Enyedi Ildikó új filmjével kilép a kelet-európai tematikai gettóból

Publikálás dátuma
2019.06.11. 20:42
Enyedi Ildikó és Gijs Naber
Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Angol nyelven, nemzetközi szereplőgárdával készül Enyedi Ildikó Füst Milán-adaptációja, A feleségem története.
Hamburg után jelenleg Budapesten zajlik az Arany Medve-díjas és Oscar-jelölt Testről és lélekről rendezője, Enyedi Ildikó új filmje, A feleségem történetének forgatása – derült ki a stáb keddi, a budapesti Vasúttörténeti Parkban tartott sajtótájékoztatóján, amelyen a főszereplők - Gijs Naber holland, Léa Seydoux és Louis Garrell francia színészek - is jelen voltak. Mint Mécs Mónika producer elmondta: a harmincegyedik forgatási napnál tart a stáb a tervezett ötvenhétből: eddig tizenegy napig dolgoztak Hamburgban, ahol hajós jeleneteket vettek fel, de augusztus végén Máltán is készülnek felvételek. „A legegyszerűbb eszközökkel akarunk közel kerülni az emberekhez” – tette hozzá Rév Marcell operatőr, akitől még azt is megtudtuk, hogy 35 mm-es celluloid nyersanyagra rögzítik a jeleneteket.  „Az a célom, hogy amit Füst hőse, a féltékenységtől szenvedő Störr Jakab, a holland hajóskapitány átél a regényben, azt mi is közösen megtapasztalhassuk” – mondta Enyedi Ildikó. Hozzátéve: az irodalmi alapanyagban felvetett alapkérdések, illetve az általuk közvetített sokszínű világkép érdekli. Egyszóval semmiképp se csupán kamaradrámára számítsunk. Havas Ágnes, A feleségem története mozgóképes adaptációjához 1,15 milliárd forintos gyártási támogatással hozzájáruló Magyar Nemzeti Filmalap igazgatója szerint Enyedi Ildikó olyan alkotónk, aki már most igazi életművel rendelkezik, lendületben van, így mindenképpen érdemes volt odaállni mellé. Hangsúlyozta azt is, hogy az intézmény azért is kiemelten fontosnak tartja A feleségem történetét, mert irodalmi adaptáció, és filmeseink nagyon ritkán választanak a hihetetlenül gazdag magyar irodalom gyöngyszemei közül. 
Enyedi Ildikó szerint ezzel a filmmel kilép a kelet-európai tematikai gettóból, mert ugyan ez nincsen sehol leírva, a régiónkban kemény szocio-témákat és extrém erős szerzőiséget várnak el egy alkotótól, nem pedig egy olyan szenvedélyes szerelmi sztorit, mint A feleségem története. Mindemellett az is különlegesség, hogy a magyar filmnek nemzetközi a szereposztása: a két főszereplő angolul játszik az pedig forgalmazási kérdés, ezért még bizonytalan, hogy lesz-e magyarra szinkronizált verzió. A rendező fogalmazása szerint fel sem vetődött, hogy magyar színész kapja valamelyik főszerepet, mert Füst Milán pontosan leírta azt az aurát, amit egy nyelv és egy kulturális közeg jelent. Így különösen fontos, hogy a holland hajóskapitány és párizsi dáma felesége, Lizzy a saját akcentusukkal kommunikálnak egymással. Kisebb szerepekben játszanak magyar színészek, a rendező Hajduk Károlyt emelte ki példaképpen.  
Louis Garrel, Léa Seydouxés Gijs Naber
Fotó: Szalmás Péter / Népszava
A kissé provokatív újságírói kérdésre, hogy miért érdekes egy csaknem nyolcvanéves regény, amely a #metoo korában ellentmondásosnak tűnik, hiszen meglehetősen konzervatívan tekint a férfi-nő viszonyra és a házasság intézményére, Enyedi Ildikó azt felelte: ő nem modernizál semmit és ő is nagyon kíváncsi arra, hogyan fog majd "átjönni a film". Léa Seydoux, aki kifejezetten Enyedi Ildikó személye miatt vállalta el a szerepet, azt mondta: számára épp az az izgalmas A feleségem történetében, hogy egy nő női szemszögből meséli el egy erős férfi karakterét és drámáját. Korábban nem olvasta a regényt, de amióta megkapta a szerepet már többször átrágta magát Füst Milán művén – mondta lapunknak Gijs Naber, akit Enyedi Ildikó egyik SZFE-s diákjának vizsgafilmjében, a Csoma Sándor rendezte Castingban fedezte fel. A színésznek nem volt sok ideje meglepődni, mert a forgatás előtt csupán másfél héttel kapta meg a szerepet, ezért sprintben kellett felkészülnie.  Szavai szerint az olvasás nagyon sokat segített neki abban, hogy felépítse a karaktert, mert úgy véli, Enyedi Ildikó adaptációjának szépsége a részletekben rejlik majd. Gesztusokban, mozdulatokban, tekintetekben – tehát nem a szavak lesznek a készülő film lényegi pontjai, bár dialógusokból sem lesz hiány. Naber állítja: a legnehezebb feladat egyetlen pillanat alatt egy komplex lelkiállapotot hitelesen közvetíteni. Különösen, hogy Störr Jakab nagyon sokszor éli meg a mennyet és a poklot. Gijs Naber pedig azért is hálás Enyedi Ildikónak - akit Alex van Warmerdam holland rendezőhöz hasonlít - mert még sosem játszott efféle drámai szerepet. Hogy mit láthatott meg benne a rendező? „Azt hogy, egyszerre tudok elképesztően kegyetlen, ugyanakkor végtelenül sebezhető lenni” - húzta alá.

