Klímakapitalizmus, újabb kísérlet

A nyugat-európai balmozgalmak sok gyakran bevetett jelszavát nálunk soha nem használták, sem 89 előtt, sem 89 után. Mondanunk sem kell, most nem használják őket az új ellenzéki pártelit fiataljai. Tulajdonképpen helyesen: rosszul is állnának a szájukban. Komolyan soha nem is esett itt szó a “fogyasztói kapitalizmusról”. És imádtuk a multikat, kifejezetten büszkék voltunk arra, ha egy első osztályú nyugati nagyvállalati vezető szóba állt egy szoci miniszterelnökkel. (Tanúja voltam ilyen jelenetnek, ez nem kitaláció.)

Végül is, az itthoni közvélemény gyorsan csatlakozni akart az európai jóléthez, nem pedig világot jobbítani, vagy esetleg ellenállni. Így azután az utolsó évek klímaellenes nemzetközi mozgalmaiból is kimaradtunk. Nem véletlen, hogy az utolsó napokban sehogy sem tudtunk csatlakozni az európai klímapolitikai ellenálláshoz sem (ha komolyan veendően egyáltalán létezik ilyesmi).

Európában sokan meghirdették, hogy a “kapitalizmus csődöt mondott" - legalábbis öko-szempontból -, de egyesek nem is értették a kérdést, másoknak meg ez már annyira nyilvánvaló volt, hogy nem tudták, hogyan lehetne ebből hatásos jelszavakat fabrikálni. Növekedéselleneseket biztosan nem kreált volna senki, és az sem igazán hihető, hogy bármilyen szektorokat - mint a klímát túlterhelőket - ne engedtünk volna ide. Lehet, hogy léteztek ilyen konfliktusok, de képtelen vagyok olyan szituációt felidézni, hogy a külföldi tőke ide akart volna jönni, és az aktuális kormány - akár jobboldali, akár baloldali - innen kizárta volna.

Ha pedig úgy tűnik, hogy alapdolgokban sem léphetünk önállóan, kit érdekel – itthon és Brüsszelben - hogy gondolunk-e akármit is önállóan a “kapitalizmusról”?

Persze, egy idő óta ismételgetjük, hogy elméletileg van megoldás, a klímaterhelés leválasztható a gazdasági növekedésről, az elvben folytatódhat, hiszen másként nem működik a "kapitalizmus". De mintha itt egyfajta sajátos mozgás lenne látható. A XX. század második felében zajlottak mérések, melyek szerint valóban mintha valamennyire széttartott volna a növekedés és a klímaterhelés. Újabb mérések és számítások (például Jason Hickel-Giorgos Kallis, New Political Economy tanulmánya szerint 2019 áprilisában) szerint azonban ez a mozgás lelassult, visszanőtt a fajlagos terhelés, sőt egyes részletekben még gyorsulni is látszik a visszaterhelődés.

Kétségtelen, hogy egy mérés még nem mérés, bármilyen irányban mutat is. De hát a feneketlen bizakodást azért rongálja egy ilyen eredmény. S ebben az esetben mégiscsak az a kérdés: a közeljövőben ki növekedhet és ki nem - persze a “kapitalizmusokon” belül. A kicsik, az eredeti, új technológia nélküliek, a perifériára szorultak és az együttműködés számára rossz hangulatot gerjesztők (vagyis a hozzánk hasonlóak) ezen a téren biztosan nem állnak jól. Ahol számít, ha valamiből kihagynak, ott, gondolom, ki is fognak bennünket hagyni.

Sok veszteséget mindazonáltal önmagunkban nem tudunk okozni, és ha hangosak maradunk, nem érdemes azonnal vállalni a cirkuszt, és már az első menetben kilökni bennünket a növekedésből. Emellett további jó pontnak számít járműipari függőségünk a németektől. Ha a német autógyárak benn akarnak maradni a versenyben, a klímaügyben lépniük kell, aminek következtében e tekintetben mi is áramvonalasabbakká válunk.

Ha ez az optimális változat működik, megússzuk "forradalom" nélkül. De ha mégsem, mindenkinek külön is és közösen is menteni kellene magát. A magyar ellenzék és civil világ jelenleg alkalmatlan ez irányban a víziógyártásra. Ám ha mint az utolsó években, ezután sincs rá szükség, akkor mindez nem is baj, a jövőkép nem fog hiányozni. De mi van, ha olyan helyzet áll elő, amikor mégis lépni kell? Igazán ezen a második forgatókönyvön kellene most gondolkodni.

