézió. Véleményem szerint ez a két tény nagymértékben befolyásolja a magyar és európai közös történelmünkről alkotott képünket. A birodalmi látásmód afféle előszobája lehetett volna az európai perspektívának. A XXI. században e két elem – a nemzet és a birodalom – összhangba hozása egyre fontosabb lesz.
Szerző
Paár Ádám

A Napfény íze

 A Hotel Napfény nem a tóparton állt, nem volt strandja, nem volt étterme, sem éjszakai mulatója, a szobákban nem volt sem televízió, sem telefon. Afféle mostohagyereknek számítottunk a siófoki szállodák második vonalában. 
Igazgató sem volt, csak három portás, a szokásos váltott műszakban, meg két takarítónő. Talán ez tetszett meg benne. A hetvenes években nem volt könnyű portásálláshoz jutni, de három nyelv tudása azért biztos felvételt jelentett. És jó volt a Balatonon dolgozni, olyasmi, mintha nyaralna az ember. 
A vendégkört nem a nyugati turisták adták, hanem a keletnémet csoportok, akik számára katonás rendet írtak elő főnökeik. Reggeli nyolc órakor a közeli büfében, utána együtt vonulás a városi strandra, zsebpénzosztás, hogy jusson mindenkinek lángos és sör, vacsora a közeli Matróz étteremben, szigorú menü szerint, este kilenckor lefekvés.
Az élet azonban sokak számára akkor kezdődött. Sok keletnémet azért jött a Balatonra, hogy találkozzon nyugatnémet rokonaival vagy barátaival, akiknek persze az előkelő Aranypart előkelő szállodái jutottak. A csoportvezető is elbarangolt éjszakára, a csoport tagjai eltünedeztek, és csak reggel kerültek elő, hogy a magyar és hazájukbéli ellenőrző testületek tagjai megszámolhassák őket, nem választották-e véletlenül a szabadságot. És miután sokan így tettek, számos szoba állt üresen, és tudták ezt azok is, akik a nyaralást árnyas szállodai szobákban képzelték el alkalmi szeretteikkel.
Jöttek bátor párok, akik biztosra mentek, mások gyámoltalanul próbálkoztak, akadtak igazi turisták is, akik több napot szerettek volna itt eltölteni, őket természetesen elhárítottuk. A nagy üzlet az óráztatásban volt. A takarítónők pedig igyekeztek fejleszteni a szolgáltatást, a közeli élelmiszerboltból pálinkát és bort hoztak, egy tálcával gátlástalanul bekopogtak, és addig nem mozdultak, amíg meg nem kapták a szolgáltatás ellenértékét. 
- Ezzel le kell állnunk – mondta Géza, a főportás. – Ebbe belebukhatunk. - Ugyan már – felelte Gizi, az idősebb takarítónő. – Ismerek mindenkit a környéken. 
Gizi igazi szobalány volt, egyedül élt, esténként az első emeleti társalgóban ült, cigarettázott és televíziót nézett. Azért nekem mégsem tetszett a dolog, gondolkodtam is, hogy keresek magamnak egy másik szállodát, ahol tisztességesebben mennek a dolgok.
- Olyan szállodát, Gyurika, nem talál – mondta egyszer, a pultra támaszkodva. - De nem kell aggódni, mondtam, mindenkit ismerek a környéken. Majd egyszer a rendőrfőnök elvtárs is bejön egy fiatal, karcsú rendőrnővel, és kérnek egy szobát kedvezményes áron, ami azt jelenti, hogy nem fizet. 
És úgy is történt, ahogyan Gizi mondta. Egy délelőtt megjelent egy középkorú férfi, szandálban, az akkoriban divatos Trapper nadrágban és csíkos trikóban. Fiatal, karcsú nő várta a bejáratnál.
- Lenne egy szoba kedvezményes áron? – kérdezte. - Természetesen – feleltem. – Déli fekvéssel, tettem hozzá tréfásan, de nem értette a humort. 
Nem is azért fizették.
Szerző
Odze György

Barátság

Lassan ideje lenne új nevet találni az Európát – így Magyarországot – orosz olajjal ellátó csőnek. Legalábbis, ahogy mondani szokás, ha ilyen a Barátság, nem kellenek ellenségek. Talán időszerűbb lenne a Botorság-, Bolondság-, esetleg az Átverés elnevezés. Nálam legalábbis a jelenlegibe nem fér bele, hogy barátaink rozsdásodást okozó anyagot juttattak az olajba, majd ezt megpróbálták elsunnyogni. 
Tisztesség ne essék szólván, miután a vevők riadót fújtak, Vlagyimir Putyin haragja – teljes joggal - önmaguk ellen fordult. Az ezután, amolyan orosz módra lefolytatott, gyorsított eljárásban az is vallott, akit nem kérdeztek. Így jár mindenki, aki kihagyja Putyint a buliból.
Bár az oroszok új biztonsági intézkedéseket ígérnek, a háttérben komoly káosz sejthető, ami leginkább a hiányos és zavaros kommunikációban érhető tetten. Kezdve ott, hogy az oroszok nem szóltak előre, baj lesz, ami a csernobili reflexek változatlan továbbélésére utal. Majd miután a vevők – nyilván – észrevették, csak ötletszerű, következetlen, izzadságszagú közlemények láttak napvilágot, amik lényege, hogy minden a legnagyobb rendben, máris rendeződik a helyzet. De csak nem rendeződött. Közben az ország felajánlotta biztonsági olajkészleteit, bár nem egyértelmű, hogy ha a Mol-finomítók az Adria-vezetéken keresztül a tengerről teljes egészében elláthatók, egyáltalán mire a vésztartalékolás, illetve tényleg eljött-e a pillanat ezek megnyitására, avagy most csak így jött jól a Molnak, illetve a készletezés létjogosultságának alátámasztására. A Mol ezek után semmilyen okot nem lát szakítani az orosz ellátókkal. A Barátság töretlen.
Most, hogy valószínűleg végre ismét jó minőségű olaj érkezik, keserédes mosollyal nyugtázhatjuk, hogy az egész Európát veszélyeztető, pitiáner bűnesetről megint kevesebbet tudtunk meg, mint amennyit kellett volna.
Szerző
Marnitz István