Infó

 A feleségem története tervezett bemutatója 2020 ősze, de a bonyolult utómunkák miatt akár 2021-re is átcsúszhat.   

Frissítve: 2019.06.11. 20:43

Több mint egy könyv

Publikálás dátuma
2019.06.11. 12:30

Alexander Brody élete kész regény. Filmre kívánkozna. Egyelőre könyv készült belőle. Ketten beszélgetnek. Élvezetesen.
A Serendipity állítólag a világ legjobb kifejezése. Már legalábbis Alexander Brody – hivatalosan reklámszakember, kevésbé hivatalosan életművész – szerint. Ennek a szónak nincs igazán találó magyar megfelelője - mondja. Véletlenszerű lényeges felfedezésnek fordítható, netán örömteli ráébredésnek. Várt, mégis egészen váratlan szerencsét jelent. Amiért amúgy meg kell dolgozni, hiszen a Serendipity a felkészültet jutalmazza.
Mindezt muszáj volt előre bocsátani, hiszen arról a könyvről írunk, amelynek címe: Megtalálni Serendipityt. Tehát illendő magyarázattal szolgálni az ismeretlen szóról. Még akkor is, ha le kell szögeznünk, ez igazából nem is egy könyv. Tény, vannak benne betűk, ezekből szavak, mondatok és történetek formálódnak, továbbá kiegészítik képek és az egész egy nagyon gusztusos kötetté áll össze. Viszont az is igaz, hogy ez a majdnem 300 oldal csak azért könyv, mert egyik szerzője olyan újságíró, aki mindig is az írott sajtóban tevékenykedett. Ha Nagy József netán a hangos és képes média elkötelezettje lenne, akkor mindaz, ami most olvasható, filmen lenne látható. Annak is való.
Adva van két régi barát. Egyikük már 86 éves, e sok év nagyobbik részét nem Magyarországon töltötte. Élete – valóban – kész regény. Nem csoda, hogy 51 éves barátja úgy látta, ezt érdemes megörökíteni. Életrajzi regényt azonban már sokan írtak. Nagy József – aki a 168 Óránál tanulta meg az újságírást, dolgozott a Népszabadságnál is, most pedig 24.hu munkatársa - tehát azt találta ki, hogy kettejük beszélgetéseiből álljon össze a kötet. Alexander Brody pedig partner volt ehhez, ám azzal a feltétellel, hogy ne csak ő meséljen, hanem időnként a kérdező is. Amiből nagyon érdekes korrajz is született, azon kívül, hogy megismerkedhetünk a főszereplő tényleg érdekfeszítő életével.
Ez az ember nem akármilyen családba született ugyanis. Nagyapja Bródy Sándor, az író, egyik nagybátyja az ugyancsak író Hunyadi Sándor, aki a nagypapa házasságon kívül született gyermeke. De még azok a rokonok is több szót érdemelnek, akiknek nincs közük a magyar irodalomhoz. Ráadásul a jómódú és a társasági életben igen aktív család korának rengeteg hírességével kapcsolatban állt, így róluk is sokat megtudhatunk a könyvből. De ez még nem minden. Az Amerikába távozó Sándor gyerek – akiből kisvártatva Alexander lett – rengeteg „világsztárral” került kapcsolatba. Olvashatunk tehát véletlen találkozásáról Audrey Hepburnnel, akit azonnal felismert, és Diane Keatonnal, akiről viszont nem tudta, kicsoda. Személyes történetei vannak – mondhatnánk: természetesen – Albert Einsteinről és Jorge Luis Borgesről, hogy csak néhány példát említsünk.
Mindez baráti kvaterkázás közben, igazán érdekesen tálalva. Nagy József eddig is interjúival hívta fel magára a figyelmet. Kétségkívül tud kérdezni és nagyon pontosan kiemeli a lényeget. A jelek szerint pedig nem csupán 15, vagy 30 percen át képes fenntartani a figyelmet, hanem hosszabban is. Előállított tehát egy szinte letehetetlen könyvet, s valóban csak azt sajnálhatjuk, hogy nem filmre dolgozott, mert az egész teljesen filmszerű. Érdemes tehát – akár véletlenül, akár szándékosan – felfedezni Serendipityt, megismerkedni Brodyval – és barátjával is. 

