Csernobil a levegőben

Azt, hogy Csernobilban 33 éve történt valami, új sorozatával az HBO emelte ki a feledés homályából. Hisz az atomtechnológia úgymond bonyolult, néhányan meghaltak, de végül is nem történt nagy baj. Valakik ezért úgy gondolták, az emberiséget fel kell rázni. E tekintetben a téma hasonlít a holokausztra, bár itt kezdetben talán még az alkotók sem tudták: mi Csernobil ügyében a legfelháborítóbb. És ahogy felfejtették, válhatott világossá, hogy a történelem egyik legnagyobb aljasságát kell újramesélniük. A látszatot görcsösen fenntartani igyekvő, félelemre épülő, pórusaiban rég elkorhadt rendszer, a pitiáner pozícióféltés, a lelkiismeretlen, hiányos tudásukat arrogáns pökhendiséggel palástoló mérnökök, az „ami nem látszik, az nincs”-elv, elhallgatás, időhúzás, késlekedés, a lakosság megtévesztése és beáldozása, a hatékony elhárítási tervek hiánya, a felelősség mindenen túli hárítása, majd a maguk teremtette válságban tíz- és százezrek hősies önfeláldozása a még nagyobb katasztrófa elkerülésére. Hatásvadász? Igen. Profi? Igen. Politikai megrendelésre készülhetett? Meglehet. Csúsztat? Talán, de erről a mocsokságról csak így lehet méltón megemlékezni. A sorozat sajnos nem a múltról, hanem a jelenről és a borús jövőről szól. Hiába teremtette meg az HBO zseniálisan a 80-as évek szovjet közegét, e gyűrött tekintetekkel nap mint nap ma is találkozunk. Az emberek millióit érintő ipari baleseteket rendre igyekeznek eltitkolni, utólag pedig mindenki mossa kezeit. A régi reflexeket láttuk úgy a 2003-as – szennyezéssel járó – paksi üzemzavarnál, mint – a máig szivárgó – Fukusimában, vagy épp a két évvel ezelőtti, de még mindig nem tisztázott, sejthetően orosz ruténiumsugárzás, vagy az Oroszországból érkező szennyezett kőolaj kapcsán. És ezek nyugtatnak most minket, hogy bízzunk az általuk üzemeltetett és tervezett üzemekben. Ja, és csinálnak egy ellenfilmet, miszerint a CIA robbantotta fel Csernobilt. Én mindenesetre most veszek egy dozimétert.
Szerző
Marnitz István

Részrehajlás nélkül

Egy pillanatra sem volt kétséges, hogy a parlament elutasítja az Országos Bírói Tanács (OBT) kezdeményezését, hogy fosszák meg tisztségétől az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnökét. Hogy ez megtörténhessen, mármint Handó Tünde leváltása, ahhoz az országgyűlési képviselők kétharmadának a szavazatára lett volna szükség. Tehát nem csak a teljes ellenzéknek, de a kormánypárti képviselők több mint felének a szavazata is kellett volna az OBT-indítvány elfogadásához. Ennek a valószínűsége pedig oly kicsiny volt, hogy a matematikusok nullát mondanának. Szájer József fideszes EP-képviselő felesége, az Orbán család régi, bensőséges barátja, Handó Tünde épp azért lett az OBH elnöke, mert a tisztséget neki találták ki, gyakorlatilag az ő személyére írták a bírósági igazgatási törvényeket. Hogy mennyire felel meg valóban ezeknek a jogszabályoknak, az persze már más kérdés (amire egyébként épp az OBT indítványa adja meg a választ: semennyire), de ha Orbánnak gondja lett volna a kilenc évre megválasztatott OBH-elnökkel, akkor már rég nem lenne a posztján, sőt, lehet, hogy maga a poszt – OBH-elnök – sem létezne. (Az éppen jegelt önálló közigazgatási bíróságok igazgatási felügyeletét – bocsánat, de ezt nem lehet másképp megfogalmazni - már nem az OBH elnöke látja majd el, hanem a mindenkori