Esélyt kapott az MTA

Elkéstek. Ez a szó jutott először eszembe, amikor meghallottam, hogy a negyedik Orbán-kormány, érzékelvén az érintett kutatók következetes ellenállását, feladja a „tárgyalásos megoldásra” irányuló erőfeszítéseit, és az MTA közgyűlési határozatait semmibe véve törvényi úton államosítaná az akadémiai vagyont, illetve leválasztaná az Akadémiáról annak kutatóhálózatát. 
A kommentátorok többsége pusztán a kormányzati bírvággyal magyarázza a kabinet eltökéltségét az MTA „megreformálását” illetően. Álláspontjuk szerint a mindenható orbáni állam reprezentánsainak egyszerűen a foguk fáj az akadémiai vagyonra és infrastruktúrára. Kevesebben gondolnak bele, hogy e törvénybe iktatott szabadrablás terve mögött a tudomány tiszteletének teljes hiánya húzódik meg a kormányzati szereplők részéről. Ne feledjük, a politika révén villámgyorsan meggazdagodott parvenükről van szó, akiknek műveltségi deficitje nemritkán ordító. Hogy mást ne mondjak: a hazai végrehajtó hatalom fejének kulturális igényei hovatovább kimerülnek a szotyola-köpködésben egy-egy milliárdokért felhúzott stadion VIP-páholyában. S mint tudjuk, a fejétől bűzlik a hal. 
E dilettáns garnitúrától nem áll távol, hogy most az általa gyűlölt, vele szemben gyakran kritikus értelmiség ellen keltsen hangulatot a lakosság körében, az Akadémia legázolását célzó hadjáratát megtámogatandó. A hazai média úgyszólván száz százaléka fölött rendelkező Orbán Viktor bevált receptje ez. Működött e stratégia a rokkantak, a filozófusok, a hajléktalanok, a bevándorlók esetében egyaránt. Most jól bele lehet majd rúgni a „haszontalannak” ítélt kutatások művelőibe is; pláne, hogy az Innovációs és Technológiai Minisztérium bevallott célja a kutatási irányok meghatározása, egyfajta haszonelvűség jegyében.
Csakhogy a közelmúltban lezajlott európai parlamenti választás alaposan átrajzolta az öreg kontinens politikai térképét, egyúttal keresztülhúzta a magyar kormányfő számításait. Tudniillik tényleg „lázadás” zajlott le Európa szavazófülkéiben, csak éppen egészen másféle, mint amilyen Orbán Viktor lázálmaiban szerepelt. A centrumpártok előre prognosztizált meggyengüléséből nem a populisták profitáltak, hanem a jogállamiság talaján álló, ízig-vérig européer liberálisok és zöldek. 
A „Palkovics-terv” ellen tüntető akadémikusok jól látják, hogy a közigazgatási bíróságok létrehozására irányuló kormányzati szándék jegelése a máris presszió alá helyezett Fidesz defenzív manővere. Az EP-ben számottevő tényezővé előlépett szabadelvűek világképével az igazságszolgáltatás függetlenségének aláásása éppúgy nem fér össze, ahogyan a tudomány szabadságának csorbítása sem. Ebben a helyzetben az MTA vagyonának elrablását célzó kormányzati törekvések erőltetése politikai öngyilkossággal ér fel. 
Orbán Viktor személyiségétől ugyan soha nem állt távol a voluntarizmus; emlékezetes kijelentése értelmében a konszolidáció úgymond a gyengeség szinonimája. Az Akadémia ügyében viszont a miniszterelnök éppen meghátrálásával bizonyítaná, hogy minden ellenkező vélekedés dacára reálpolitikus.
Szerző
Beck Tamás

