Nem illiberális, csak rossz

Bár szokás manapság az agrárium minden gondjáért és bajáért az illiberális agrárpolitikát hibáztatni, a mai helyzet az elmúlt harminc év kormányokon átívelő (esetenként szándékos) hozzá nem értésének következménye. 
A rendszerváltás egyik első agrárintézkedése a tehénállomány tízezer forint állatonkénti térítés ellenében történő levágatása volt. Illiberális intézkedés? Nem. Hiba. 
A rendszerváltás után - már akkor is, amikor még nem tudtuk, hogy mi is az az illiberális politizálás -, szóval évtizedek alatt kialakult egy igen furcsa birtokszerkezet és tulajdonosi kör. Talán úgy is lehetne fogalmazni, hogy az új, modern-feudális, esetenként oligarchális tulajdonosok – bérlők – napszámosok – közmunkások - segélyből élők lánca. Kormányokon átívelő folyamat volt ez, amely harminc éve tart.
Ennek oka az elhibázott kárpótlás, amit nem hiszem, hogy valaha is helyre lehet hozni. Illiberális intézkedés volt? Nem. Hibás. Kik erőltették?
Már a rendszerváltásnak nevezett folyamat előtt elkezdték szétverni az igenis világhírű magyar növényvédelmi szervezetet, a növény-egészségügyi szakigazgatást, ami a fejlett és gondolkozó világ számára etalon volt. Norma. Hihetetlen szaktudás volt, hozzáadott érték. Következmény: ma, ha valami belép/átcsúszik az Unió kapuján, az szabadon mozoghat – és fertőzhet. Azt ugye tudjuk, hogy minden a földben, a földön kezdődik, ez az alap, erre épül minden. Egyébként düledezik a ház. Hol a magyar világhírű növényegészségügy? Illiberális intézkedés volt? Nem. Hibás. 
Privatizáltunk. Majd jön a külföldi, és olyan élelmiszer feldolgozó technológiát hoz, hogy majd csak ámulunk! Ámultunk is, amikor sorra bezárták az élelmiszer feldolgozókat, a húsüzemeket, elnyomorítva a beszállítókat, a termelőket, a pénzkeresőket, leállítva a még meglévő exportot. Aztán jöttek az általam többségében csak díszcsomagoltnak minősített vágóhídi hulladékok, védőgázba pakolt szemetek mint élelmiszerek, amelyek talán a feladó országban nem is kerülhettek a vásárlók elé. Megtanultuk a „szerű” jelentését és azt, hogy a reggeli italban nincs tej, hogy a sajtok jó része növényi zsiradék valahogy feldolgozva. A vezetők felelősen asszisztáltak. Illiberális környezet volt? Nem. Hibás.
Cukoripar. Kvóta. Gyárbezárások, gyárrombolások. Évekkel ezelőtt, amikor az éppen akkori miniszterünk hazajött Brüsszelből, szerényen csak annyit mondott: „nem volt más választásom”. Valóban nem? Biztos nem volt lehetőség nem bezárni valamennyit (Kaposvár meddig él?), hanem beszállni a környező országok piacára, s ha kvóta van, akkor az legyen ott is kvóta? Csak két emlék: Szerencs és Kaba… Úgy egyébként a cukor nemzetbiztonsági kérdés… Illiberális döntés volt? Nem. Hibás.
Tejipar. Kvóta. A hazai tej ellátás hazai forrásból is megoldható lenne. De nem: megint itt a külföldi tej, a „csalitej”. Ki a felelős? És ha már: illiberális állapot van /volt? Nem. Hibás.
Búza! Multi láncnál vettem kenyeret, másnapra ki kellett dobni. Hogy csinálják? Pékmesternél vettem kenyeret, a negyedik nap este is hibátlan volt. Hogy csinálják? Mi van harminc éve a kenyérben? Mi van a többi élelmiszerben? Mikor érjük el azt az állapotot, hogy ne minimális alapanyaggal kiegészített, adalékokból álló élelmiszereket együnk? Mert így olcsóbb. Élelmiszert szeretnék enni. A jó minőségű búza külföldre kerül. Ott megfizetik. A kereskedelem szabad. Illiberális gondolkodás, vagy az elmúlt harminc év bebetonozott állapota versus versenyképesség?
Megszűnnek a kvóták és itt állunk pucéran. Megint nem magunk varrjuk a ruhánkat, pedig…
Mintha három felé szakadt volna az agrárium: 1. a nagyon nagyok feldolgozó kapacitással együtt, 2. a közepes vállalkozók, akik beszállítók, exportálók, illetve azok, akik manufaktúrában, kisebb üzemekben valóban minőséget állítanak elő, és a piacon vannak (amíg hagyják őket), valamint 3. azok, akiket integrálni kellene, ahogy ez egyszer már jól működött.
