A rabszolgatörvény-ellenes tüntetések mérlege

Publikálás dátuma
2019.06.10. 10:37
Úton az MTVA székháza felé
Fotó: Draskovics Ádám
Fél éve vette kezdetét az éves túlórakeret megemelése ellen szerveződött tüntetési hullám. A szakszervezetek által nyelvpolitikai szempontból sikeresen rabszolgatörvényként keretezett szabályozással szemben olyan mozgósítás vette kezdetét és olyan akciók szerveződtek, amelyekben nem csak az egyes ellenzéki pártok, de párton kívüli mozgalmárok, civil csoportok és a szakszervezetek között is egység jött létre. Bár a tüntetési hullám nem mozgatott meg akkora tömeget, mint a netadós tüntetések 2014-ben, vagy a CEU melletti demonstráció 2017-ben, az egységes fellépés és a tiltakozók korábban nem, vagy csak elszórva tapasztalt indulatossága megkülönböztette a rabszolgatörvény-ellenes tüntetéseket a korábbi mozgósításoktól. Az utcán megvalósult teljes egységen túl a tüntetéssorozat keretezése arról is szólt, hogy különböző társadalmi csoportok között jöhet létre szolidaritás. Ezek szerint a NER nem csak a tudomány függetlenségét sértette meg a 2018-as parlamenti választás után, de a munkások érdekeit is, hogy kiszolgálhassa a német tőkét, amiért cserébe a német konzervatívok nem lépnek fel a jogállam, a sajtószabadság leépítése ellen. Az MTA és a CEU ügye így került bele a rabszolgatörvény konfliktusának keretezésébe. Ennek az értelmezésnek a mentén lépett fel a Hallgatói Szakszervezet csoport is és a 2018. december 8-i szakszervezeti tüntetés szervezői is megjelölték a társadalmi csoportok közötti szolidaritást célként.

A munkavállalói érdekektől a közmédiáig

A 2018. decemberében kezdődő rabszolgatörvény-ellenes tüntetéseknek volt egy tartalmi és egy tágabb értelemben vett formai előzménye is. A kormány már a 2018-as választások előtt, 2017 elején tervezte, hogy három évre növeli a munkaidő keretet, tehát azt az időt, ami után ki kell fizetnie a munkáltatónak a túlórapénzt. Végül 2017. áprilisában a módosítás lekerült a törvényhozás napirendjéről. A konfliktust kiváltó ügy tehát nem volt új 2018 végén, a közeledő országgyűlési választás akadályát jelentette a rabszolgatörvény 2017 eleji bevezetésének. A szakszervezeti mozgósítás ugyanakkor már 2018. novemberében megkezdődött, amikor a kormány megszüntette a cafeteria-elemek kedvezményes adózását. Formai szempontból az együttes ellenzéki utcai jelenlét a választások után közvetlenül megkezdődő tüntetések során megvalósult, jóllehet akkor még közös beszédek nélkül vonultak egymás mellett a Jobbik és a liberális, baloldali pártok politikusai, szimpatizánsai. Ekkor már nem lehetett hallani olyan morális ellenérzésekről a közös tüntetés kapcsán, mint amikor Állami Számvevőszék megbüntette a Jobbikot 2017 végén.
A rabszolgatörvény elleni első tüntetésre a szakszervezetek szervezésében került sor 2018. december 8-án, ami hasonló koreográfiát követett, mint a novemberi cafeteria-tüntetés. Ezzel párhuzamosan az ellenzék a törvény elfogadását obstrukcióval kívánta megakadályozni 2925 napirendi módosító indítvány beadásával. Az igazságügyi bizottság azonban úgy döntött, hogy azokról egyetlen szavazással dönthet az Országgyűlés. Az ellenzéki képviselők a döntés ellen sípszóval tüntettek, majd közösen elhagyták az üléstermet. Két nappal később, december 12-én foglalta el az ellenzék az elnöki pulpitust a parlamentben, hogy megakadályozza a törvény elfogadását. Az országházi normák együttes ellenzéki felrúgása, az események folyamatos, élő közvetítése - elsősorban Tordai Bence képviselő által - erős mozgósító hatással bírt. Aznap este több ezren jelentek meg a Kossuth-téren. Összecsapásokra is sor került a tüntetők és a rendőrség között, ami éppen annak tudható be, hogy - a rendőrség 2015 óta tartó militarizációja mellett - a tömeg sem érezte magára érvényesnek a korábbi szabályokat. A normadöntés és a közös szimbólumrendszer (O1G) aztán a későbbiekben is erős mozgósító erővel bírt.
Az obstrukció hetének vasárnapján aztán új célpontot talált magának az ellenzék. Hadházy Ákos, Szél Bernadett és a Momentum kezdeményezésére a december 16-i tüntetés után a tömeg az MTVA Kunigunda útjánál lévő székházához vonult. A tüntetők elköteleződését bizonyította, hogy a hidegben gyalog tették meg a mintegy másfél órás utat. A közmédia ekkor lett a tüntetési hullám elsődleges célpontja, az ellenzéki képviselői akciók és a tüntetések helyszíne. Az eredeti cél az ellenzék rabszolgatörvénnyel kapcsolatos követeléseinek beolvasása volt, az ellenzék ezzel kibővítette a konfliktust a sajtószabadsággal, tágabban egy általános rendszerkritikával. Nem egyedülálló jelenség, hogy az állami média a rendszerellenes tüntetések célpontja. Így történt/történik ez a 2018-2019-es szerb kormányellenes tüntetéseken is, ráadásul a politikusok, közszereplők természetes közege a nyilvánosság, így érzékenyebbek annak korlátozására. Nem kivételes, hogy a mozgósítás fenntartása érdekében arra van szükség, hogy a mozgalmi vezetők átkeretezzék az adott konfliktust. A december végi és január eleji tüntetések azt mutatták, hogy volt is igény a tüntetők részéről a konfliktus kibővítésére.

