Nyúl, pók, Smurf - napjaink műtárgypiaci sztárjai

Publikálás dátuma
2019.06.10. 14:35

Kétmilliárd dollárral könnyítettek a pénztárcájukon a gyűjtők a májusi New York-i művészeti aukciókon, az összeg több mint feléért kortárs műveket vásároltak.
Jeff Koons, Robert Rauschenberg, Francis Bacon és Mark Rothko voltak a főszereplők, a krónikák sztárja pedig Koons csillogó rozsdamentes acélnyula lett. Az aukciósorozat rekordját viszont egy Monet-mű jelentette.

Rekordok

Öt nap alatt tíz rendezvény tartotta lázban május közepén New Yorkban a kivételes műtárgyakra vadászó közönséget. Impresszionista, modern és kortárs művek kerültek kalapács alá a Sotheby’s, a Christie’s és a Phillips aukcióin. A vitathatatlan győztes a Christie’s lett, a ház egymaga 1,07 milliárd dolláros bevétellel dicsekedhet, a Sotheby’s 842 millióval, míg a Phillips mérlegébe valamivel több, mint 134 millió dollár került. A rendezvénysorozat rekordját ezúttal - az utóbbi időben némileg szokatlanul - nem kortárs, hanem egy impresszionista alkotás érte el, Claude Monet Meules (Szénaboglyák) című festménye a Sotheby’s árverésén 110,7 millióért talált új tulajdonost. A kortárs csúcsot viszont a Christie’s-nél jegyezték fel. Jeff Koons egyméteres fém Nyula 91,075 millió dollárért kelt el, megfosztva a tróntól David Hockneyt, aki csak néhány hónapig dicsekedhetett az élő művészek között az árverési rekorddal. amelyet most átírt a Rabbit.
A piac éhes az ismert gyűjteményekből származó műalkotásokra, ez ismét bebizonyosodott a májusi aukciós maratonon. Egy évvel ezelőtt a Christie’s történelmet írt az évszázad legnagyobb kiárusításával, akkor a Rockefeller kollekciót „kalapálták el”, az összbevétel megközelítette a 850 millió dollárt. Az aukciós-házak ádáz versenyben vannak egy egy ilyen kollekció értékesítésének jogáért, sokszor évekig tartó kutatás, győzködés eredménye, hogy elnyerjék a tulajdonosok bizalmát. A mostani aukciókon mindhárom nagy árverő vevőcsalogató válogatásokkal rukkolt elő. A Christie’s a 2017-ben elhunyt sajtómágnás Samuel Irving "S.I." Newhouse Jr. modern, impresszionista és kortárs alkotásokat is tartalmazó hagyatékával, valamint a pop-art mesterműveket felvonultató Mayer-gyűjteménnyel (Robert B. Mayer és Beatrice C. Mayer) lépett porondra. A Sotheby’s-re egy neves dallasi gyűjtő, Irvin Levy özvegye, Joan Schnitzer Levy bízta rá impresszionista és kortárs értékeit, és Richard és Jane Lang kollekciójából is válogattak a rendezvényre. A Phillips, történetének legnagyobb fogásaként, Miles és felesége, Shirley Fiterman 60 millió dollárra taksált gyűjteményét szerezte meg a májusi árverésre.
A Newhouse-kollekció 216 millió dollárral járult hozzá a májusi aukciós mérleghez, míg a Mayer „kavalkád” 157 milliót fialt. Monet Szénaboglyája újdonságot jelentett a piacon, ahol utoljára több mint 30 esztendővel ezelőtt fordult meg, akkor 2,5 millió dollárért értékesítették. A művész az 1890-as években készítette az összesen 25 festményből álló sorozatot, melynek a Szénakazlak (Meules) címet adta. A most értékesített művet Bertha Honoré Palmer vásárolta meg 1892-ben: a gazdag amerikai hölgy először arra gondolt, hogy eladja egy francia múzeumnak, ám meggondolta magát, inkább további példányokat vett a sorozatból, majd az évek során számos Monet alkotással gyarapította gyűjteményét. A 110,7 millió dollár a legmagasabb összeg, amit impresszionista festményért valaha is adtak. Az egy évvel ezelőtti emlékezetes „kiárusításon”, amelyen a Christie’s a Rockefeller-kollekciót dobta piacra, ugyancsak egy Monet-kép érte el a csúcsot: a Nymphéas en fleur című festményért 84,6 millió dollárt adott egy kínai vevő. A Sotheby’s mostani aukcióján egy német szoftvermilliárdos Hasso Plattner vette meg a rekorder képet, aki egy másik Monet-t is megvásárolt 4,93 millió dollárért. Plattner 2017-ben Potsdamban megalapította a Barberini Múzeumot, és most Berlinben készül egy hasonló intézmény megnyitására.