igazságügyi miniszter. Vagyis úgy tűnik, Orbán mégsem teljesen elégedett Handóval, bár némelyek szerint az OBH-elnök mandátumának 2021. január 1-jei lejárta után egész egyszerűen átülteti régi barátját a miniszteri székbe. Ehhez azonban Bajkai Istvánnak is lesz még egy-két szava – az egykori Fidesz-alapító, az Orbán család ügyvédje is Trócsányi László tárcájára hajt.) Még Schmitt Pál kezét is könnyebben engedte el, Handóra szüksége van a bíróságok és a bírák kordában tartására. Ha ennyire nyilvánvaló volt az OBT-indítvány fogadtatása, a bírói tanács vajon miért kezdeményezte mégis Handó tisztségétől való megfosztását? Mert teszik a dolgukat. Bár az OBH-elnöke – a tanács létszáma miatt - vitatja az OBT legitimitását, a törvény szerint az OBT „ellenőrzi az OBH elnökének központi igazgatási tevékenységét”, vagyis a bírói tanács – benne a Kúria elnöke - tevékenysége e tekintetben bizonyosan megfelel a törvénynek, azaz legitim. Az OBT-indítványt megtárgyaló és a Háznak az elutasítást javasló igazságügyi bizottság kormánypárti többsége ahelyett, hogy az OBT kezdeményezés tartalmáról, a feltárt törvénytelenségekről, azaz Handó „viselt dolgairól” szólna, az eljárás tisztességtelenségéről beszél, mondván: „legalább két” OBT-tag sikertelenül pályázott bírói vezetői posztra Handónál és „legalább egy” tag bírósági eljárást is indított ellene, vagyis nem részrehajlás nélkül döntöttek (újmagyarul: „elfogultság miatti téves és prejudikálással felérő indíttatásból”). Ehhez annyit, hogy ma – a Kúria kivételével – minden bíró Handónak köszönheti közvetve vagy közvetlenül bírósági pozícióját – tetszettek volna más törvényt írni. Az igazságügyi bizottság pedig részrehajlás nélkül megállapította: amit Handó csinál, az mind szép és jó. Aki pedig mást mond...
Szerző
Simon Zoltán
Frissítve: 2019.06.12. 09:32

Nem illiberális, csak rossz

Bár szokás manapság az agrárium minden gondjáért és bajáért az illiberális agrárpolitikát hibáztatni, a mai helyzet az elmúlt harminc év kormányokon átívelő (esetenként szándékos) hozzá nem értésének következménye. 
A rendszerváltás egyik első agrárintézkedése a tehénállomány tízezer forint állatonkénti térítés ellenében történő levágatása volt. Illiberális intézkedés? Nem. Hiba. 
A rendszerváltás után - már akkor is, amikor még nem tudtuk, hogy mi is az az illiberális politizálás -, szóval évtizedek alatt kialakult egy igen furcsa birtokszerkezet és tulajdonosi kör. Talán úgy is lehetne fogalmazni, hogy az új, modern-feudális, esetenként oligarchális tulajdonosok – bérlők – napszámosok – közmunkások - segélyből élők lánca. Kormányokon átívelő folyamat volt ez, amely harminc éve tart.
Ennek oka az elhibázott kárpótlás, amit nem hiszem, hogy valaha is helyre lehet hozni. Illiberális intézkedés volt? Nem. Hibás. Kik erőltették?
Már a rendszerváltásnak nevezett folyamat előtt elkezdték szétverni az igenis világhírű magyar növényvédelmi szervezetet, a növény-egészségügyi szakigazgatást, ami a fejlett és gondolkozó világ számára etalon volt. Norma. Hihetetlen szaktudás volt, hozzáadott érték. Következmény: ma, ha valami belép/átcsúszik az Unió kapuján, az szabadon mozoghat – és fertőzhet. Azt ugye tudjuk, hogy minden a földben, a földön kezdődik, ez az alap, erre épül minden. Egyébként düledezik a ház. Hol a magyar világhírű növényegészségügy? Illiberális intézkedés volt? Nem. Hibás. 