Azonban van egy további ügy, amely rendkívül fontos a mi szempontunkból, mégpedig az európai perifériák kérdése. Egyfelől szeretnénk beljebb, jobban a központokba kerülni. Másrészt, például az euró magyar használatának távolabbra tolásával és más technikákkal szeretnénk legalább félig függetlenebbek lenni. Ehhez viszonylag kijjebb, ha nem is teljesen kint kell maradnunk, mégpedig hosszabb távra. De ebben a nagyobb játékban a perifériák a tartalékok. Oda lehet a legkönnyebben visszavonulni, az ipari képességeket ideiglenesen lefojtani, azután majd egyszer ismét belevágni.

Ennek az ide-odának nem kell örülni, de ki sem tudjuk majd teljesen kerülni. Viszont a ki-bekapcsolásokkal romboljuk azokat a tudásokat, amelyek rendszereink életben tartásához elengedhetetlenek. És ezekhez a ki-be mozgásokhoz - például ahol a leginkább tetten érhetők: az autógyártásban - mindezidáig nem szoktunk hozzá. A közeljövőben azonban ezek kikerülhetetlenek lesznek, és ezekben a rendszerekben nem lehetnek folyamatosak a munkalehetőségek sem.

A kapitalizmus rendszerként ebben a felállásban természetesen megmarad, de a konkrét alkalmazottak számára a határai egyre kevésbé lesznek érzékelhetőek. De egyáltalán, e helyzetekben lehet-e “jó” vagy “rossz” kapitalizmusról beszélni? A válasz igen, és bizonyos értelemben ideológiáktól függetlenül az. A Nobel-díjas közgazdász, Stieglitz beszél komolyabb megkülönbözhetőségekről is, amikor “jólétalkotásról” és “jólétmegszerzésről”, vagyis a meglévő jólét kisajátításáról, bérbevételéről értekezik, s akkor rögtön ott vagyunk a “jónál” és a "rossznál".

Azonban még egy lépés, és ez a különbség a mi klímatörténetünkben elmosódik, már e pillanatban sincs ilyen meg olyan. Könnyű ilyenkor arról értekezni, hogy valahol a világban van gyarmatszerű kizsákmányolás, máshol meg már nincsen. Ez kétségtelen, de gyarmatok nemcsak Afrikában vannak, hanem a Tiszántúl vagy a Dráva mentén is, és a térségtől függetlenül Magyarország számtalan cigánysorán. Itt a kapitalizmus “rossz” marad, éppen azért, hogy máshol, itthon és talán más európai vidékeken “jó” lehessen, vagy legalább javulhasson.

Bele lehet-e ebbe átfogóan avatkozni? A “régi” Európában ez nem csak kapitalizmus- vagy klíma-történet. A brit Munkáspártban tervezetek keringenek a nagyvállalati tőke tíz százalékának lehetséges állami kivásárlásáról a dolgozók számára. A német szocdemek ifjú csillaga “profithajsza” helyett a kollektív érdekek megjelenítéséről, sőt további lehetséges lépésként valamilyen “demokratikus szocializmusról” - nyilvánvalóan nem az 89 előtti kádárista programok újragondolásáról - beszél.

Eközben a mi újkapitalizmusunk második nemzedéknyi idejébe lépve a tulajdon lassan egyre nagyobb része a tulajdonosok, a “tőkések” gyermekeihez megy át. S ebben a pillanatban ezt a tulajdont az eddigieknél jobban meg lehetne adóztatni. Ez az újraelosztási kísérlet nem a lakásokra, kertekre, hanem az üzemekre, gyárrészletekre vonatkozhatna. S az így termelődő állami jövedelmekből lehetne egészségügyet, öregellátást finanszírozni. Nem beszélve a klímapolitikáról.

Ezzel az európai klímacélok teljesítéséhez is jobban hozzájárulnánk. S mert a klímaügyek demokratikusak, itt minden hazai politikai erő, az ellenzék és a kormányoldal is részesülhetne a maga módján a demokrácia építéséből. A klíma, a dekapitalizácó és a politikai részvétel itt ismét úgy összekapcsolódna, hogy abban valamilyen mértékben mindenki érdekelt lehetne.

El lehetnek indítani reformokat anélkül, hogy valakinek ehhez nyilvánosan meg kellene adnia magát. Ez már itthon is “klímakapitalizmus 2.0” lenne.