Ma meg minek öltözöl ki? – mordult Puporka Mátyás feleségére, Pupurkáné Batka Jolánra, aki a három ünneplője közül épp a középsőt készült felvenni. Egy lila blúzról és a hozzá tartozó szoknyáról volt szó, amit olyankor szokott hordani, ha közepes méretű megtiszteltetés elé nézett. A pedagógus napi tantestületi összejövetelt ilyennek saccolta.
Régen, vagy ahogy Puporka nevezte: az átkosban ilyenkor kaptak egy rúd téliszalámit (szigorúan lejárat közelit), egy csokor virágot, a szerencsések pedig borítékot. Egyszer ő is kapott, valószínűleg tévedésből, 1200 forintot, de az is lehet, hogy az Igazgató Béla így akarta levenni a lábáról. Na majd pont vele – gondolta akkor Puporkáné, aki már akkor is Puporkáné volt, és Béla rosszul ismerte, ha azt gondolta, hogy ő egy borítékért… Pláne 1200 forintért. A hülye.
Az utolsó óra után épp időben ért le a tanáriba, már majdnem mindenki ott volt. Csak a Kostyál Gézára vártak. A testnevelők általában késni szoktak, ahogy Géza mondja azért, mert megvárják, amíg az összes spermahajder felöltözik.
Kollégák, most felolvasom a Tankerület levelét Nektek – kezdte Igazgató Marika, mire néhányan fészkelődni kezdtek. Levélről nem volt szó. – Keress olyan mestert, akinek szelleme világos, tudása nagy, és a szíve jó. A fenti gondolatot egy arab filozófus hagyta ránk. Ez a gondolat röviden összefoglalja mindazokat a tulajdonságokat, amelyek a tanárt tanárrá, a pedagógust pedagógussá teszik. Nincs még egy munka, ahol ennyi a kudarc, a hiábavaló erőfeszítés, de ilyen sok a siker.
Nézd már, Marika behozta a közhelyszótárat – súgta Berci, aki rendszerint Jolán mellé ült, mert vele még lehetett röhögni. De Marika kérlelhetetlenül folytatta. – Hasonlíthatom a pedagógusi munkát a csendes esőhöz, mely jó sokáig tart, áztatja a földbe megbújó magokat. Azok magukba szívják a nedvességet, és később ezért aztán akár szárazság esetén is képesek termőre fordulni. Anyád – mondta Jolán, talán egy kicsit hangosabban a kelleténél. Marika csak rápillantott, de a levélből még bőven volt hátra, úgyhogy folytatta. – Június első vasárnapja ünnep, az igazi ünnepe a pedagógus hivatásnak. Ez alkalmat ad mindenkinek, így nekünk is, hogy köszönetet mondjunk a Közép-Pesti Tankerület nevében... És most kedves kollégák, hadd adjam át a Tankerület ajándékát. Na végre – gondolta Jolán, és megigazította a szoknyáját. Hát, ha meg akarják köszönni a munkáját, akkor ő áll elébe.
– A Tankerület idén ezzel a virággal köszöni meg áldozatos munkátokat – mondta Marika, és a tőle telhető legpatetikusabb mozdulattal az asztalon előtte kornyadozó cserepes begóniára mutatott. Huszonöt kérdő szempár nézett rá – a három férfi tanár azonnal levette, hogy ez most nem az ő napjuk. Marika felemelte a begóniát, aztán letette. Szóval ezzel az egy virággal – mondta, és kirohant a teremből.
Na mi volt? – kérdezte Puporka a feleségét a vacsoraasztalnál. Kaptál valamit? Egy begóniát. Puporka bizonytalan volt a begónia mibenlétét illetően, de azért illendőségből megkérdezte: és szép? Az anyjukat – mondta Jolán, és végre elsírta magát. Már nagyon benne volt.