Két bukás

Sok vitám volt Szanyi Tiborral az évek során, éppenséggel a Népszava ügyében is. Sőt, szinte kizárólag az újság ügyében. Hol harcosan kiállt a Népszava mellett, védte az érdekeit – a baloldali politikusokkal szemben -, hol életre-halálra megsértődött, mi több, pert is indított a lap ellen. Sértődései, indulatos kirohanásai mindig akkor fordultak elő, amikor bírálat érte őt a hasábjainkon; a kritika kritikátlan hangnemet váltott ki belőle, harag költözött a szívébe. Őszintén nem emlékszem már arra, hogy mitől engesztelődött meg. Feltehetően attól, hogy a párton belüli pozícióját sikerült megőriznie, vagy visszatornáznia magát azok közé, akikre odafigyel a közvélemény. És ez így ment ciklikusan; mondott valami olyasmit, amit mi elfogadhatatlannak tartottunk, ezt meg is írtuk, ő megsértődött, már nem volt sem baloldali, sem megőrzendő érték a Népszava, aztán jött egy újabb fordulat, és nem volt nála harcosabb érdekvédője az újságnak. 
Most új helyzetbe került: a látszat szerint elveszített mindent. Egzisztenciát, befolyást, pozíciót – egyszerre. Emberileg tehát érthető, hogy ismét elragadták az indulatai. Nyilván hazudhatná azt, hogy semmi baj nem történt, demokratikus úton kerül ki a főútvonalról, de ugyan ki az, aki ilyenkor nagyvonalúan félreáll? Nem biztos, hogy a legelegánsabb megoldást választotta Szanyi, sőt biztos nem tudta megőrizni – ha volt neki – a hitelességét, nyilván gerincesebb lett volna, ha a választmányi ülés előtt fejti ki véleményét a pártról, és jelenti be a távolmaradását, mond le az esetleges európai mandátumról. De ő nem ezt tette. 
Bukni nem könnyű, pláne egyenes tartással. Nézzük meg ez ügyben Orbán Viktort: ő vajon hogyan kezelte a bukását? Igaz, őt nem itthon érte a kudarc – legalábbis ma még úgy tűnik, hogy itthon nem érte -, Magyarországon ő változatlanul az első számú politikus, de az európai vesszőfutása után ez már inkább csak egy kis homokozónak látszik. Mondom én. De nem ezt mondja a környezete, amiből persze nem következik, hogy nem ezt gondolja. Lehet, hogy egyformán vélekedünk a helyzetről, csak ez a bizonyos környezet még nem meri szembesíteni vezérét a valósággal. Inkább mindenki hazudik, fényezi továbbra is a „királyt”, és ezt teszi akkor is, ha nap mint buknak le, derül ki a szavaikról, hogy csalárdok, hamisak, hazugok. Orbánt ma még nem engedik bukni látszani, miközben – jelentsük ki bátran – a nemzetközi politika szereplői vagy elégedetten, vagy szánakozva néznek rá. Már nem is olyan jó vele mutatkozni. 
Nem, dehogy hasonlítom a helyzetét Szanyi Tiboréhoz, de annyit azért megállapíthatunk: az elegancia Orbán viselkedéséből is hiányzik. Nem gondolom, hogy lehajtott fejjel kellene kioldalognia a hátsó ajtón, de talán mégsem volna szabad társait hazugságokra kényszeríteni. Azonban képtelen erre, az egész rendszerét arra építette, hogy ő szent és sérthetetlen, hiba nélküli. Így gondol magára, és ezt elvárja másoktól is. Az összevetés annyiban áll meg, hogy egyik politikusban sincs tartás. Csak a látszatok.
Szerző
Németh Péter

Nemzetek Európája

A történelem néha a politikusok kezére játszik: közelről láthatjuk, mit jelent a gyakorlatban az, amit Orbán Viktor az európai integráció alternatívájaként, „nemzetek Európája” néven reklámoz. Erős nemzetállamok? Van itt rögtön kettő is (tele komplexusokkal), Románia és Magyarország. Egy dekányit sem adunk fel a szuverenitásból? Nem hát, csak éppen úgy fest, hogy hiába fekszenek generációk sokaságára visszamenőleg magyarok az Úz-völgyi temetőben, ha a szóban forgó temetkezési hely történetesen Romániában van, a szuverén román hatalom fennhatósága alatt. Első a nemzeti érdek? Persze, a legelső – de mi van akkor, ha két nemzet, vagy inkább két kurzus érdekei ellentétesek? Ki szokott olyankor győzni? És milyen áron?
Alighanem sokunknak ismerős az az eljárás, amikor valaki a történelem átírása révén tesz szert rövid távú politikai haszonra – ez ugyanis a kortárs magyar emlékezetpolitika lényege. Erről szól a Szabadság téri „német megszállási” emlékmű, a Nagy Imre-szobor eltávolítása, a tankönyvdiktatúra, és ez a lényege legújabban az 56-os intézet Veritasba olvasztásának is. 
Mifelénk valamiért azt gondolják, meg azt próbálják elhitetni az emberekkel, hogy a múlt uralása a hatalomgyakorlás legitim kelléke. De ez nem igaz: a lelkek és az emlékek megnyomorítása pontosan annyira tisztességes eszköze a politikának, mint a tömeges nemi erőszak. (Mindkettőt használják, de tisztességes ember egyiket sem tekintheti elfogadhatónak.)
Akinek a romániai temetőfoglalás – okkal – nem tetszik, annak a hazai múltgyalázási eseteket sem kellene szó nélkül hagynia. De az összefüggés sajnos fordítva is igaz: aki Magyarországon évek óta tétlenül nézi, netán tevőlegesen támogatja az állami történelemhamisítást, annak nem nagyon marad morális alapja ahhoz, hogy ugyanezt a szomszédoknál szóvá tegye.