A trónfosztó

Jeff Koons fényes acélöntvénye, a Nyúl (Rabbit 2) letaszította a trónról David Hockney-t: élő képzőművész eddigi aukciós rekordját a brit festő tartotta tavaly ősz óta. Az Egy művész portréja (Pool with Two Figures - Medence két alakkal) című képét 80 millió dolláron ütötték le a Christie’s aukcióján, akkor az új tulajdonos, a jutalékkal együtt, 90,3 milliót fizetett érte. A Rabbit leütési ára ugyancsak 80 millió dollár volt, ám az aukciósház jutalékkonstrukciója azóta módosult, és így a Koons-szobor 91,07 millió dolláros árával megelőzte Hockney alkotását. A 64 esztendős „műanyagszobrász” ezzel visszahódította a 2013 és 2018 között általa birtokolt, legértékesebb alkotással büszkélkedő élő művész címet, amelyet 2013-ban a "Balloon Dog" (Orange) 58,4 millió dolláros értékesítésével érdemelt ki.
A Rabbit 1986-ban készült rozsdamentes acélból és összesen négy példányt öntött belőle a művész. A 2-es számot viselő Nyúl a Newhouse-gyűjtemnyéből érkezett az aukcióra. Samuel Irving "S.I." Newhouse Jr., aki a The New Yorker-t, a Vogue-ot a Vanity Fair-t és tucatnyi más sajtóterméket kiadó Condé Nast csoport társtulajdonosa volt, 2017-ben hunyt el. A társaság alapjait még apja teremtette meg 1922-ben, amikor megalakította az Advance Publications-t. A Rabbit, ha igaz, 1992-ben 1 millió dollárért került a gyűjteményébe a Gagosian Galériából. A szokatlanul erős reklámkampánnyal megtámogatott Nyúlra az alig tíz percig tartó licitet 40 millió dollárnál kezdték el. A legtovább kitartó ázsiai telefonos alkudozó kiszállása után 80 milliós ajánlatával a teremben ülő, veterán műkereskedő, Robert Mnuchin lett a győztes. Ő nem mellesleg az USA jelenlegi pénzügyminisztere, Steven Mnuchin édesapja, ám apa és fia közismerten nem azonos politikai platformon állnak. A csillogó nyuszi vélhetően nem a családi trezort gazdagítja. Az igazi vevő személyét találgatva többen Mitchell Rales-t a Danaher Corporation igazgatótanácsának milliárdos elnökét emlegetik. Mások szerint, és ez tűnik valószínűbbnek, Mnuchin megbízója a bennfentes kereskedelmi botrányba keveredett SAC Capital Advisors korábbi irányítója, a milliárdos Steven A. Cohen volt, akinek gazdag gyűjteményét Warhol-, Picasso-, Jasper Johns-, Cy Twombly-, Koons- és Damien Hirst-művek is gazdagítják. A 86 éves Mnuchin egyébként ugyancsak pénzügyi menedzserként kezdte karrierjét a Goldman Sachsnál, de 1990-ben elhagyta a pályát és galériát nyitott. Baráti viszonyt ápol Koons-szal, akit látványos kiállítással segített egy nehezebb időszakból való kilábalásban 2004-ben. Koons műveinek megítélése ma sem egyértelmű, lufi-szobrait egyesek korszakalkotónak mondják, míg mások szerint közük sincs a művészethez. Koons munkássága széles skálán mozog, hírhedtek pornóképei, amelyeken ex-feleségével Staller Ilonával, azaz Cicciolinával együtt saját magával örökítette meg, és tudatosan giccses szobrai, köztük Michael Jacksont a kis csimpánzzal (Michael Jackson and Bubbles) ábrázolók.
Andy Warhol Little Electric Chair (1964–65) című képe ugyancsak a Newhouse-kollekcióból került ki; a sajtómágnás 2001-ben 2,3 millió dollárért vásárolta meg, most 8.22 milliót ért. Egy másik Warhol, az 1963-as Double Elvis (Ferus Type), ha el is maradt a 70 milliós várakozásoktól, a rendezvénysorozat harmadik legmagasabb árát hozta: jutalékkal együtt 53 millió dollárt ért meg valakinek, akinek a nevében a Christie’s társelnöke, Alex Rotter licitált.