***
Alexander Brody−Nagy József: Megtalálni Serendipityt Magvető Kiadó, 2019 288 oldal
Témák
könyv életmű

Egy zenész nem iparos! - elstartolt a SopronDrum

Publikálás dátuma
2019.06.11. 10:30
Horváth Kornél állítja, a vasfüggönynek köszönheti, hogy kicsit másképp játszik.
Fotó: SZALAI KÁROLY / SOPRON DRUM
A fesztivál művészeti vezetője a Kossuth-díjas Horváth Kornél, akit 2016-ban a brit Rhythm zenei magazin szavazásán a világ legjobb ütőhangszeresének választottak.
– Új zenei fesztivált alapítani, főként, ha nem a fősodorba illeszkedik, nehéz. Mennyit segített a SopronDrum életre hívásában, hogy megkapta a Rhythm magazin díját? – Nagyon sokat. Családomon keresztül sok szállal kötődöm Sopronhoz, a díj után a város részéről is érkezett gratuláció. Tulajdonképpen innen indult minden: elkezdődött egy beszélgetés, aminek az egyik, rögtön megvalósult eseménye két évvel ezelőtt a Fertőrákosi Barlangszínházban a Stanley Jordan Quartet szereplése lett, amelynek a tagja vagyok. Nagy örömmel játszottunk ezen a kivételes helyen. Már akkor felvetődött a fesztivál lehetősége a városvezetés részéről és lám, egy évre rá már meg is valósult. – A magyar zenei térképre műfajok szerint fel lehet tenni Miskolcot, Debrecent, Szegedet és Pécset is. Több soproni kötődésű művész lép fel a fesztiválon: eszerint Sopron nemcsak a hűség, a jazz városa is? – Kollman Gábor a BJO vezetője és szaxofonosa is soproni, Gayer Ferivel a Budapest Ragtime Band vezetőjével és bőgősével pedig egy általános iskolába jártam Sopronban. De nemcsak a jazzé, az ütőhangszeré is a város, ami pedig nem ismer műfaji határokat: Dennis Chambers és Tommy Campbell munkássága nemcsak a jazz, hanem a rock műfaját is meghatározza. – Mennyire jellemző a műfaji átjárás az ütősöknél? – Nem általános. Pedig fontos volna, hogy a klasszikus zene képviselői tisztában legyenek például az autentikus zenével. Ahogy az is, hogy a dallamhangszereseknek ütőhangszeres oktatás is folyjék a Zeneakadémián vagy a konzervatóriumban. Azok, akiknek ebben részük volt, teljesen másképpen kezdenek el játszani, annyira stabil, biztos lesz a ritmusuk. Ez sajnos egyelőre Magyarországon nem annyira működik, holott a világban jó pár helyen kötelező, hogy bizonyos szinten el kell sajátítani az ütőhangszeres játékot. – Ha már a zeneoktatás szóba került: ön annyit utazik, hogy tanítást nem tud vállalni. – Elég sok bemutató előadásom van, Amerikától Ázsiáig, tavaly ősszel épp Kínában voltam. A SopronDrum művészeti vezetőjeként sok a teendőm, így ott kurzust nem tartok. A fesztiválon viszont olyan kiváló művész-tanárok lesznek, mint Dennis Chambers, aki két alkalmat is vállalt, ami nagyon ritka. Általában egy vendégművész néhány órát tölt el egy városban, fellép, aztán elsuhan. A mesterkurzusokon sokkal bensőségesebb, komoly kapcsolat alakulhat ki egy művésszel, ami a zenészpalántáknak egy életre szóló élmény lehet, meghatározhatja a művészi