Nagy pénz, kis foci

Az adatokat böngészve keresem az elemi logika nyomait a hazai stadionépítési mámorban. A könnyebb megértés érdekében – a lényeget szemernyit sem torzító – kerekített számokat használok.

A most zárult bajnoki szezonban az NB I-es csapatok összesítve 120 ezres nézőtéri kapacitással rendelkeztek. Ez azt jelenti, hogy fordulónként 60 ezer szurkoló számára volt hely a lelátókon. A klubok által nyilvánosságra hozott számok összesítése alapján a hétvégenként megjelenő érdeklődők „tömege” alulról súrolja a 20 ezret, azaz mérkőzésenként talán eléri a 3 ezres átlagot. A talán szót azért használom, mert Magyarországon a hétpecsétes titkok egyike a futballmérkőzésekre ténylegesen, pénzért belépőjegy- és bérletvásárlók száma, és ma futball tevékenységgel foglalkozó, esetenként több milliárdos költségvetés keretében működő gazdasági vállalkozások ebből eredő bevétele.

Mindez még így is jó néhány következtetésre ad módot. Az egyik az, hogy a bajnoki találkozókon átlagosan üresen tátong a stadionok nézőterének kétharmada. Tegyünk fel egy másik szemüveget. A fővárosi stadionok pillanatnyi befogadó képessége 50 ezer fő. Ha a budapestiek megrohamoznák – nem teszik! - a jegypénztárakat, a lakosság mintegy 3 százaléka tudná élőben követni a játékot. Ez a mutató Mezőkövesden 25, Pakson 31, Felcsúton több mint 200 százalék.

A végeláthatatlan építési folyamatból kiemelkedik a 2020-as Európa-bajnokság egyik csoportja küzdelmeinek helyet adó, több mint hatvanezres Puskás Ferenc Stadion beruházása. Végiggondolta valaki, miszerint előfordulhat, hogy a magyar csapat nem kerül be az itt szereplők közé? Továbbá kiszámoltatott-e, hogy az évente néhány alkalommal igénybe vehető létesítménynek mibe kerül majd a fenntartása, őrzése, állagmegóvása?

De vannak még egyéb futball hungarikumok is. Például az egészséges fejlődés alapkövetelményének, a szükséges feltételek tartós meglétének gyakorlati megkérdőjeleződése. 19 megyeszékhelyünk, az adott térség - néhány kivételtől eltekintve - közigazgatási, gazdasági, kulturális, oktatási központja közül összesen 5 képviselteti magát a magyar élvonalban. Százezres lélekszámú városokban évek óta nincs NB I-es csapat. Virul viszont a profi foci a községekben és a 20 ezer lakost sem számláló kisvárosokban.

A tendenciára, a motivációra keresem a magyarázatot, és a politikában, az általa kedvezett személyekben, vállalkozásokban meg is találtam. Fontos, ambiciózus személynek manapság illik a sportág környékén sürgölődnie. A kiemelt státusz persze a tulajdonosé. Várható tehát az NB I létszámának felemelése, hisz egyre nehezebb az eszkimóknak fókához jutniuk…

Be nem fizetendő adóból, túláraztatható közvetítési díjakból, állami-önkormányzati-szövetségi büdzséből, vállalatok sohanapján megtérülő hirdetéseiből, kamu szponzorációkból és még sorolhatók lennének a burjánzó ötletek. A már említett, maximum harmincezerre becsülhető rendszeres meccslátogató akarva-akaratlan, közvetetten részesül ebből az állami mannából.

A tétel nem lebecsülendő, de elenyészik a félezernél több profi labdarúgóra és a kapcsolódó közreműködő személyzetre fordítottakhoz képest. A pazarlás mértékét mi sem jellemzi jobban, mint az MLSZ elnökének minden bizonnyal szándékosan elejtett kijelentése, miszerint a szerződtetett futballisták negyven százaléka egyetlen percet sem játszott a csapatában. Sokak véleménye, hogy le kellene állni az igen csak szerény hazai érdeklődést kiváltó, a nemzetközi eredményességet régóta mellőző magyar foci további kistafírozásával. Legalábbis addig, amíg a pár millió embert közvetlenül érintő egészségügy, oktatás, közösségi közlekedés, szociális szolgáltatások feltételrendszere és körülményei el nem éri a labdarúgásunk élvonala számára biztosított körülmények színvonalának a felét.

Én azonban nem értek egyet ezzel a felvetéssel, hisz ennek következtében további évtizedekre alsóházi helyben topogásra kényszerítenénk a sportágat. Tehát legyen a jövőben is – akár költségvetési – fedezet a futball fejlesztésére. Korszerű borítással, világítással ellátott, hétvégeken, iskolai szünetekben is használatba vehető kis- és nagypályákra. Ahol jut egy kis pénz a felügyeletet, szervezést ellátó személyzetre, a tisztaságra, a kicsiket, fiatalokat, élemedettebb korúakat vonzó programokra. Ez persze megközelítőleg sem akkora üzlet, mint a mesésen jövedelmező stadionépítés. Figyelem, nem üzemeltetést írtam!

Befejezésül pedig leintem a notórius kritizálókat: nagy szerencsénk, hogy legfőbb elöljárónknak a futball a hobbija. Lehetne a lovaspóló is…