Szerepek, érdekek, tüntetők

Január 5-én volt a tiltakozási hullám utolsó nagyobb tüntetése a fővárosban. A demonstrációt már decemberben megkezdték szervezni civil szervezetek, szakszervezetek és az ellenzéki politikai pártok. Közösen tüntettek, azonban eltértek szerepeik és így érdekeik is. Legegyszerűbben a szakszervezeti álláspontot lehet meghatározni. Bár esetükben is felmerül, hogy milyen mértékben érdemes eltávolodniuk a szűken vett foglalkoztatási konfliktustól a kormánykritika irányába, alapvetően mégis tagjaik munkaügyi érdekvédelme a feladatuk. A pártok a rabszolgatörvényben egy olyan ügyet találtak, amivel a Fidesz narratívája, így a nacionalizmus - német autógyárak érdeke - és a munkalapú társadalomra való hivatkozás kikezdhető volt. Az ellenzéki közvélemény felé lehetőség volt egységet mutatni, továbbá cáfolni lehetett a NER konformitást a parlamenti és az MTVA épületében folytatott direkt akciókkal. A politikai pártok cselekvési logikája végső soron a szavazatszerzésre irányul, így számukra a konfliktus szélesítése, a kormánykritika fontos szempont. A civil aktivisták, tüntetésszervezők számára is a rendszerkritika, az azt kifejező mozgalmi cselekvés lényeges, ugyanakkor nem kell tekintetbe venniük a választói szempontokat, megfogalmazhatnak olyan cselekvési elvárásokat, amelyek túlságosan is felborítják a mindennapi élet egyéni rutinjait.
A közös tüntetési fellépés, a beszédek során nem élesedtek ezek az ellentétek, de a további cselekvéssel kapcsolatban ez már nem így történt. Ezt mutatja az országos sztrájk körüli diskurzus. Az országos sztrájk, mint a tüntetések utáni, azokon túlmutató cselekvési lehetőség a január 5-i tüntetésen, éppen szakszervezeti oldalról merült fel. Noha a szakszervezetek több helyen is tartottak félpályás útlezárásokat, országos sztrájk a jelen szabályozás szerint nem szervezhető. A politikai pártoktól többen azt várták, hogy december 12-e után ne térjenek vissza a parlamentbe, valósítsanak meg egy kvázi pártpolitikai sztrájkot, azzal, hogy nem vesznek részt a törvényhozás munkájában. Ez tulajdonképpen a választási bojkott diskurzusa volt némileg más köntösben. A parlamenti munka bojkottja ugyanakkor ellentétes az alapvetően intézményesített környezetben kialakult pártpolitikai logikával, a pártok szervezeti érdekeivel, a pártokban dolgozó munkavállalók érdekeivel, választóik meggyőződésével. Az is erősen kétséges, hogy lenne legalább egy meghatározó kisebbség az országban (25-30 százalék), amelyik nem venné zokon, ha több hétre “leállna az ország”.
A tüntetéseken részt vevők esetében nem szokott problémát okozni annak megértése, hogy milyen politikai változásokat kívánnak elérni, hiszen éppen azt fejezik ki a rájuk jellemző módon az adott demonstráción. A nagyobb volumenű hazai tüntetési hullámok során azonban a kezdeti szakpolitikai konfliktus általánosabb rendszerkritikává tágul. Ebben a helyzetben beindul annak találgatása, belelátása, hogy végső soron milyen társadalmi csoportok, milyen politikai háttérrel, milyen éllel kritizálják a fennállót. Az ízlés vagy érdekbeli különbségek alapján így lehetett hallani csalódott fideszesekről, korábban nem tiltakozó politikai újszülöttekről és az egész politikai elitet leváltani akaró tiltakozókról a netadós tüntetések óta.
A 2018. december 8-i tüntetésen az MTA Politikatudományi Intézete által végzett kérdőíves kutatás betekintést ad a szakszervezeti demonstráción résztvevők szociológiai hátteréről, részvételi tapasztalatairól. A véletlenszerűen megkérdezett tüntetők átlagéletkora 53 év, 54 százalékuk férfi, 46 százalékuk nő volt. A tüntetők 56 százalékának legalább főiskolai végzettsége volt, vagy felsőfokú tanulmányokat folytatott. A szakszervezeti tagok arányát 20 százalékra mérték, ami a teljes választókorú népességben 4-5 százalékra tehető. Jellemzően aktív csoportról van szó, a megkérdezetteknek csupán 22 százaléka nem vett rész közéleti, politikai tevékenységben (kampánytevékenység, szervezeti aktivitás, tüntetés, bojkott, petíció aláírása, politikus felkeresése, adomány) a tüntetést megelőző 12 hónapban. Az aktivitásra utal az is, hogy körükben 95 százalékos volt a 2018-as választásokon való részvétel. A régi baloldal elutasítottsága sem olyan magától értetődő. A kérdésre válaszolók 52 százaléka szavazott ugyanis a DK vagy az MSZP-Párbeszéd listájára.
A 2018. december 8-i tüntetésen résztvevők szociológiai, politikai háttere tükrözi annak szakszervezeti jellegét, azonban így is vegyes képet mutat: különböző társadalmi csoportok képviselték magukat. Nem csak a diplomások aránya volt alacsonyabb, mint más tüntetésen, de sokan érkeztek a fővároson kívülről a tüntetésre (45 százalék). Egyetlen tüntetésből természetesen nem alkothatunk teljes képet az egész hullámról, azonban felfedezhetőek bizonyos klaszterek. A december 12-i ellenzéki obstrukció után bizonyára több fiatal, a régi baloldalhoz kevésbé kötődő résztvevő jelent meg a tüntetéseken, továbbá kevesebb lett a fővárosba érkező szakszervezeti aktivista. A demonstrálók vizsgálata azonban azt mutatja, hogy mind a szakszervezeti aktivisták, mind a régi és az új ellenzéki pártok választói részt vettek a rabszolgatörvény elleni demonstrációkban.

Volt valami értelme?

