A teljes rendszert meg kellene változtatnunk

A nagy vezetőknek mindig szükségük van valakire, akit hibáztatni lehet – véli Jeroen Olyslaegers, flamand író, aki könyvében meglepő szemszögből mutatja be a második világháború történéseit.

Számos a második világháború történéseit feldolgozó művészeti alkotás készül(t), ám ritka az a „középső” álláspont, mellyel az Ön könyvében, a Védőrben találkozunk.

Nem terveztem olyan könyvet írni, amely a második világháborúban játszódik. A nagyapám ( anyai ágon) kollaboráns volt a háború alatt, és bár a generációja nagy része nem beszélt arról, mi történt, ő nem tudott csendben maradni. Egy idő után már nagyon untam ezeket a történeteket, mivel már sokszor hallottam őket. A nagyszüleim konyhájában ülve úgy tűnt, mintha visszautaznánk az időben, és hirtelen 1947-ben lennénk, amikor kiengedték a börtönből (mivel két évre lecsukták a kollaboráció miatt). Úgyhogy nem terveztem erről írni. Azt hiszem, sok ember úgy gondolja, az írók keresik a történeteket, de ez sokkal radikálisabb. Valójában a történet az, ami megtalálja az íróját. Ez történt ebben az esetben is.

Hogyan találta meg?

Meghívott magához egy történész néhány diákja társaságában, és egy rendőrségi riportról akart beszélni, amelyet egy a razziában résztvevő rendőr írt. A riportban megemlítették annak az utcának a nevét is, amelyben én élek. Az állt benne, hogy a rendőr kollégájával bekopogtatott egy házba, egy zsidó férfi nyitott ajtót, aki abban a pillanatban elvágta a torkát egy borotvával. Velük szemben állva. A családját megmérgezve találták. A beszélgetésről hazaérve úgy éreztem, el kell mondanom ezt a történetet, meg kell értenem, amin a rendőr keresztülment. A dolgozószobám a második emeleten van, és arra a házra néz az ablakom, ahol hetven évvel ezelőtt ez az eset történt. Ott álltam, néztem, és egyszerre megcsörrent a vezetékes telefon. Az anyám hívott. Kérdezte, hogy vagyok, mire elmeséltem neki, egy regényen gondolkodom. S ahogy ott álltam, hallottam a hangját, és a háborúról gondolkodtam, hasonló érzés volt, mint Marcel Proust esetében. Felsejlett egy emlék. Megkérdeztem tőle, nem élt-e valaki a családban, akinek volt valami köze a háborúhoz. Mire az anyám azt mondta, de igen, a nagynéném, aki egy zsidó háztartásban cselédként dolgozott. Majd azt mondtam neki, 1942. augusztus 15-e után már nem, mivel arról értesültem, hogy abból az utcából a razziát követően minden zsidó lakos Auschwitzban végezte. Akkor az anyám azt mondta, igen, de ő aztán ott élt. És visszakérdeztem: egy cseléd továbbra is ott élt egy csinos házban, miután a munkáltatói eltűntek? Majd azt mondta, a pletykák szerint igen. Ez elképesztő volt számomra. A történet kétszer kopogtatott aznap az ajtómon. Számomra a történeteknek életük van, és kopogtatnak nálad. Vagy kinyitod, vagy nem. Én kinyitottam.

Bárkinek lehetnek hasonló, rejtett történetei?

Mindannyiunknak vannak titkaink. Zavarbaejtő dolgok, amelyeket titokban szeretnénk tartani. De az életünk legnagyobb része morális értelemben nagyon is látványos. Morális értelemben, a meglévő körülmények között semlegesen tekintünk magunkra. De a semlegesség egy hazugság. Mindig elköteleződünk valamilyen formában, még akkor is, ha éppen úgy döntünk, nem teszünk semmit. Nem tudjuk, hogy a döntéseinknek milyen következményei lehetnek egy pár napon, hónapon vagy éven belül. Meghozunk egy döntést, ami egyáltalán nem tűnik fontosnak, de később nagyon is azzá válhat. Ez az élet rejtélye. Nem tudhatjuk mit hoz a holnap. Senki sem tudja. Persze, vannak ötleteink.

Ha nem tudjuk kiszámítani a következményeket, beszélhetünk egyáltalán morális dilemmákról?