pályájukat. Korábban ezt én is megtapasztaltam. – A fellépőknek is jobb lehet, ha kevésbé rohanós a programjuk. – Természetesen. Amit pedig előadnak a workshopon, azt este megmutathatják, hogyan működik a színpadon, élesben. – Elektromos dobolás is lesz a fesztiválon: azzal viszont lehet csalni. – A belga Michael Shack az elektronikus dobolás egyik legnagyobb sztárja, az oktatáson kívül egy fergeteges koncertet is ad 15-én este. Én nem vagyok istenigazából híve a komputeres zenéknek, de tudom, egy gyereknek már 2-3 éves korában mobiltelefon kerül a kezébe, majd a számítógép elé ül, és ezeken hallja az elektronikus, sokszor rossz minőségű darabokat - nem az édesanyja által énekelt népdalokat, vagy a Bartók Rádiót. Ezek annyira beleivódnak, hogy azt gondolja, ilyen a zene, közben szó sincs erről. Rengeteg káros vonzata is van ennek a modern technikának, de haszna is: sok fantasztikus oktatóanyag is van az interneten. De hogy ennek köszönhetően születnek-e majd olyan egyéniségek, mint Miles Davis, ez óriási kérdés. Viszont az élő zenének a varázsát, energiáját semmi sem pótolhatja. – E tekintetben nem lehet nagy baj: bár kevesebb volt tavaly a fellépő, a fesztiváloknak köszönhetően több volt a koncert. Legalábbis a Pro Art szerzői jogi szövetség zeneipari jelentése szerint. – Ennek nagyon örülünk, de kérdés a minőség. De tételezzük fel, nagyon sok minőségi koncert volt. Azonban ez a kifejezés, hogy zeneipar, nekem ez egy fájó történet: mi nem iparosok vagyunk! A koncertezésnek tényleg van egy olyan része – hangosítás, világosítás, szervezés –, amit lehet iparnak is nevezni, de aki felmegy a színpadra, és bemutatja tehetségét az a művész. A művész pedig nem iparos! – Ha annak idején, mikor zenélni tanult, van internet, és látja az oktatóanyagokat, koncerteket, akkor is kifejlesztette volna a saját technikáját? – Furcsa ezt mondani, de a vasfüggönynek köszönhetem, hogy egy kicsit másképp játszom, már huszonhat éves voltam, amikor a másik oldalról láttam először a soproni hegyeket. A hetvenes évek közepén még nem volt videó, 1983-ban, mikor már turnéztam a Bakfart Consorttal, vettem az első videómagnót Svájcban. Óriási inspiráció volt a zenei videókat látnom, de akkorra már kialakult az egyéni stílusom. Ennek az ütőhangszeres játéknak a lényege a kéznek egy másfajta pozíciója, más, mint ahogy például az afrikaiak, indiaiak, brazilok játszanak. Amikor Dél-Indiában jártam, ahol az ütőhangszeres kultúrát a legmagasabb szinten művelik, nagyon meglepte őket ez a technika: ilyet még életükben nem láttak. Ugyanígy rácsodálkoztak Brazíliában, Amerikában is. Nem egy nagy dolog, de egy kicsit mégis más. Ennek köszönhetem a Rhythm magazin díját is: ennek a picit másságnak. De ha lett volna internet, vagy el tudtam volna menni Amerikába, Angliába vagy bárhová tanulni, akkor én azt az iskolát játszanám, és talán soha eszembe nem jutott volna új utakat keresni. – Most hány hangszere van?