Van szocialista megoldás

A Magyar Szocialista Párt egyrészt természetesen egyike a demokratikus ellenzéki pártoknak. Másrészt nevében, genezisében, ideológiai gyökeiben és nemzetközi kötődéseiben különbözik is tőlük. A „szocialista” név még elkoptatott változatában is egy olyan értékrendet fejez ki, amelynek lényege a kapitalista társadalom meghaladása. Az MSZP nemcsak rendszerváltó párt, de történelmileg folytatója is annak a szervezetnek, amely a hetvenes-nyolcvanas években a szocializmuson belül kereste a reformok lehetséges útját. (Kína amúgy negyven éve részben éppen ezekre az egykori magyar kísérletekre építi a vegyes gazdaság ott páratlanul sikeres modelljét.) 
Bár az MSZP gyakorlati okokból nemigen foglalkozik ideológiai kérdésekkel, még büszkén vállalt idoljai (Kéthly Anna, József Attila, Nagy Imre) is marxisták voltak. A párt ráadásul tagja a Szocialista Internacionálénak, amelynek deklarált célja a demokratikus szocializmus megteremtése. 
Az MSZP gyalázatosan rossz szereplése a legutóbbi EP-választásokon ismét felveti azt a harminc éve ismételgetett kérdést, hogy a rendszerváltozás után van-e helye a magyar közéletben egy szocialista pártnak. Nemzetközi viszonylatban ez buta kérdés, hiszen gyakorlatilag minden európai ország parlamentjében vannak szocialista-szociáldemokrata pártok, sokukban még kommunisták is. De Magyarország bizonyos értelemben már most is „fekete lyuk” az európai demokráciák térképén, és kevés reményünk van arra, hogy ez a közeljövőben megváltozzon. 
A magyar közéletben egyre határozottabban két centrum alakul ki, a nacionalista jobboldal és a liberális kapitalizmus tábora. Mindkettő hangoztat ilyen-olyan szociális jelszavakat, az utóbbinak vannak halványzöld árnyalatai is, de lényegében mégis a nacionalizmus és a liberalizmus ütköztetésére épülnek. Ez Magyarországon legalább százötven éves hagyomány, a parlamentáris korszakokban csak a szociáldemokrácia „lógott ki” ebből a kétosztatú, és mindig nacionalista jobboldali többséget eredményező rendszerből. Korábban a liberálisok maguk is tudták, hogy a szocialisták nélkül esélytelenek a magyar jobboldallal szemben.
Sokan vannak az MSZP-n belül és kívül, akik a párt névváltoztatásától, új néven való megalapításától, a Demokratikus Koalícióba való beolvadásától és hasonló harakiriktől várnák a megoldást a párt szavazatvesztésére. Minden ilyen megoldás azt jelentené, hogy a magyar közéletből eltűnik a szocialista alternatíva, és a mezőny még egyértelműbben a nacionalista jobboldal és a liberális kapitalizmus párosára szűkül. Mivel a kapitalizmus vesztesei többségükben sohasem szavaznának a liberális pártokra, a régóta remélt ellenzéki többség ettől még nem jön össze. A szocialista erő eltűnésével viszont a jobboldal újabb lehetőséget kapna a szociális demagógia és a nacionalizmus összekapcsolására, aminek szintén évszázados hagyományai vannak hazánkban.
Az MSZP előtt azonban még mindig nyitva áll egy másik, az önmaga nevét és genezisét vállaló út is. Az önkormányzati választásokig össze kell fognia minden anti-orbánista erővel a Fidesz teljhatalmának legalább részleges megingatásáért. Ezt követően azonban az összefogási mantra ismételgetése helyett önmagát kell újra definiálnia. Egy szocialista párt távlatos célja csakis a demokratikus szocializmus lehet, amelyhez egy kapitalista világgazdasági környezetben a vegyes gazdaságon keresztül lehet eljutni. Napjaink legsikeresebb gazdaságai mind erre a modellre épülnek. 
A rendszerváltozással egy-két millió ember kikerült a munka világából. Gyermekeik és unokáik még jobban belesüllyedtek a mélyszegénységbe és a roncstársadalmi létbe. A várható gazdasági és az alig elkerülhető környezeti válság újabb milliókat taszít ki abból a körből, amelyben értéke és értelme van a liberális demokráciának. A szociális válságot, a társadalmi kirekesztést, a környezeti katasztrófák hatásait csak olyan rendszer kezelheti tartósan, amelyben a közösségi érték az elsődleges, és a magántőke profitja csak másodlagos érték. 
A „baloldaliság”, a „baloldali fordulat” és hasonló elcsépelt jelszavak helyett az MSZP csak az önfelszámolás, vagy a demokratikus szocializmus jövőképe közül választhat. Mivel a szocialista múlt és az egyenlőségi elv iránti rokonszenv sokkal erősebb a magyar társadalomban, mint az MSZP jelenlegi támogatottsága, aligha kétséges, hogy az utóbbi messze értelmesebb megoldásnak látszik. Veszteni való lényegében nincs, hiszen egy bukott párt kádereire sosincs nagy kereslet. A szocialista önazonosság vállalása, a másoknak való kényszeres megfelelés feladása egyénileg és kollektíve is felszabadító lehet az MSZP és rokonszenvezői számára.
Szerző
Hegyi Gyula

