Van szocialista megoldás

A Magyar Szocialista Párt egyrészt természetesen egyike a demokratikus ellenzéki pártoknak. Másrészt nevében, genezisében, ideológiai gyökeiben és nemzetközi kötődéseiben különbözik is tőlük. A „szocialista” név még elkoptatott változatában is egy olyan értékrendet fejez ki, amelynek lényege a kapitalista társadalom meghaladása. Az MSZP nemcsak rendszerváltó párt, de történelmileg folytatója is annak a szervezetnek, amely a hetvenes-nyolcvanas években a szocializmuson belül kereste a reformok lehetséges útját. (Kína amúgy negyven éve részben éppen ezekre az egykori magyar kísérletekre építi a vegyes gazdaság ott páratlanul sikeres modelljét.) 
Bár az MSZP gyakorlati okokból nemigen foglalkozik ideológiai kérdésekkel, még büszkén vállalt idoljai (Kéthly Anna, József Attila, Nagy Imre) is marxisták voltak. A párt ráadásul tagja a Szocialista Internacionálénak, amelynek deklarált célja a demokratikus szocializmus megteremtése. 
Az MSZP gyalázatosan rossz szereplése a legutóbbi EP-választásokon ismét felveti azt a harminc éve ismételgetett kérdést, hogy a rendszerváltozás után van-e helye a magyar közéletben egy szocialista pártnak. Nemzetközi viszonylatban ez buta kérdés, hiszen gyakorlatilag minden európai ország parlamentjében vannak szocialista-szociáldemokrata pártok, sokukban még kommunisták is. De Magyarország bizonyos értelemben már most is „fekete lyuk” az európai demokráciák térképén, és kevés reményünk van arra, hogy ez a közeljövőben megváltozzon. 
A magyar közéletben egyre határozottabban két centrum alakul ki, a nacionalista jobboldal és a liberális kapitalizmus tábora. Mindkettő hangoztat ilyen-olyan szociális jelszavakat, az utóbbinak vannak halványzöld árnyalatai is, de lényegében mégis a nacionalizmus és a liberalizmus ütköztetésére épülnek. Ez Magyarországon legalább százötven éves hagyomány, a parlamentáris korszakokban csak a szociáldemokrácia „lógott ki” ebből a kétosztatú, és mindig nacionalista jobboldali többséget eredményező rendszerből. Korábban a liberálisok maguk is tudták, hogy a szocialisták nélkül esélytelenek a magyar jobboldallal szemben.
Sokan vannak az MSZP-n belül és kívül, akik a párt névváltoztatásától, új néven való megalapításától, a Demokratikus Koalícióba való beolvadásától és hasonló harakiriktől várnák a megoldást a párt szavazatvesztésére. Minden ilyen megoldás azt jelentené, hogy a magyar közéletből eltűnik a szocialista alternatíva, és a mezőny még egyértelműbben a nacionalista jobboldal és a liberális kapitalizmus párosára szűkül. Mivel a kapitalizmus vesztesei többségükben sohasem szavaznának a liberális pártokra, a régóta remélt ellenzéki többség ettől még nem jön össze. A szocialista erő eltűnésével viszont a jobboldal újabb lehetőséget kapna a szociális demagógia és a nacionalizmus összekapcsolására, aminek szintén évszázados hagyományai vannak hazánkban.
Az MSZP előtt azonban még mindig nyitva áll egy másik, az önmaga nevét és genezisét vállaló út is. Az önkormányzati választásokig össze kell fognia minden anti-orbánista erővel a Fidesz teljhatalmának legalább részleges megingatásáért. Ezt követően azonban az összefogási mantra ismételgetése helyett önmagát kell újra definiálnia. Egy szocialista párt távlatos célja csakis a demokratikus szocializmus lehet, amelyhez egy kapitalista világgazdasági környezetben a vegyes gazdaságon keresztül lehet eljutni. Napjaink legsikeresebb gazdaságai mind erre a modellre épülnek. 
A rendszerváltozással egy-két millió ember kikerült a munka világából. Gyermekeik és unokáik még jobban belesüllyedtek a mélyszegénységbe és a roncstársadalmi létbe. A várható gazdasági és az alig elkerülhető környezeti válság újabb milliókat taszít ki abból a körből, amelyben értéke és értelme van a liberális demokráciának. A szociális válságot, a társadalmi kirekesztést, a környezeti katasztrófák hatásait csak olyan rendszer kezelheti tartósan, amelyben a közösségi érték az elsődleges, és a magántőke profitja csak másodlagos érték. 
A „baloldaliság”, a „baloldali fordulat” és hasonló elcsépelt jelszavak helyett az MSZP csak az önfelszámolás, vagy a demokratikus szocializmus jövőképe közül választhat. Mivel a szocialista múlt és az egyenlőségi elv iránti rokonszenv sokkal erősebb a magyar társadalomban, mint az MSZP jelenlegi támogatottsága, aligha kétséges, hogy az utóbbi messze értelmesebb megoldásnak látszik. Veszteni való lényegében nincs, hiszen egy bukott párt kádereire sosincs nagy kereslet. A szocialista önazonosság vállalása, a másoknak való kényszeres megfelelés feladása egyénileg és kollektíve is felszabadító lehet az MSZP és rokonszenvezői számára.
Szerző
Hegyi Gyula