Tüntetések kapcsán rendszeresen felmerülő kérdés, hogy végső soron mi értelme, haszna volt az egésznek. Különösen igaz ez akkor, ha nem csak korlátozott szakpolitikai céljai vannak a mozgósításnak, de az ellenzéki közvélemény egyenesen kormányváltást remél a megmozdulásoktól. A rabszolgatörvény-ellenes tüntetések kapcsán ráadásul nem hogy teljes, mint a netadós tüntetések során, de részleges szakpolitikai sikert sem lehetett elérni, ahogy a 2012-2013-as hallgatói mozgalom esetében. Nem volt következménye a tüntetési ciklusnak a Fidesz szavazótáborára nézve sem olyan mértékben, mint a netadós hullám után, noha a túlóratörvény is széles társadalmi csoportok esetében korlátozza az egyéni autonómiát, szabadságot. Mindez nem jelenti azt, hogy ne lett volna értelme és következménye a megmozdulásoknak. A Momentum európai parlamenti választáson elért sikerében lehetett annak szerepe, hogy EP-kampányuk egyik arcát, Donáth Annát személyes kockázatvállalása révén ismerhette meg az ellenzéki közvélemény, ha nem is feltétlenül az egész ország. A tüntetéseken való ellenzéki egység, a pártok, politikusok behelyettesíthetősége pedig paradox módon éppen azt az ellenzéki választói felismerést táplálhatja, hogy a kormánybuktatáshoz nincs szükség mindegyikre.
A pártpolitikán innen ugyanakkor nem szabad elfeledkezni a munkavállalói érdekvédelem új lendületéről azoknak, akik úgy gondolják, hogy a szakszervezeti mozgalom nem csupán hitelességi forrás vagy kormánybuktató eszköz. Az utolsó választás előtti évben, 2017-ben az általam végzett sajtóelemzés szerint egész évben 14 sztrájkkal kapcsolatos szakszervezeti cselekvés valósult meg. 2019-ben ez a szám kevesebb, mint fél év alatt majdnem a duplájára, 26-ra nőtt, ráadásul ebbe nem számítanak bele a sztrájkon kívüli egyéb formák, így a munkavállalók tüntetései. A sztrájkok ráadásul nem korlátozódnak Budapestre, ahogy egyébként a rabszolgatörvény ellen is szerte az országban tiltakoztak. Jelenleg éppen a pedagógusok sztrájkhoz való jogát korlátozza a kormány nemtelen eszközökkel. Az idézett adatokon túl a Kőbányai Szent László Gimnázium tanárai által válaszként adott vadsztrájk, az egyéni kockázatvállalás mutatja, hogy valóban megmozdult valami a magyar szakszervezeti mozgalomban. A Fidesz népszerűségi mutatóit elemezve és az EP választások ellenzéki eredményeit értékelve ne feledkezzünk meg erről!
Szerző

Szüdi János: Út az Európai Egyesült Államok felé

Publikálás dátuma
2019.06.10. 08:00

Történelmi alkotmányunk vívmányai alapján az országot irányító pártelnök-miniszterelnöknek az egyesüléspárti csoport élén kellene állnia.
Európának mindenekelőtt a fejekben kell egyesülnie. Egymás megismerése, egymás elfogadása az első és a legfontosabb lépés ahhoz, hogy létrejöhessen az Európai Egyesült Államok. Feltehetően az elkövetkező esztendők során számos összecsapásra kerül sor az egyesülést támogató és elutasító erők között. Melyik lesz az erősebb, melyik győz? Ez azon is múlik, mennyire lehet közel hozni lélekben egymáshoz a kontinensen élőket. A megismerés útja az oktatás, a kultúra és a valós információk szabad áramlása.

A magyar zsákutca

  A magyar uralkodó osztály mindent megtesz annak érdekében, hogy keresztbe tegyen Európa egyesülésének. Pedig történelmi alkotmányunk vívmányai alapján az ország irányítását egyszemélyben ellátó pártelnök-miniszterelnöknek az egyesüléspárti csoport élén kellene állnia. Azt gondolnánk, ha valaki több száz millió forintért helyreállíttatja egy volt miniszterelnök, Andrássy Gyula lovas szobrát a parlament mellett, akkor tisztában van azzal is, miért teszi ezt. Úgy tűnik az utód nem kíváncsi Andrássy Gyula életének egyik lényeges mozzanatára, a kiegyezés tető alá hozására, melynek eredményeképpen létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia, Európa második legnagyobb állama. Nem kíváncsi arra sem, mit tartalmaz "a magyar korona országai és az Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országok között fenforgó közös érdekü viszonyokról, s ezek elintézésének módjáról" szóló 1867. évi XII. törvénycikk. Pedig akár mintául is ajánlhatná Európa állam- és kormányfőinek, pártelnökeinek, annak végiggondolásához, miképpen lehet megszervezni az Európai Egyesült Államok országainak kapcsolatát. Nem teszi, nem is teheti, hiszen ebben az esetben végig kellene gondolni, miért hullott szét ez az államalakulat, s milyen szerepet játszottak az eseményekben a magyarok. Nem teszi, nem is teheti, hiszen ebben az esetben le kellene vonni Trianon tanulságait.