Ez az utolsó pont, ahol még lehetne valamit tenni. Valamikor nagyon jól működött, de mivel egy leváltott rendszer terméke volt, szemétbe vele. A dán, a holland, a francia stb. mezőgazdasági termelés biztonságát és eredményességét nagyrészt az integrálás, a szövetkezetekbe tömörülés adja, ami nem a tsz, hanem valódi szövetkezetek. A szövetkezet szó, a fogalom és a tartalom azonban szitokszóvá lett. 
Ma a magyar agrárium alapanyagtermelő ágazat, igen kevés hozzáadott értékkel. Ha feldolgozás lenne, és minőségi, az más. No de a hazánkba települt élelmiszeripar és az import termékek… Gyanítom, hogy ez is az akkori, még mindig nem illiberális gazdaságpolitika máig ható következménye. Az persze más kérdés, hogy lehetett volna, kellett volna ez ellen tenni. De ez kinek is az érdeke is?
Ami a támogatásokat illeti, sokan nem értik, hogy miért kerülnek az EU-támogatások vissza az Unió nyugati felébe. Egyszerű: ők gyártják az erő- és munkagépek zömét, a különböző berendezéseket. Ezeket vesszük meg. Ha magyar árut vehetnék, akkor a hazai ipart támogatnám. Ha hazai gyártásból fel lehetne szerelni a hazai agráriumot, akkor itthon maradna a pénz. Hol a hazai mezőgép ipar?
Át kellene gondolni azon országok mezőgazdaságát, amelyeket valamikor megelőztünk, de most előttünk járnak. El kell dönteni, hogy fogalmakon lovagolunk-e, vagy tenni is akarunk valamit. El kell dönteni, hogy az agrárkamarának van-e komoly szerepe, vagy csak egy kipipálandó intézmény.
Észre kellene végre venni, hogy az EU nem (csak) azért örül a sok magyar védett területnek, benne a Natura 2000 programnak is, mert az annyira nagyon jó, hanem azért, mert (és most sokakat haragítok magamra) ezeken a területeken korlátozott a termelés, ami piaci lyuk, és általuk betömhető. 
Az elmúlt harminc évben mintegy 820 – 840 ezer hektárral csökkent a mezőgazdasági termőterület. Csak összehasonlításképpen: a búza éves vetésterülete 0,9 – 1,1 millió hektár körül mozog, a kukorica pedig 1 – 1,2 millió hektáron van. El kell dönteni, hogy tovább betonozunk termőföldet, továbbra is alapanyag-termelők leszünk-e, vagy előre lépünk. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a termelői piacokon ott a jó magyar áru, és ezzel teljes a vertikum. (Én pl. csak akkor mernék ott vásárolni, ha a NÉBIH egy igazolása rajta lenne a termékeken, ld. bizonyos húsüzemek.) Mekkora is ennek a valóban alanyi jogú kistermelői rétegnek, és nem a viszonteladóknak a piaci részaránya? Propaganda célból jó, hogy ez létezik, de az előrelépéshez kevés.
El kell dönteni végre, hogy lobbiérdekek vagy szakmai kompetenciák alapján kell-e agrárpolitizálni. El kell dönteni, hogy marad-e az extenzív ágazat, vagy beruházunk a hozzáadott értékekbe. De azt is el kell dönteni, hogy a csökkenő termőterületet kizsigereljük-e, vagy ennyit termelünk, de azt feldolgozzuk, továbbá élő állat helyett feldolgozott portékát kínálunk-e. Az előbbi kényelmesebb, az utóbbi kockázatosabb, de jobban jövedelmez. Itt hol helyezkedik el az illiberális agrárpolitika? 
Hol van az a rengeteg felkészületlen, ám hihetetlenül magabiztos politikus, aki, akik ezeket a minősíthetetlen intézkedéseket hozták, s miattuk (is) oda jutott a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar, ahol van? Természetesen büntetlenül!
Amiben a jelen politikáját okolóknak igazuk van, az a folytatás hiánya, a koncepció hiánya, az intézkedések hiánya, a támogatottság hiánya, a késői ébredés. Egyáltalán, van akarat bármelyik oldalon, vagy mindenki szerint maradjon ez a - valljuk be - igen kényelmes állapot?
Az eredeti tőkefelhalmozás gyakorlatilag megtörtént, az egyetlen tartalékunk a termőföld és annak gyümölcse. Talán ne izmusok és ideológiák közé szorítva elemezzük az elmúlt harminc évet, hanem tárgyilagosan. Minden kormánynak megvan az ő súlyos felelőssége. Egyik sem menthető fel azért, ahol tartunk.

