Klímakapitalizmus, újabb kísérlet

A nyugat-európai balmozgalmak sok gyakran bevetett jelszavát nálunk soha nem használták, sem 89 előtt, sem 89 után. Mondanunk sem kell, most nem használják őket az új ellenzéki pártelit fiataljai. Tulajdonképpen helyesen: rosszul is állnának a szájukban. Komolyan soha nem is esett itt szó a “fogyasztói kapitalizmusról”. És imádtuk a multikat, kifejezetten büszkék voltunk arra, ha egy első osztályú nyugati nagyvállalati vezető szóba állt egy szoci miniszterelnökkel. (Tanúja voltam ilyen jelenetnek, ez nem kitaláció.) 
Végül is, az itthoni közvélemény gyorsan csatlakozni akart az európai jóléthez, nem pedig világot jobbítani, vagy esetleg ellenállni. Így azután az utolsó évek klímaellenes nemzetközi mozgalmaiból is kimaradtunk. Nem véletlen, hogy az utolsó napokban sehogy sem tudtunk csatlakozni az európai klímapolitikai ellenálláshoz sem (ha komolyan veendően egyáltalán létezik ilyesmi). 
Európában sokan meghirdették, hogy a “kapitalizmus csődöt mondott" - legalábbis öko-szempontból -, de egyesek nem is értették a kérdést, másoknak meg ez már annyira nyilvánvaló volt, hogy nem tudták, hogyan lehetne ebből hatásos jelszavakat fabrikálni. Növekedéselleneseket biztosan nem kreált volna senki, és az sem igazán hihető, hogy bármilyen szektorokat - mint a klímát túlterhelőket - ne engedtünk volna ide. Lehet, hogy léteztek ilyen konfliktusok, de képtelen vagyok olyan szituációt felidézni, hogy a külföldi tőke ide akart volna jönni, és az aktuális kormány - akár jobboldali, akár baloldali - innen kizárta volna.
Ha pedig úgy tűnik, hogy alapdolgokban sem léphetünk önállóan, kit érdekel – itthon és Brüsszelben - hogy gondolunk-e akármit is önállóan a “kapitalizmusról”?
Persze, egy idő óta ismételgetjük, hogy elméletileg van megoldás, a klímaterhelés leválasztható a gazdasági növekedésről, az elvben folytatódhat, hiszen másként nem működik a "kapitalizmus". De mintha itt egyfajta sajátos mozgás lenne látható. A XX. század második felében zajlottak mérések, melyek szerint valóban mintha valamennyire széttartott volna a növekedés és a klímaterhelés. Újabb mérések és számítások (például Jason Hickel-Giorgos Kallis, New Political Economy tanulmánya szerint 2019 áprilisában) szerint azonban ez a mozgás lelassult, visszanőtt a fajlagos terhelés, sőt egyes részletekben még gyorsulni is látszik a visszaterhelődés. 
Kétségtelen, hogy egy mérés még nem mérés, bármilyen irányban mutat is. De hát a feneketlen bizakodást azért rongálja egy ilyen eredmény. S ebben az esetben mégiscsak az a kérdés: a közeljövőben ki növekedhet és ki nem - persze a “kapitalizmusokon” belül. A kicsik, az eredeti, új technológia nélküliek, a perifériára szorultak és az együttműködés számára rossz hangulatot gerjesztők (vagyis a hozzánk hasonlóak) ezen a téren biztosan nem állnak jól. Ahol számít, ha valamiből kihagynak, ott, gondolom, ki is fognak bennünket hagyni. 
Sok veszteséget mindazonáltal önmagunkban nem tudunk okozni, és ha hangosak maradunk, nem érdemes azonnal vállalni a cirkuszt, és már az első menetben kilökni bennünket a növekedésből. Emellett további jó pontnak számít járműipari függőségünk a németektől. Ha a német autógyárak benn akarnak maradni a versenyben, a klímaügyben lépniük kell, aminek következtében e tekintetben mi is áramvonalasabbakká válunk.
Ha ez az optimális változat működik, megússzuk "forradalom" nélkül. De ha mégsem, mindenkinek külön is és közösen is menteni kellene magát. A magyar ellenzék és civil világ jelenleg alkalmatlan ez irányban a víziógyártásra. Ám ha mint az utolsó években, ezután sincs rá szükség, akkor mindez nem is baj, a jövőkép nem fog hiányozni. De mi van, ha olyan helyzet áll elő, amikor mégis lépni kell? Igazán ezen a második forgatókönyvön kellene most gondolkodni.