Pop-art kavalkád

A Christie’s másik nagy „fogása” a Mayer-kollekció egészen kivételes pop-art művekkel kápráztatta el a közönséget. A csúcsot vitathatatlanul az utóbbi időkig talán alulértékelt Robert Rauschenberg 1964-es szitanyomata a “Buffalo II” jelentette, amely egyfajta lenyomata a Keneddy-gyilkosságtól felkavart amerikai politikai hangulatnak. A képet, amely most 88,8 millió dollárért kelt el, a Mayer házaspár 1965-ben Leo Castellitől vásárolta - özvegye, Barbara Castelli szerint 18 000 dollárért. Leo Castelli akkor azt mondta, nem igazán volt olyan vevő, akit meg lehetett szólítani egy Rauschenberggel, de a Mayer házaspár, aktív emberi jogi harcosként, elég nyitott volt ahhoz, hogy felfedezze az új idők üzenetét az alkotásban. Rauschenberg eddigi egyéni aukciós csúcsa 18,6 millió dollár volt. Mint a The Canvas kiderítette, a Walmart örökös, Alice Walton volt a Rauschenberg-kép vevője. Walton az alapítója az arkansasi Crystal Bridges Museum of American Artnak, vagyonát 47 milliárd dollárra becsülik. Rauschenberg 1964-ben Arany Oroszlán díjat nyert a Velencei Biennálén, a most eladott kép épp abban az időben készült, hogy azután, több mint 50 éven át a Mayer-gyűjteményben bújjon meg.
A Mayer-kollekció kiemelkedő tételei között említésre méltó Roy Lichtenstein képregénye (Kiss III, 1962), amit 30,1 millió dollárért sikerült eladni, és Andy Warhol Liz (Early Colored Liz, 1963) című alkotása, amelyet most Larry Gagosian vett meg 19.3 millióért. A Warholt ugyancsak Castelli adta el Mayeréknek 1965-ben 1200 dollárért. Egyéni rekordnál, 28 millió dollárnál ütötték le a 2010-ben elhunyt Louise Bourgeois 3 méter magas, 7 méter széles monumentális pókszobrát (Spider, 1997), amely így 32 millióért került egy ázsiai gyűjtőhöz. Alexander Calder felfüggesztett színes üveg mobil kompozíciójáért (Fish, 1952) ketten versenyeztek, a galériatulajdonos Marc Glimcher és a neves kereskedő Helly Nahmad, végül az előbbi mondta ki az utolsó szót. A kalapács 14.7 milliónál koppant, azaz a prémiummal együtt 17 és fél millió dollárt ért a műalkotás, amelyet 1987-ben 198 ezer dollárért értékesített a Sotheby’s New Yorkban.

Cserebere

Több mint négy évtizedig őrizte Seattle-ben Richard E. Lang és Jane Lang Francis Bacon „Screaming Pope”című vásznát, amely most 44 milliós leütés után, jutalékokkal együtt 50 millió dollárért kelt el a Sotheby's-nél, bizonyítva, hogy a kvalitás mellett a magas ár elérésének legjobb receptje a mű hosszú „pihentetése”. A képért alkudozó díler úgy nyilatkozott, megbízója kész lett volna ennél magasabb árat is fizetni a műért, amely 1975-ben került a Lang-gyűjteménybe. Bacon árfolyama akkor 200 000 dollár körül volt.
Mark Rothko alkotását is tekintélyt parancsoló provenance-szal, és színes múlttal felvértezve dobta piacra a Sotheby’s. Az Untitled (1960) 50 évig a San Francisco-i Museum of Modern Art (SFMOMA) gyűjteményét gazdagította. Nem érdektelen az sem, hogy hogyan került oda - a történet 1945-re nyúlik vissza. Ekkor nyílt meg Rothko első kiállítása Peggy Guggenheim galériájában. A hölgy nem sokkal később kölcsönadta, majd véglegesen odaajándékozta a Slow Swirl at the Edge of the Sea (1944) című képét az SFMOMA-nak, amely 1962-ig őrizte azt. Ekkor az intézmény megkereste Rothkót azzal a kéréssel, hogy cserélje el egy újabb, később készült alkotásra az 1944-ben datált festményt. A közös választás az Untitledre esett. A cserealap, a Slow Swirl at the Edge of the Sea most a New York-i MOMA-ban látható. Az Untitled pedig 50 millióért kelt el, és a hírek szerint a San Francisco-i intézmény a bevételt új akvizíciókra szánja.
Picasso nélkül nincs árverés, New Yorkban ezúttal egy ritkaság, egy 1962-es vászon (Femme au chien- Nő kutyával) okozott izgalmat, amely a művész második feleségét Jacqueline Roque-ot ábrázolja kedvenc afgán agarával. Ahogy a többi sikeres alkotás, ez a kép is hosszú, közel 30 esztendős szünet után bukkant fel ismét a piacon, egy japán gyűjteményben rejtőzött mostanáig. Az előzetesen 30 millió dollár alatti összegre becsült művet a Michelle Wynn Fine Art szerezte meg 48 milliós leütést követően összesen 54,9 millió dollárért. Egy másik Picasso, a Mousquetaire à la pipe (Muskétás pipával, 1968) azonban némileg elmaradt a várakozásoktól, 20,8 milliós áron cserélt gazdát.

