Vörös István: A sárga képeslap, avagy felmentés sorstalanságból (Részlet A szabadság első éjszakája c. kötetből)

Vörös István új novellafüzére regényként is olvasható. Bemutatja a jelenkori Budapestet és a kora jövőkori agglomerációt, a városon és társadalmon kívül maradtak világát az állástalan tanító sorsától a frissen utcára került férfi első szabad(téri) éjszakájáig. A kora újkori és jelenkori bevándorlók sorsával éppúgy szembesülünk, mint a pincérnőével, aki Prágában egy este Hruscsovnak szolgál föl, sőt táncra is kerekednek. A kötet a Noran Libro Kiadó gondozásában az Ünnepi Könyvhétre jelent meg.

„…ennivalót ad a megsemmisített szájaknak,

és őrködik a már soha fel nem ébredők álma felett…”

(Adorno: Mahler)

Sosem szerettem enni. Levest meg főképpen nem. Gyümölcsleves? Nevetséges. Húsleves? Olyan színű, valljuk be, mint a húgy. A szaga se sokban különbözik. Bár tudom, ezt bevallani nem illendő. Az evés nem volt fontos számomra, pontosabban egész gyerekkoromban inkább kínos feladat volt, amit napjában háromszor, de gyakran ötször is elém gördítettek a szüleim. Pisti, a rossz evő, mondták, és én szégyenkeztem miatta. Nem is értettem meg, hogy az evés életszükséglet. Inkább afféle kötelezettségnek tűnt, mint a többi, amit a szüleim elvártak tőlem, hogy elégedettek legyenek velem. De velem soha senki nem volt elégedett, és ezt érhetőnek találtam.

El kellett utaztassanak Auschwitzba, aztán onnan tovább Zeitzba, hogy végre megértsem az emberi test működését. Azt, hogy az ember test, és nagyjából semmi más. A testem pedig semmiben sem különb, mint egy állaté. Bár ez a felismerés némi öntudatra is engedett szert tenni. Akkor tehát nem vagyok egyedül, nem vagyok olyan messze mindenki mástól, mint eddig hittem mondjuk a fajátékaim között ülve, melyeket apám gyártatott le, és egy kicsit mindig szálkásak voltak. Vagy később az iskolában. Viszolyogva méregettük egymást az úgynevezett osztálytársaimmal, és viszolyogva méregettük egymást az úgynevezett tanáraimmal. Olvasni már tudtam, mégis elképesztő igyekezettel próbáltak megtanítani rá. Valami olyasmire tehát, ami már nem volt faladat. Így aztán kudarcot is vallottak. Egész iskolai pályafutásom alatt semmit nem tudtak megtanítani nekem, vagy azért, mert már tudtam, és ezzel a fölösleges igyekezetükkel inkább elbizonytalanítottak a már meglevő tudásomban is, vagy azért, mert valahogy képtelenségnek tűnt tudni. Például így voltam a német nyelvvel. Egyszerűen kínosnak éreztem, hogy a tanár által kiötlött nyelvtani szabályok szerint beszéljek. Mert ha a magyarhoz nem kellenek szabályok, mért kellenének egy másik nyelvhez? Nem éreztem, nem vettem észre, hogy a magyar nyelvben is vannak szabályok. Csak legfeljebb idegesített, ha a felnőttek valamit fontoskodva kijavítottak a beszédemben. Azt nem így mondják, mondták, az helytelen, de nem tudtam fölérni ésszel, miért volna helytelen. A némettel aztán itt a táborokban kerültem közeli viszonyba, de mondhatom, nem lett jobb a benyomásom róla. Szerencsére nemigen tudtam továbbra se megszólalni, ami megóvott attól, hogy ugyanúgy visszabeszéljek, ahogy az a tanáraimmal volt szokásom, és amit annyira kárhoztattak bennem a szüleim. Valahogy örültem ennek a nemtudásnak. És, valljuk be, annak is örültem, hogy nem kell már iskolába járnom, még ha az ár, amit ezért fizetnem kellett, aránytalanul nagynak is bizonyult.

Egykori osztálytársaimból azok, akik elkísértek ide, valódi társaim lettek rövid időre, de aztán elsodródtunk egymás mellől, itt se lehet az embernek társa. Meg aztán miben is lehetnénk társak? Vannak ugye, akikkel a fapriccsen kell vagy kellett osztoznom, azokon a méhkaptárszerűen egymásba szerkesztett üregeken, azokon a koporsóvárosi albérleteken, de társnak nem neveztem volna szinte egyiküket sem az idők során. Bár tagadhatatlan, hogy egy ritmusra kell aludnunk, egy ritmusra húzzuk föl a lábunkat, egy ritmusra fordulunk a másik oldalunkra. Igaz, otthoni értelemben már nem is igen van oldalunk. Igaz, otthoni értelemben nem is értjük az otthoni értelmet. Mindig más volt épp körülöttem a napok folyamán, de ezeket a rabokat, ezeket a börtöntöltelékeket nem tekinthetem társaknak, csúnyák, ijesztőek, gonosz arcúak. Az is lehet, hogy engem itt becsapnak, és épp azt akarják, hogy ilyennek lássam a többieket. Mint ahogy én nem voltam és remélem nem is vagyok ilyen, de a többi rab arcán néha észrevettem ugyanezt az iszonyt, és megértettem, hogy ők meg, tévesen, ilyennek látnak engem. Meglepő, de más okból persze érthető, hogy nem nagyon raktak körbe minket tükrökkel. Nem tudhatjuk, kik vagyunk.

De azt tudhatjuk, hogy éhezők vagyunk. Ez már nyilván a büntetés része. Büntetés valamiért, amit persze nyilván elkövettünk, de nem tudjuk, mikor és mit. Nekem az, főként eleinte nem tűnt elegendő magyarázatnak, hogy, mint mondták, zsidó vagyok. Ezt egyrészt a fegyencek többsége se ismerte el velem kapcsolatban, de néha még az őrök arcáról is azt olvastam le, hogy ez még csak nem is zsidó. Egyszer, még otthon egy vendégség alkalmával szüleimnek egy úgynevezett árja barátja, ebben a minőségben az utolsó, azt hangsúlyozta, hogy mindannyian zsidók vagyunk, aztán az után a vendégség után ő se jelentkezett többet. Szerintem sokkal inkább az igaz: még csak nem is vagyunk zsidók. És a zsidók talán a legkevésbé…