Hárman párban

Botorság lett volna azt gondolni, hogy Gyurcsány Ferenc, nem próbálja meg maximalizálni saját pártja támogatottságát – ha teheti. És tehette, miután a Momentum saját főpolgármester-jelöltet állított. Kerpel-Fronius Gábor színre lépése újraértelmezte Karácsony Gergely népszerűségét. Feltételezhető, hogy a Momentum szimpatizánsai a párt új arcát támogatják. Karácsony elvékonyodott bázisát pedig sikerrel rabolhatja le egy népszerű, új jelölt – különösen úgy, hogy a DK vezetése úgy számol: jól szervezett szavazói automatikusan besorolnak bárki mögé, akire a vezérkar rámutat.
Így Gyurcsány Ferenc hirtelen Kálmán Olga egykori műsorvezetőre tolta át előválasztási tétjeit. Holott már körvonalazódott az alku, aminek eredményeképpen minden budapesti kerületben és önkormányzati körzetben egy ellenzéki jelölt lépett volna szorítóba a Fidesz embere ellen – az MSZP, a Párbeszéd és a DK közös csúcsjelöltje pedig Karácsony Gergely volt. Neki az előválasztáson most olyan mutatványt kell elővezetnie, amely egyszerre ejti rabul a szocialista szimpatizánsok zömét, a bizonytalanok egy részét, és még a két rivális párt szavazóinak is kedves.
Nem vitás, az előválasztás az ellenzék legjelentősebb innovációja. Demokratikus versenyben termeli ki az erős legitimációjú jelöltet, sikerrel mozgósít, és tematizálja a kampányt – ám egyelőre csak a budapesti ellenzéki szavazók kemény magját izzította be. Ebben a világban Kálmán Olgának van egy ethosza, miszerint ő a hatalomnak odamondogató asszony. (Igaz, az okozhat neki kellemetlen meglepetést, hogy hajdani ATV-s tábora nem egyezik meg a későbbi Hír TV-sel.) Ebben a világban sikereket hozhat a Klára-modell, miszerint keríts egy népszerű jelöltet, aki riválisaival többé-kevésbé azonos programot hirdet, de szerethetőbb. Ebben a világban vannak, akiknek fontosabb a pártkötődés, mint a jelöltek személye. Viszont nem csupán ez a világ választja meg a főpolgármestert.
A következő napokban-hetekben érdemi verseny törhet ki, ami nem baj. Sőt. De két dologra érdemes odafigyelni.
Az előválasztás, szemben az EP-választással, nem közvetlen belpolitikai tét nélküli szépségverseny. Tarlós Istvánnal a győztes mérkőzik. Azaz nem baj, ha a fő mérlegelési szempont az, kiről hiszik el, hogy „kormányzóképes”. (Közben a balos vezetésű kerületekben a DK-s szavazókat ellentétes impulzusok érik: a pártközpont Kálmán Olga támogatására szólít, a helyi közvéleményt befolyásoló polgármestereik Karácsony mellett tettek hitet.) A DK lépésével a helyzet most ismét kuszább lett.
De az igazi kérdés mégis az, mi történik a választás másnapján. Ha Tarlós nyer, akkor semmi. Tényleg: sokáig, semmi. De ha veszít, akkor a tét az, a főpolgármester bizonyítani tudja-e, hogy lehet élhető Budapestet működtetni kormányzati ellenszélben. Ehhez nem árt némi városvezetési tapasztalat – jól kérdezni nem elég.
Ha aztán a választáson Puzsér Róbert és a liberális Sermer Ádám is elindul, azzal még tovább nő Tarlós – és vele Orbán – győzelmi esélye. Az ellenzék az utolsó utáni esélyét készül eljátszani.
Szerző
Nagy B. György