KAWS szerint a világ

Az árverezők örök harmadikjánál, a Phillipsnél Jean-Michel Basquiat Önarcképe (1983) 9,5 milliót, Willem de Kooning 10,3 milliót érő absztraktja (Untitled XVI, 1976), valamint egy 6 milliós Roy Lichtenstein alkotás (Horse and Rider, 1976) volt a figyelem középpontjában, de a prímet vitathatatlanul egy KAWS vitte el. Eszik vagy isszák? - kérdezik még ma is sokan a négy betűt olvasva. Néhányan viszont már biztosan tudják, hogy egy 1974-ben született alkotót fed a jelzés. A New Jerseyből származó Brian Donnelly műveivel mostanság ismerkedik a piac. Egyesek a „bolond” kategóriába sorolják, mások úgy gondolják, előbb-utóbb egyre többen veszik komolyan az olyan alkotásokat, amilyeneket KAWS jegyez. Művei ezúttal első ízben kaptak helyet a New York-i porond rangosabbnak tartott esti programjában. A Phillipsnél a legnagyobb izgalmat a The Walk Home (2012) váltotta ki, az alig 800 000 dollárra várt árat 5 millióra tornázták fel a licitálók, így az új, vélhetően ázsiai tulajdonos közel 6 milliót fizetett az alkotásért. Egy másik KAWS, a 2008-ban készül Smurf (Turf-Hot Dog) egy hongkongi privát gyűjteményből érkezett New Yorkba, a Sotheby’s-nél 2,66 millióért került új tulajdonoshoz. A művész rekordját márciusban Hongkongban jegyezték fel, 14,7 millió dollárért kelt el a (The Kaws Album, 2005), ennek fényében sokan még kevesellték is a májusi eredményeket.

Az ügynök prémiuma

A Sotheby’s az ágazat legmagasabb jutalékával terheli az eladásokat, 400 000 dolláros leütésig 25 százalékot számol fel, 4 millióig 20 százalékot, efelett pedig 13,9 százalékot. A Christie’s 300 ezer dollárig ugyancsak 25 százalékos prémiumot szed be, utána 20-at 4 millióig, és 13,5 százalékot efölött. Itthon az árverőházak jutaléka, ha úgy tetszik közvetítői díja általában leütési összegtől függetlenül 20 százalék.

Két és félmilliárd - forintban

A pesti közönség két és félmilliárd körüli összeget vert el a májusi művészeti árveréseken, persze forintban. Árverezett többek között a BÁV, a Nagyházi Galéria és természetesen porondra lépett a két nagy, Virág Judit és Kieselbach Tamás is. Nívós, de - egy kivételével - százmilliós értékeket nélkülöző kollekciókat kínáltak megvételre. Magyar festőnő képéért soha nem adtak annyit hazai árverésen, mint Dénes Valéria kubista remekművéért. Virág Judit aukcióján 110 millió forintot ért a Bruges-t, a belga kisvárost ábrázoló, amúgy több mint 100 esztendeje lappangó mű, amelynek kikiáltási ára 36 millió forint volt. Ugyanezen a rendezvényen Vaszary János Virágcsendélete 70 millió forintért, míg Kádár Béla Nő macskával című festménye 65 millióért kelt el. Az utóbbi alkotás az 1920-as évek Berlinjében készült és 100 év után először bukkant fel Magyarországon. Sikeresek voltak a kortárs alkotók is, így az Iparterv csoportot fémjelző Nádler István Háromszög A/2 című festménye 7,5 milliót, Jovánovics György gipsz reliefje 6,5 milliót, Keserü Ilona Madzagírás című alkotása 6 milliót ért. Összesen 635 millió forintra rúgott az eladott tételek leütési ára, azaz a vásárlók a jutalékkal együtt közel 800 milliót költöttek a rendezvényen. A Kieselbach Galéria árverésén 780 millió feletti értéket „ütöttek le”, azaz közel 950 millióval lett könnyebb a vevők pénztárcája. A sztár Perlrott Csaba Vilmos Park című festménye volt, 95 millió forintért került új tulajdonoshoz. Ferenczy Károly Jókai-domb című festménye 60 milliót, míg a harmadik legdrágább kép, Scheiber Hugó Kertvendéglője 55 milliót ért. A kortársak között Csernus Tibor Repülősök című művéért 11 milliót, míg Ország Lili Király és királynő című háromdarabos sorozatáért 13 millió forintot adott valaki.