Az elfeledett csodacsatár

Őstehetség volt, korának kiemelkedő labdarúgója a sportág szülőhazájában, Angliában. A kitűnő felépítésű balszélső tinédzserként 43 gólt szerzett első szezonjában. Játékáról sajnos nem maradt fenn mozgófilm, csupán néhány megsárgult fénykép. No meg, ahogy a nagyokhoz illik, városi legendák. Állítólag olyan bivalyerős lövése volt, hogy egyszer eltörte a kapufát. Sokakat megbotránkoztatott, hogy sört iszik, dohányzik, és szenvedélyes viszonyt folytat egy Mary nevű lánnyal.
Lily Parr (1905–78) a női futball aranykorának elfeledett hőse. Az első világháború kitörése után a férfinépre flandriai lövészárkokban volt szüksége „a királynak és a hazának”. Mégsem állt meg az élet, mert a brit hátországban remekül helytálltak a nők. Dolgoztak a gyárakban, és láss csodát, akadtak közöttük, akik a nehéz munkanapok végén focizni mentek az elárvult pályákra. Sorra alakultak a csapatok, az első női meccseket éppen a hadi üzemek rendezték. A kamasz Lily a Dick, Kerr's Ladies FC sztárja lett.
Amíg a férfi bajnokság szünetelt, a hiánypótló női foci elképesztő sikert aratott a szigetországban. Különösen hogy rövidnadrágban játszották, ami lázadással ért fel az álszent viktoriánus erkölcs ellen. Amint véget ért a háború, majd lecsengett a spanyolnátha is, még nagyobb tömegeket vonzottak a mérkőzések. 1920 karácsonyán 53 ezer néző tolongott a liverpooli Goodison Parkban, sokan még így is kívül rekedtek. 
Az emancipáció fontos időszaka volt ez. Többé nem lehetett visszaparancsolni a nőket a bölcső és a tűzhely mellé. Megkapták a választójogot, amiért a szüfrazsettek harcoltak (igaz, eleinte csak 30 éves kor fölött). De azért megvolt a határa a hirtelen jött egyenlősdinek. Kedvenc szórakozásukat, a futballt nem adták a szövetség keménykalapos urai. 1921-ben kitiltották a stadionokból a női találkozókat, azzal az arcátlan indoklással, hogy a sportág „nem nőknek való”. Gyalázatosan kicsinyes döntés volt, az üzletnek is ártott, de hát nem józan ész diktálta, hanem a féltékenység.
Fél évszázadon keresztül lányok nem játszhattak rendes pályán, nagyobb közönség előtt Angliában. Fociztak hát, ahol hagyták őket. Eldugott grundokon, néha Amerikában, férfiak ellen. Lily civilben pszichiátriai ápoló lett, a képességeihez méltó profi futballkarrier esélye nélkül. Így is folytatta, nyilván imádott játszani. Csak 1950-ben vonult vissza, búcsúmeccsén is betalált a skót válogatott kapujába. Három évtizedes pályafutása alatt legkevesebb 900 gólt szerzett – többet, mint amennyinél napjaink zsenije, Lionel Messi tart.
Isten malmai lassan, de őrölnek. Még Lily Parr életében dekriminalizálták a homoszexualitást (1967), visszafogadták a női focit a stadionokba (1971), a halála utáni évben pedig Thatcher asszony lett a miniszterelnök (1979). Ahogy Lily is „az első nő” a maga módján, a prestoni futballmúzeum hírességeinek csarnokában, de a szurkolók alig ismerik; inkább a meleg- és leszbikus közösség ápolja emlékét. Pénteken kezdődik Franciaországban a női labdarúgó-világbajnokság – ezért meséltem ma az elfeledett aranykor hőséről.

Zavaros víz

Azt gondolná az ember, hogy a katasztrófaelhárítás nagy fegyelmet és precíz szervezettséget igénylő feladat. Ahhoz, hogy a munka a leghatékonyabb lehessen krízis idején, a mentőknek, tűzoltóknak, rendőröknek, búvároknak, pilótáknak azt kell tenniük óramű pontossággal, amire kiképezték őket, a katasztrófavédelem vezetésének pedig össze kell hangolnia a munkát.
De meg tudja zavarni a rendszerről alkotott képet, amikor felbukkan egy kommandós, és azt mondja: akkor ő mostantól mentőbúvár. Fokozza a zavart, ha a belügyminiszter egy gyors döntéssel Hajdu Jánost, a Terrorelhárítási Központ vezetőjét bízza meg a dunai hajókatasztrófa áldozatai felkutatásának, a roncs kiemelésének koordinálásával. Ezt az átlagember úgy dekódolja: oké, akkor mostantól a terrorelhárítás a katasztrófavédelem. Ez viszont felveti azt a kérdést: akkor a katasztrófavédelem micsoda? Kétségeket ébreszthet az is, hogy a TEK kormányrendeletben részletezett feladatai között nincs olyan, ami kicsit is hasonlítana ahhoz, amit a terrorelhárítás a katasztrófa helyszínén napok óta csinál. 
De akkor miért egy olyan szervezetre bízza a belügyminiszter a kutatást, aminek ez nem volt eddig a feladata? Talán azért, mert a belügyminiszter szerint a TEK még így is jobban ért ehhez, mint a katasztrófavédelem? Ha viszont így van, miért van katasztrófavédelmünk? Miért állítja a nemzetbiztonsági bizottság előtt a belügyminiszter, hogy a mentés, kutatás tökéletes volt? 
A kétségeket nem segít eloszlatni, hogy Hajdu János látványos sajtótájékoztatót tart az amerikai filmeket idéző hightech margitszigeti bázison, de az újságíróknak nem enged feltenni kérdéseket.
Ebben az ügyben nem csak a roncs körül örvénylő, hömpölygő víz zavaros. Pedig ha másért nem is, az áldozatok és a holtakért is életüket kockáztatók miatt alapvető lenne a tisztánlátás.
Szerző
Boda András