– A legapróbb kütyütől kezdve biztos, hogy száz és százötven között - ez egy gyűjtemény is, azonban húsz és harminc között van a száma azoknak a hangszereknek, amelyeken rendszeresen játszom. – Innen nézve ütősnek lenni sokkal változatosabb az élete, mint ha megmaradt volna a fuvolánál.

– Mostanában újra elővettem az altfuvolát, mivel alakul egy új zenekar Lantos Zoltán hegedűművésszel, és Mizsei Zoltán szintetizátoros, énekessel – ott ezt is megmutatom.

Ütni fognak

A Budapest Jazz Orchestra és Malek Andrea, Tóth Vera, valamint Náray Erika Ella Fitzgerald-estjével indult pünkösdhétfőn a fesztivál. 14-én az Incognito, 15-én az Amadinda koncertezik, ugyanezen a napon Michael Schack, az elektromos dobolás legelismertebb előadója DJ Andrew J-vel lép fel a Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központban. A legfiatalabbak is képviseltetik magukat a fesztivál alatt a soproni Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központban: június 16-án délután 3-tól a Miskolci Bartók Béla Zene és Táncművészeti Szakgimnázium Ütőtanszaka és a XIII. Országos Ütőhangszeres verseny győztesei koncertjével kezdődik a program, majd a hazai jazz és rock-dobolás két koronázatlan királya, Kőszegi Imre és Solti János lép fel. Őket követi a Budapest Ragtime Band, és a fesztivál headlinere, a Nik West Band. Nik Westet napjaink legjobb női basszusgitárosai közé sorolják, vasárnap este zenekara két dobos géniusszal egészül ki, Dennis Chambers-szel, valamint Tommy Campbellel. A fesztivál fellépői – Dennis Chambers, Michael Schack, Gordon Stout és Tommy Campbell – mesterkurzusokat is tartanak Sopronban.

Névjegy

Horváth Kornél Kossuth-díjas magyar ütőhangszeres. 1954-ben született Lövőn. Zenei tanulmányait fuvolistaként kezdte, majd a latin, afro- és indiai zene hatására kezdett ütőhangszereken játszani. Az 1970-es években egy teljesen egyéni ütéstechnikát dolgozott ki, melyet sikeresen ötvözött a már hagyományos technikákkal. Energikus és kivételes játékstílusa méltán aratott sikert Európában, az Egyesült Államokban, Mexikóban, Indiában, s a Közel-keleten.A Trio Stendhallal lett országosan közismert zenész, a trió tagjaként Dés Lászlóval és Snétberger Ferenccel. A különböző jazzformációk mellett, más zenei stílusokban is szerepelt: így a nyolcvanas évek közepén a reneszánsz zenét játszó Bakfart Consort-tal koncertezett Európában. A magyar rock- és popzene meghatározó ütőhangszeres művésze is: több mint 400 lemezen működött közre, együttmuzsikál(t) Charlie-val, Cserháti Zsuzsával, az LGT-vel, Presser Gáborral, a Tátrai Banddel és Zoránnal. Olyan művészekkel is dolgozott együtt, mint Stanley Jordan, Al Di Meola, Tommy Campbell, Alegre Correa, Enver Ismailov, Stoyan Yankoulov, továbbá Orosz Zoltán, Lakatos Antal, Dörnyei Gábor, Szakcsi Lakatos Béla. Első jelentős nemzetközi sikerét 1998-ban, a lipcsei jazzfesztiválon aratta a Lantos Zoltán Mirrorworld Qartettel. 2000-től rendszeres meghívásoknak tesz eleget, ahol hazai, európai, s az egyesült államokbeli főiskolákon és egyetemeken tart bemutató előadásokat, workshopokat.

Frissítve: 2019.06.12. 11:36