Az elfeledett csodacsatár

Őstehetség volt, korának kiemelkedő labdarúgója a sportág szülőhazájában, Angliában. A kitűnő felépítésű balszélső tinédzserként 43 gólt szerzett első szezonjában. Játékáról sajnos nem maradt fenn mozgófilm, csupán néhány megsárgult fénykép. No meg, ahogy a nagyokhoz illik, városi legendák. Állítólag olyan bivalyerős lövése volt, hogy egyszer eltörte a kapufát. Sokakat megbotránkoztatott, hogy sört iszik, dohányzik, és szenvedélyes viszonyt folytat egy Mary nevű lánnyal.
Lily Parr (1905–78) a női futball aranykorának elfeledett hőse. Az első világháború kitörése után a férfinépre flandriai lövészárkokban volt szüksége „a királynak és a hazának”. Mégsem állt meg az élet, mert a brit hátországban remekül helytálltak a nők. Dolgoztak a gyárakban, és láss csodát, akadtak közöttük, akik a nehéz munkanapok végén focizni mentek az elárvult pályákra. Sorra alakultak a csapatok, az első női meccseket éppen a hadi üzemek rendezték. A kamasz Lily a Dick, Kerr's Ladies FC sztárja lett.
Amíg a férfi bajnokság szünetelt, a hiánypótló női foci elképesztő sikert aratott a szigetországban. Különösen hogy rövidnadrágban játszották, ami lázadással ért fel az álszent viktoriánus erkölcs ellen. Amint véget ért a háború, majd lecsengett a spanyolnátha is, még nagyobb tömegeket vonzottak a mérkőzések. 1920 karácsonyán 53 ezer néző tolongott a liverpooli Goodison Parkban, sokan még így is kívül rekedtek. 
Az emancipáció fontos időszaka volt ez. Többé nem lehetett visszaparancsolni a nőket a bölcső és a tűzhely mellé. Megkapták a választójogot, amiért a szüfrazsettek harcoltak (igaz, eleinte csak 30 éves kor fölött). De azért megvolt a határa a hirtelen jött egyenlősdinek. Kedvenc szórakozásukat, a futballt nem adták a szövetség keménykalapos urai. 1921-ben kitiltották a stadionokból a női találkozókat, azzal az arcátlan indoklással, hogy a sportág „nem nőknek való”. Gyalázatosan kicsinyes döntés volt, az üzletnek is ártott, de hát nem józan ész diktálta, hanem a féltékenység.
Fél évszázadon keresztül lányok nem játszhattak rendes pályán, nagyobb közönség előtt Angliában. Fociztak hát, ahol hagyták őket. Eldugott grundokon, néha Amerikában, férfiak ellen. Lily civilben pszichiátriai ápoló lett, a képességeihez méltó profi futballkarrier esélye nélkül. Így is folytatta, nyilván imádott játszani. Csak 1950-ben vonult vissza, búcsúmeccsén is betalált a skót válogatott kapujába. Három évtizedes pályafutása alatt legkevesebb 900 gólt szerzett – többet, mint amennyinél napjaink zsenije, Lionel Messi tart.
Isten malmai lassan, de őrölnek. Még Lily Parr életében dekriminalizálták a homoszexualitást (1967), visszafogadták a női focit a stadionokba (1971), a halála utáni évben pedig Thatcher asszony lett a miniszterelnök (1979). Ahogy Lily is „az első nő” a maga módján, a prestoni futballmúzeum hírességeinek csarnokában, de a szurkolók alig ismerik; inkább a meleg- és leszbikus közösség ápolja emlékét. Pénteken kezdődik Franciaországban a női labdarúgó-világbajnokság – ezért meséltem ma az elfeledett aranykor hőséről.