Kísért a múlt

Az Osztrák-Magyar Monarchiát - a Párizs környéki békeszerződés keretei között - a nagyhatalmak verték szét. Nagy Magyarországot a magyarok. Igaz, szentesítette az eseményeket a versaillesi békeszerződés, de ez nem változtat a tényeken: Franciaország 1918. június 29-én a leendő Csehszlovákiát képviselő politikai szervként ismerte el a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot. Augusztus 9-én ugyanígy járt el Nagy-Britannia, szeptember 2-án az Amerikai Egyesült Államok, október 24-én pedig Olaszország is. 1918. október 29-én a Zágrábi Nemzeti Tanács (Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsa) mondta ki elszakadását Ausztria-Magyarországtól és kikiáltotta a Szerb-Horvát-Szlovén államot, majd november 24-én kimondta Vajdaság csatlakozását. 1918. december 1-jén a magyarországi románok gyulafehérvári nemzetgyűlése kinyilvánította azon szándékát, hogy Erdély, a Körösök vidéke, Bánát és Máramaros – összesen 26 történelmi vármegye – csatlakozik a Román Királysághoz. Az első világháború utolsó napja 1918. november 11. Mi az oka annak, hogy a „szent korona” nemzetei nem kívántak tovább közös határok között élni a magyarokkal? Az Osztrák-Magyar Monarchia többnemzetiségű ország volt, melynek egyik „fele” a Magyar Királyság, a másik „fele” az Osztrák Császárság volt. Míg Ausztria föderatív államként működött, Magyarország „egységállamként". Elnyomta, sőt lenézte az itt élő, más nemzethez tartozókat. Jelentős szerepet játszottak a magyarok az osztrák-cseh kiegyezés létrejöttének megakadályozásában is. Közös haza, közös múlt, mégis hiányzik a közös emlékezet. Kevesen vannak, akik mesélni tudnának arról, mi történt a szlovákokkal, a szerbekkel, a horvátokkal, a románokkal, amíg a Magyar Királyság alattvalói voltak. Kevesen vannak, akik meg tudnának nevezni tudósokat, művészeket, politikusokat a közös hazában velünk élő más népek fiai közül. Trianon emlékezetére nem lövészárkot kellene ásni az Alkotmány utcában, hanem a közös múltból merítve, az érintett országokkal összefogva, közzé kellene tenni – kétnyelvű kiadásokban – az egykori közös haza irodalmának legszebb műveit, megfelelő illusztrációkkal ellátva.

