Vegyük mindjárt elsőként az „elvtársat”. Ez a nyelvújítás teremtette szó a XIX. század közepén jelent meg nálunk, a munkásmozgalom csak később sajátította ki magának. A szocialista vagy ahhoz közeli szakszervezeti mozgalomban már a háború előtt „elvtárs”, „szaktárs” volt a megszólítás. Persze, volt „munkatárs” is, de csak mint megjelölés. Ugyanez vonatkozott az „uti-” és a „házastársra” is. Az állami áldásért folyamodó nőt és férfit az anyakönyvvezető ugyan törvényes házastársakká nyilvánította, ám amikor hivatali helyiségéből kiléptek, az ifjú férj mégiscsak „Jucikámnak”, netán „egyetlen Eleonórámnak” szólította hitvesét, de semmiképpen sem fordult hozzá azzal, hogy „tisztelt házastársnőm”.
Mifelénk a társak javarészt a felszabadulás után kezdtek sokasodni. Abban az időszakban, amikor az elvtársak lettek az urak, és éppen azért egyre kínosabbá vált úrnak lenni. Vége lett az „úr ír”-nak, igaz, nem jött helyette az „elvtárs ír”. Pedig akkoriban úgy elszaporodtak a társak, mint bolondgombák az erdőben eső után. Immár nemcsak a párttagok kezdték elvtársazni egymást, hanem rövid életű "bajtársozás" után kötelezően ez a megszólítás dukált a néphadseregben meg a többi fegyveres testületben is. Ugyancsak mindenki számára elvtárs lett Rákosi Mátyás, mármint csak így illett mind emlegetni, mind megszólítani őt. Az úttörőújságok ugyan rövid ideig Rákosi pajtásként írtak róla, de csak nagyon rövid ideig, mert aztán egy illetékes elvtárs szigorú ukázzal leállította ezt a bizalmaskodást, minden bizonnyal abból kiindulva, hogy a pajtását bárki fenéken billentheti, amit Sztálin legjobb magyar tanítványával ugyebár mégsem való, de persze nem is tanácsos megtenni. 1948-ban Makk Károly rendezésében készült egy Úttörők című játékfilm, amelyet még bemutatása előtt úgy betiltottak, hogy még egy nyomorult negatív sem maradt utána. Mindössze egyetlen dalt sikerült belőle kimenteni (ha jól tudom, szövegét Bacsó Péter írta, aki egyébként a forgatókönyv egyik társszerzője is volt), és az úttörők abban már úgy biztatták egymást, hogy „Elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd...”
Elvtárs volt továbbá mintegy hivatalból mindenféle és -fajta főnök: miniszter, megyei tanácselnök, igazgató. Igaz, kivételek itt is akadtak. Az Orvostörténeti Múzeum főigazgatója, Antall József például következetesen igazgató úrnak szólíttatta magát. Többnyire urak maradtak a professzorok is, (az ELTE-n nem feltétlenül, a Műegyetemen viszont annál inkább), és persze a tisztelendők meg a tiszteletesek is. Ahol mégis nagyon ódzkodtak az elvtársazástól, különösen már a Kádár-korszakban, ott a „kartárs” lett a megszólítás, de legalábbis a kötelező cím. A hivatalokban, iskolákban, mármint a tanárok között bizonyosan.
Ezzel azonban a társak hosszú sora még nem zárult le. A sportolóknál a „sporttárs” jött divatba. Persze ott is csak a sajtóban meg a hivatalos gyűléseken, mert nyilvánvaló, hogy a játékvezető ítéletének helyességét kétségbe vonó szurkoló akkoriban sem azt kiabálta be a pályára, hogy „hülye a bíró sporttárs”. Más közegekben a „tagtárs” volt az illendő megszólítás. A MABÉOSZ-ban (a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetségében) pedig valamilyen okostojás kitalálta a „gyűjtőtársat”, aminél még az ugyancsak divatba jött „lakótárs” is kimondhatóbban hangzott.
És még két példa az „elvtárs” helyettesítésére. Betlen Oszkár írja le az Élet a halál földjén című könyvében, hogy a buchenwaldi náci koncentrációs táborban a kommunisták – természetesen illegális – pártszervezetet hoztak létre. Nos, annak tagjai a konspiráció kedvéért nem elvtársnak, hanem „szakinak” szólították egymást. A két világháború között az Egyesült Államokba kitántorgott magyar kommunisták (mert ilyenek is voltak, és nem is kevesen) az ’50-es évek elején, az úgynevezett McCarthy-korszakban – bizonyára ugyancsak a konspiráció kedvéért – áttértek a „munkástárs” megszólításra. Emellett, biztos, ami biztos alapon, még az amerikai kommunistaüldözés vége után is kitartottak.
Ugyanakkor volt olyan közeg, ahol a kétféle megszólítás békésen élt egymás mellett. Szovjet időkben azokon a moszkvai sajtóértekezleteken, amelyeken nyugati tudósítók is részt vettek, „Tovariscsi i goszpoda!”, vagyis „Elvtársak és uraim!” volt a bevezető titulus.
A rendszerváltás óta, amikor a magyar közéletben ismét divatba jött az urizálás, az „úr” ismét elfoglalta az őt megillető helyet. Az elvtársazást ma már a szocialisták is szégyellik. Nyilván ezért feledkeztek meg teljesen arról a lehetőségről, hogy így nevezzék egymást. Mi, a fizikailag erősebb nem tagjai mindnyájan urak lettünk. És nem is egészen úgy, mint az átkos előtti korszakokban, amikor az igazi úrnak a „direktor úr”, a „mérnök úr”, a „felügyelő úr” stb. megszólítás dukált, és az igazi urak csak a házfelügyelőt, a villanyszerelőt vagy a fűszerest szólították a nevén, vagyis például „Brunnbauer úrnak”. Egy budapesti kávéház ablakában pedig – bizonyára afféle átörökölt k. u. k. hagyományként – állítólag az volt kiírva, hogy „Itt mindenki doktor úr lesz szólítva”. Mi több, mindenkit illett a rangja fölé titulálni. A medikusból „doktor úr”, az alorvosból „főorvos úr”, a főorvosból „tanár úr” lett. (Engem néhai fogorvosom, a betegei által ugyancsak tanár úrnak szólított régi vágású úr következetesen „főszerkesztő úrnak” szólított, noha soha életemben nem főszerkesztettem újságot, de még rádióműsort sem. Most jut eszembe: tulajdonképpen a mezei riportert, tudósítót is felültitulálás „szerkesztő úrnak” tisztelni.)
Megjegyzem, kizárólag rangja megjelölésével lehetett, de lehetne szabályosan ma is
megszólítani azt, aki valamiféle rendőri vagy katonai rendfokozattal rendelkezik. Fülsértő hallani – ami valaha semmiképpen sem fordulhatott volna elő –, hogy „ezredes úr” vagy „tábornok úr” helyett „Kovács úrnak” vagy „Szabó úrnak” titulálják ezeket a rangos személyeket. És ha már a rendőrségnél tartunk. A hatóság szóvivői következetesen „kollégáikat” emlegetik. Holott szerintem a „bajtárs” náluk sokkal helyénvalóbb volna. Eközben a „bajtárs”– ha nem is alaptalanul, de a rendőrökénél azért bizonyára kevesebb alappal – csak a mentősöknél dívik.