Az elfeledett csodacsatár

Őstehetség volt, korának kiemelkedő labdarúgója a sportág szülőhazájában, Angliában. A kitűnő felépítésű balszélső tinédzserként 43 gólt szerzett első szezonjában. Játékáról sajnos nem maradt fenn mozgófilm, csupán néhány megsárgult fénykép. No meg, ahogy a nagyokhoz illik, városi legendák. Állítólag olyan bivalyerős lövése volt, hogy egyszer eltörte a kapufát. Sokakat megbotránkoztatott, hogy sört iszik, dohányzik, és szenvedélyes viszonyt folytat egy Mary nevű lánnyal.
Lily Parr (1905–78) a női futball aranykorának elfeledett hőse. Az első világháború kitörése után a férfinépre flandriai lövészárkokban volt szüksége „a királynak és a hazának”. Mégsem állt meg az élet, mert a brit hátországban remekül helytálltak a nők. Dolgoztak a gyárakban, és láss csodát, akadtak közöttük, akik a nehéz munkanapok végén focizni mentek az elárvult pályákra. Sorra alakultak a csapatok, az első női meccseket éppen a hadi üzemek rendezték. A kamasz Lily a Dick, Kerr's Ladies FC sztárja lett.
Amíg a férfi bajnokság szünetelt, a hiánypótló női foci elképesztő sikert aratott a szigetországban. Különösen hogy rövidnadrágban játszották, ami lázadással ért fel az álszent viktoriánus erkölcs ellen. Amint véget ért a háború, majd lecsengett a spanyolnátha is, még nagyobb tömegeket vonzottak a mérkőzések. 1920 karácsonyán 53 ezer néző tolongott a liverpooli Goodison Parkban, sokan még így is kívül rekedtek. 
Az emancipáció fontos időszaka volt ez. Többé nem lehetett visszaparancsolni a nőket a bölcső és a tűzhely mellé. Megkapták a választójogot, amiért a szüfrazsettek harcoltak (igaz, eleinte csak 30 éves kor fölött). De azért megvolt a határa a hirtelen jött egyenlősdinek. Kedvenc szórakozásukat, a futballt nem adták a szövetség keménykalapos urai. 1921-ben kitiltották a stadionokból a női találkozókat, azzal az arcátlan indoklással, hogy a sportág „nem nőknek való”. Gyalázatosan kicsinyes döntés volt, az üzletnek is ártott, de hát nem józan ész diktálta, hanem a féltékenység.
Fél évszázadon keresztül lányok nem játszhattak rendes pályán, nagyobb közönség előtt Angliában. Fociztak hát, ahol hagyták őket. Eldugott grundokon, néha Amerikában, férfiak ellen. Lily civilben pszichiátriai ápoló lett, a képességeihez méltó profi futballkarrier esélye nélkül. Így is folytatta, nyilván imádott játszani. Csak 1950-ben vonult vissza, búcsúmeccsén is betalált a skót válogatott kapujába. Három évtizedes pályafutása alatt legkevesebb 900 gólt szerzett – többet, mint amennyinél napjaink zsenije, Lionel Messi tart.
Isten malmai lassan, de őrölnek. Még Lily Parr életében dekriminalizálták a homoszexualitást (1967), visszafogadták a női focit a stadionokba (1971), a halála utáni évben pedig Thatcher asszony lett a miniszterelnök (1979). Ahogy Lily is „az első nő” a maga módján, a prestoni futballmúzeum hírességeinek csarnokában, de a szurkolók alig ismerik; inkább a meleg- és leszbikus közösség ápolja emlékét. Pénteken kezdődik Franciaországban a női labdarúgó-világbajnokság – ezért meséltem ma az elfeledett aranykor hőséről.