Azonban van egy további ügy, amely rendkívül fontos a mi szempontunkból, mégpedig az európai perifériák kérdése. Egyfelől szeretnénk beljebb, jobban a központokba kerülni. Másrészt, például az euró magyar használatának távolabbra tolásával és más technikákkal szeretnénk legalább félig függetlenebbek lenni. Ehhez viszonylag kijjebb, ha nem is teljesen kint kell maradnunk, mégpedig hosszabb távra. De ebben a nagyobb játékban a perifériák a tartalékok. Oda lehet a legkönnyebben visszavonulni, az ipari képességeket ideiglenesen lefojtani, azután majd egyszer ismét belevágni. 
Ennek az ide-odának nem kell örülni, de ki sem tudjuk majd teljesen kerülni. Viszont a ki-bekapcsolásokkal romboljuk azokat a tudásokat, amelyek rendszereink életben tartásához elengedhetetlenek. És ezekhez a ki-be mozgásokhoz - például ahol a leginkább tetten érhetők: az autógyártásban - mindezidáig nem szoktunk hozzá. A közeljövőben azonban ezek kikerülhetetlenek lesznek, és ezekben a rendszerekben nem lehetnek folyamatosak a munkalehetőségek sem. 
A kapitalizmus rendszerként ebben a felállásban természetesen megmarad, de a konkrét alkalmazottak számára a határai egyre kevésbé lesznek érzékelhetőek. De egyáltalán, e helyzetekben lehet-e “jó” vagy “rossz” kapitalizmusról beszélni? A válasz igen, és bizonyos értelemben ideológiáktól függetlenül az. A Nobel-díjas közgazdász, Stieglitz beszél komolyabb megkülönbözhetőségekről is, amikor “jólétalkotásról” és “jólétmegszerzésről”, vagyis a meglévő jólét kisajátításáról, bérbevételéről értekezik, s akkor rögtön ott vagyunk a “jónál” és a "rossznál". 
Azonban még egy lépés, és ez a különbség a mi klímatörténetünkben elmosódik, már e pillanatban sincs ilyen meg olyan. Könnyű ilyenkor arról értekezni, hogy valahol a világban van gyarmatszerű kizsákmányolás, máshol meg már nincsen. Ez kétségtelen, de gyarmatok nemcsak Afrikában vannak, hanem a Tiszántúl vagy a Dráva mentén is, és a térségtől függetlenül Magyarország számtalan cigánysorán. Itt a kapitalizmus “rossz” marad, éppen azért, hogy máshol, itthon és talán más európai vidékeken “jó” lehessen, vagy legalább javulhasson. 
Bele lehet-e ebbe átfogóan avatkozni? A “régi” Európában ez nem csak kapitalizmus- vagy klíma-történet. A brit Munkáspártban tervezetek keringenek a nagyvállalati tőke tíz százalékának lehetséges állami kivásárlásáról a dolgozók számára. A német szocdemek ifjú csillaga “profithajsza” helyett a kollektív érdekek megjelenítéséről, sőt további lehetséges lépésként valamilyen “demokratikus szocializmusról”  - nyilvánvalóan nem az 89 előtti kádárista programok újragondolásáról - beszél. 
Eközben a mi újkapitalizmusunk második nemzedéknyi idejébe lépve a tulajdon lassan egyre nagyobb része a tulajdonosok, a “tőkések” gyermekeihez megy át. S ebben a pillanatban ezt a tulajdont az eddigieknél jobban meg lehetne adóztatni. Ez az újraelosztási kísérlet nem a lakásokra, kertekre, hanem az üzemekre, gyárrészletekre vonatkozhatna. S az így termelődő állami jövedelmekből lehetne egészségügyet, öregellátást finanszírozni. Nem beszélve a klímapolitikáról. 
Ezzel az európai klímacélok teljesítéséhez is jobban hozzájárulnánk. S mert a klímaügyek demokratikusak, itt minden hazai politikai erő, az ellenzék és a kormányoldal is részesülhetne a maga módján a demokrácia építéséből. A klíma, a dekapitalizácó és a politikai részvétel itt ismét úgy összekapcsolódna, hogy abban valamilyen mértékben mindenki érdekelt lehetne. 
El lehetnek indítani reformokat anélkül, hogy valakinek ehhez nyilvánosan meg kellene adnia magát. Ez már itthon is “klímakapitalizmus 2.0” lenne.
Szerző
Tamás Pál