Zavaros víz

Azt gondolná az ember, hogy a katasztrófaelhárítás nagy fegyelmet és precíz szervezettséget igénylő feladat. Ahhoz, hogy a munka a leghatékonyabb lehessen krízis idején, a mentőknek, tűzoltóknak, rendőröknek, búvároknak, pilótáknak azt kell tenniük óramű pontossággal, amire kiképezték őket, a katasztrófavédelem vezetésének pedig össze kell hangolnia a munkát.
De meg tudja zavarni a rendszerről alkotott képet, amikor felbukkan egy kommandós, és azt mondja: akkor ő mostantól mentőbúvár. Fokozza a zavart, ha a belügyminiszter egy gyors döntéssel Hajdu Jánost, a Terrorelhárítási Központ vezetőjét bízza meg a dunai hajókatasztrófa áldozatai felkutatásának, a roncs kiemelésének koordinálásával. Ezt az átlagember úgy dekódolja: oké, akkor mostantól a terrorelhárítás a katasztrófavédelem. Ez viszont felveti azt a kérdést: akkor a katasztrófavédelem micsoda? Kétségeket ébreszthet az is, hogy a TEK kormányrendeletben részletezett feladatai között nincs olyan, ami kicsit is hasonlítana ahhoz, amit a terrorelhárítás a katasztrófa helyszínén napok óta csinál. 
De akkor miért egy olyan szervezetre bízza a belügyminiszter a kutatást, aminek ez nem volt eddig a feladata? Talán azért, mert a belügyminiszter szerint a TEK még így is jobban ért ehhez, mint a katasztrófavédelem? Ha viszont így van, miért van katasztrófavédelmünk? Miért állítja a nemzetbiztonsági bizottság előtt a belügyminiszter, hogy a mentés, kutatás tökéletes volt? 
A kétségeket nem segít eloszlatni, hogy Hajdu János látványos sajtótájékoztatót tart az amerikai filmeket idéző hightech margitszigeti bázison, de az újságíróknak nem enged feltenni kérdéseket.
Ebben az ügyben nem csak a roncs körül örvénylő, hömpölygő víz zavaros. Pedig ha másért nem is, az áldozatok és a holtakért is életüket kockáztatók miatt alapvető lenne a tisztánlátás.
Szerző
Boda András

Július

Nézem a kisfilmet, melyben a Modern Települések Fejlesztéséért felelős kormánybiztos meggyőző arccal a kamerába mondja, hogy a kormány számára fontosak a magyar falvak. Aztán arról beszél Gyopáros Alpár, hogy a tanyákra is kiterjedő falusi csoknak köszönhetően az egygyermekes családok 600 ezer, a kétgyermekesek 2 millió 600 ezer, a háromgyermekesek pedig 10 millió forint vissza nem térítendő támogatást kapnak használt lakás vásárlására vagy annak korszerűsítésére, bővítésére. 
A mondat végén szépen leviszi a hangját, a kép elsötétül, így aki csak a kormánypropagandát ismeri, azt hiheti, a magyar falvakra júliustól ráköszönt az aranykor, a kormánynak köszönhetően kacsalábon forog majd a vidék Battonyától Nemesmedvesig.
Persze a lényeg valahogy megint kimaradt. Mondjuk az első bejelentéstől folyamatosan súlyosbodó követelményrendszer, mely alapján el lehet menni a bankba, s igényelni lehet a milliókat: a mind szigorodó feltételek, melyek éppen azokat zárták ki elsőként, akiknek a legnagyobb szükségük lett volna a támogatásra. A leghátrányosabb térségek legszegényebb településein, zsákfalvaiban élő képzetleneket, munkanélkülieket, közmunkásokat, a faluvégek és cigánysorok lakóit. Akik már az első kitételen, a megfelelő időhosszig igazolt munkaviszonyon elbuknak. 
Pedig, ha a szegregációt és a leszakadást valóban fel akarná számolni a kormány, elsőként rajtuk kellene segíteni, őket felhozni az átlagfalusi szintjére, hogy legalább a gyerekeiknek legyen esélye. Hogy ne a lyukas falú, penészes-dohos, víz és villany nélküli putrikba térjenek haza az iskolából, minden nappal növelve a távolságot a többségi társadalomtól.
A vidéknek kiabált hangzatos ígéret ugyanolyan, mint a többi kormányszlogen. A térségi képviselők büszkén kiállhatnak a kormánybarát sajtó elé, a csak egymondatos kijelentésekre fogékony rajongók elalélnak, a kisbetűs szakaszokat is elolvasók és megértők pedig ingatják a fejüket. A faluszéli viskókban viszont örülnek, mert júliusban nem kell fűteni, és később sötétedik.
Szerző
Vas András