Szerző
Témák
aukció

Elvtárs, szaktárs, kartárs (Avagy: minek nevezzelek?)

Nem kérdéses, hogy az ember társaslény, ami régtől megmutatkozik a megszólításokban is.
Vegyük mindjárt elsőként az „elvtársat”. Ez a nyelvújítás teremtette szó a XIX. század közepén jelent meg nálunk, a munkásmozgalom csak később sajátította ki magának. A szocialista vagy ahhoz közeli szakszervezeti mozgalomban már a háború előtt „elvtárs”, „szaktárs” volt a megszólítás. Persze, volt „munkatárs” is, de csak mint megjelölés. Ugyanez vonatkozott az „uti-” és a „házastársra” is. Az állami áldásért folyamodó nőt és férfit az anyakönyvvezető ugyan törvényes házastársakká nyilvánította, ám amikor hivatali helyiségéből kiléptek, az ifjú férj mégiscsak „Jucikámnak”, netán „egyetlen Eleonórámnak” szólította hitvesét, de semmiképpen sem fordult hozzá azzal, hogy „tisztelt házastársnőm”.
Mifelénk a társak javarészt a felszabadulás után kezdtek sokasodni. Abban az időszakban, amikor az elvtársak lettek az urak, és éppen azért egyre kínosabbá vált úrnak lenni. Vége lett az „úr ír”-nak, igaz, nem jött helyette az „elvtárs ír”. Pedig akkoriban úgy elszaporodtak a társak, mint bolondgombák az erdőben eső után. Immár nemcsak a párttagok kezdték elvtársazni egymást, hanem rövid életű "bajtársozás" után kötelezően ez a megszólítás dukált a néphadseregben meg a többi fegyveres testületben is. Ugyancsak mindenki számára elvtárs lett Rákosi Mátyás, mármint csak így illett mind emlegetni, mind megszólítani őt. Az úttörőújságok ugyan rövid ideig Rákosi pajtásként írtak róla, de csak nagyon rövid ideig, mert aztán egy illetékes elvtárs szigorú ukázzal leállította ezt a bizalmaskodást, minden bizonnyal abból kiindulva, hogy a pajtását bárki fenéken billentheti, amit Sztálin legjobb magyar tanítványával ugyebár mégsem való, de persze nem is tanácsos megtenni. 1948-ban Makk Károly rendezésében készült egy Úttörők című játékfilm, amelyet még bemutatása előtt úgy betiltottak, hogy még egy nyomorult negatív sem maradt utána. Mindössze egyetlen dalt sikerült belőle kimenteni (ha jól tudom, szövegét Bacsó Péter írta, aki egyébként a forgatókönyv egyik társszerzője is volt), és az úttörők abban már úgy biztatták egymást, hogy „Elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd...”
Elvtárs volt továbbá mintegy hivatalból mindenféle és -fajta főnök: miniszter, megyei tanácselnök, igazgató. Igaz, kivételek itt is akadtak. Az Orvostörténeti Múzeum főigazgatója, Antall József például következetesen igazgató úrnak szólíttatta magát. Többnyire urak maradtak a professzorok is, (az ELTE-n nem feltétlenül, a Műegyetemen viszont annál inkább), és persze a tisztelendők meg a tiszteletesek is. Ahol mégis nagyon ódzkodtak az elvtársazástól, különösen már a Kádár-korszakban, ott a „kartárs” lett a megszólítás, de legalábbis a kötelező cím. A hivatalokban, iskolákban, mármint a tanárok között bizonyosan.
Ezzel azonban a társak hosszú sora még nem zárult le. A sportolóknál a „sporttárs” jött divatba. Persze ott is csak a sajtóban meg a hivatalos gyűléseken, mert nyilvánvaló, hogy a játékvezető ítéletének helyességét kétségbe vonó szurkoló akkoriban sem azt kiabálta be a pályára, hogy „hülye a bíró sporttárs”. Más közegekben a „tagtárs” volt az illendő megszólítás. A MABÉOSZ-ban (a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetségében) pedig valamilyen okostojás kitalálta a „gyűjtőtársat”, aminél még az ugyancsak divatba jött „lakótárs” is kimondhatóbban hangzott.
És még két példa az „elvtárs” helyettesítésére. Betlen Oszkár írja le az Élet a halál földjén című könyvében, hogy a buchenwaldi náci koncentrációs táborban a kommunisták – természetesen illegális – pártszervezetet hoztak létre. Nos, annak tagjai a konspiráció kedvéért nem elvtársnak, hanem „szakinak” szólították egymást. A két világháború között az Egyesült Államokba kitántorgott magyar kommunisták (mert ilyenek is voltak, és nem is kevesen) az ’50-es évek elején, az úgynevezett McCarthy-korszakban – bizonyára ugyancsak a konspiráció kedvéért – áttértek a „munkástárs” megszólításra. Emellett, biztos, ami biztos alapon, még az amerikai kommunistaüldözés vége után is kitartottak. Ugyanakkor volt olyan közeg, ahol a kétféle megszólítás békésen élt egymás mellett. Szovjet időkben azokon a moszkvai sajtóértekezleteken, amelyeken nyugati tudósítók is részt vettek, „Tovariscsi i goszpoda!”, vagyis „Elvtársak és uraim!” volt a bevezető titulus.
A rendszerváltás óta, amikor a magyar közéletben ismét divatba jött az urizálás, az „úr” ismét elfoglalta az őt megillető helyet. Az elvtársazást ma már a szocialisták is szégyellik. Nyilván ezért feledkeztek meg teljesen arról a lehetőségről, hogy így nevezzék egymást. Mi, a fizikailag erősebb nem tagjai mindnyájan urak lettünk. És nem is egészen úgy, mint az átkos előtti korszakokban, amikor az igazi úrnak a „direktor úr”, a „mérnök úr”, a „felügyelő úr” stb. megszólítás dukált, és az igazi urak csak a házfelügyelőt, a villanyszerelőt vagy a fűszerest szólították a nevén, vagyis például „Brunnbauer úrnak”. Egy budapesti kávéház ablakában pedig – bizonyára afféle átörökölt k. u. k. hagyományként – állítólag az volt kiírva, hogy „Itt mindenki doktor úr lesz szólítva”. Mi több, mindenkit illett a rangja fölé titulálni. A medikusból „doktor úr”, az alorvosból „főorvos úr”, a főorvosból „tanár úr” lett. (Engem néhai fogorvosom, a betegei által ugyancsak tanár úrnak szólított régi vágású úr következetesen „főszerkesztő úrnak” szólított, noha soha életemben nem főszerkesztettem újságot, de még rádióműsort sem. Most jut eszembe: tulajdonképpen a mezei riportert, tudósítót is felültitulálás „szerkesztő úrnak” tisztelni.)
Megjegyzem, kizárólag rangja megjelölésével lehetett, de lehetne szabályosan ma is
megszólítani azt, aki valamiféle rendőri vagy katonai rendfokozattal rendelkezik. Fülsértő hallani – ami valaha semmiképpen sem fordulhatott volna elő –, hogy „ezredes úr” vagy „tábornok úr” helyett „Kovács úrnak” vagy „Szabó úrnak” titulálják ezeket a rangos személyeket. És ha már a rendőrségnél tartunk. A hatóság szóvivői következetesen „kollégáikat” emlegetik. Holott szerintem a „bajtárs” náluk sokkal helyénvalóbb volna. Eközben a „bajtárs”– ha nem is alaptalanul, de a rendőrökénél azért bizonyára kevesebb alappal – csak a mentősöknél dívik.