Ez a probléma. Egy valós morális ítélet mindig a tényeket követően érkezik. Például, ha arra gondolunk, hogy ökológiailag nagyon érdekes időben élünk, mivel haldoklunk. Az emberiség haldoklik. Ám ez többé nem apokaliptikus gondolat, hanem tudományos. Ha elfogadjuk a tudományt, el kell fogadnunk ezt is: ha nem változunk, a legtöbben meghalunk majd. Mindannyiunk meghalunk természetesen, de mint faj is kipusztulunk. Ez elviselhetetlen. És mégsem teszünk ellene szinte semmit. Ahhoz, hogy megmentsük a bolygót, és az életünket, a teljes rendszert meg kellene változtatnunk. Pillanatnyilag azzal nézünk szembe, hogy sokkal inkább érdekel bennünket a jelenlegi életmódunk, mint a túlélés. Ez az igazán érdekes: tudjuk, hogy ökológiailag rossz, mégis megtesszük. De miért? Azt mondjuk, mert ez könnyebb, vagy mert meg kell tennem, vagy a családomért teszem, vagy mert szükségem van a pénzre. Ez nem a jó vagy rossz közti különbség. A gondolatok és a tettek közti különbség. Mert például nem akarod elveszíteni a kollégáidat, ahogy a könyvben is: a férfi, aki részt vesz az utolsó razziában, nem akar ott lenni, míg a többiek igen, ezért rossz kollégának minősítik. Ez a morális probléma. Nem kell a háborúval szembenézned, hogy ezt átéld.

Mennyiben más, ha környezetvédelem helyett az erőszakra vagy az emberölésre gondolunk?

Ez egy bonyolult kérdés. Azt mondanám, a kontextustól függ. Azt hiszem, tehetünk rossz dolgokat, miközben azt gondoljuk, azt meg kell tennünk egy nagyobb jó érdekében. Például, még a háború alatt Heinrich Himmler azt mondta az egyik SS tisztnek, hogy tudja, amit tesznek, borzalmas, de meg kell tenniük, és bátornak kell lenniük – nem pont ezekkel a szavakkal, de hasonlót –, mert ha most megállnak, a zsidók fogják megölni őket hamarosan. Még ő is tudta, hogy borzalmas, mégis megtették. A gyűlölet, a paranoia és egy nagy vezető képzete nagyon veszélyes kombináció lehet. Az emberi életre veszélyes. A nagy vezetőknek mindig szükségük van valakire, akit hibáztatni lehet. Például a zsidókat. Vagy a menekülteket. Ha egy politikus ehhez hasonlót tesz, onnan tudhatod, hogy nem bízhatsz meg benne. Ha úgy beszél a kisebbségről, mint amely aláássa az országot, nem bízhatsz meg benne. Ha arról beszél, hogy meg kell védeni az embereket, akkor tudhatod, hogy hazudik. De sokan mégis hisznek neki. Ez a legérdekesebb az emberi gondolkodásban. A legtöbben azt akarjuk, hogy becsapjanak minket.

A Védőrhöz hasonló történetek, amelyek rámutatnak, hogy mégsem minden fekete-fehér, felnyithatják a szemünket?

Igen, de nem mindenkiét. Az irodalom és a művészet észbontó élmény lehet. De ez nem szükségszerű. Ezért is mondtam, hogy a történetek találnak meg téged. Az olvasóra gyakorolt hatásukat azonban nem tudom kontrollálni. De ez nem az a könyv, ami forradalmat fog elindítani. A kötet a kétoldalúságról szól. Arról, hogy miként birkózunk meg a tetteinkkel és önmagunkkal. Meg vagyok győződve afelől, hogy minden cselekedetnek vannak következményei. A könyv erről szól. Egy idős emberről, aki rájön, hogy a cselekedetei olyan hatással vannak a családja életére, amelyet ő már nem tud kontrollálni.

A családunkhoz fűződő viszonyok és történetek, a közös múltunk ellenére lehetünk mégis szabad individuumok?

Természetesen. De van értelme? Van értelme elvágni magad a múlttól és a kollektív emlékezettől? A kontextuson múlik ez is. Ha például az elméd azt diktálja, hogy ne tekintsd magad tovább a társadalom részének, és csak a saját világodban élj, hogy aktuális szavakkal éljek, „kijelentkezz” a világból, az tökéletesen megvalósítható. Egyre nehezebb, mivel mindenki egyre több digitális módon is lekötött, de még mindig lehetséges. Hogy szükséges-e? Számomra nem. Mindig kapcsolatban akartam állni a múlttal, és a társadalommal. A jövőbeli kapcsolat viszont bonyolultabb. Mivel nem tudjuk, mit hoz a jövő. Egy olyan furcsa szituációban élünk, amit jelennek hívunk, és minden percben változik. Ugyanakkor, ha belegondolsz, egy sokkal mélyebb szinten a múlttal való kapcsolatunkban mind csodák vagyunk. Matematikai szinten, a tény, hogy életben vagyunk, hihetetlen. Annak az esélye, hogy ne legyünk itt, sokkal nagyobb, mint annak, hogy itt vagyunk. Ez elképesztő élmény. Ha nem érzékeled ezt a csodát, azt hiszem, nem szabad alkotnod.