Európa jövőjéért

Európa múltja a nemzetek különállásából eredő sérelmek, cselszövések és ármányok története. Egyik nemzetnek a másik nemzet kárára történő gyarapodása. Európa jövője, a nemzetek összefogására épülő közös haladás. Az egyesült Európa nem a nemzeteket szünteti meg, hanem a nemzetek közötti ellentéteket. Nem egymás rovására, hanem egymásért, egymással kell megteremteni a mindenki számára élhető és biztonságos földrészt, hozzájárulva ezzel a Föld megmentéséhez. Európának a fejekben kell először egyesülni. Az út az oktatáson keresztül, a kultúrák közvetítésével vezethet el a célig, az Európai Egyesült Államok létrehozásáig. Annak érdekében, hogy megvalósuljanak az Európai Unióról szóló szerződésben foglaltak: megszűnjön az európai kontinens megosztottsága, megerősödjön elkötelezettségünk a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és alapvető szabadságjogok iránt, közeledjen egymáshoz a tagállamok gazdasága, megvalósuljanak az Európai szociális chartában lefektetett elvek, szükség van arra, hogy a jövőben nagyobb hangsúlyt kapjon az Európai Unió tevékenységében az oktatás és a kultúra. Az EU-nak közre kell működnie a valós információk továbbításában. Az Európai Egyesült Államok megvalósulásához fontos lépés, hogy az Európai Unió felhatalmazást kapjon az oktatás és a szakképzés egységes és közös elveinek meghatározására. Legyen minden európai polgár elidegeníthetetlen alkotmányos joga a tanulás, személyisége legteljesebb mértékű kibontakoztatása. Minden állam kötelessége, hogy megteremtse a feltételeit a tanítás szabadsága és a tanuláshoz való szabad hozzáférés jogának érvényesüléséhez. Az Európai Unió áldozzon alternatív tankönyvek elkészíttetésére és hozzáférhetővé tételére. Működtessen szabad iskolarendszert. Nyújtson védelmet a pedagógusoknak az oktatás szabadságának érvényesítése érdekében. Az Európai Egyesült Államok megvalósításához fontos lépés, hogy az Európai Unió nyújtson segítséget az egyes tagállamok kultúrájának megismeréséhez, terjesztéséhez. Az Európai Unió áldozzon az irodalmi alkotások fordítására, hozzáférhetővé tételére, különös tekintettel a kis lélekszámú nemzetekre. Áldozzon együttesek, tárlatok utaztatására, bemutatására. Így válhat Magyarország ismét naggyá! Végül, de nem utolsósorban az Európai Egyesült Államok megvalósításához fontos lépés, hogy az Európai Unió minden tagállam nyelvén hozzáférhetővé tegye az „igazságot”, a valóságnak megfelelő híreket. Működtessen szabad sajtót, amelyből minden érdeklődő megtudhatja az igazat, mi zajlik a világban. Amikor Magyarország pártelnök-miniszterelnöke elutasítja az Európai Egyesült Államok eszméjét, nem az ország szuverenitását, hanem saját és környezete kiváltságait félti. Fél attól, hogy független bíróság előtt mérlegre teszik kormányzati időszakának eseményeit.
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Mi jön a vers után?