Van megoldás

 – Jó napot kívánok, a kislányommal ma délutánra volt időpontunk Baumgartner doktor úrhoz, a szemészetre, de felhívtak, hogy ne jöjjünk, mert a doktor úr már nem dolgozik a kórházban. – Így igaz, sajnos a doktor úr felmondott. – Három hónappal ezelőtt kaptuk ezt az időpontot, akkor mit javasol? – Lehetek őszinte? – Ha kérhetem. – Baumgartner doktor úr helyére érkezik ugyan egy kolléganő a jövő hónap elején, de ő egyelőre csak heti egyszer rendel majd, négy órában. Szóval tudnék adni időpontot, de nem most, hanem majd ősszel, amikor megnyitjuk a jövő évi naptárat. – Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de ilyen ritka a gyerekszemész? – Bocsásson meg, ha megkérdem: mi az ön foglalkozása? – Miért kérdezi? – Mert hátha mégis tudok segíteni. Van néhány betöltetlen pozíciónk. – Kíváncsivá tett. – Akkor mondanám: konyhai kisegítő, szakács, belső szállító, betanított munkás csereruha raktárba, udvaros… – Ne haragudjon, diplomás ember vagyok. – Nem is gondoltam komolyan, csak ezek a jobban fizető állásaink. Akkor mondanám a többit: szakorvos házi gyermekorvosi ügyelet ellátására, aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos, aneszteziológus szakasszisztens, anyaggazdálkodó, ápoló gyermek- és ifjúságpszichiátriai osztályra, ápoló ortopédiai és szemészeti osztályokon, asszisztens anyatejgyűjtő állomáson, asszisztens ortopédiai rendelőben, asszisztens szemészeti rendelőben, betegnyilvántartó adminisztrátor, bőrgyógyász szakorvos, csecsemő- és gyermekápoló, élelmiszer raktáros helyettes, érsebész szakorvos közalkalmazotti jogviszonyban, heti 40 órában, érsebész szakorvos megbízási vagy személyes közreműködői szerződéssel, finanszírozási előadó, fogászati asszisztens, gasztroenterológiai asszisztens, gyermek intenzív szakápoló, gyermek intenzív terápiás szakápoló, gyermek szájsebész, gyógyszertári szakasszisztens, jegypénztáros, kardiológiai asszisztens, laboratóriumi asszisztens, műszaki ügyintéző, műtős szakasszisztens, orvosírnok, orvosírnok a sürgősségi osztályra, radiológus szakorvos, szakápoló a bőrgyógyászati osztályra, szakorvos a sürgősségire, szakorvos a sebészeti osztályra, szakorvos házi gyermekorvosi ügyelet ellátására és villanyszerelő. – Már elnézést, de kihagyta a szemész szakorvost. – Elnézést, tényleg. Akkor mondjam újra a szemésztől? – Nem kell, köszönöm. Nézze, én alapvetően villamosmérnök vagyok, de ez az érsebész szakorvos közreműködői szerződéssel tetszene. Mondana részleteket? – Elárulom, számos előnnyel jár ez a munka. Az alapfizetés elég alacsony ugyan, de ott van a hálapénz, adjuk a munkaruhát, és az előrelépés is garantált: a főorvos úr most ment ki Garmisch-Partenkirchenbe. – Azonnal indulok. Kérem, mindenképpen tartsák az állást. – Segíthetek még valamiben, doktor úr? – Mit gondol, most, hogy elvállaltam, a kislányom is esetleg...? – Talán már decemberben. – Az isten áldja meg önöket ott, az egészségügyben!   
Szerző
Kövesdi Péter

Gyilkolászás

Aligha ússza meg annyival Kálmán Olga, amennyit az Origo című hírportáltól kapott azon melegében, hogy bejelentették főpolgármester-jelöltségét. Az olvasóknak egyelőre meg kellett elégedniük annyival, hogy ő „a balliberális kormányok egyik leghűségesebb propagandistája”, „a körúton belüli álfüggetlen álszakértők kedvence”, de nyilván kiderül még róla egy s más. Ahogy az az európai parlamenti választáson váratlanul jól szereplő Momentumosok politikusaival is történt. Főpolgármester-jelöltjükről, Kerpel-Fronius Gáborról megtudhattuk, hogy közösségi oldalán tavaly „agyhalottnak” nevezte Magyarországot. A Brüsszelbe készülő Cseh Katalinnak pedig néhány éve egy interjúban volt egy félreérthető – és utóbb félremagyarázott – mondata, amit „Dermesztő hangfelvétel” címen adtak most el. 
Tulajdonképpen irigylésre méltó a hatalom erre kijelölt csapatának munkakedve és felkészültsége. Az ugyanis nem lehet kétséges, hogy ha felbukkan az ellenzéki oldalon bárki, akiről feltételezhető, hogy veszélyes lehet, azonnal „utánanéznek”. Szisztematikus, aprólékos és mélyreható kutatással felderítik, hol lehet találni bármit, amivel le lehet járatni az illetőt. Aztán beindul a henger, előbb a kormányhű portálokon közlik a karaktergyilkosságra alkalmas dolgokat – ne nevezzük őket tényeknek –, majd bekapcsolódik a kampányba a TV2 hírműsora, valamint a közszolgálatinak már aligha nevezhető rádió és tévé.
A propagandisták biztosra mennek. Lőnek mindenkire, akiről úgy vélik, hogy árthat a jelenlegi rezsimnek. Néha találnak, néha tévednek, de hát tudjuk, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. És bizonyára még sajnálják is, ha valakit méltatlanul tesznek lehetetlenné, ám mégsem engedhetik meg, hogy csak úgy szabadon grasszálhassanak a mostani hatalommal akár csak látszólag szemben álló szereplők. Majd ezek az emberek legközelebb jobban meggondolják, hogy merészelnek-e nyilatkozni, elemezni, tüntetni, vagy még inkább: elköteleződni az ellenzéki oldalon. 
Ha egyáltalán lesz legközelebb.