Privatizáltunk. Majd jön a külföldi, és olyan élelmiszer feldolgozó technológiát hoz, hogy majd csak ámulunk! Ámultunk is, amikor sorra bezárták az élelmiszer feldolgozókat, a húsüzemeket, elnyomorítva a beszállítókat, a termelőket, a pénzkeresőket, leállítva a még meglévő exportot. Aztán jöttek az általam többségében csak díszcsomagoltnak minősített vágóhídi hulladékok, védőgázba pakolt szemetek mint élelmiszerek, amelyek talán a feladó országban nem is kerülhettek a vásárlók elé. Megtanultuk a „szerű” jelentését és azt, hogy a reggeli italban nincs tej, hogy a sajtok jó része növényi zsiradék valahogy feldolgozva. A vezetők felelősen asszisztáltak. Illiberális környezet volt? Nem. Hibás.
Cukoripar. Kvóta. Gyárbezárások, gyárrombolások. Évekkel ezelőtt, amikor az éppen akkori miniszterünk hazajött Brüsszelből, szerényen csak annyit mondott: „nem volt más választásom”. Valóban nem? Biztos nem volt lehetőség nem bezárni valamennyit (Kaposvár meddig él?), hanem beszállni a környező országok piacára, s ha kvóta van, akkor az legyen ott is kvóta? Csak két emlék: Szerencs és Kaba… Úgy egyébként a cukor nemzetbiztonsági kérdés… Illiberális döntés volt? Nem. Hibás.
Tejipar. Kvóta. A hazai tej ellátás hazai forrásból is megoldható lenne. De nem: megint itt a külföldi tej, a „csalitej”. Ki a felelős? És ha már: illiberális állapot van /volt? Nem. Hibás.
Búza! Multi láncnál vettem kenyeret, másnapra ki kellett dobni. Hogy csinálják? Pékmesternél vettem kenyeret, a negyedik nap este is hibátlan volt. Hogy csinálják? Mi van harminc éve a kenyérben? Mi van a többi élelmiszerben? Mikor érjük el azt az állapotot, hogy ne minimális alapanyaggal kiegészített, adalékokból álló élelmiszereket együnk? Mert így olcsóbb. Élelmiszert szeretnék enni. A jó minőségű búza külföldre kerül. Ott megfizetik. A kereskedelem szabad. Illiberális gondolkodás, vagy az elmúlt harminc év bebetonozott állapota versus versenyképesség?
Megszűnnek a kvóták és itt állunk pucéran. Megint nem magunk varrjuk a ruhánkat, pedig…
Mintha három felé szakadt volna az agrárium: 1. a nagyon nagyok feldolgozó kapacitással együtt, 2. a közepes vállalkozók, akik beszállítók, exportálók, illetve azok, akik manufaktúrában, kisebb üzemekben valóban minőséget állítanak elő, és a piacon vannak (amíg hagyják őket), valamint 3. azok, akiket integrálni kellene, ahogy ez egyszer már jól működött.
Ez az utolsó pont, ahol még lehetne valamit tenni. Valamikor nagyon jól működött, de mivel egy leváltott rendszer terméke volt, szemétbe vele. A dán, a holland, a francia stb. mezőgazdasági termelés biztonságát és eredményességét nagyrészt az integrálás, a szövetkezetekbe tömörülés adja, ami nem a tsz, hanem valódi szövetkezetek. A szövetkezet szó, a fogalom és a tartalom azonban szitokszóvá lett. 