Publikálás dátuma
2019.06.08. 19:45
Térey János
Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
„Vele alkudoznék a félhomályban. Neki sorolom, vele perelek. De akármit is teszek, csak a saját hangomat hallom.”
Nem erről akartam írni a héten, be volt tárazva a téma, ilyenkor már mondom magamban a mondatokat, próbálgatom a villamoson, utcán, menzán, dolgozom fejben, hogy amikor gép elé kerülök, már kevesebb dolgom legyen. De be kell látni, hogy vannak nagyobb erők is a tárcaírásban, mint a szerző maga, aki csak a saját alanyai és állítmányai között ingázhat szerényen. Sors? Gondviselés? Isten? Hirtelen mindegyik csak betűk halmazának tűnik. Kiszáradt csigaház. Emlékszem, mennyire nevettem azon, amikor az öregek – nagyszüleim és régi barátaik – társalgásában nem sokkal a betegségeik alapos és bizsergető kibeszélése után, amikor egymásnak ajánlottak gyógyszereket, kúrákat, orvosokat, hirtelen előjött a tuti kérdés: Tudod, hogy ki halt meg? És akkor mintegy csattanóként jött egy ismerős neve, egykori kolléga, volt szerelem, a kedvenc hentes. Aztán még nevek, sok név, a döbbenet és öröm keverékével kiejtve, mert ők, a beszélők még itt vannak. Csupa jeges érintés és csupa megkönnyebbülés, hogy van még haladék. Van még idő. Ma is a fülemben cseng ennek a dallama. Az élet és halál kevés hangjegyből álló kottája. Az első igazi döbbenetem Zoli volt. Kőrösi Zoltán halálhíre egy wellnessközpontban ért utol. Értettem, amit mondtak nekem a telefonban, de nem tudtam hova tenni, idegenül csengett, mintha kihúzták volna a szavak alól a szőnyeget. A felfoghatóság alapját. Akkoriban kerültünk igazán közel, folyton csipkelődött, ironizált, én meg ezt nagyon bírtam, apámmal mi is így cukkoltuk egymást. Nem lehetett sértődés belőle, mert nekem ez a szeretet nyelve volt, nem a pikírt gonoszkodásé. Ugyanakkor meg ő volt a legjózanabb író, akit csak ismertem, mindent megtett az egészségéért, futott, úszott, focizott, síelt, pazar tanácsokat adott az étrendemmel kapcsolatban is, mert nem nézte jó szemmel a fölösleges kilóimat. És akkor a szíve. Mit lehet erre mondani? Hát kinek lehet ilyen hülye humora, hogy pont a legegészségesebbet? Amikor még mondatok, bekezdések, regények érlelődtek benne, amelyekről egyébként soha nem beszélt. Babonából. Letámolyogtam a medence mellé, csináltam, amit a wellnessben lehet. Úsztam, masszázsra mentem, befalt az élet örömtelen öröme, a kényelmes hazugságaim. Olyan volt, mint egy rossz szerep vagy egy folyton kihúzott mondat. Semmi hitelesség, semmi erő. Aztán most János. Nem voltunk barátok, csak kollégák, egy kiadónál lévő szerzők, jó ismerősök. Pompásan