Forgács Imre: Az igazi kihívások

Publikálás dátuma
2019.06.10. 13:00
MARABU RAJZA
A bárki által formálható és senki által nem ellenőrzött közösségi média a liberális demokrácia és az Unió alapértékeit veszélyezteti.
Két héttel az év legfontosabb választása után az Európa-pártiak kicsit fellélegezhetnek. Nigel Farage újabb sikere a britek szempontjából szomorú hír, de az EU 27-ek számára akár biztató is lehet. Az Egyesült Királyság valószínű távozásával az Európai Unió végre a számtalan valódi problémájával (technológiai lemaradás, vámháború, menekültügy, klímaváltozás) is foglalkozhat.
Az eddigi kommentárok főleg arról szóltak, hogy a szélsőséges nacionalisták nem törtek át. Ráadásul a „No pasarán!” legendás polgárháborús jelszava nemcsak Spanyolországra igaz. Ám a meggyengült unió párti többségnek nem lesz könnyű kormányzóképes koalíciót létrehoznia. Remélhető persze, hogy a szánalmas Strache-ügy a tárgyalók kompromisszumkészségére is kihat. Annál is inkább, mert az EP-választásokon – tőlünk nyugatra – viszonylag sokan fejezték ki a populistákkal szembeni tiltakozásukat. A Szabadságpárt ugyan túlélte vezére dicstelen távozását, de az osztrák szociáldemokraták nem szavaztak bizalmat Sebastian Kurznak. Legalább ennyire fontos, hogy a zöld pártok is sokat erősödtek. Előretörésük jelzi, hogy a fiatalok ma már a fenntartható fejlődés hívei, s a Brexit-drámából is sokat tanultak. Emlékeznek például arra, ahogy a népszavazáskor a brit fiatalok – voksolás helyett – csak a tragikomikus döntés után tiltakoztak.
A politikai tárgyalások már az EP-választások éjszakáján elkezdődtek, s a következő hetek feladata, hogy a tagállamok vezetői és az újjáalakuló pártcsaládok a tisztségviselőkről egyeztessenek. Az új parlament bonyolult erőviszonyai miatt azonban az idő máris sürget. Az Európai Bizottság elnökéről július közepéig, a biztosok személyéről Junckerék mandátumának októberi lejártáig kell dönteni. Így a személyi ügyek szinte mindent visznek, s 2019-ben Brüsszelben a fontos stratégiai kérdésekkel már aligha foglalkoznak. Márpedig Trump Amerikája és az agresszíven terjeszkedő Kína mögött – a populistákkal hadakozó – Európa biztosan lemarad.