A gödörásás kora

Bosszant az az értelmetlen építkezés, ami miatt az Alkotmány utca végét lezárták. Ugyanúgy bosszant, mint amikor a Szabadság téren felállították a hamis gábrieles emlékművet, aminek semmi más értelmet nem tudott adni a hatalom, mint azt: mi ártatlanok vagyunk a múlt század közepének bűnös döntéseiben. Most pedig „kiássuk” a száz éve meghozott tragikus békedekrétum fájdalmát, ahelyett, hogy betemetnénk inkább. 
Innen nézve olyan, mintha szélmalomharcot vívnánk a történelemmel. Ami elmúlt, le kellene zárni, különösen azért, mert a mai Európa már nem a Horthy-idők Európája. A népeket nem választják el átjárhatatlan határok, e kontinens nagyobbik hányadában az utazó észre sem veszi, ha átlépi egyik-másik ország küszöbét. És ez aligha változik mindaddig, amíg a harcos nacionalizmus újra nem éled, amíg a szélsőséges nézetek nem kerülnek túlsúlyba, és nem állítják szembe egymással a ma még békésen megférő nemzeteket. Élnek és dolgoznak nálunk romániai, szlovákiai, kárpátaljai, bácskai magyarok, többségüknek már Európa a tágabb hazája. Ahogyan a mi közel hatszázezer migránsunk is Nyugat-Európában van „otthon”. Ki időlegesen, ki véglegesen, de európaiként.
Most a közelgő trianoni centenárium kapcsán olvasom a népszerű történelmi folyóiratban az egyik tanulmányt arról, hogyan vezetett szegről-végről a száz évvel ezelőtti döntés a holokauszthoz. A felkorbácsolt revánsvágy miként jutott el oda, hogy vérgőzös gondolatok öntsék el a meghatározó politikusok agyát, és az elvesztett területek visszaszerzésének mohóságában akár az ördöggel is hajlandók legyenek cimborálni. Ha kellett, beáldozták a több százezer zsidó honfitársukat is, mert a „nagy testvér” területszerző támogatásának ez volt az ára. 
Persze minden tragikus döntéshez két fél kell: aki meghozza azt, és aki elszenvedi. A holokauszt esetében is így történt. Mára egyre több bizonyíték került napvilágra arról, hogy a zsidóság vezetői – noha tudtak a készülő intézkedésekről –, nem akarták elhinni, hogy a hazájuk kormánya megteszi ezt velük. Nem akarták elhinni, hogy a gettóból, a távoli táborokból csak nagyon keveseknek lesz visszaút, a többségre halál vár. De mert polgárok voltak, ezért törvénytisztelők is. Ha a hatalom elrendelte a családok összeköltözését, összeköltöztek. Ha sárga csillagot kellett a ruhára varrni, felvarrták. Ha oda kellett adni a vagyonukat, odaadták. Ha azt parancsolták, a kivégző osztag előtt álljanak vigyázzban, vigyázzban álltak… 
A hatalom packázásait csak a jó értelemben vett polgárok hajlandók elviselni. Még akkor is, ha érzik, a bőrükre megy, ha a törvény nem építeni, hanem rombolni készül. Hetven-nyolcvan éve egy országot döntöttek romba az akaratos politikusok, de ma már látjuk, a pusztításhoz nem kell mindig háború. 
Békeidőben „haláltáborba” lehet küldeni akár a tudományos életet is. A tudósok pedig, törvénytisztelő polgárok módján, ahelyett, hogy lázadnának, „fegyvert fognának”, vigyázzban állnak. Egyszer majd – talán - a Tudományos Akadémiának is ásnak egy emlékművet a Lánchíd lábánál.
Szerző
Somfai Péter

Előre!

Hála és köszönet Puzsér Róbertnek. Nem viccelek: ha ő hihetetlen kitartással nem igyekszik úgy egy fél éve minden áldott nap széttrollkodni a budapesti előválasztást, polgártársaink zöme valószínűleg mindmáig nem tudna arról, hogy az ellenzék itt mekkora akcióban van. De mert megtette, a fővárosiak egy része legalább hallott már valamit harangozni arról, hogy mindenki egyért, egy mindenkiért. 
A kedvező csillagállás ráadásul kétszeresen is jelentkezik, hiszen a második fordulóra nemcsak Puzsér csinált magából szívmelengető mód komplett hülyét, hanem az EU-választás tisztára is söpörte az utat az épeszű megoldások előtt. Ma már tudjuk, hogy a fővárosban e pillanatban nincs LMP, nem kell tehát számolni az "állhat-e az ember középen egy ilyen zord világban" örök nyafogással. Nincsen Jobbik sem, mindenki lepihenhet tehát, aki eddig azon dúlta magát, hogy szabad-e a liberálisoknak a fajvédőkkel. (Nincsenek egyébként Liberálisok sem, ezért aztán teljesen mindegy, Sermer Ádám belép-e az előválasztásba: az utóválasztásban sem osztanak majd neki lapot. A Kétfarkúaknak pedig több eszük van annál, mint hogy megosszák a szavazatokat.) 
Kegyelmi pillanatot élünk tehát, és ha van egy kis szerencsénk, a fennmaradó erők, amelyek 1,7 milliós mintán mérhették meg támogatottságukat két héttel ezelőtt, józan kompromisszumokat fognak kötni a kerületekben. Sőt hadd reméljük, hogy a nagy osztozkodás közepette még arról sem feledkeznek meg: ezek nem puszta koncok, hanem hús-vér emberek által lakott városrészek, ahol léteznek helyi politikusok, civil mozgalmak, nem célszerű tehát minden képviselőjelölti helyre ráküldeni egy fentről delegált "valakit". 
Ami pedig a főpolgármesteri előválasztást illeti, ha a kerületekből nem hallatszik ki a csihipuhi, a folyamat csak eredményes lehet. Végül lesz egy jelölt, aki megmérkőzik Tarlós Istvánnal. Tessék választani!
Szerző
N. Kósa Judit