csevegtünk, de mindig hiányzott valami, hogy mindez valahogy elmélyüljön. Én szerettem a verseit, megkerülhetetlen műveknek láttam, azt pedig sosem mertem megkérdezni, hogy mit gondol az én szövegeimről. Tartottam tőle, hogy el is mondja. És még igaza is lesz. Pedig imádtam a pontos ítéleteit, a kíméletlenségeit, a csípős okosságát, ahogy két-három mondattal helyrerak szerzőket és életműveket. Szinte bármilyen műfajban. Csak akkor fájt az ítélet, amikor számomra kedves szerzőkről vélekedtünk másként. Szigorú volt, s bár magam is tudtam, hogy szigorúság nélkül sosem lesz jó vers és jó regény, azt mondtam, hogy legalább a szigorúságokat hadd válogassam meg én. Itt vannak a kötetei a polcomon, majdhogynem hiánytalanul. Kevés szerzővel vagyok így. Tán ezt is el kellett volna mondanom egy karácsonyi bulin, amikor nem tűnik hízelgésnek. Csak dedikáltatom egyenként. Van még időnk, mondtam végül, engedtem a gátlásaimnak. És akkor megint a telefon. Hogy írjak nekrológot. Ha szótárt adnak, akkor se értettem volna, hogy mit kérnek. Téreyről, kérdeztem meg háromszor is? Mert az nem lehet. Hiszen ő a legjózanabb költő, csúszott ki majdnem a számon. Úszik, odafigyel magára, dédelgeti az egészségét, akár egy hibátlan vers zárlatát. Hogy akkor most ennek is vége? Hallom a fülemben az ismerős kottát, és lassan felfogom, hogy az én nemzedékem is belépett a rossz csattanók korába. Hogy nincs többé védettség, nincs fiatalság, nincs illúzió és főként nincs kapaszkodó. Csonka életművek kerekednek hirtelen egésszé az őszikék reménye nélkül. A meglévőkből kell kiolvasni a már nem megírható leendőket. Játszani azzal, ami nem engedi a játékot, ami falként meredezik előtte, rajta a sors (?), Isten (?), gondviselés (?) gúnyos graffitije. Kár, hogy most nem tudom kinyitni a könyvet, nem vigasztal a vers. Érzem, hogy tompán, falsul szólalna meg minden. Semmi nincs, ami idézhető lenne, ami a csend helyét átvehetné, akár ideiglenesen is. Nincs, ami rímelne erre, hacsak nem a remekművek után maradó ijedt némaság. Amikor egyedül maradunk hősök, érvényes mondatok nélkül. Ha a félistenek (vagy tán egészen azok) is elmennek, miben bízzon a halandó? Másfél évvel volt idősebb, mint én. Kőrösi tízzel. Apám hetvenévesen ment el, sokáig ő volt a bója a számok sivár tengerén. A döbbenet után most nem az öröm jön, és nem a megkönnyebbülés. Ülök a szobában és az ujjamon számolgatok. Másfél, tíz vagy kicsivel több, mint harminc? Mennyi van hátra, kérdezem, és bízom benne, hogy van valaki, aki figyel. Vele alkudoznék a félhomályban. Neki sorolom, vele perelek. De akármit is teszek, csak a saját hangomat hallom.