A digitális Amerika

A számok azt mutatják, hogy a nagy technológiai cégek (Apple, Amazon, Alphabet, Microsoft, Facebook) nemcsak a világgazdaságban, hanem a világpolitikában is lassan átveszik a hatalmat. A 20 legnagyobb vállalat közül 12-nek a székhelye az Egyesült Államokban, 8-nak pedig Kínában található. Ha külön kiemeljük a közösségi média zászlóshaját jelentő Google-t és a többi – hasonló profilú – domináns piaci szereplőt, a helyzet akkor sem sokkal jobb. Az online platformok teljes piaci értékének ugyanis az Európai Unió tagállamaiban bejegyzett cégek jó ha 4 százalékát képviselik.
A világháló társadalmi és gazdasági hatásairól már rengeteget írtak, de a net tényleges hatalmával csak mostanában szembesül a világ. 2016 óta Donald Trumpon kívül mindenki tudja, hogy Oroszország – a közösségi média segítségével – beavatkozott az amerikai elnökválasztási folyamatba. A személyes adatokat értékesítő világcégek egyelőre nem sokat tesznek a valótlan adatokkal manipulálókkal szemben. A „fake news” terjesztői nemcsak a Brexit, hanem Salvini támogatóinak a véleményét is befolyásolták. Sőt: a francia hatóságok szerint az orosz hekkerek jelenléte a sárgamellényes tüntetők szervezésében is kimutatható. A populisták európai előretöréséért természetesen nem a Facebook vagy a Google felelős. De a bárki által formálható és senki által nem ellenőrzött közösségi média a liberális demokrácia és az Unió alapértékeit egyaránt veszélyezteti.
Talán nem véletlen, hogy a világháló közérdekből való szabályozásáért eddig az EU tette a legtöbbet. A demokráciáért joggal aggódóknak mindezt értékelniük kellene, miután az Uniónak lényegében csak jogszabályok (adatvédelem, versenyjog) állnak a rendelkezésére. Az öreg kontinens viszont már a XX. században megtapasztalta, hogy a demokratikus jogok felszámolása, a sajtószabadság elfojtása hova vezet. Talán – az Európára szavazó többség által megerősítve – bízhatunk abban, hogy az Unió fellép a (neten is) terjesztett náci propaganda ellen. Mindenesetre az általános adatvédelmi rendelet 2018-as bevezetése – a szakmai kritikák ellenére – történelmi tett volt: ezt maga Mark Zuckerberg is elismerte.