Ma a magyar agrárium alapanyagtermelő ágazat, igen kevés hozzáadott értékkel. Ha feldolgozás lenne, és minőségi, az más. No de a hazánkba települt élelmiszeripar és az import termékek… Gyanítom, hogy ez is az akkori, még mindig nem illiberális gazdaságpolitika máig ható következménye. Az persze más kérdés, hogy lehetett volna, kellett volna ez ellen tenni. De ez kinek is az érdeke is?
Ami a támogatásokat illeti, sokan nem értik, hogy miért kerülnek az EU-támogatások vissza az Unió nyugati felébe. Egyszerű: ők gyártják az erő- és munkagépek zömét, a különböző berendezéseket. Ezeket vesszük meg. Ha magyar árut vehetnék, akkor a hazai ipart támogatnám. Ha hazai gyártásból fel lehetne szerelni a hazai agráriumot, akkor itthon maradna a pénz. Hol a hazai mezőgép ipar?
Át kellene gondolni azon országok mezőgazdaságát, amelyeket valamikor megelőztünk, de most előttünk járnak. El kell dönteni, hogy fogalmakon lovagolunk-e, vagy tenni is akarunk valamit. El kell dönteni, hogy az agrárkamarának van-e komoly szerepe, vagy csak egy kipipálandó intézmény.
Észre kellene végre venni, hogy az EU nem (csak) azért örül a sok magyar védett területnek, benne a Natura 2000 programnak is, mert az annyira nagyon jó, hanem azért, mert (és most sokakat haragítok magamra) ezeken a területeken korlátozott a termelés, ami piaci lyuk, és általuk betömhető. 
Az elmúlt harminc évben mintegy 820 – 840 ezer hektárral csökkent a mezőgazdasági termőterület. Csak összehasonlításképpen: a búza éves vetésterülete 0,9 – 1,1 millió hektár körül mozog, a kukorica pedig 1 – 1,2 millió hektáron van. El kell dönteni, hogy tovább betonozunk termőföldet, továbbra is alapanyag-termelők leszünk-e, vagy előre lépünk. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a termelői piacokon ott a jó magyar áru, és ezzel teljes a vertikum. (Én pl. csak akkor mernék ott vásárolni, ha a NÉBIH egy igazolása rajta lenne a termékeken, ld. bizonyos húsüzemek.) Mekkora is ennek a valóban alanyi jogú kistermelői rétegnek, és nem a viszonteladóknak a piaci részaránya? Propaganda célból jó, hogy ez létezik, de az előrelépéshez kevés.
El kell dönteni végre, hogy lobbiérdekek vagy szakmai kompetenciák alapján kell-e agrárpolitizálni. El kell dönteni, hogy marad-e az extenzív ágazat, vagy beruházunk a hozzáadott értékekbe. De azt is el kell dönteni, hogy a csökkenő termőterületet kizsigereljük-e, vagy ennyit termelünk, de azt feldolgozzuk, továbbá élő állat helyett feldolgozott portékát kínálunk-e. Az előbbi kényelmesebb, az utóbbi kockázatosabb, de jobban jövedelmez. Itt hol helyezkedik el az illiberális agrárpolitika? 
Hol van az a rengeteg felkészületlen, ám hihetetlenül magabiztos politikus, aki, akik ezeket a minősíthetetlen intézkedéseket hozták, s miattuk (is) oda jutott a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar, ahol van? Természetesen büntetlenül!
Amiben a jelen politikáját okolóknak igazuk van, az a folytatás hiánya, a koncepció hiánya, az intézkedések hiánya, a támogatottság hiánya, a késői ébredés. Egyáltalán, van akarat bármelyik oldalon, vagy mindenki szerint maradjon ez a - valljuk be - igen kényelmes állapot?
Az eredeti tőkefelhalmozás gyakorlatilag megtörtént, az egyetlen tartalékunk a termőföld és annak gyümölcse. Talán ne izmusok és ideológiák közé szorítva elemezzük az elmúlt harminc évet, hanem tárgyilagosan. Minden kormánynak megvan az ő súlyos felelőssége. Egyik sem menthető fel azért, ahol tartunk.