Harc a világ újrafelosztásáért

Trumpnak láthatóan nem lehet elmagyarázni, hogy egy kereskedelmi háborúnak csak vesztesei lesznek. Már az elnökválasztási kampányban is azon méltatlankodott, hogy a Mercedes és az Audi túlságosan népszerű New Yorkban, amire a németek röviden válaszoltak: gyártsanak jobb autókat az amerikaiak!
Kínával azonban az elnök nagyon melléfogott. Egyrészt az a baj, hogy a Huawei-ügyben nem bizonyított a nemzetbiztonsági kockázat, jóllehet a világ legnagyobb mobilgyártója kiutasítását az országból ezzel indokolták. A brutális lépés Európát is nehéz helyzetbe hozta, miután a kínai okostelefonok a kontinensen – az Egyesült Államok piacával összevetve  – sokkal népszerűbbek. Így az amerikai alkalmazások (például a Google Android), vagy az alkatrészek szállításának betiltása az uniós vásárlók tömegeit érinti. További probléma, amiről az amerikai elnök talán nem is hallott, hogy Kína nemcsak az olcsó munkaerő tömegei miatt vált gazdasági világhatalommá. A mesterséges intelligencia (AI) és a biotechnológia összekapcsolásával működtetik például azt az állami kreditrendszert, amellyel pontozzák a magánszemélyeket, s a jól viselkedőket állással, egyetemi felvételivel vagy hitelekkel jutalmazzák. Nem mellesleg: az „algoritmikus diktatúra” működtetéséhez szükséges keresőmotorokat egyelőre a Google szolgáltatja. A vámháború és a pekingi vezetőket sértő nyilatkozatok helyett az óvatosság azért sem ártana, mert az Egyesült Államok legnagyobb hitelezője köztudottan Kína. A nemzetközi pénzügyekben amúgy is sok a bizonytalanság, s nem lenne jó, ha a világ egy politikus ostobasága miatt – 2008-hoz hasonlóan – újabb pénzügyi válságba zuhanna.
E bonyolult viszonyrendszerben az EU helyzete különösen kényes. Az „okos” digitális eszközök gyártásához nélkülözhetetlen ritkaföldfémek világelső exportőre Kína. E drága nyersanyagokat kitermelő top 10-ben amúgy egyetlen európai ország sem található. Biztonsági szempontból az Unió amerikaiaktól való függése nyilvánvaló, s az európai haderőről szóló hírek egyelőre inkább csak az Európa-párti közvélemény megnyugtatásáról szólnak.
Az igazi probléma azonban mégis az, hogy – a populistákkal való iszapbirkózás közben – a kontinensen talán még fel sem fogták a világ újrafelosztásának dimenzióit. A Népszava az elmúlt hónapokban számos írást közölt az EU Kína-politikájáról, s az aggodalmakat a tudományos publikációk is megerősítik. A Corvinus Egyetem kutatói (Kocsis János Balázs-Komjáthy Dénes-Péti Márton) például részletesen elemezték a 2013-ban indított, Új Selyemút néven ismert stratégiai programot. A tervek szerint a projekt 20 év alatt – akár több ezermilliárd dollár értékű beruházást – 64 országot és mintegy 4,4 milliárd földlakót mozgósítana. A Kína által koordinált gazdasági együttműködés keretében a globális GDP 40 százalékát akarják előállítani, s a tervek között az is szerepel, hogy a tengerekről az eurázsiai kontinensre helyeződik át a világgazdaság tengelye.
Mindezek fényében kell értékelnünk, hogy a 2019-es pekingi csúcstalálkozón (The Second Belt and Road Forum) mintegy 40 állam vezetője, köztük Vlagyimir Putyin és Giuseppe Conte, olasz miniszterelnök is részt vett.
Az Európai Unió ma Kína legnagyobb kereskedelmi partnere, de a kínai tőkebefektetések volumene meghaladja az Unió ottani beruházásait. Európa számára is létezik tehát „keleti nyitás”, Brüsszel azonban – eltérően a magyar miniszterelnöktől – nem az integráció szétverésén, hanem a kiegyensúlyozott kapcsolatok építésén fáradozik. Ezt a szándékát jelzi a Japánnal kötött gazdasági partnerségi megállapodás is, ami 2019. február 1-jén lépett hatályba. Az európai vállalatok és fogyasztók ma már a világ legnagyobb nyitott kereskedelmi övezetének előnyeit élvezhetik.

Klímavédelem

Az ENSZ szakértői szerint a 21. század közepéig a szén-dioxid globális kibocsátását nullára kellene csökkenteni. Ennek elmaradása esetén ugyanis – a felmelegedés miatt – a Föld nevű bolygó lakhatatlanná válik, akár néhány évtized alatt. A rossz hír az, hogy a szén-dioxid kibocsátás ilyen mértékű csökkenése még a 2015-ös Párizsi Egyezmény maradéktalan végrehajtása esetén sem várható. A berlini Nemzetközi és Biztonsági Intézet a közelmúltban felvázolta a fosszilis energiahordozók kiváltásának lehetséges forgatókönyveit. Tanulmányukban azt is leírják, hogy a zöld energia előállításáért – remélhetőleg – beinduló globális versenyben a kevésbé integrált Európa az Egyesült Államok és Kína mögött valószínűleg lemarad.
Cselekedni kéne. Mint utaltunk rá, az elkövetkező hónapok az EP-választások értékeléséről, s az új tisztségviselők megválasztásáról szólnak, pedig a – csak vázlatosan érintett – problémák meglehetősen nagyok. Egy dolog azonban biztos: a populista „nemzetmentőktől” az igazi kihívásokra nem várhatók válaszok.
Szerző